Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 14]

+++ betűméret ---
<< >>


-9-
Egy kis szieszta sosem árthat


– Mal… Malfoy? – kérdezett rá elkerekedett szemmel a nyilvánvalóra Hermione. Előbb hitte volna el azt, hogy Crakék, vagy akárki más áll ott Draco bőrébe bújva, azért, hogy az életére törjön, mint azt, hogy valóban az néz rá cinikus mosollyal, akire a legkevésbé sem számított.

– Ez a nevem, igen. Mi van, néhány nap alatt el is felejtettél? – sóhajtott fel színpadiasan. – Vagy netán amnéziád van? – szúrta oda tettetett aggodalommal.

– Hogy kerültél ide?

– Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni. Egyébként, mint mondtam, jöttem ellenőrizni, hogy mit művelsz. Nem hiányzik, hogy valami mondvacsinált indokkal felnyomj Potter barátodnál.

– Mondvacsinált indokkal?! Azt hiszem, inkább te szenvedsz emlékezetkieséstől. Ne aggódj, senki nem fogja megtudni, mi történt, még a szüleimnek is azt mondtam…

– Jó reggelt, kicsikém! – integetett messziről, Malfoy háta mögül Richard Granger, kezében egy tekintélyes méretű papírzacskóval. – Meghoztam a reggelit, vettem bagettet, és hoztam abból a finom lekvárból, amiről anyáddal meséltünk, tudod, Mrs. Waters vegyesboltjából. Muszáj megkóstolnod, mielőtt haza… – A férfi ekkor ért a kertkapuhoz, és vette észre a sövény mellett álldogáló alakot. – Ismerjük egymást?

– Ő itt Alexander Bell, a gyakornok, aki annyit segít nekem a minisztériumban. Tudod, már említettem – hadarta Hermione idegesen. Nem volt feddhetetlen, de a szüleinek sosem hazudott annyit, mint az utóbbi néhány napban a balesetével kapcsolatban, ez pedig bántotta a lelkiismeretét.

– Örülök, hogy megismerhetem. Kezet most nem nyújtok, mert mint látja, tele van – nevetett. – Velünk tart reggelire? Hermione barátja a mi barátunk is.

– Nem, Alexander épp indulni készült, apa. Csak az aláírásomat kérte egy… khm… aktához, amit épp lezárni készültünk. – Hermione belepirult a hazugságba, főleg, miután rájött, hogy Malfoynál nincs semmi, amiben elférne az a bizonyos akta, ráadásul a férfi még mindig meglehetősen udvariatlanul, zsebre tett kézzel állt, és összehúzott szemmel méregette apát és lányát. – Illetve már aláírtam, még múlt héten a minisztériumban, csak a formaság kedvéért jött, hogy ellenőrizze, biztos beleegyezek-e. Egy tucat lopott seprűről van szó, aminek ügyében új bizonyíték merült fel, és ez merőben megváltoztat mindent.

– Aha – bólintott felhúzott szemöldökkel Richard. Kínos csend állt be, a férfi farkasszemet nézett Dracóval, aki állta a pillantását. Hermione magában azért fohászkodott, hogy mihamarabb érjen véget ez a kínos közjáték. Végül apja megköszörülte a torkát. – Akkor én megyek is. Anyád még elugrott időpontot kérni a fodrászhoz, de biztosan ő is mindjárt jön. Örültem, Alexander! – bólintott jóval zárkózottabban a férfi felé, majd besétált a házba.

– Huh! – Hermionéból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor Richard után becsukódott a bejárati ajtó.

– Megtudhatnám, hogy miért hazudtál össze minden marhaságot apád előtt? Vagy talán annyira nem is vagy jó kislány, mint ahogy azt a szüleidnek beadod? – élcelődött tudván, hogy érzékeny pontra tapintott.

– Nem, valóban nem vagyok az, mivel nektek dolgozom! – sziszegte Hermione, és igyekezett kitaszigálni Dracót a kapun kívülre. – Most pedig menj, mert még csak az hiányozna, hogy anya is kérdezősködni kezdjen. Többet ne gyere ide, nem a házimanótok vagyok, hogy utánam járkálj!

– Utána nem is szoktam járkálni. Tudja, hol a helye. Ne hidd, hogy olyan nagy örömmel jöttem ebbe a koszfészekbe – nézett körbe a tájon fitymálóan Draco, holott ez még tőle is nyilvánvaló túlzás volt, hiszen, Port Stephens igazán impozáns vidéken terült el. – Kötöttem egy üzletet Tillygerben, és gondoltam, ellenőrizlek, biztos, ami biztos alapon. Én és az aurorok nem ápolunk túlzottan felhőtlen viszonyt egymással.

– Kár a gőzért, Malfoy. Amit mondtam, megmondtam. Tartom a számat, nem mintha meg is érdemelnétek, te és a feleséged – ismételte szenvtelenül Hermione, és nem értette, miért esett neki olyan rosszul, hogy Malfoy valójában csak útba ejtette, ha már erre járt.

– Beszélnünk kell! – váltott témát a férfi, hanglejtéséből ítélve pedig Hermione úgy látta, komoly lehet az ügy. – Találkozzunk este.

– Este?! És Astoriával mi lesz? Nem hinném, hogy szívesen engedné, hogy elcsavarogj – vetette ellen, holott a Brian-ügy óta pontosan tudta, hogy Astoriát a legkevésbé sem érdekli hites ura tartózkodási helye. Egyszerűen csak eltervezte, már beleélte magát, hogy az Ausztráliában töltött időt nem zavarhatja meg senki és semmi, ha már a buta álma mindent felkavart. Túl sok volt mindez, egyáltalán nem lett volna szerencsés Malfoyt belekeverni az életébe, pont akkor nem. – Nem fogok köntörfalazni. Nézd, én nem akarlak bemutatni a szüleimnek, és azt sem szeretném, hogy tudomást szerezzenek erről a munkáról. Nem… Nem biztos, hogy megértenék.

– Efelől nyugodt lehetsz, én sem szívesen tenném be a lábam a házatokba – fintorodott el a férfi.

