Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


12. fejezet
Sivatagi homok



– Úgy hiszem, be kell tartanom azt az ígéretet, nem gondolod? – kérdezte, majd elindult, hogy visszalovagoljon a kastélyba. – Gyere, Harry. Rengeteg a tennivalónk, és szükségem van a segítségedre! – szólt hátra Perselus, enyhén elfordítva a lovát, hogy a még mindig dermedten a lován ülő fiúra pillantson, teljesen figyelmen kívül hagyva a szakadó esőt. Harry mozgásra késztette a lovát, és a kastély felé vezető egész utat végigkuncogta. Ez újraírja minden idők legjobb zsarolási anyagát!

Perselus a dolgozószobájában ült, épp a közelgő utazásuk végső simításait nézte át, és az utazásuk alatt természetesen magát és Harryt értette. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a fiú. El se tudta hinni, hogy már majdnem egy éve annak, hogy Harry gyakorlatilag hozzá költözött, és együtt kezdtek élni az anyja családjának kastélyában. Egyszerűen ez volt élete legjobb éve, egy olyan év, amiben rengeteg olyan dolog fordult elő, amit először csinált. Felnőtt életében először ünnepelte meg a születésnapját; felnőtté válása óta szintén először tartotta meg a karácsonyt. Arra a napra nagy szeretettel emlékezett vissza.

Harry természetesen a saját házukban töltötte a karácsony napját, de az ajándékbontás napján átjött, és sok nevetés és viccelődés közepette kicserélték az ajándékaikat. A kastély az alkalomhoz illően volt kidekorálva, egy hatalmas, feldíszített karácsonyfával, amit a bájitalmester csak azért vett meg, mert Harrynek sikerült lehízelegni őt a lábáról. A férfi elismerte, hogy a fa nagyszerűen nézett ki. Harry egy fényképezőgépet adott Perselusnak, azt állítva, épp ideje lenne néhány családi képet készíteni, a férfi pedig megvette a gyerek első seprűjét, egy Nimbus 1500-at, ami az akkori leggyorsabb modellnek számított. Harrynek így volt lehetősége megmutatni egy újabb tehetségét, ezúttal a repülésben. Perselus, aki lassan kezdte ismét felfedezni a játék iránti vonzódását, készségesen kijelentette, hogy Harryből tehetséges fogó lesz.

És nem ez volt az egyetlen terület, ahol Harry bebizonyította a képességeit; nagyszerű haladást értek el a mágikus kiképzésében is, és most, alig nyolcévesen, Harry megkapta a harmadik tanonci szimbólumát bűbájtanból. Na, nem mintha ez meglepte volna Perselust; Lily is mindig tehetséges volt ezen a téren. Lágyan elmosolyodott a fejlődésen, amin ő maga ment keresztül: végre elérte azt a pontot az életében, ahol szeretettel tudott visszaemlékezni a Lilyvel eltöltött idejére, és megszűnt az az égető fájdalom, ami eddig ezt kísérte. Meggyógyult.

Egy újabb mosoly kíséretében felállt a székről, és hagyta, hogy elméje visszakanyarodjon a tervezett utazásra és az útitársára; Harry tegnap töltötte be a nyolcadik születésnapját, ezért a Potter kúriában maradt, ahova a családja is hazatért, hogy a szokásos módon megünnepeljék az eseményt. A fiú utálta beismerni, de hiányzott neki a testvére; Perselus csupán elmosolyodott a gondolatra. Adrian közel sem volt annyira rossz, ezt el kellett ismernie, de nem tudta megérteni, hogy nem veszi senki észre, mekkora különbség van a feltételezett Fiú, Aki Túlélte és Harry között. Ha a családtagjai rászánták volna az idejüket, észrevették volna, milyen rendkívüli gyorsasággal szerzi meg a tudást a mágia bármelyik területéről, ami épp az útjába kerül. Az igazat megvallva – vallotta be magának a bájitalmester –, a magunk módján mi is mindent megtettünk azért, hogy eltitkoljuk az igazságot. Ügy lezárva – gondolta somolyogva a férfi, miközben megpillantotta magát egy tükörben.

