Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 22]

+++ betűméret ---
<< >>


-10-
Az első közös állomás - Astoria nagy napja


Mikor Draco szélsebesen elhoppanált Ausztráliából, azt hitte, azzal, hogy ott hagyja Grangert, majd a rossz érzéseit is sikerül maga mögött tudnia. Szent meggyőződésében azonban otthonába lépve csalódnia kellett. Egyáltalán, minden rossz volt, egyik döntése sem bizonyult jónak, ehhez hasonlót pedig nagyon régen tapasztalt már. Egészen véletlenül tudta, hogy pontosan mikor is kezdődött a pech-szériához hasonlító hullámvasutazása. Egészen véletlenül azt is tudta, hogy ki az egyetlen személy, aki okolható az ő hibás viselkedéséért. A tudás azonban nem minden esetben megváltás, és erre a helyzetre ez hatványozottan igaz volt. A probléma annyira összetett volt, túlságosan messzire kellett volna ásnia a múltban ahhoz, hogy minden mozzanatát megfejtse. Azon a vasárnap estén, fáradtan, eltelve az imént elkövetett hibáitól, ehhez volt a legkevésbé kedve. Abban a pillanatban azt akarta, hogy Astoria otthon legyen, várja őt, úgy akarja a közelségét, mint még soha azelőtt… A szalonon átsétálva azonban elkerülhetetlenül megpillantotta a színes pergamenre firkantott üzenetet.

Drágám, Dockeryékkel a Glendale-ben leszünk. Ha kedved tartja, csatlakozz, különben pedig nézd meg az éjjeliszekrényedre tett borítékot. Van benne egy kis meglepetés számodra. Amennyiben mégsem jönnél, ne várj, későn érkezem.
A.


Semmitmondó. Sértett csalódottságában apró gombóccá gyűrte, miközben felsétált a lépcsőn. A hálószobába lépve megcsapta az orrát Astoria parfümjének illata, az ágyon felpróbált, majd levetett ruhák hevertek, a földig érő tükör előtt pedig legalább négy pár cipő. Ki nem állhatta a trehányságot, ez is a házaséletükkel járó újdonságok egyike volt, hogy kiderült, Astoria képtelen rendet tartani. Semmi kedve nem volt öblös kiáltással a házimanót hívni, még csak az hiányzott volna, hogy valaki halkan szöszmötöljön a közelében. Enerváltságának egyébként sem tudott gátat szabni, egyedüllétre volt szüksége. Olyan kimerülten ült le az ágy szélére, mintha legalábbis maratont futott volna, amikor megakadt a szeme az éjjeliszekrényen; nagyalakú, barna boríték. Kibontotta. A meglepetés, amiről Astoria az üzenetben írt, esküvői fényképek voltak, kettőjük képei. Gyorsan átfutotta őket. Mesterművek lettek, annyi bizonyos. Astoria és ő egymásba karolva mosolyognak a kis kerti tó előtt, mögöttük a násznéppel, egymással táncolnak a bálterem méretű sátorban, ő enyhén megdönti a nőt, és könnyű csókot hint az ajkaira… Tucatnyi kép, rajta Astoria ezer arca. Egyszer szégyenlősen, máskor csábosan mosolyog. Aztán megakadt a szeme egy közös képen. Mrs. Greengrass verbénái előtt álltak, emlékezett, a fényképész azt mondta, ott a legszebbek a színek. A képen vidáman pillantottak a lencsébe, majd egymásra néztek, és hajszálpontosan egyszerre kezdtek el nevetni, mintha közös titkuk lenne. Szinte hallotta Astoria csilingelő kacagását. Gondtalanok, már-már virgoncok voltak, akár a gyerekek, és Draco elgondolkozott azon, milyen különös, hogy olyan nagy kontraszt van a kép és valóság között. Abban az elkapott pillanatban úgy néztek ki, mint évekkel azelőtt, mintha az akkori Dracót és Astoriát öltöztették volna esküvői ruhába, pusztán szórakozásból. Pedig az egész teljesen komoly volt. Ha a rokonok, a Szombati Boszorkány olvasói, a meghívottak vagy bárki tudná, hogy tudtán kívül milyen nagyszerű is volt az a fényképész…! Drámai perceikből – mit sem sejtve – mesebeli pillanatot gyártott…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~Visszatekintés~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Április huszonegyedike kellemes napnak indult, sőt, valójában olyan volt, mint bármely más tavaszi délelőtt, kivéve azoknak a roppantul szerencsés boszorkányoknak és varázslóknak, akik a Greengrass villában, vagy annak vonzáskörzetében éltek, esetleg arra vetemedtek volna, hogy kecsegtetőnek tűnő összegért cserébe kiveszik a részüket az előkészületekből. Nos, ezt a döntésüket azóta bizonyosan megbánták már legalább százszor, ahogy ugyanennyiszer kívánták, hogy Mrs. Greengrass egyszerre kapjon tüsszögő rohamot és hasmenést a legfontosabb pillanatok kellős közepén. Tény, hogy Eleanor Greengrass nem tartozott a legegyszerűbb emberek közé, jól tudta ezt a varrónője, Ms. Bernetta, de még a férje szabója, Monsieur Paquet is. A két iparos egymás ajtószomszédja volt, már ami a vállalkozásaikat illette, foglalkozásukat pedig mesterfokon művelték, aminek következményeként ügyfélkörük a varázslótársadalom arisztokrata krémjének legjava volt, így mindketten első kézből értesülhettek a szalonjaikban zajló hihetetlen, olykor mulattató jelenetekről. Például arról, hogy Paquet harmincéves pályafutása alatt Gerald Greengrass felesége volt az egyetlen, aki férje minden egyes méretvételénél jelen volt, elbírálta az anyagokat, csípős véleményt mondott a fazonokról, és ha volt huszonöt féle árnyalat, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy Mrs. Greengrass hozatni fog egy huszonhatodikat – lehetőleg Indonéziából, Belgiumból –, azt az egyet, ami az ő páratlan nemesi ízlésének megfelel. Greengrasséknél családi autokrácia az évek során olyannyira elmélyült, hogy még nyakkendő- és díszzsebkendő kérdésben is Eleanoré volt az utolsó szó.