– Tehát találkozni akarsz velem este, ami azt mutatja, hogy nem vagy annyira tiszteletlen, de a szüleimet ugyanakkor megveted?

– Apád vet meg engem. Láthattad, hogy nézett rám. Mint valami senkiházira. Ami nem is csoda, mivel azt is adtad be neki – villant meg haragosan Draco szeme.

– Merlinre, Malfoy! Zsebre tett kézzel álltál, és olyan megalázóan lekicsinylő módon bámultad apát, mintha pontosan meg lenne róla a véleményed. Hagyjuk ezt a parttalan vitát, már unom. Mindig ugyanoda lyukadunk ki – csóválta meg a fejét fáradtan. – Hétfőn, vagy az ég tudja, mikor, majd látjuk egymást. Szervusz!

Már épp sarkon fordult volna, amikor a férfi megragadta a karját, és maga felé fordította. Tekintete elszánt és komoly volt.

– Hétkor a parton. Ott foglak várni – közölte, majd köszönés nélkül egy pukkanással köddé vált.

Hermione elhűlve bámulta a bokrot, ami előtt egy pillanattal korábban még Malfoy állt, közben pedig remélte, hogy a magas sövény megtette a hatását, és lehetőleg egy szomszéd sem látta a férfi nem mindennapi távozását. Port Stephens varázsmentes közösség volt, a lány egykor direkt azért választotta ezt a várost rejtekhelyül szülei számára, mert biztos akart lenni benne, hogy a mágia és Voldemort keze még véletlenül sem ér el odáig.

– Oh, te jó ég! – kapott a szívéhez Jane, aki épp akkor ért a kapuhoz. – Itt most volt valaki? Jól láttam, vagy csak a szemem káprázott?

– Volt, igen – bólintott suttogva Hermione, miközben kinyitotta a kaput, és anyjába karolva a ház felé indult. – Ne haragudj, tudom, hogy még mindig nem szoktad meg ezeket a váratlan… öhm… varázslatokat – halkította le még jobban a hangját. – Reméljük, senki nem látta.

– Hajmeresztő, az egyszer biztos – csóválta a fejét az anyja, kíváncsisága miatt azonban inkább érdekesebb témára terelte a szót. – Kislányom, ki volt ez a fiú?

– Öhm…

– Áh, szóval neked is volt szerencséd találkozni ezzel a pökhendi alakkal. – Már a házban voltak, Richard pedig szemmel láthatóan nem volt a legjobb véleménnyel Malfoyról, amit Hermione nem is csodált. Még mindig elvörösödött, amikor visszaemlékezett a kellemetlen pillanatokra, és remélte, hogy apja nem fogja felhozni a logikai buktatókat az ő meséjében, amit nem sokkal azelőtt előadott a szőke férfi jelenlétében.

– Épp csak egy pillanatra láttam, képzeld, hopp, eltűnt – viccelődött Jane. Richard felnevetett, és szertartásosan kihúzta a széket feleségének.

– Hoppanált – bólintott Hermione. Igyekezett elterelni a szót Malfoyról. – Na, ide azzal a híres lekvárral, apa, ha már úgyis ódákat zengesz róla – dörzsölte meg a kezét.

A reggeli közbeni társalgás a szokásos mederben folyt, és bár Jane időről-időre igyekezett visszaterelni a szót a titokzatos idegenre, ahogy ő nevezte, Hermionénak fondorlatos módon sikerült kikerülnie a válaszokat, helyette pedig inkább Mrs. Weasley csokoládés felfújtjáról zengett ódákat.
A napja nyugodtan, mégis eseménydúsan telt, szülei elvitték a kedvenc kilátójába, Port Stephens legmagasabb pontjához, a kilátó melletti büfében pedig fagylaltoztak egyet, de ahogy közeledett az este hét óra, Hermione úgy vált egyre feszültebbé. Fogalma sem volt, miféle kifogást találhatna ki arra, hogy vacsoraidőben nem lesz otthon. Az utolsó pillanatban végül úgy döntött, akármilyen csúnya dolog is, füllenteni fog. Miután a szabadidőruháját egy csinos, egyszerű, de meleg ruhára cserélte, lesietett a lépcsőn. Szülei a nappaliban üldögéltek, anyja egy orvosi szaklapot olvasott, apja pedig a meccset nézte.

– Mindjárt megsül a vacsora. Mikor szeretnél enni? – mosolygott a belépő lányára Jane.

– Igazából az a helyzet, hogy ma este el kellene mennem.

– Haza? – figyelt fel csodálkozva az apja, és lehalkította a televíziót.

– Nem, dehogy. Csak ide a szomszédba, Tea Gardensbe. Lakik ott egy régi évfolyamtársam, Susan Bones, és már régen ígértem neki, hogy ha erre járok, benézek hozzá. Tudjátok, nemrég költözött oda a férjével, aki szintén iskolatársam volt, és már rég nem találkoztunk – hazudta.

– Tea Gardens az öböl túlsó felén van, és már elmúlt hat óra. Majd én elviszlek, nem akarom, hogy bántódásod essen – emelkedett fel Richard, és már indult is volna a kocsi kulcsáért, amikor Hermione megállította.

– Apa, hoppanálni fogok, és nálam lesz a pálcám – mosolygott kedvesen. – Kizárt, hogy bántódásom essen. Ráadásul ezzel a közlekedési formával megspórolok legalább egy órát. Hamar itt leszek, ne aggódj. És köszönöm. Olyan jó érzés, hogy néhány napig ismét a ti kislányotok lehetek – ölelte meg a férfit.

– Te mindig a mi kicsi lányunk leszel – simogatta meg a hátát Richard. – Én pedig örökké a te aggódó apád, akármennyire is felnőtt vagy már. Vigyázz magadra!