Tavaly márciusban kemény téglába vágták a fejüket Harry kiképzésével kapcsolatban; a fiú elkezdte gyakorolni azokat a varázslatokat, amiket a Roxfort második évében tanítanak, és a jóval haladóbb bűbájok rengeteg energiát kivettek a gyerekből. A megoldás végül sokkal egyszerűbb lett, mint ahogy azt Perselus eredetileg gondolta volna, és meglepő módon Minnie szolgáltatta azt, amikor már vagy századjára jegyezte meg, mennyire vékony is a fiú. Harry teste egész egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy támogassa a varázserőközpontjából kiáradó mágiát. Perselus először arra gondolt, hogy megnöveli a fiú élelmiszeradagját, és nem engedi neki addig elhagyni az asztalt, amíg az utolsó falatot is el nem fogyasztja, de az semmit nem tett volna az erejével; hosszú távon nem akarta, hogy Harry szimplán felszedjen néhány kilót. Neki arra volt szüksége, hogy erősebb legyen.

A problémának azt a részét pedig az egyik őse, Sir Edwin oldotta meg, amikor belépett az északi képtárban levő egyik festményébe. Az öreg lovag egészen biztos volt abban, hogy az a módszer, amit ők használtak a gyerekek harci kiképzésében, még mindig használható. Amikor Perselus rákérdezett, hogy mégis milyen módszert használtak, Sir Edwin jóindulatúan közölte vele, hogy: „Ezek a mai fiatalemberek! Hát természetesen a kardvívó leckéket!”

Egy hét kutatást követően Perselus felfedezett a pincében egy szobrot – ugyanabban a helyiségben, amiben a varázslatokat gyakorolták. Létezett egy bűbáj, amitől a lovagszobor mozogni kezdett, és tanítani – ahogy ő nevezte – „a karforgatás képzőművészetét”. Az említett képzőművészetbe az is beletartozott, hogy lengetni kellett a pallost körben a helyiségben, és Perselus gyorsan elhatározta, hogy Harry kiképzésének ebben a részében ő is aktívan részt vesz. Valahol eközben felfedezte, hogy egy olyan tanítási nap után, ami azzal végződik, hogy a diákok felrobbantják az osztálytermét, rendkívül kielégítő frusztráció levezetés, ha valamit megüt egy karddal.

A rengeteg vívólecke, lovaglás és kviddicsedzés természetes velejárójaként Perselus étvágya is megnőtt, és hamarosan észre kellett vennie, hogy a teste kezd átalakulni; életében először izmot kezdett növeszteni, és határozottan egészségesebbnek látszott, mint valaha. A gond az volt, hogy tudta, ezzel a végén nem más figyelmét fogja felkelteni, mint Madam Pomfreyét, és akkor arra kényszerül majd, hogy olyan kérdésekre adjon választ, amiket jobb szeretett volna megválaszolatlanul hagyni. Kiderült, hogy a fedő és álcázó bűbájok nagyszerű befektetésnek bizonyulnak; amikor az iskolában vagy a kastélyon kívül volt, megváltoztatta a kinézetét olyanra, amilyen az iskolai év kezdetén volt. Félig-meddig biztos volt abban, hogy a diákjainak gondot okozna felismerni őt a fekete talárja és az elgyötört arcvonásai nélkül.

Harry persze teljes mértékben helytelenítette ezt, és csak akkor egyezett bele, amikor Perselus beadta a derekát, hogy elleplezze a magasságot, amire a fiú mostanában tett szert. Ez, kombinálva azzal, hogy semmilyen jelét nem mutatta a tudásának a családja felé, még Dumbledore-t is megtévesztette, aki sosem gondolt rá, hogy átnézzen azon, amit elvárásai szerint látnia kellett. A bájitalmester természetesen rendkívül óvatosan bánt a bűbájaival, úgy formálta azokat, hogy beleolvadjanak a saját természetes mágikus tulajdonságaiba, ám a valóság attól még az maradt, hogy Albus egyszerűen nem figyelt.

És most itt volt, mindenféle álca nélkül, és várta, hogy Harry megérkezzen, hogy elindulhassanak. A bájitalmester elégedetten elvigyorodott a gondolatra; mindig fel akarta keresni Marokkót. A váratlan szerencse úgy hozta, hogy az a virág, amit keresett, épp abban az országban volt megtalálható. Egész évben kutatott, és még néhány hétvégét is azzal töltött, hogy elugorjon Franciaországba – amit Harry jobban élvezett, mint ő, már ha az lehetséges –, hogy megtaláljon egy térképet annak a pontos helyével, amit keresett. Rá kellett szánnia az idejét, de minden, ami hiányzott, most már együtt volt.