– Áh, kedves Bernetta, csak nem magácska is Berkshire-be igyekszik? – szólította meg az asszonyt a boltja ajtaján kilépő Paquet. Ms. Bernetta épp egy seregnyi fiatal kisegítőfiút utasított rendre ingerülten, akik legalább fél tucat különböző méretű dobozzal egyensúlyoztak.

– De bizony, és már most azt kívánom, bárcsak engedtem volna annak a struccfejű Madam Malkinnak, hogy elhappolja előlem az „év üzletét”, ahogy ő nevezte! – fordult hátra füstölögve, miközben szabad kezével köszönésképpen odaintett a férfinek. Alig egy pillanattal később azonban a karjában tartott méretes doboz a földre esett, legalább egy hadseregnek elegendő gyönggyel és virágdísszel beborítva az Abszol úti, macskaköves járdát. Amikor vendégei nem voltak hallótávolságon belül, Ms. Bernetta nem volt a finomkodás híve, a szerencsétlen balesetet pedig a legelképesztőbb, nyakatekert szitkokkal és átkokkal kommentálta. A fiúk, akik óvatosan kormányozták a maguk előtt lebegtetett csomagokat, ijedten konstatálták, hogy – idegállapotából ítélve – főnökük minden bizonnyal ki fogja robbantani a harmadik varázslóháborút. – Tony, a jó Merlin verjen meg, fiam! Megmondtam, hogy erre a dobozra nem díszmasni kell, hanem emberes, igazi csomó!

Monsieur Paquet – akárcsak a többi járókelő – rögtön rájött, melyik fiú lehet Tony. A barna, nyúlánk fiatalember sűrű bocsánatkérések közepette ígérte, hogy másodszorra jobban fog figyelni.

– Még csak az kéne, hogy ismét a doboz közelébe engedjelek! Te csak foglalkozz azzal, ami a feladatod, azt talán nem hibázod el… Az a kibírhatatlan nőszemély három nappal az esküvő előtt rendelte ezeket tőlem. – Szavait most már Paquetnek, dühét pedig Mrs. Greengrassnek címezte, kétségbeesetten mutogatva a földön heverő dekorációkra. – Több díszt akar a menyasszonyi ruhára, meg a kalapjára. A kalapjára! A tökéletes, hibátlan, ízléses fejfedőre, az egyetlen olyan ruhadarabra, amit még nem rontott el teljesen az ízléstelenségével. El tudja képzelni, mit jelentett ez nekem?! Ekkora fejtörést még egy kuncsaft sem okozott. Hát még, ha meg is érné a fáradozást, de nem, mert lefogadom, hogy a nagyra becsült Eleanor asszonyság most sem fogja véka alá rejteni a véleményét. Neki soha, semmi nem jó, hogy borulna bele az esküvői tortába!

Monsieur Paquet elrejtett egy mosolyt, és udvariasan végigvárta, míg szomszédasszonya minden dühét kiadja, aztán egy pálcaintéssel visszaparancsolta a dobozba a gyöngyöket, és egy bonyolult varázslattal lezárta a csomagot.

– Szebb, mint újkorában. Most már semmi baj nem történhet. Ha megengedi, megszabadítom ettől a súlytól, és elkísérem a birtokra. Úgyis épp indulni készültem – biccentett előzékenyen.

– Ez nagyon kedves gesztus, de mondja, hogy lehet, hogy míg én megszakadok, maga vígan sétálgat egy fia csomag nélkül? Csak nem azt mondja, hogy végül nem kértek magából? – hüledezett, majd belekarolt a férfibe, és indulásra szólította fel a dobozokkal viaskodó fiúkat is.

– Oh, semmi ilyesmi nem történt, kiváltképp, hogy tegnap közel három órát töltöttem Mr. Greengrass minisztériumi irodájában egy utolsó méretvétel céljából. Mivel azonban a család férfitagjai nincsenek olyan jelentős mennyiségben jelen, mint a hölgyek, kevesebb dolgom akadt.

Amennyire szókimondó természetű volt Ms. Bernetta, annyira volt visszafogott Monsieur Paquet; ügyfeleiről mindig tartózkodóan nyilatkozott, és csak néha, akkor is egyedül Bernettával osztotta meg a véleményét.

– Nocsak! Árulja el, kedves Gautier, hogyan képes maga három órán át pepecselni egy ártatlan méretvétellel? – kérdezte, majd meg sem várva a férfi válaszát, folytatta. – Csak nem arra céloz, hogy a boszorka is ott volt? Mi nem tetszett neki? Mert arról, hogy a gombok majd’ szétpattannak annak az embernek a hasán, igazán nem maga tehet. Megjegyzem, az esküvő előtti fogyókúrát nem csak menyasszonyoknak találták ki – morogta rosszmájúan. – Nem mintha az örömanya olyan finom teremtés lenne. Bezzeg a másik, Narcissa Malfoy! Na, ő aztán úrinőnek való. Látszik, hogy nem az újgazdag fajtából származik, van jobb dolga is, mint mindenki egzecíroztatása.

– Sokfélék vagyunk, nem lehet mindenki ugyanolyan. Habár biztosan könnyebb dolgunk lenne, ha mindenki egyetlen méretet hordana. – elmélkedett a férfi. – De talán akkor elveszne a munkánk sava-borsa, a méricskélés, tervezgetés...