Hermione vidáman lépett ki a házból, de a mosoly azonnal eltűnt az arcáról, amint kilépett a kertkapun. A tengerpart alig néhány száz méterre volt a háztól, ő pedig minden egyes lépésnél érezte, hogy mind jobban remegnek a térdei. Félt Malfoyjal találkozni, nem tudta, mit is kezdhetnének egymással kettesben a sértegetésen és csatározásokon kívül. Szinte szomjazott arra, hogy megismerje a férfi egy másik arcát, az ellenpéldát, miszerint az egykori mardekárosnak is van emberi oldala, és nem csak annyi, amennyit a nála lábadozásnál megismert belőle, hanem még mélyebb és sokkal izgalmasabb. Tudta, hogy ez hiú ábránd, és a férfi valószínűleg valami üzenetet hozott Astoriától, vagy éppen letolni készül őt azért, mert azon a borzalmas estén rávette Malfoyt, hogy beszéljen Crakékkal. Megrázta a fejét. Felesleges volt előre elképzelt forgatókönyveken törni a fejét, hiszen mindez csak egyre jobban elbizonytalanította. Az utóbbi napokban megszaporodott érthetetlen álmai és újszerű gondolatai így is teljesen összezavarták.

Port Stephens tengerpartja azon az estén hemzsegett a helybéliektől és az odasereglett turistáktól. Kétségtelenül a városnak ez a része volt az éjszakai élet központja, a szolid vendéglőktől kezdve, a hangos szórakozóhelyekig mindenki megtalálhatta a kedvére való időtöltést. A part melletti bárok az éjszakai élet fénypontját képezték, a hangulatosan kivilágított, homokos parton pedig kisebb csoportokat alkottak a zajtól kissé távolabb szórakozni vágyó társaságok.

Hermione biztos volt benne, hogy Malfoyt nem az emberek közt elvegyülve fogja megtalálni, alaposan körbenézve azonban senki nem került a látóterébe, aki csak egy kicsit is hasonlított volna a magas, szőke férfire.

Homenum Revelio – suttogta, miközben Malfoyra gondolt. A varázslat hatott, úgy indult el balra, mintha egy meghatározhatatlan erő vezetné. A part végében egy fákkal, bokrokkal és sziklákkal övezett területre ért. Draco ott állt, háttal neki, a morajló tengert bámulva. Hermione észrevette, hogy a reggeli találkozásuk óta átöltözött, és bár a világos színű, ing-nadrág kombinációban nem volt kevésbé elegáns, láthatóan lezserebbre váltott. Jellemző volt rá ez a fajta aprólékosság, és bár Hermione nem sok olyan helyzetben találkozott Malfoyjal, amikor volt ideje az öltözékét figyelni, azt jól tudta, hogy a férfi mindig nagyon adott magára, az új, tengerparti szett pedig szintén ezt bizonyította. Meglepődött magán, hiszen már hosszú pillanatok óta állt ott, mégsem szólította meg. Pedig biztos volt abban, hogy Draco talán pontosan tudja, hogy ott van. Megint sutának érezte magát, egyáltalán, az egész találkozó létjogosultságát nem értette, és ez a helyzet más volt, mint az addigiak. Malfoy ellen harcolni, szócsatázni vele valahogy könnyebb volt, mint a tudat, hogy talán elásták a csatabárdot. De hogyan tovább? – Amikor azt mondtad, hogy a parton találkozzunk, nem éppen erre gondoltam. Tudod, a normális emberek általában beülnek egy italra, vagy egy padon várják a másikat.

Nem a legjobb, de kezdetnek megteszi.

– Eszem ágában sem volt az üvöltöző csürhe közé menni – vont vállat. – Így is megvárattál. Negyed nyolc van. Egyébként neked is jó estét.

– Az út ide, hozzád, pont annyi időbe telt, mint amennyit késtem. Szervusz – tette hozzá szinte motyogva.

– El is felejtettem, hogy neked mindig, mindenre megvan a válaszod –fintorodott el a férfi.

– Nemcsak válaszom van, hanem dolgom is, szóval gyorsan mondd, amit akarsz. Nyilván nagyon titkos lehet, ha idáig kellett jönnöm miatta. – Valójában semmi dolga nem volt, de úgy érezte, kellemetlen lenne rá nézve, ha közölné, hogy szombat este semmi dolga nincsen, mint régi ellenségekkel találkozgatni.

– Találtam egy jó helyet, ahol leülhetünk. Gyere! – intett, és meg sem várva a másik ellenkezését, elindult. Hermione vállvonogatva követte.

– Remélem, nem a világ végén van az a fergeteges hely…

Malfoy nem válaszolt, és nem is volt rá szükség, mert néhány pillanattal később megállt.

– Megérkeztünk – mutatott egy nagyobb fajta, lapos kőre, két fa árnyékában.

– Ez nem is volt messze. Csak a facsoport túloldalán – motyogta Hermione, és hirtelen azt kívánta, bár meg sem szólalt volna, annyira szerencsétlennek érezte a felesleges, teljesen evidens megjegyzéseit, és biztos volt benne, hogy Malfoy sem fogja szó nélkül hagyni, hiszen minden alkalmat megragadott, hogy sértegethesse. Draco azonban nem szólt semmit, pálcájával fényt gyújtott, közben pedig szórakozottan fürkészte Hermionét, amitől a lány még kínosabbnak érezte a helyzetet. Gondolta, itt az ideje, hogy megkockáztasson egy lényeges kérdést. – Miért is vagyunk itt?

Draco megköszörülte a torkát, leporolta a követ, amire a szél vékony homokréteget fújt, majd megtörölte a kezét egy, a zsebéből elővett selyem zsebkendőben, végül kirázta a zsebkendőt, gondosan összehajtogatta, felállt, visszatette a zsebébe, ismét leült, és még akkor sem szólalt meg. Hermione sejtette, hogy ez a szertartásosság nem idegen Malfoytól, de abban is biztos volt, hogy a férfinek nehezére esik kimondani, amit akar, és bár ezernyi kérdés kavargott a fejében, türelmesen várt.

– Valami nincs rendben velem – szólalt meg több percnyi hallgatás után.

Nincs rendben? Malfoyjal?

– Akkor jobb lenne, ha felkeresnél egy gyógyítót – vágta rá Hermione. – Ennek a fele sem tréfa. Ki tudja, mit tettek velünk még Crakék.

– Nem testi tünetekről van szó – rázta meg a fejét. – Bennem… Bennem van a hiba.