Egy gyors pillantást vetett az órára, aztán elhagyta a dolgozószobáját, és elindult a szalonba, ahol Harry tizenöt percen belül elő fog bukkanni a hopp-kandallóból. Perselus már le is foglalta a szállásukat a helyszín közelében fekvő varázsló pihenőhelyen, és úgy döntött, hogy tíz nappal korábban mennek oda; elsősorban azért, mert jobb korábban a helyszínre találni és nem az utolsó másodpercben kutatni, másodsorban pedig azért, mert azt akarta, hogy Harry lásson egy keveset Marokkóból is. A fiú rendkívül sokat segített a kutatásában, hosszú éjszakákat volt fent vele a könyvtárban, még ha ez azt is jelentette, hogy a kanapén aludt, mialatt Perselus dolgozott. A férfi arra a megállapításra jutott, hogy mindketten megérdemelik a nyaralást.

Elérte a szalont, ahol a kandallóban égett a tűz, hogy fogadja Harryt. Perselus leült a sarokban álló pamlagra, és számba vette az összes dolgot, amiket magával akart vinni. Elégedetten, hogy minden megvan, ami szükséges, a lángokra fordította a figyelmét. Nem kellett sokáig várnia; a lángok hamarosan zöldre változtak, és a kandallóból egy rendkívül izgatott Harry Potter lépett ki.

– Indulhatunk máris? – kérdezte, miközben megölelte Perselust, aki visszaölelte őt, és ezzel egyidejűleg levette róla az álcázó bűbájt, az elfedett négy hüvelykkel megnövelve Harry magasságát.

– Téged is jó látni, Harry. És igen, köszönöm a kérdésed, remekül vagyok – jelentette ki Perselus közömbös hangon, amitől a fiú alaposan elpirult. – Ennyire izgatott vagy?

– Csak egy kicsit – ismerte be szégyenlősen Harry.

– És hogy válaszoljak a kérdésedre, egy órán belül indulunk zsupszkulccsal. – Harry várakozóan elmosolyodott.

– Szereztél minisztériumi engedélyt? – Nem volt titok köztük, hogy Harry már évek óta szeretett volna zsupszkulccsal utazni.

– Ha valaki engedélyt kér a Minisztériumtól, akkor meg kell adni a zsupszkulcsot használók neveit és az ország elhagyásának az okát – magyarázta a férfi. – Szerencsére én tudom, hogyan kell egy enyhén illegális zsupszkulcsot készíteni, ami elvisz minket az úti célunkra anélkül, hogy meg kellene magyaráznom, miért próbálok szülői beleegyezés nélkül kicsempészni egy Pottert az országból – fejtette ki a bájitalmester egy igazán elégedett vigyor keretében, amitől Harry harsogó kacagásban tört ki.

– Pers, esküszöm, én nem fogok panaszkodni, amiért kicsempészel az országból – ígérte Harry, kitörölve a nevetés könnyeit a szeméből, miközben Perselus odanyújtotta neki a pálcáját. Úgy döntöttek, jobb, ha magával viszi vészhelyzet esetére, és csak arra. Az időt csevegéssel töltötték el; Harry beszámolt arról, hogy Adrian végre beismerte, hogy szüksége van szemüvegre, és az anyja meglepetésére, neki nincs – szerencsére úgy vélték, ez annak az eredménye, hogy Harry Lily szemét örökölte, ezért nem is kérdeztek többet.

A Potter család – egy főt leszámítva – ismét távozott a nyár hátralévő részére. Mármint Ronald Weasley, Arthur Weasley hatodik fia, ha Perselus jól emlékezett, rövid látogatása után. Ronald és Adrian a Minisztériumban találkoztak egy nap, és gyorsan összebarátkoztak. Harry maga is elismerte, hogy élvezte a fiú társaságát, még ha Ron kicsit megszállottja is volt a Chuddley Csúzliknak. Ami veszett ügy, ebben Perselus is egyetértett, mivel a csapat a tizenkilencedik század vége óta nem foglalt el más helyet a tabellán, csak az utolsót.

Az egy óra gyorsabban eltelt, mint ahogy gondolták volna, és a varázslók hamarosan azon kapták magukat, hogy egyik kezükkel a bőröndjüket szorongatják, míg a másikkal – zsupszkulcs gyanánt – egy régi palacsintasütőt.