– Nem is a testméretével van a baj, sokkal inkább azzal, amekkorának képzeli magát. Emlékszem, amikor a lányai még egészen kicsik voltak. Már akkor is nagy volt a szájuk, úgy rohangáltak körbe a szalonomban, mintha játszótéren lennének. Minden áldott alkalommal a szívbaj kerülgetett, hogy levernek vagy elszakítanak valamit. Ha engem kérdez, nem sok illemet tanultak, de hát, ha még példa sem volt előttük soha…! No, mindegy is, a szájuk ólajtó méretű volt, de az anyjuk akkor még tudta őket irányítani, mindig hallgattak rá. Aztán mindketten felnőttek, gondolom, fellázadtak, az ilyet senki nem bírja sokáig. Azóta uralkodik a boszorka a férjén, úgy bánik vele, mint egy magatehetetlen gyerekkel. Biztos emlékszik, hiszen Gerald Greengrass nem mindig volt ilyen megfigyelés alatt, maga mesélte – nézett rá várakozóan Bernetta, remélvén, hogy ismét hallhatja a hosszú és kellemetlenül izgalmas történetet arról, amikor Eleanor a férfiszabónál is elkezdte érvényesíteni a hatalmát.

– Régebben valóban egyedül járt hozzám – bólintott diplomatikusan, a rá jellemző francia visszafogottsággal Gautier. Szöges ellentéte volt kolléganőjének, mégis kiválóan megértették a másikat, évtizedes barátságuk alapja az volt, hogy tökéletesen kiegészítették egymást; míg a varázsló jobban szeretett hallgatni, megfontolni a mondanivalóját, addig a boszorkánynak be nem állt a szája, mindenről és mindenkiről megvolt a véleménye.

A legnagyobb egyetértésben lépkedtek a macskaköves kis utcán, hátuk mögött a dobozokkal egyensúlyozó, kevésbé beszédes hangulatban levő kisegítőkkel.

– Kérjünk egy zsupszkulcsot a postahivatalban, vagy kegyed inkább az utazásnak egy kellemesebb módját választaná?

– Zsupszkulcsot?! Ekkora felfordulásban? – intett a háta mögé. – Amondó vagyok, hogy hoppanáljunk. Tíz óra elmúlt, és még sehol sem tartunk. Fiúk, itt befordulunk! – mutatott egy csendes mellékutca felé. – A címet tudjátok, csipkedjétek magatokat! – parancsolta, majd egy pillanattal később ő és Paquet egy pukkanással köddé váltak.

~*~


Tizenkét óra előtt néhány perccel Eleanor Greengrass önkívületi állapotban állt teljes díszben nappalijának közepén, amiben minden bizonnyal még sosem tartózkodott ennyi ember. A különböző egyenruhába öltözött illetőkről valószínűleg még ő maga sem tudta megállapítani, hogy melyikük milyen posztot tölt be, már ami a készülődést illeti. A tumultus ellenére úgy érezte, még nem tartanak sehol, és mindenki, aki körbeveszi, a legteljesebb mértékig hasznavehetetlen.

– Hol vannak a pincérek? Világosan megmondtam, hogy tizenkét pincért küldjenek, egy darabbal se kevesebbet! – fortyogott, mintha az említett munkakört betöltők nem is emberi lények lennének. – És a ceremóniamester? Jellemző! Gerald, ebben az egyben rád hallgattam, és nézd, mi lett a vége! Az az ütődött bájgúnár nyilvánvalóan asztal alá itta magát tegnap este, most pedig… Áh, Daphne, kedvesem! – akadt meg a pillantása a szobába lépő, idősebbik lányán. – Még jó, hogy itt vagy, egyedül nem bírom ezt az őrültekházát. Apád is csak hümmög, és a kezét tördeli, ahelyett, hogy intézkedne Forbes ceremóniamester ügyében – vetett megsemmisítő oldalpillantást férjére, majd amikor az nem mozdult, az addiginál is ingerültebben csattant fel. – Az égre, Gerald, mégis mit gondoltál, szerinted puszta unalomból emlegetem, hogy neked is van feladatod? Eredj, kerítsd elő, ha szükséges küldd el az összes baglyot, manót, nekem mindegy, de fél óra múlva haptákban álljon előttem!

– Jól van, egy pillanat, csak megkóstolom ezt a marcipános kockát, nehogy kiderüljön, hogy ezt is elhibázták…

– NEM KÓSTOLSZ SEMMIT! – süvöltötte Eleanor tagoltan, olyan hangosan, hogy a szobában egy pillanatra megállt az élet, Gerald pedig rémülten visszaejtette az ezüsttálcára a süteményt, végül felesége megvető pillantásától kísérve, motyogva elsietett.

Daphne elérkezettnek látta az alkalmat ahhoz, hogy megossza anyjával a fent zajló dráma pillanatait.

– Anya, baj van. Astoria ruhájáról hiányzik az egyik virágdísz – újságolta teátrálisan. Környezete meg volt róla győződve, hogy pontos mása a mitológiai Erisznek, a viszály istennőjének, ugyanis a legapróbb semmiségből képes volt hatalmas vitát, szégyenteljes pletykát generálni. Egyedül családja volt biztonságban, de mivel ez alkalommal számíthatott egy Ms. Bernettának címzett kiadós ordibálásra anyja részéről, ki nem hagyta volna az alkalmat. – A varrónő szabadkozik, de ha engem kérdezel, se füle, se farka annak, amit mond. Azt állítja, hogy elejtette a dobozt, de hát kit érdekel? Sajnos nem tudok rá hatni, szükség lenne rád – csóválta a fejét tetetett sajnálkozással. Anyja dühösen fújtatott egyet, majd az emelet felé vette az irányt, bokáig érő ruháját szinte térdig felfogta, és úgy csörtetett a fel a lépcsőn, hogy vadonatúj tűsarkújában Daphne alig bírta követni.