– Oh! – Hermione hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Nem mintha nem lett volna biztos abban, hogy Malfoynak is vannak érzései, a tudat azonban, hogy ezeket ki is mondja, ráadásul neki, Hermionénak, megerősítette azt a feltételezését, miszerint a dolog igencsak komoly. – Én… nem is tudom, mit mondhatnék – motyogta, és életében először tényleg nem tudta.

– Az a helyzet, Granger, hogy elképzeltem, mi lett volna, ha meghalok ott a faházban. Közhelyes tudom, de hallgass végig! – intette le a lányt, amikor az közbe akart szólni. – Felmerült bennem néhány kérdés. Mit csináltam én eddig életemben, ami tényleg jól esett? Éltem egyáltalán?

– Nagy szavak ezek egy Malfoy szájából. Pláne, hogy nekem címzed. Szerintem jobb lenne, ha Astoriának mesélnél minderről – próbálkozott a lány, habár legszívesebben kifaggatta volna a férfit a gyerekkorától kezdve mindenről. Draco Malfoy mindig nagy talány volt számára, a tökéletesnek hirdetett életével, és mióta értesült Astoria félrelépéséről, Hermionét meglehetősen érdekelte, mi rejlik a máz alatt.

– Vele nem lehet ilyenekről beszélni.

– De hát a feleséged! – vetette ellen. – A házastársaknak mindenről kell tudniuk beszélni.

– Tündérországban biztosan – mosolyodott el keserűen a férfi, és Hermione tényleg őszintének látta. – Azt hittem, te meg fogsz érteni, ott voltál a házban velem… Miattam.

– Nem erről van szó – szabadkozott. – Csak… Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nem jó ötlet, ha a mi viszonyunk ilyen… khm… bensőségessé válik. Mi így vagyunk jók, ha tartjuk a távolságot. Nem állíthatjuk feje tetejére a világot.

Draco felhorkantott, és lesújtó pillantást vetett a lányra.

– Szerinted idejöttem volna, ha lenne jobb ötletem? Egész héten ezen gondolkodtam, minden lehetőséget végigzongoráztam a fejemben, még ezt a beszélgetést is. Nem volt más megoldás. Nem volt más megoldás – ismételte, miközben gondterhelten beletúrt a hajába. Hermione meghökkenve bámult maga elé. Malfoy semmit nem szokott véletlenül tenni vagy mondani, az pedig, hogy gyakorlatilag bevallotta, előre eltervezett volt a látogatása, különös, boldogsághoz hasonló érzést keltett a lányban. A lelke mélyén tudta, hogy Dracónak ezzel a mondatával sikerült „megvennie” őt, felesleges lenne tovább ellenkeznie.

– Rendben, akkor beszélgessünk – sóhajtott fel. – Mert hiszed vagy sem, én is hasonlóképpen érzek. Őszinte leszek. Ami könnyű, mert te nem a szüleim vagy, nem Ginnyék, neked nincsenek elvárásaid velem szemben. Elegem van az életemből, a mostani alakulásából legalábbis biztosan. Valahogy nem úgy működik, ahogy kéne, és én, aki elolvastam legalább egy könyvtárnyi könyvet életemben, mégsem tudok rájönni arra, hogy mi volt az a sarkalatos pont, ahol félrecsúsztam.

– Hát… Tényleg elég szánalmas az életed.

Hermione kivételesen nem sértődött meg.

– Erről beszélek. Elvégeztem a Roxfortot, az ottani évek pedig egy olyan élet ígéretét hordozták magában, amihez a mostaninak még csak halványan sincs semmi köze. Tudom, hogy fiatal vagyok még, de nem annyira, hogy tétlenül tovább nézzem, ahogy egyre mélyebbre csúszok a magam elé kitűzött célokhoz képest. – Hermionét magát is meglepte, hogy mennyire jól esik végre tabuk nélkül kimondania azt, ami már hosszú ideje nyomta a szívét, és a tény, hogy Malfoy érdeklődve hallgatta, még inkább arra sarkallta, hogy adja ki magából az elfojtott érzéseket. – Mert persze, vannak az igazi mázlisták, mint Ginny, akiknek minden sikerül. Igazi sportkarriert futott be, pedig fiatalabb nálam, jó, mit számít az az egy év, de akkor is… Ott van neki Harry, minden tekintetben révbe ért, és tényleg látom rajta, hogy valóban boldog. Örülök neki, félre ne érts, nem vagyok irigy, vagy ilyesmi, csak az ő holdudvarában még jobban látom, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok én. És itt vannak a szüleim is, akikről példát vehetnék. Ne érts félre, keményen akarok dolgozni, de azt, ami tényleg boldoggá tenne, még csak távolról sem látom.

– Meg sem merem kérdezni, hogy mi lenne az… – húzta el a száját Draco.

– Rendben, ez látom, nem fog összejönni köztünk. Szóval én haza is mehetek – csattant fel.

– Jó, jó, tűkön ülve hallgatlak.

– Nem kérek a gúnyolódásodból.

– Az is gúnyolódásnak minősül, ha azt mondom, a nyakamat tenném rá, hogy tudom, mivel akarsz foglalkozni valójában?

– Tudod?

– Házimanókkal. Hát nem evidens? Már látom is a memoárodat – mondta Malfoy, és úgy tett, mintha egy képzeletbeli pergament olvasna. – „A manólelkű Granger arra tette fel az életét, hogy jogokat biztosítson a házimanóknak. A vitatott munkásságú boszorkányt múlt hét kedden érte a halál, London melletti otthonában, gyászolja tíz macskája és megannyi manócimborája.”

– Haha, nagyon vicces – emelte égnek a tekintetét Hermione. – Akár fel is léphetnél vele, de azért, ha kérhetem, még ne temess. Én csak… Annyi példa van előttem. Nekem valahogy mégsem sikerül.
– Könnyebb más életét vágyni, mint a sajátodat jobbá tenni – morogta keserűen, mintha pontosan ismerné beszélgetőpartnere gondolatait.