– Három, kettő, egy… – számolt vissza Perselus, és Harry egy erős húzást érzett a köldöke mögött, mintha egy láthatatlan kéz húzná őt hátrafelé; kezével szorosan megragadta a bőröndjét és a zsupszkulcsot, amikor a világ forogni kezdett körülötte. Amikor ez az érzés látszólag alábbhagyott, Harry felkészítette magát, és súlypontját hátrébb helyezte, miközben az egyik lábát előrenyújtotta – ez egy olyan trükk volt, amit Perselus tanított neki, hogy ne pofára essen a landoláskor. Abban a pillanatban, amint szilárd talajt érzett a kinyújtott lába alatt, kinyitotta a szemét, és álmélkodva körülnézett; az első dolog, amit felfogott, az a hőség volt. Perselus persze figyelmeztette őt erre, de sosem számított ekkora forróságra. Tikkasztó meleg volt, és még a belélegzett levegő is forrónak érződött. A következő, amit észrevett, maga a környezet volt; agyonrepedezett sárga-vörös földön állt, ami a távolban homokba olvadt, amikor visszanézett. És amikor előre tekintett…

– Te csak várakban szállsz meg, vagy mi? – kérdezte Harry derűs hangon a bájitalmestertől. Előtte ugyanis egy Kasbah* állt, egy tökéletes állapotú marokkói fellegvár, melynek aranyszínű falai büszkén magasodtak egy gránit sziklafal tetején. Egy sekély vizű folyó választotta el őket a vártól, és a környezet a pálmafákkal és a zöld bokrokkal éles kontrasztot alkotott a talaj vörös színével.

– Mit mondhatnék? – tette fel a költői kérdést Perselus. – Nevezz szentimentálisnak, de az otthonra emlékeztet.

– Oké, Mr. Szentimentális – mosolyodott el Harry. – Most már mehetünk? – Perselus kuncogva emelte a levegőbe a két bőröndöt egy pálcapöccintéssel. Lassan ballagtak a sivatagi napfényben, majd átkelve a folyó fahídján folytatták az útjukat a Kasbah felé.

– Mit mondasz, próbáljuk meg és vegyüljünk el kicsit a helyiek között? – kérdezte Perselus Harryre kacsintva. – Ebben a napsütésben semmi értelme megpróbálni a térkép nyomait követni. – Harry zavartan pillantott rá.

– Pers, ne vedd rossz néven, de most érkeztünk Skóciából. Lefogadom, ennek az országnak minden egyes lakója barnább, mint az egész családom együttvéve. És mi ketten? Minket még otthon is sápadtnak tartanak. Mégis hogy képzeled az elvegyülést? – kérdezte jókedvűen a gyerek.

– Ebben jócskán igazad van, de úgy értettem, hogy talán vásárolhatnánk egy-két helyi öltözetet, meglátogathatjuk a közeli város varázsló bazárját, fényképezhetünk, és egy ideig játszhatjuk a turistát – magyarázta a férfi.

– Ó – fogta fel Harry széles mosollyal. – Azt megtehetjük.

– Igen, megtehetjük – helyeselt Perselus, miközben elérték a Kasbah bejáratát. Átléptek egy meghökkentően magas kapun, amelynek faajtaja olyan módon volt megmunkálva, amit csak Marokkóban lehet látni, és egy belső kertbe értek. Az épület téglalap alakú volt, középen egy sekély, tiszta vízzel feltöltött márvány medencével, a belső falak tetejét bronz borította, és egy kristálytiszta kupola, ami ragyogott a napfényben. Odaértek a recepcióhoz, ahol egy csinos, fiatal, fekete hajú nő, hatalmas szürke szemmel, talán huszonegy-huszonkét éves, átnyújtotta a szobakulcsot egy párnak előttük.

– Kellemes itt tartózkodást kívánunk a Kasbah-nkban! – A nő akcentussal beszélt, és udvariasan mosolygott. Harry szeme pajkosan megvillant, amikor észrevette, hogy a lány mosolya szélesebbé válik és eléri a szemét, miközben elismerően végigméri Perselust. – Jó reggelt, uram! – köszöntötte őt, és miközben gyors pislogásba kezdett, a hangja elmélyült. Perselus döbbenten pislantott egyet, de a sokk gyorsan elillant.