– Mi folyik itt? – nyitott be kopogás nélkül Astoria szobájába, és úgy mérte végig a bent levőket – Ms. Bernettát, egy férfit és három fiatal lányt –, hogy mindegyikük azt kívánta, bárcsak valahol máshol lehetne. Tekintete végül a lányán állapodott meg, arcvonásai pedig egy pillanatra ellágyultak, odalépett hozzá, és a nyakába csimpaszkodott. – Ragyogóan festesz! – Kedvessége nagyjából ki is merült itt, elfintorodva nézett Astoria hajára. – Ezt a frizurát újra kell csinálni! Mégis miféle fércmunkát végez maga?!

– Eleanor drága, az igazság az, hogy amikor az előbb átölelte a lányát, kibomlott egy tincs – védte meg magát sértetten a fodrász. Ő volt az egyik legkeresettebb hajszobrász az európai mágusvilágban, és igencsak kényes volt a hírnevére, főleg, amikor alaptalanul akarták megalázni.– De egy pálcaintés, és…

Nincs pálcaintés, Antonio! – sziszegte Eleanor. – Pálcával készített, toldozott-foldozott frizurát mi is tudunk csinálni, sőt, talán még ennél is különbet… De magát – mutatott rá fenyegetően – azért fizetjük, hogy tökéleteset készítsen. Astoria, vedd le a ruhádat, maga pedig iparkodjon, mert ha nem tudná, egy esküvőn a menyasszony a főszereplő, és ha nem jelenik meg időben, akkor a lapok mind erről fognak cikkezni. De akkor garantálom, hogy egyetlen ismerősömnek sem fogom ajánlani, aztán nem sok munkája marad a kontinensen – tette hozzá gonoszan, és tudta, ezzel elérte a célját; Antonio szemforgatva kezdett kutakodni a táskájában, hogy újfent elővegye a már elpakolt eszközöket. A menyasszony azonban láthatóan másként vélekedett, elhúzódott a segíteni akaróktól.

– Nem lesz semmiféle levetkőzés és frizuracsinálás! – affektált. – Már most fáradt vagyok, és elegem van az üldögélésből, arról nem is beszélve, hogy még egyszer nem fogom belepasszírozni magam ebbe a göncbe.

– Már megbocsásson, Astoria, de semmilyen belepasszírozásról nem volt szó. A ruhát mintha önre öntötték volna, erről jómagam gondoskodtam, ugyanis szerény személyemet bízta meg a méretre igazítással – szállt be a vitába felhúzott orral Bernetta. Amióta belépett a házba, egyik felháborodása követte a másikat, és eldöntötte magában, hogy a jövőben a lehető legkevesebbre fogja redukálni munkakapcsolatát a Greengrass családdal.

– Még ő beszél?! – suttogta anyjához lépve Daphne, és ügyelve arra, hogy más ne hallja, amit mond, előzékenyen emlékeztette Eleanort arról, miért is kellett felsietniük a szobába. – Elhagyja a drága díszeket, aztán neki áll feljebb. Jellemző!

– Tényleg, mi igaz abból, hogy hiányzik az egyik virágdísz a ruhádról, lányom? – mustrálta összehúzott szemöldökkel a törtfehér anyagot.

– Hát nem rémes? – nyafogta Astoria. – Ne is idegesíts ezzel, még szerencse, hogy egy kisebbről van szó. A masni – mutatott a ruha oldalára varrt másik díszre – elég nagy ahhoz, hogy elfedje a hiányt. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem borított ki a hanyagsága, Bernetta – nézett vádlón az asszonyra. – Nem sok választott el attól, hogy darabokra tépjem a ruhát. De nem teszem, mert ez az én nagy napom – szegte fel a fejét, mintha a szobában tartózkodóknak hatalmas szívességet tett volna kitörni akaró hisztériarohama elnyomásával. Ami azt illeti, így is volt.

– Nem is az enyém – morogta megvetően a varrónő, mire Antonio megértő pillantást küldött felé; a szobában tartózkodó idegeneknek egy életre elegük volt a Greengrass családból, akik nem zavartatták magukat, Daphne például tovább ütötte a meleg vasat.

– Hááát – húzta el a száját –, én biztos nem ezzel a gárdával fogok készülni az esküvőmre.

– Hála Merlinnek! – kiáltott fel megkönnyebbülten és igen meggondolatlanul Antonio. A szobában megfagyott a levegő, ő pedig egy pillanatig Astoria haját fixírozta, majd széles vigyorral az arcán helyesbített. – Hála Merlinnek, a pálcám és tudásom segítségével mégiscsak kifogástalan lett a frizura. A fixáló bűbáj pedig olyan erős, hogy most már egy hurrikán sem teheti tönkre a hajad, Astoria kedves. Igazi királynő vagy, amikor pedig a vőlegény meglát, szerencsés fickónak fogja tartani magát.

– Drágám, hidd el, már most tisztában van azzal, milyen mázlista – mosolygott negédesen a férfi tükörképére, majd hagyta, hogy a sminkes ecsettel elvégezzék az utolsó simításokat rajta. Végül óvatosan felállt, és a földig érő tükörhöz sétált, hogy megcsodálhassa magát. Elégedetten simított végig a ruháján, miután pedig közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye az arcát, képtelen volt elfojtani egy elégedett mosolyt. – Nagyszerű. Kimennétek? Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

– Hallották, mindenki menjen ki! – visszhangozta Eleanor.