– Hát, igen, nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint apa és anya, Ginny és Harry, te és Astoria. – Remélte, hogy így sikerül majd kiugrasztania a nyulat a bokorból, minden porcikája vágyott arra, hogy megtudja, miféle életet élnek Malfoyék. Az, hogy biztossá vált számára, hogy Astoria megcsalja a férjét, felkorbácsolta az érdeklődését, mert képtelen volt elhinni, hogy mindebből Draco semmit nem vesz észre.

– Nos, igen. Astoria és én nagyon… szerencsések vagyunk – bólintott. Még, hogy szerencsések! Apja tanította neki, hogy maszkokkal éljen, és mindig azt vegye fel, ami az adott helyzetben a legkézenfekvőbb. Nagy levegőt vett, és minden idegszálával remélte, hogy Hermione nem lesz olyan gusztustalanul pletykás, hogy a kimondani készült szavait majd elcsacsogja a kis barátainak. – Te Granger! Mi lenne, ha nem tettetnénk tovább, hogy gyűlöljük egymást? Habár én eddig sem gyűlöltelek – vont vállat Malfoy, és kedvtelve nézte a pálcája gyér fényénél, ahogy Hermione szeme elkerekedik, és a lány arcára meghatározhatatlan döbbenet ül ki. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha egy füst alatt végigmondja, amit szeretne. – Végül is, eléggé ismerjük egymást, hogy szóba álljunk, de nem annyira, hogy, ahogy említetted, elvárásaink legyenek a másik felé. Ez alatt azt értem, hogy nem akarok a barátod lenni, és te sem leszel soha az én barátom. Nem foglak biztatni, nem viselem szívemen a sorsodat, és egyéb badarságok. Csak… Lenne kivel beszélni. Tudod, Astoria mostanában nem az a fajta nő, aki kapható lenne a szórakozásra.

Mármint veled – jegyezte meg magában epésen Hermione, és hirtelen feltámadt benne a düh Astoria iránt. Ha a nőnek csak negyedannyi jut Malfoy igazi énjéből, mint amit ő sejteni vélt, már megérte volna dolgoznia a házasságukon, ehelyett mindenféle férfiakkal hetyegett, ráadásul nem is a világ másik feléről, hanem a közös ismertségi körükből. Kimutatni azonban nem akarta, mire gondol, így csak megértően bólintott, és hagyta, hogy a férfi folytassa, és kiderüljön végre, mire akar kilyukadni.

– Elfoglalt és megvan a maga időbeosztása. Még be kell, hogy álljon a közös életünk rendszere. Ez minden bizonnyal akkor fog bekövetkezni, amikor lejár a szerződésed, és nem lesz már szüksége rád. Néhány hónap az egész. – Draco igyekezett magyarázó hangnemben beszélni, de szavai inkább hallatszottak tőle idegen magyarázkodásnak, ostoba szabadkozásnak, mint észérveknek. – Addig is… Talán néha elmehetnénk együtt… helyekre.

– Együtt? Helyekre? Pontosítanál? – kérdezte homlokráncolva a lány, de a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Ehhez foghatót utoljára akkor érzett, amikor az elérhetetlen Viktor Krum őt hívta el a karácsonyi bálba, őt, aki nem is vágyott, nem is számított rá. Ebben az esetben csak az utóbbi tényező játszott közre, és Hermione számára ennek a javaslatnak hatalmas jelentősége volt.

– Ezt mondtam – morogta a férfi. Kezdte azt hinni, hogy az egész felvetése valami bődületes ostobaság volt. Ráadásul az egész úgy hangzott, mintha randevúra hívta volna az egykori griffendélest, ami már magában is eléggé hajmeresztő volt. Legszívesebben azt mondta volna, hogy felejtsék el, de egyszerűen képtelen volt kimondani a szavakat. Nem akart visszakozni, és nem azért, mert férfiatlannak tűnt volna, hanem, mert túlságosan akarta. A Nagyúr bukása óta nem dúskált barátokban, sőt, az évek során arra is rá kellett jönnie, hogy előtte sem volt senki, akit a barátjának nevezhetett volna. Ilyen korlátozott lehetőségekkel pedig úgy gondolta, nem a világvége, ha néhanapján elhívja Grangert ide-oda. A boszorkány társasága ijesztően üdítően hatott rá, amikor például átfutott az agyán, hogy abban a pillanatban akár Londonban is lehetne Astoriával, felesége barátainak összejövetelén, nagyon felszabadító érzés volt a tudat, hogy a lehető legtávolabb van mindannyiuktól. – Nem tolonganak utánam barátok, egyedül pedig semmi értelme nem volna. És nem mellesleg kaphatnál egy kis kiegészítést az apanázsodhoz.

– Ha nem csal az emlékezetem, nem is olyan régen még azt mondtad, hogy akkor sem állnál velem szóba, ha én lennék az egyedüli ember a világon. Akkor, most hogy is van ez?

– Ezen már túl vagyunk, elég régóta beszélünk. De ha nem akarod, akkor hagyjuk is. Bár, megjegyzem, jót tett volna neked, ha más hatások is érnek, nem csak az ütődött Potterék, de te tudod…

– Ó, szóval te igazából az én érdekeimet nézted, és közben nagylelkűen be akartad áldozni magadat, hogy engem elérhessenek azok az általad említett „más hatások”? Köszönöm a lehetőséget, Malfoy, de azt hiszem, ekkora mértékű jószívűséget még az én jámbor lelkem is képtelen befogadni. Egyáltalán, nem is értem, hova akarsz te menni velem. Mondj egy példát! – erősködött Hermione. Draco már majdnem úgy döntött, hogy szitokáradatok közepette otthagyja a lányt, és egész Ausztráliát, amikor a boszorkány zavartan elmosolyodott. – Jó, rendben. Legyen. Benne vagyok. De nincs semmi kiegészítés. Az, hogy Astoria fizet nekem, egy dolog. De ha tőled kapnék pénzt azért, hogy elmenjek veled néha ide-oda, ahogy mondtad, az kissé furcsa lenne. Én szívesen megyek. Azt hiszem… Viszont, ha ezt apád vagy Astoria megtudja, nem ússzuk meg szárazon – csóválta meg a fejét.