– Jó reggel! – köszönt Piton, és a fiatal nő mosolya még ragyogóbb lett, miközben szempillái megrebbentek a férfi hangszínére. Harry minden tőle telhetőt elkövetett, hogy fel ne nevessen, miközben Perselus tovább beszélt. – Foglalásunk van Black névre. – Elmosolyodott a névre, amit Harry választott ki fedőnevükként, miután úgy döntöttek, hogy a Potter név még a határokon túl is könnyedén felismerhető. Azért maradtak a Black név mellett, mivel az elég gyakori volt, és remek csíny a bolhás korcs ellen, aki valószínűleg feldobná a talpát és szörnyethalna, ha valaha rájönne, hogy Perselus az ő nevét használta, hogy kilógjon az országból.

– Ó, igen, látom, apa és fia. És minden aranyos fia van! – kiáltott fel a nő Harryre pillantva. – Ha szabad megjegyeznem, nagyon hasonlít önre. – A két varázsló egymásra vigyorgott. – Perselus, igaz? – kérdezte a bájitalmestert egy újabb szempilla rebegtetés keretében.

– Igen, pontosan – válaszolt a férfi, miközben sötét szeme hatalmasra kerekedett. Harry próbálta visszatartani a nevetését; tágra nyílt szemével és szégyenlős mosolyával Perselus igazi kivert kiskutya képét nyújtotta a recepciósnak. Teljesen másnak látszott, mint eddig bármikor, és első ízben tűnt a koránál fiatalabbnak, és ami Harry véleménye szerint a legjobb volt, hogy egyáltalán nem szándékosan csinálta. A lányra tett hatás azonnali volt – lágyan felsóhajtott, és a kezében tartott kulcsot elfeledve álmodozó pillantással révedt maga elé. Na, ez így egy örökkévalóságig fog tartani! – gondolta Harry.

– Megkaphatnám a kulcsot, kisasszony? – kérdezte Harry édesen, elkerekített szemmel, tökéletesen utánozva Perselust. A lány rá is rámosolygott, aztán átnyújtotta neki a szobakulcsot.

– Milyen édes fia van, Perselus – mondta, majd minden formaságról elfeledkezve, ismét sóhajtott egyet.

– Ah, igen – motyogta a bájitalmester, és egy másodpercig zavartan bámult Harryre, mielőtt rájött, pontosan mi is történt. Az a szemtelen poronty! – Köszönjük a segítségét, Miss… – Várakozó mosollyal elhallgatott, mire a lány mosolya megtízszereződött.

– Asmae – suttogta.

– Asmae – ismételte a lány nevét Perselus, aki erre elpirult.

– Ha bármire szüksége lenne, csak hívja a recepciót – kacsintott rá. – Számíthatunk egy Mrs. Blackre is? – kérdezte szemérmesen.

– Dehogy! – szólt közbe Harry, még mielőtt Perselus válaszolhatott volna. – Csak apu és én, Miss Asmae. – A lány Harryre mosolygott.

– Hogy te milyen édes kisfiú vagy! – kiáltott fel a lány. A Perselus és Harry mögött álló férfi udvariasan megköszörülte a torkát. Harry megfordult, és észrevette, hogy kisebb sor alakult ki mögöttük.

– Jobb, ha a szobánkba megyünk; még egyszer köszönöm, Asmae – köszönt el a lánytól Perselus.

– Szóra se érdemes, Mr. Black. A szobájuk a negyedik emeleten van, nyolcas lakosztály. Egy házimanó gondoskodik a bőröndjeikről, csak hagyják azokat a liftnél – magyarázta a recepciós hölgy, és újabb mosolyt villantott Perselusra. – Kellemes itt tartózkodást!

– Köszönjük, Miss Asmae – mondta Harry, majd elindultak a lift felé.

– Mi volt ez? – kérdezte Perselus meglepetten felvont szemöldökkel.

– Ugyan már, Pers! – kiáltott fel Harry tettetett szégyenkezéssel. – Én csak nyolc éves vagyok, de még én is látom, hogy tetszel neki!

– Mi? – kérdezte a férfi döbbenten. – Nem, ő csak… Mellesleg nem vagy te túl fiatal még az ilyen dolgokhoz?

– Pers, elfelejtetted, hogy életem jó részét az igazi Mr. Black közelében töltöttem? – Harry megcsóválta a fejét, miközben beléptek a liftbe. – Akár akartam, akár nem, felszedtem egy csomó dolgot.

– De muszáj volt átmenned ilyen édes és ártatlan fiúcskába az előtt a szegény lány előtt? Biztos vagyok benne, a végén még az is megfordult a fejében, hogy örökbe fogad téged – panaszkodott Perselus, még mindig képtelenül feldolgozni az egész elgondolást.