– Anya, te is! Azt mondtam, mindenki – utasította, mintha az asszony nem is az anyja, hanem legalábbis a beosztottja lenne. Amikor a mozgolódás megszűnt, az ajtó pedig végre becsukódott, lehunyta a szemét.
Abban a percben rég érzett boldogságot tapasztalt. Ragyogóan nézett ki, és úgy is érezte magát. Megérte a szigorú diéta, az átidegeskedett napok, a bonyolult szervezés. Minden tökéletes volt, ahogy ő maga is. Nem volt más dolga, mint várni. Az elmúlt hónapokban már vagy ezerszer végigzongorázta fejben a bevonulása minden pillanatát, amit Hans, az esküvőszervező és ő percre pontosan megterveztek. Miután mindenki elfoglalja a helyét, felcsendül a halk zene, Pachelbel, mert kellően elegáns és mostanság ez a divat. Akkor jelenik meg ő, apja fogja oltár elé vezetni, csak rá ne kezdjen a szentimentális bolondságaira…! Mindig is képtelen volt megfelelő módon és helyzetben felhívni magára a figyelmet. Kivételes néhány perc lesz végigvonulni Nagy-Britannia elit krémje között, miközben minden szem őrá szegeződik majd.
A fotósok… Ó, a fotósokra még egyszer rá kell szólni, hogy mindenképp lássák el némító bűbájjal a masináikat, nehogy a legjobb pillanatait elrontsák a kőkorszaki kattogtatásaikkal. Újabb elintézendő feladat, erről valaki másnak, egy megbízhatóbb embernek kell gondoskodnia, Daphnéra nem lehet számítani. De ez úgyis csak részletkérdés, csupán apró csavar a gépezetben…
Dracóval kapcsolatosan nem érzett félelmet, évek óta együtt voltak, és mindenen átestek már, ami izgalomra adhatna okot. A gondolat, amivel szinte mindenki provokálta az utóbbi napokban, miszerint az, ami most következik, majd egy életre szól, nem rázta meg különösen. Egy életre, örökké, holtomiglan… Pont erre volt szüksége, hisz ezt a célt is rég kitűzte már maga elé, olyan volt ez, mint egy jobbfajta előléptetés.

Aminek pedig meg kell szűnnie, az mostantól meg is fog szűnni…

Akkor, ott, a tükör előtt állva, új élete kapujában Astoria Greengrass lelkét elkapta valamiféle különleges érzés. Elkapta és nem engedte, és talán ez volt az oka annak, hogy úgy döntött, tesz egy nagy lépést, meghúzza azt a bizonyos vonalat, és utána már nem néz hátra többé. Szerette volna hinni, hogy az igen kimondása valóban olyan áldott érzés lesz, amivel eltelve nem érez majd kísértést. akart lenni, döntésében megingathatatlan. Nem úgy jó, mint más hétköznapi esetekben, hanem tisztán, véglegesen… feleségként. Tudna ő más lenni. Már csak abban nem volt biztos, akarja-e annyira, hogy képes is legyen rá.

~*~


Ugyanazokban a percekben Draco Malfoy földbegyökerezett lábbal állt a régi, Malfoy kúria-béli szobájában, és egyre csak érezte, ahogy a páni félelem hullámokban bejárja az egész testét. Minden porcikáját, válogatás nélkül. Hát megteszi. Elköteleződik. Nem mintha nem pont ezt lett volna a célja a lánykéréssel, de valahogy úgy érezte, mintha az a jegyességben töltött hat és fél hónap egyetlen napba sűrűsödött volna. Túl hamar vége lett.
Igazság szerint egész életében minden momentumnak túl hamar vége lett. Volt ezek között olyan, aminek az elmúlását nem is bánta, de az Astoriával töltött évek periódusaira ez nem volt igaz, leszámítva talán azt a bizonyos utóbbi néhány hónapot… Amiben Lucius Malfoynak vitathatatlanul nagy szerepe volt.
Jó ideje eldöntötte már, hogy ha egyszer fia lesz, biztosan nem úgy fog viselkedni, mint az apja ővele. Meg fogja tanítani neki, ami igazán fontos, végigköveti majd az életét, és nem csak akkor akarja majd megismerni, amikor másra már nem számíthat. Óva inti majd attól, hogy nyomás hatására cselekedjen, és arra is figyelmeztetni fogja, hogy hiába tűnik jó karácsonyi ajándéknak az eljegyzési gyűrű, ha az ékszer ujjra kerülése után már legalább kétszer meg fogja bánni a gesztust. Nem kényszeríti majd semmire, nem susogja majd neki szuggeráló hangon, hogy ő az egyetlen, aki elhalványíthatja a család szégyenfoltjait, amiket nem is ő okozott. Így, szülői szakértelem hiányában is biztos volt benne, hogy nem bírná tétlenül nézni, ha valami olyasmi történne a fiával, amire gondolnia sem teljesen felhőtlen…

– Esküvő előtti izgalom – szólalt meg a háta mögött Lucius, mintha leolvasta volna fia testbeszédéből, ökölbe szorított kezéből, hogy mi játszódik le benne. – Mind átesünk rajta.

Draco válaszként felmordult. A legkevésbé sem volt kedve beszélgetni, és ezt Lucius is észrevette. Ajkai egyetlen, vékony vonallá préselődtek.

– Nem hallottam, hogy bejöttél.

– Pedig kopogtattam – vonta meg a vállát. – Anyád már elkészült.

– Menjetek előre. Nemsokára indulok én is – bólintott.

Kopogtattak. Apa és fia egyszerre néztek az ajtóra, majd egymásra. Amikor Narcissa belépett a szobába, Lucius arca megvonaglott, mintha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva távol akarná tartani a másik kettőt egymástól. Draco ezt észrevette, Narcissa nem, vagy csak nem törődött vele, halványan elmosolyodott és megölelte fiát.

– Nem kell megt… – suttogta bele a vállába.

– De kell. – Draco megmerevedett anyja ölelésében.