Váratlan fordulat volt ez Hermionéhoz, és főként a kettőjük kapcsolatához képest, ezt mindketten tudták, és bár Dracónak nem okozott akkora örömet, hogy jelét is adja, azért nem hagyta hidegen a lány beleegyezése, kiváltképp az a megjegyzése, hogy szívesen lenne a társaságában.

– Rendben. Ez esetben akkor majd kereslek – bólintott, miközben felállt és leporolta a ruháját. Igyekezett tartózkodónak és kimértnek tűnni, maga sem tudta, miért. – Menjünk. Hazakísérlek.

– Máris? – kérdezte csodálkozva Hermione, pedig igazán nem akart elégedetlennek tűnni.

– Azt mondtad, dolgod van. És ami azt illeti, nekem is. Várnak rám – pontosított, de azt már nem közölte, kik és hol. A boszorkány átkozta magát, amiért elhamarkodottan úgy döntött, minél hamarabb meg akar szabadulni egykori iskolatársától. A beszélgetés csak most kezdett izgalmassá válni annak ellenére, hogy a kettőjük párbeszéde még mindig döcögős volt. Mégis, meglepő módon úgy érezte, igényli Malfoy társaságát, ami sok, még számára is megválaszolatlan kérdést vont maga után. Draco nem volt kellemes ember, vele legalábbis sosem viselkedett úgy, hogy a személye hiányt keltsen benne. Olyan, mint a gravitáció. A személye valahogy visszahúz magához – gondolta, miközben szótlanul lépkedtek egymás mellett.

– Annyira hajmeresztő ez az egész – törte meg a csendet. – Úgy értem, ha valaki évekkel ezelőtt előrevetítette volna ezt nekünk, biztos hanyatt-homlok menekültünk volna még a találkozás gondolatától is.

A magad nevében beszélj – gondolta Malfoy, de nem válaszolt.

Szótlanul, a maguk gondolataiba mélyedve sétáltak egészen addig, míg el nem érték Hermione szüleinek utcáját. Ott Draco megtörte a csendet.

– Miért nem mondtad el a szüleidnek, hogy ki vagyok? Próbálom logikusan végiggondolni, és minduntalan arra jutok, hogy ha mindegy lett volna, milyen nevet mondasz apádnak, akkor nem hazudoztál volna össze mindenfélét. Megjegyzem, rosszul füllentesz, a tényeket figyelembe sem véve, ráadásul sütött rólad a bűntudat. Beszéltél már rólam nekik?

Az egykori griffendéles tudta, hogy ezt a kérdést nem kerülheti ki, akármennyire is szeretné, és ugyan már kezdett elege lenni abból, hogy folyton kellemetlen helyzetbe kerül, úgy döntött, őszinte lesz.

– Nos… Az a helyzet hogy anyáék mindent tudnak rólam. Az utóbbi néhány hónapomat leszámítva – tette hozzá az igazság kedvéért. Nehezen vitte rá a lélek, hogy mindent elmondjon Dracónak, abban azonban biztos volt, hogy hiába próbálna valótlant állítani, a tények ismeretében rögtön lebukna. – Így azzal is tisztában vannak, hogy miként teltek a roxforti éveim, és mit csináltunk Harryékkel a Voldemort legyőzése előtti időkben. – Amikor oldalra pillantott, Hermione észrevette, hogy a sötét varázsló neve hallatára Draco arca megrándul. – Még mindig félsz?

– Nem kell a lelkisegély szolgálat és a terelés, Granger. Halljam, mi a nagy titok? Elmondtad nekik, hogy a csúnya Draco Malfoy éveken át beletaposott a drága kicsi lányuk önérzetébe? – fintorodott el.

– Azt is, és… – Nagy levegőt vett. – Ahogy azt is hogy… azt, hogy…

– Merlinre, nyögd már ki, végül i, griffendéles volnál. Vagy nálatok itt ki is merül a bátorság? – gúnyolódott.

– Tudják, hogy mi történt a Malfoy kúriában – mondta ki végül. – Tudják, hogy míg Harryék az alagsorban voltak bezárva, tehetetlenül hallgatták végig, ahogy a nagynénéd kínoz engem. Én nem akartam ezt elmondani… Úgy értem, akkoriban azt gondoltam, kár lenne több fájdalmat okozni nekik, így is sokként érte őket, hogy egy évig azt sem tudták, hogy létezem. De akkoriban Ronnal voltam együtt, és közösen kerestük meg a szüleimet, ő pedig mindent elmondott arról az estéről is. Tudod, milyen, ráadásul Fred halála még túl közeli volt, Ron pedig tele volt keserűséggel… Rengeteget beszélgettünk négyesben, és valahogy ez is szóba került. Nem akartam, sajnálom.

Sajnálom?! Draco elhűlve hallgatta a lányt, és megdöbbentette, hogy még Hermione az, aki bocsánatot kér… Neki kellene. Ott volt, végignézte, ahogy Bellatrix kínozza, a szülei is látták. Hiába fordította el a fejét és szorította össze a szemét, a fülét nem tudta becsukni. A szívbemarkoló kiáltások pedig, amiket Crakék fogságában Hermione hallatott, pont erre emlékeztették, egyszerűen csak addig a pillanatig nem kapcsolta össze az emlékeket. Neki kellene bocsánatot kérni, talán vezekelnie is… De képtelen volt megszólalni, a gombóc a torkában pedig csak nőttön nőtt.

És ahogy egykor, úgy most sem volt képes nem meghallani Hermione bűnbánatos bocsánatkérését.

–… én csak nem akartam, hogy apa összekapcsolja a neved ezzel az emlékkel, és olyasmiért bántson téged, amiről nem tehetsz – hadarta. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, hiszen gyakorlatilag vendég vagy, és…

– Én nem vagyok vendég, Granger – vágott a szavába, és hirtelen nagyon távolinak tűnt. – Nem hozzád jöttem, mondtam, hogy csak beugrottam. Jelenésem van egy összejövetelen Londonban. Mennem kell, gondolom, hazatalálsz.

– Akkor majd keresel? Beszélünk, ugye? – kérdezte óvatosan.