Én? Én voltam édes és ártatlan? – kérdezte meglepődve Harry. – És mi a helyzet veled, az elveszett kiskutya pillantásoddal, az összes bájolgással meg mindennel? – Perselus szeme hatalmasra tágult, ezúttal rémületében.

– Miféle. Elveszett. Kiskutya. Pillantás? – kérdezte, minden egyes szó után szünetet tartva.

– És te még csak észre sem vetted… – mondta a fiú a fejét ingatva. Közben a lift megállt az emeletükön, az ajtó pedig kinyílt egy fényűző, vastag szőnyeggel borított folyosóra. – Negyedik emelet, hatos… áh, itt is vagyunk! – mutatott rá a fiú az ajtajukra.

– Ugye tudod, hogy ezt a beszélgetést még nem fejeztük be! Elveszett kiskutya… – morgott maga elé Perselus, mire Harry kuncogni kezdett. Az ajtó kinyílt, ők pedig beléptek egy olyan szobába, amitől Harrynek még a lélegzete elakadt. Hatalmas volt, két királyi méretű baldachinos ággyal és ugyanolyan stílusban volt berendezve, mint az előcsarnok. A mennyezetről vásznak lógtak le, és az ablakból a kilátás a folyóra és a távoli homokdűnékre nyílt.

– Máris imádom! – kiáltott fel Harry, és izgatottan ugrott rá az ágyra. Egy órába telt elpakolni a ruháikat a szekrénybe, és lefolytatni a félelmetes kiskutya beszélgetést – Perselus mardekáros oldala előbukkant, és elraktározta ezt az információt magának későbbi használatra –, mielőtt elhagyták a szobát, hogy körülnézzenek a városban. A férfi elmagyarázta, hogy ez a város egykor egy mugli erődítmény volt, amit végül elhagytak, mielőtt a varázslók és boszorkányok elfoglalták volna a területet és újjáépítették azt.

Szavához hűen Perselus elvitte Harryt a helyi vásárba, amit végigjártak, és végül vettek egy csillagtérképet Harrynek és néhány Angliában ritka bájital alapanyagot közös használatra. A kiruccanás végén Perselus halványszürke csíkos inget viselt, ami épp a térde fölé ért, egy fekete lenvászon nadrággal, és egy hosszú, vörös sál volt lazán a nyaka köré tekerve, ami divatos volt a városban élő varázslók között. Harry ingének színe halványkékben pompázott, a sála pedig fehér volt, de mindketten örömmel fogadták a lazább ruhát és a hűvösebb érzést, amit lenvászon anyaga nyújtott.

A helyi étteremben ebédeltek, Harry fényképeket készített magukról és mindenről, ami mozgott, kibéreltek két lovat arra az időszakra, amíg itt maradnak, aztán visszatértek a hotelbe, hogy letegyék a szerzeményeiket, lezuhanyozzanak és aludjanak egyet. Amint a nap kezdett lenyugodni nyugaton, a lehető legdiszkrétebben ismét elhagyták a szállodát, és lovaikat a folyón túlra vezették, mielőtt Perselus elővette a térképet. Gyorsan bemérték a helyzetüket – végtére is a térkép több mint négyszáz éves volt, és akkoriban a térképkészítőknek még nem volt erősségük a pontosság –, és a folyóval párhuzamosan dél felé lovagoltak. Perselus meglátta, amikor az esthajnalcsillag felkelt a horizonton. Az egyszerűen Eloḯsaként ismert virág utáni kutatás kezdetét vette.

-------------------------------
* Kasbah – ejtsd: kaszba. 4 tornyú agyagerődítmény. A legkorábbi kaszbák a 11. században épültek.
http://www.completemorocco.com/wp-content/uploads/2011/01/kasbah-thingstodo-courtyard-li.jpg

----------------
És halk beismeréssel folytatom: Pár nappal ezelőtt kaptam egy kritikát a merin, a történettel kapcsolatban, és az alapján kicsit újra kellett fogalmaznom a történet 1. fejezetében lévő próféciát. Fogalmam sincs, hogy tudtam ennyire félreolvasni, mert még csak nem is félrefordításról van szó; egyszerűen a "sworn"=felesküdött szót "sword"=kard-nak olvastam, így lett a sworn protector=felesküdött védelmezőből sword protector=kardvívó bajnok. (azért valahol látszik, hogy az agyam mélyén éreztem, hogy valami hibádzik, csak a szemem nem az igazi) - Mindenesetre javítottam.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)