Narcissa leplezetlenül felsóhajtott. Senki nem ismerte nála jobban a fiát, ő volt az, aki mellette állt, és akkor is, ha fizikálisan távol voltak egymástól, végigkövette Draco életének minden pillanatát, ha nem is úgy, ahogy az egy anyától elvárható lett volna. De a kapcsolatuk megerősödött, Narcissa hitte, hogy így történt, kiváltképp az utóbbi években…
Ő is érezte a helyiségben uralkodó fagyos hangulatot, a kimondatlan körmondatokat, amiket apa és fia félszavakká kurtítottak. Nagy hiba lett volna a tökéletes, szentimentális pillanatot eljátszani, ezt ő is tudta jól. Tenyerébe fogta Draco arcát, és még utoljára üzent neki a tekintetével. Nem kell megtennie. Még mindig visszakozhat, a családjukat ért megaláztatásokat nem Dracónak köszönhették, ennyit még igazán el tudtak volna viselni… Legalábbis ő, Lucius biztosan nem. A fiú lefejtette arcáról anyja ujjait.

– Induljatok. Biztosan nagyon várnak már benneteket – mondta csendesen, anyjának címezve szavait.

Lucius tudta, hogy felesége és fia kikerülhetetlenül éreztetik vele, ő nem fér bele a pillanat intimitásába, ezt pedig nehezen tudta elviselni.

– Nem ejtheted feleslegesen kétségbe, Cissy! – sziszegte rögtön, miután becsukódott mögöttük az ajtó.

Feleslegesen?

– Az anyja vagyok, az egyetlen, rajtad kívül, aki még feloldozhatja. Ha már te nem teszed meg. – Narcissa hangja tele volt szemrehányással.

– Hallottad, mit mondott. Akarja. – Lucius arcvonásai megkeményedtek, kezét irányítóan felesége hátára tette, jelezvén, hogy induljanak. A témát lezártnak tekintette.

A nő dühtől eltorzult arccal, összeszorított szájjal tűrte, hogy Lucius levezesse a lépcsőn. Nem harcolt, minden igyekezete hiábavaló lett volna, ebben már biztos volt. Draco úgy viselkedett, mint aki tényleg akarja az esküvőt, szemében viszont olyan harcok dúltak, amit csak egy anya láthat, akkor is, ha részben ő tehetett róla. Meg volt győződve továbbá arról is, hogy Lucius azt gondolja, az ő rideg parancsa az, ami visszatartotta attól, hogy tovább győzködje fiukat. Hát higgye csak…

Mindenkinek van egy szégyenfoltja, egy skarlátbetű, amit, ha nem is láthatóan, de egész életen át viselni kell. Narcissa Malfoy számára ez azon évek összessége volt, amikor nem adta meg azt a törődést fiának, amire a leginkább szüksége lett volna. Miután a Nagyúr először megbukott, Lucius pedig sikeresen tisztázta magát, Draco már elmúlt egy éves, ők pedig folytathatták biztonságos, kételyektől mentes életüket. Házasságkötésük után szinte rögtön állapotos lett, Luciusszal alig éltek kettesben, és bár Narcissa mindig tudta, hogy elrendezett házasságuktól nem várhat tündérmesébe illő jeleneteket, arra nem számított, hogy Voldemort eltűnése után Lucius és ő még az addigiaknál is távolabb kerülnek egymástól. Fiatal volt, és hiába nevelték belé az arisztokratákra jellemző érzelemmentességet és korlátokat, ő is ember volt, az állapotosan egyedül töltött, átsírt éjszakákon pedig megfogadta, hogy gyermeke sosem fog semmiben hiányt szenvedni. Aztán a rettegésnek vége lett, és Narcissa szentül hitte, hogy a halálfaló gyűlések helyett Lucius már otthon, a családja körében fog megnyugvást keresni. Ehhez képest a férfi alig járt haza, kevéske szabadidejét a dolgozószobában, vagy Merlin tudja, hol töltötte, az üzleti ügyeknek nevezett több hetes kimaradásai pedig lassacskán teljesen megtörték Narcisszát.
Az ő depressziója jóval a szülés után, a Nagyúr bukásával kezdődött, és onnantól képtelen volt foglalkozni Dracóval. Állandó kimerültséget érzett, mégis csodaszámba ment, ha képes volt átaludni az éjszakát, kísértetként kóválygott a hatalmas kúriában, közben pedig csontsoványra fogyott. Nem remélte, hogy férje mindezt észre fogja venni, de az érdeklődés teljes hiányára végképp nem számított. Tettei és viselkedése néma segélykiáltások voltak, Lucius azonban nem hallotta meg egyiket sem. Talán nem is akarta…
A mélypont hosszú hónapokig tartott, amit végül anyja elégelt meg. Druella erőskezű asszony volt, tudatában annak, hogy családnevük – hála Andromeda vérárulásának, Bellatrix tébolyultságának és annak, hogy addigra unokaöccse, lánya és veje is az Azkaban foglyai lettek – egyre inkább szégyent jelent, mint dicsőséget. Áldotta a sorsot, hogy legkisebb lányát még azelőtt sikerült beházasítania a Malfoyokhoz, mielőtt mindaz a förtelem megtörtént a családban, amire soha nem számított. Az ő mentsvára Narcissa volt, a látszólag makulátlan és boldog családi életet élő Narcissa… Másik két leánya akkor már rég megszűnt létezni számára, azt viszont nem hagyhatta, hogy a társaság, az arisztokraták szűk köre ismét pletykálni kezdjen. Narcissa nem járt el teázni, vendéget sem fogadott, csak a legszükségesebb eseményeken jelent meg Lucius oldalán, aki a füle botját sem mozgatta, amikor Druella kemény szavakkal illette őt, férfiúi kötelességeinek elhanyagolása miatt. Egyetlen megoldás maradt; Narcissát olyan messze kellett vinni Angliától, amennyire csak lehetett. Az európai körutazás remek ürügynek bizonyult ahhoz, hogy a legkritikusabb időkben anya és leánya eltűnjenek a kíváncsi szemek elől. És bár a fiatal nő eleinte ódzkodott az ötlettől, végül beadta a derekát; hosszú hónapok alatt bejárták Francia- és Spanyolországot, Belgiumot, Svájcot, Itáliát, Dániát, és mikor ősszel, a Sötét Nagyúr bukásának első évfordulója előtt hazatértek, kiderült, a minden csoda három napig tart-effektus valóra vált. A pletykák addigra elültek, a távoli tájakat bebarangolt Narcissa arca ismét kisimult, egy nagyvilági, karcsú és egészséges nő tért vissza borongós, esős hazájába. Ismét belevetette magát a társasági életbe, a tea partik, fogadások és bálok rendszeres résztvevője lett, és mintha Luciusnak is tetszett volna, hogy egy ragyogó, életvidám feleséget kapott vissza. Ennek ellenére Narcissa inkább bele sem gondolt abba, hogy férje mivel és kivel mulatta idejét, míg ő bejárta a kontinenst. Dúskáltak a pénzben és a jólétben, ezt nem hagyhatta kiaknázatlanul. Anyja tanácsára különféle estélyeket kezdett szervezni, így próbálván visszatornázni magukat a megbecsült aranyvérűek közé, és ez meglepő módon nem is bizonyult lehetetlen küldetésnek. Életét immár a társasági élet, a ruhák és szépsége megőrzése töltötte ki, ő pedig évekig azt hitte, hogy makulátlannak tűnő, felszínes világa nem is lehetne tökéletesebb. Mindeközben Draco nőtt, mint a gomba, kicsiny életének egyetlen állandósága a nevelőnői folyamatos váltakozása volt, a fénypontja pedig a havonta esedékes ruhapróba egy elegáns wiltshire-i szabónál. Narcissa szentül meg volt győződve arról, hogy ha fia kívülről kifogástalanul néz ki, akkor szülői teendőit ő tökéletesen elvégezte – ezen alkalmakkor töltötte együtt a legtöbb időt gyermekével. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – Draco akaratos volt, sokszor kezelhetetlen, de anyja erre is tudta a megoldást; a fiának kialakított játszószobát ellepték a feleslegesnél feleslegesebb holmik, a különböző típusú játékseprűk, mágikus lények kicsinyített másai. Kívülről nézve – mert ez volt a mérvadó – Dracónak mesébe illő gyerekkora volt, mindene megvolt, amit pénzen meg lehetett venni.