– Meglátjuk. Sok a munkám mostanában. Majd kereslek. Szervusz! – búcsúzott zárkózottan, majd egy pukkanással köddé vált, magára hagyva Hermionét a sötét utcán.
~*~
Vasárnap Hermione sokáig aludt. Legalábbis ezt próbálta elhitetni a szüleivel, ugyanis éjszaka nem jött álom a szemére, idegesen hánykolódott az ágyában, ami kellemetlen volt, mert a hatékony gyógyszerek ellenére a tagjai még mindig fájtak kissé. Már világosodott, amikor sikerült elaludnia egy kis időre, a reggelit így ki is hagyta, jóval ebédidő előtt ébredt fel. Amikor lement a konyhába, szülei a legnagyobb egyetértésben készülődtek a kései reggelihez, amivel kedvesen megvárták lányukat, Hermione pedig remélte, hogy ez a régóta nélkülözött, családias hangulat majd elfeledteti vele felemás gondolatait.

Legnagyobb meglepetésére azonban, a reggelizés közepén anyja olyan témára terelte át az egyébként ártatlan beszélgetést, amire Hermione a legkevésbé sem számított.

– És, mondd csak, Hermione, kedves fiatalember ez az Alexander? – mosolygott cinkosan a lányára.

– I-igen – cincogta, mert nem tudta, mit is mondhatna. Legnagyobb szerencséjére apja akaratlanul is megmentette a további faggatózástól.

– Én nem nevezném annak –morogta. – Nem tetszik nekem az a fiú. Meglehetősen udvariatlan, és van valami a tekintetében, ami a végletekig ellenszenvessé teszi.

– Hát, drágám, te mindig híres voltál arról, hogy percek alatt képes vagy véleményt alkotni az emberekről, akik Hermione közelébe kerülnek – nevetett fejét csóválva Jane. – Emlékszem például arra, amit szegény Ronnal műveltél hónapokon át… Kislányom, azt hiszem, meg kell szoknod, hogy akárkit is hozol haza, apádnak kifogása lesz ellene.

– Én nem hoztam haza senkit – ellenkezett Hermione.

– Azt az Alexandert nem is javaslom. Mindamellett Ronald ellen már semmi kifogásom, ugyanis…

– Persze, hogy semmi kifogásod ellene, mert már réges-rég szakítottunk – forgatta a szemét a lány. –Ha másként lenne, tudom, hogy még mindig ki nem állhatnád. Érdekes módon, amikor együtt voltunk, mást sem hallottam tőled, mint hogy nem illünk össze. Megjegyzem, igazad volt. Mióta pedig szakítottunk, és Ron szóba kerül, te folyton azt hangoztatod, hogy mennyire rendes fiúnak találod őt.

– Ez így nem teljesen igaz. Ronaldban mindig volt ambíció, látszott, hogy ha levetkőzi a… khm… gyerekes énjét, akkor igazán komoly ember, méltó társ válhat belőle.

– Tényleg, hogy van? – kérdezte derűsen Jane.

– Igazából… nem tudom. Már nem beszélünk annyit, folyton utazgat, és mindkettőnknek annyi a dolga, hogy nem érünk rá állandóan levelezni. Legutóbb Spanyolországban volt, elvileg munkaügyben ment oda, de valami két éjszakán át tartó buliról mesélt, nem is értettem pontosan. A lényeg, hogy jól van. És egyébként is, mindannyian tudjuk, hogy Ron és én nem illünk össze, és kész.

– Te tudod, kicsim – biccentett az anyja, miközben lenyelte az utolsó falatot és megtörölte a kezét. – Viszont lakik a városban egy nagyon szimpatikus fiú… – Jane várakozásteljesen a lányára nézett, mintha azt remélné, hogy Hermione már csak ennyi információtól is oda meg vissza lesz a gyönyörtől, lánya azonban mintha nem is hallotta volna a szavait. Valójában Hermione pontosan tudta, mire megy ki a játék, de úgy döntött, most az egyszer nem veszi fel a kesztyűt, és úgy csinál, mint aki roppantul el van foglalva a reggelijével. Jane tovább ütötte a vasat. – Ráadásul fogorvos.

Mindezt úgy mondta, mintha ez a mesterség legalábbis az örök dicsőség titka lenne.

– Barry Wolftenre gondolsz? – nézett fel az újságból Richard, mire az asszony bólintott. – Anyádnak igaza van, Barry remek szakember, komolyan gondolkodunk rajta, hogy felvegyük állandó társnak a rendelőbe. Így nekünk is több időnk jutna egymásra.

– Emellett pedig – vette át a szót Jane – nagyon jó családból származik, saját lakása van a tengerpart mellett, és már beutazta a fél világot. Huszonhét éves…

– Huszonöt – javította ki férje. – Biztos vagyok benne, hogy huszonöt éves, a múltkor mintha még említette is volna.

– Megvan az huszonhét, drágám. Tisztán emlékszem, hogy pár hete mesélte, télen ünnepelte a huszonhetedik születésnapját Dél-Amerikában. Tudod, akkor volt az a fogorvosi kongresszus, amire mi végül nem mentünk, és azt kötötte egybe az ünnepléssel.

– Ha te mondod, drágám… – vonta meg a vállát a férfi, összehajtotta az újságot, és felállt az asztaltól. – Remélem, megbocsájtanak a hölgyek, de sürgős dolgom van. Lefoglalok egy asztalt ma estére Marco éttermében. Nincs apelláta, Hermione, olyan rég láttunk, hogy ma este muszáj velünk vacsoráznod. Ezt az áldozatot igazán megteheted öreg édesapádért – rendelte el tettetett szigorúsággal a hangjában, közben azonban elmosolyodott, és gyors puszit nyomott lánya kócos feje búbjára.

– Jaj, apu, persze, hogy itt maradok vacsorára – bólogatott Hermione teli szájjal.

– Akkor Marco étterme megfelelő lesz? – nézett várakozóan élete két legfontosabb nőjére Richard.

– Az a part melletti vendéglő, ahol múltkor azt az isteni tengeri tálat ettem? Azóta is megkordul a gyomrom, ha rá gondolok.

– Ezt igennek veszem – kacsintott lányára, majd futó csókot adott feleségének, és távozott.