És Narcissa csak hosszú évekkel később jött rá arra, hogy ez bizony, nemhogy nem elég, de jóformán semmi nem volt ahhoz képest, amire igazán szüksége lett volna, amit meg kellett volna adnia Dracónak. Apai mintára sokáig nem számíthatott, egy kisgyerekkel Lucius nem nagyon tudott mit kezdeni, a felcseperedő, roxforti évek előtt álló fiára viszont egyre több figyelmet kezdett fordítani. Utólag Narcissa úgy érezte, hogy ez sem vált Draco javára. Az éveken át tartó nyugalomba aztán újabb törés következett be; a Nagyúr ismét testet öltött, és annak ellenére, hogy Narcissa látta, férjét már nem fűti az a régi lelkesedés, nem volt mit tenni…
Az egykori dicsőséghajszából addigra kényszer lett, és ez az új, baljós kezdet, valaminek a végét is jelentette.
Narcissa tudta, hogy a Lucius gyengesége felett boldogsága nem csak szégyellni való, hanem minden bizonnyal pillanatnyi is; hiába tört meg és nevezte ki mentsvárává feleségét, ez az állapot nem ígért állandóságot. Családja túlságosan benne volt a sűrűjében, Lucius és Bellatrix voltak a nagyúr legfőbb bizalmasai. Ő pedig okos nő volt, és akárhogyan is spekulált, meg volt róla győződve, hogy így vagy úgy, de családjuk nem fogja megúszni szárazon, bármi történjen is. Mikor pedig Dracóra került a Jegy, mintha a lelke egy darabját hasították volna ki. Akkor olyasmit engedett meg, amit sosem bocsájthatott meg magának.

Mindezen érzések keveréke elemi erővel zúdult Narcissára, amikor a szobába lépve megpillantotta fiát a szmokingban, amit kimondottan erre a napra készíttettek – Draco, mint mindig, külsőleg kifogástalan volt, Narcissa csak remélni merte, hogy a lelke is legalább ennyire rendezett, és a fegyelmezett arckifejezés mögött harmonikus psziché rejtőzik.
Gondolatai annyira magával ragadták, hogy észre sem vette, ő és Lucius már kiléptek a birtokról.
Együtt hoppanáltak a Greengrass házhoz, ahol tagadhatatlanul minden az esküvőről szólt. Narcissa számára az egész túlságosan giccsesek, már-már közönséges volt, de már régen eldöntötte, hogy jó képet fog vágni mindenhez, és ha másért nem is, Dracóért egy estére legyűri az aggályait és ellenérzéseit.

– Mintha a közelben felrobbant volna egy rét, aminek a darabjai itt landoltak. Mik ezek, vadvirágok? Förtelmes – hordozta végig tekintetét a színes dekoráción megvetően Lucius.

– Mindemellett te voltál az, aki azt gondoltad, hogy tehetős családba beházasodni egyet jelent az ízléssel. Ezt az egészet te akartad annyira, nem én, hát rajta! Kezdheted is játszani a büszke örömapát, itt jön Gerald – intett fejével negédesen mosolyogva Narcissa.

~*~


– Ezt nem teheted meg velem! – Draco állkapcsa megfeszült, miközben kipréselte magából a szavakat. Nem ordított, egészen hétköznapi hangon beszélt, a bontatlan nászajándékokkal teli szobában mégis vágni lehetett a feszültséget. Álmában sem gondolta volna, hogy alig fél órával a házasságkötés után, a boldog megkönnyebbülést épp megtapasztalván valaki így ki fogja hozni a sodrából. Először azt hitte, Astoria valami egészen más okból hívja egy néptelen helyiségbe, így döbbenete rövid idő alatt haraggá lobbant, főleg, miután megtudta, hogy Astoria nem megbeszélni akar vele valamit, közösen dűlőre jutni, esetleg kompromisszumot kötni, hanem csak kerek-perec közölni a döntését.

– Nagyot tévedsz. Épp, hogy nem tehetek mást – ellenkezett Astoria. Akármi is volt a vita tárgya, álláspontjukat tekintve mindkét fél megingathatatlannak tűnt.

– Van egyáltalán fogalmad arról, hogy mit jelent házasságban élni?! – A szőke férfi most már nem próbálta visszafogni magát.

– Hallgass el! – sziszegte felesége, miközben a nyitott ablakokhoz sietett, és egyenként becsukta őket. Az utolsó, Draco pálcája nyomán döngve csapódott be az orra előtt, ő pedig ugrott egyet ijedtében. – Elment az eszed?! Minden kihallatszik a kertbe, ami, ha nem tudnád, tele van újságírókkal és olyan emberekkel, akik előtt nem tanácsos botrányba keveredni.

– Teszek a firkászaidra! Magyarázatot várok! Miként képzeled azt, hogy a nászutunk helyett dolgozni fogsz, amikor te találtad ki ezt az időpontot hónapokkal ezelőtt azért, hogy a szezon kezdetére ott lehessünk Monacóban? – kérdezte, hangjában leplezetlen szemrehányással.

– Egy utazást átszervezni semmiből nem áll. Majd a titkárnőm gondoskodik róla, ha te ennyire ünneprontó vagy.

– Ünneprontó vagyok a saját esküvőmön. Világos.

Astoria előtte termett, és gyengéden végigsimított férje arcán.

– Draco… drágám. Hiszen tudtad, hogy sok harc vár még ránk, túlságosan erős egyéniségek vagyunk mindketten – nevetett rá halkan. – Mellesleg kettőnk közül jelenleg csak én vagyok olyan helyzetben, hogy meghatározó döntéseket hozzak. Te pedig ezt nagyon élvezed, hiszen kényelmes. Valld csak be…

Tekintetük összevillant, mint az egymást széttépni készülő ragadozóké. Astoria szemében izgalom, elégedettség és vágy egyvelege csillant meg, a megbánás legkisebb jele nélkül. Láthatóan mulattatta a helyzet, kacéran megnyalta a szája szélét, hívogató pillantásával pedig igyekezett megdelejezni az egyre inkább fölé magasodó férfit. Nyilvánvaló, hogy valóban úrrá lett rajta a feszült izgatottság, és mintha fel sem fogta volna, hogy hitvesét nem az iránta érzett tébolyult vágy hajtja egyre közelebb hozzá. A haragon és gyűlöleten kívül Draco azokban a percekben semmi mást nem érzett, csupán arca torzult el teljesen a váratlan sértés hallatán. Nem akart már semmit…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~~~~~~~~~


A sértés kimondása, az alárendeltség tényére való felhívás után közvetlenül nem veszekedtek, mert az utolsó előtti pillanatban, mint holmi isteni közbeavatkozásként, kopogtatott a fényképész. Fényekről és fotók szempontjából kedvező napszakról beszélt, összeszedetlenül hadarva javasolta, hogy a „kedves házaspár legyen szíves kifáradni a kertbe, néhány remek fölvétel elkészítésének céljából”. Akkor készültek a képek, a megtévesztő álcák. Nem arról volt szó, hogy időközben Astoria néhány elsuttogott szóval kiengesztelte volna, amitől az ő haragja úgy repült tova, mintha ott sem lett volna. Draco kételkedett abban, hogy az ilyesmi megfordult volna felesége fejében akkor, a fotózáson, vagy bármikor máskor. Pedig ő tényleg akarta... Az ő, életről alkotott képébe nem fértek bele többen, csakis Astoria, egy különálló, független jövő ígérete. Kötelességtudó akart lenni, és arra vágyott, hogy idővel felesége is azzá váljon, hogy együtt, összekapaszkodva tegyék meg az életből hátralevő lépéseiket, közösen. Ez azonban egyre inkább kikopott új életük alappillérei közül. Pedig még jócskán az elején jártak...

Nagyot sóhajtott, hangosan kifújva a levegőt. Nem ezért jött haza, volt elég baja Ausztrália miatt így is, a sületlen ötleteiről nem is beszélve. Maga sem tudta már, mit akar.
Torz, hitevesztett mosoly játszott az arcán, miközben közös ágyukon ülve még egy utolsó pillantást vetett a fényképekre, Astoria fergeteges meglepetésére, hazug életük első, tökéletesen elkendőzött állomására.





Sziasztok!
Nem mondom, hogy könnyen, de végre elkészült ez a fejezet is. Viszont jó hosszú lett. ;)
A konkrét házasságkötés jelenetét direkt hagytam ki, ez egy elkövetkezendő fejezetben Astoria fejében fog felidéződni.
A véleményekre most is rettentő kíváncsi vagyok, így a feltörés/olvasás után kérlek, hagyjatok egy rövidke, egy-két szavas/mondatos nyomot magatok után, mert minden olvasóm véleménye nagyon érdekel. :) Valósítsuk meg azt az álomvilágot, ahol mindenki, aki elolvassa, ír is egy-két szót. :)
Itt is köszönöm az eddigieket, szuperek vagytok, nagyon boldog perceket okoztatok nekem velük! ♥
A ficblogomban továbbra is rendszeresen jelt adok arról, hol tartok a folytatással, érdemes figyelni. :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)