– Apád néha az orráig sem lát – csóválta a fejét Jane, miközben elkezdte bepakolni a szennyes edényt a mosogatógépbe.

– Mi bajod azzal az étteremmel? –tette fel a kérdést csak úgy mellékesen Hermione. Magához vette a helyi lapot, amit néhány pillanattal azelőtt az apja böngészett. Otthon is rendszeresen járatta a mugli újságokat a Próféta mellett. Szeretett naprakész lenni a világ dolgaival kapcsolatban, mert bár az élete nagyrészt a varázsvilágban zajlott, nem tudta, és nem is akarta megtagadni a gyökereit. A világban dúló háborúk és a zavaros politikai helyzet ugyan sokszor elkedvetlenítette, és nem is igazán volt kivel eszmét cserélnie a meglátásairól, de nem tudta volna elképzelni az életét úgy, hogy hermetikusan elzárja magát minden, neki nem tetsző információtól. Épp egy bonyolult banki csalás leleplezésére esett a pillantása, mikor anyja újra megszólalt.

– Jaj, nem az étteremről beszélek! – legyintett türelmetlenül, és a hűtőszekrénybe visszapakolással folytatta a rendrakást. – Épp itt lenne az ideje, hogy megismerj egy jóravaló fiút. Olyat, aki teljes mértékben illik hozzád, független, ambiciózus, akinek már benőtt a feje lágya…

– Anya, ilyen ember a világon nincs – motyogta a lány, és lapozott. – Vagy, ha mégis, akkor már foglalt – tette hozzá, és ijedten konstatálta, hogy rögtön Draco Malfoyra asszociált.

– Történetesen én ismerek egyet. Barry Wolften, akiről az előbb beszéltünk. Korban hozzád illik, de sokkal érettebb, mint a többi mai férfi. Már sokat meséltem neki rólad, és azt hiszem, szeretne megismerni.

Hermione félrenyelte az utolsó falat eperdzsemes kenyeret, és az asztalt csapkodva köhögni kezdett. Jane ijedten konstatálta a helyzetet, lányához rohant, gyorsan felállította őt, és szakszerű mozdulatokkal sikerült elállítania a köhögést. Amikor már nem volt veszélyben, töltött neki egy pohár vizet.

– Lassan kortyolgasd! Szegénykém… Nemsokára elmúlik a rossz érzés, ne aggódj.

– Köh… kösz… Köszönöm – krákogta Hermione, majd néhány perccel később folytatta. – Mármint az életmentést köszönöm, de szeretném, ha megértenéd, semmi szükség arra, hogy te keress nekem párt.

– Ó, de egyáltalán nem fáradság!

– Nem értettél. Én nem szeretném, hogy beleavatkozz a szerelmi életembe. Nem akarlak megbántani, és tudom, hogy most megint azzal fogsz jönni, hogy te és apa ennyi idősen már jegyesek voltatok, de ez más világ. Nektek szerencsétek volt, én viszont még… keresgélek.

– De Barry nagyon kedves, rögtön szimpatizálnál vele te is, ebben biztos vagyok – vetette ellen Jane. – Ha akarod, elmehettek ketten ma este az étterembe, biztos apádnak sem lenne kifogása…

– Anya…

– Jó, rendben – sóhajtott az asszony. Hermione volt a mindene, és tudta, hogy Richard és ő nem is lehetnének büszkébb szülők. Hermione remek emberré cseperedett, és bár időbe tellett, míg ő férjével megszokták a gondolatot, hogy boszorkány van a családban, lányuk nem hazudtolta meg magát, ott is kiválóan teljesített. Arról az álmukról, hogy Hermione egyszer átveszi a praxist, hamar le kellett, hogy mondjanak, de bőven kárpótolta őket, hogy látták, mennyire boldog az új életében, ahol megannyi barátra és ismertségre tett szert. A történet arról a sötét varázslóról, aki állítólag még az ő világukat is rettegésben tartotta, ugyan meseszerű és kissé érthetetlen volt számukra, de igyekeztek mindketten naprakészek lenni Hermione életével kapcsolatban, még akkor is, ha az ismerősök előtt nehéz volt magukban tartani, milyen nagyszerű tetteket vitt véghez lányuk a varázsvilágban. Gyermekük maximalista volt, ezt a tulajdonságot mindkét szülőjétől örökölte, Jane egyedül azért aggódott, hogy látta, Hermione életében Ron óta nem jutott hely másnak, törekvése pedig, miszerint így vagy úgy, de társat keres a lánya mellé, az évek során gondolatból tetté nőtte ki magát. Jane megállíthatatlan volt, ha az élet úgy kívánta, ez alkalommal pedig nyilvánvalóan úgy kívánta. A tökéletes terv pedig körvonalazódni kezdett a fejében…



Sziasztok!
Ismét sok volt a kiesés, pedig igyekeztem, de még mindig nem váltam időmilliomossá... Azért remélem, hogy a fejezet tartalma kárpótolt benneteket. :)
Most végre beállt a rend az iskolában, ahová járok, tudom, mennyi órám lesz és milyen vizsgáim, és bár megint nem lesz könnyű félévem, azért mostantól igyekszem rendszeresebben frissíteni.

Viszont lenne egy kérdésem hozzátok, olvasóimhoz, mert szeretném, ha ti is alakíthatnátok a cselekményt, hiszen nagyon fontos a véleményetek és meglátásaitok. :)
Az lenne a kérdés, hogy kíváncsiak vagytok-e arra, hogy is zajlott pontosan Draco és Astoria nagy napja, az esküvőjük? Ezt egy kiegészítő fejezet formájában tűzném bele a mostani és a következő fejezet közé, a létjogosultsága pedig az volna, hogy Draco fejében kavarognak a gondolatok, és visszaemlékezik. Kérlek, írjátok itt meg a véleményeteket, hogy szeretnétek-e, vagy nem. Ha sokan mellette vagytok, akkor még a héten fel fogom tenni. :)
Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet, és az eddigi véleményeket is köszönöm, remélem, most is megtiszteltek vele, hiszen Nektek írok, számít, mit gondoltok, és bőven elég annyi is, "jó volt"/"rossz volt". :)




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)