Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Cyrill bácsi továbbra sem tért haza, a napok eseménytelenül teltek. A néném reggel eltűnt, és csak este ért haza. Eljött a vasárnap. A templomban nagyon hideg volt, teljesen átfáztam a mise végére a vékony kabátomban. A néni nem adott melegebbet, arra hivatkozott, hogy neki is csak egy van, és mivel ő öreg és reumás, nagyobb szüksége is van rá. A szertartás alatt nem győztem törölgetni az orrom. A néném emiatt persze mindig rosszallóan nézett rám. Főleg, ha nem bírtam visszafojtani a köhögést.

Gyakran pillantottam a szomszédos padsorokba, Glennt keresve, de hiába. Barátnőim továbbra is levegőnek néztek. Apa sírjához nem mentünk ki, mivel a néném szerint járhatatlanok voltak az utak a temető felé.

Annyira kihűltem a templomban, hogy estig sem bírtam rendesen felmelegedni. Egész éjszaka alig aludtam. Olyan hangosan köhögtem, hogy Martát is felébresztettem, pedig ő ágyúdörgés mellett is tudott aludni. Ezután a párnába fojtottam a köhögést, hogy tompítsam a hangját. Reggelre nagyon fájt a torkom, és rázott a hideg, de felöltöztem, és lementem a konyhába.

– Sajnálom, hogy nem hagytam aludni – mondtam Martának.

– Csak egyszer ébredtem fel, utána végigaludtam az éjszakát – felelte, és letett elém egy bögre forró teát, amibe kiskanálnyi aranyló mézet csurgatott. – Ez majd jót tesz.

A teának vöröshagyma íze volt, de megittam. Tényleg jobban lettem tőle, utána kevesebbet köhögtem. A hóesés ismét rákezdte, egyre szaporábban hullottak a fehér pihék. Marta szerint vagy tizenöt éve nem volt ekkora havazás.

Ebéd után egy inasfiú jött a Nathanson birtokról. Szegény gyerek teljesen átfázott a lovon. Mrs. Miller gyorsan a tűzhely közelébe ültette, és adott neki egy nagy bögre forró teát. A fiú a néni üzenetét hozta, miszerint, ha a hóesés nem áll el, akkor Mrs. Nathansonnál – a vörös képű barátnőjénél – tölti az éjszakát, hogy holnap reggel időben folytathassák a munkájukat.

Ez az üzenet egyrészt örömteli volt, hiszen meg volt rá az esély, hogy este nem kellett látnom a néném arcát, meg elviselnem bántó szavait. Másrészt szomorú is voltam, mert a havazás miatt, valószínűleg a nagybátyám sem tud hazajönni, és nem hozza el Glenn levelét, amit annyira vártam.


A hó délután is szaporán hullott, csak miután besötétedett, hagyott alább.
Egész nap szédültem, és erőtlennek éreztem magam. Vacsora után a szakácsnő felküldött a szobámba, mivel nem tetszett neki, ahogy csillogott a szemem.

Bágyadtan kullogtam fel lépcsőkön. Alighogy benyitottam a szobámba, kocsizörgést hallottam. Így visszasiettem a konyhába, mert a néni mindjárt ott keres, hiszen ebben az időpontban éppen söpörnöm kellene a padlót. Nem akartam, hogy Mrs. Miller tartsa a hátát miattam. Miután leértem a konyhába, nem sokkal később Marta lépett be.

– Jaj, kisasszony! Miért kóborol összevissza? Én meg a szobájában kerestem – mondta kissé bosszúsan, de láttam rajta, hogy nem haragszik rám igazán. – Az úr hazajött, és várja a kis szalonban.

Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog lettem. Úgy éreztem, a gyengeségem is elszállt arra a gondolatra, hogy megkaphatom végre a szerelmem levelét. Felsiettem a kis szalonba.

Nagybátyám a foteljában üldögélt, egy könyvet lapozgatott. Hozzá léptem és izgatottan vártam, hogy ideadja a levelet. Felnézett rám, aggódva megkérdezte.

– Valami baj van? Olyan furcsa a szemed.

– Nincs semmi bajom.

– Hajolj csak közelebb! – intett, és amikor odahajoltam, a homlokomra tette a kezét. – De hiszen tűzforró vagy! Ülj le gyorsan!

Csengetett Martának, hogy hozzon teát.

– Nem fázol? – kérdezte, és megpiszkálta a kandallóban a tüzet. – Mit csináltál egész nap? Megint cselédlányt játszottál?

– Én nem játszom – vetettem oda bosszúsan.

– Bocsánat, de azt hittem, ha az a boszorkány nincs itthon, lesz annyi eszed, hogy ne csinálj meg mindent.

– Legalább eltereltem a gondolataim, hiszen hiába vártam, nem jöttél, pedig azt ígérted, csak pár napig leszel oda – mondtam kissé szemrehányóan.

– Közbejött valami. Különben sem ígértem.

– És…? – kezdtem bátortalanul. Ahogy Glenn levelére gondoltam, a szívem hevesebben kezdett dobogni, és a kezeim is remegtek.

– És? – kérdezett vissza.

– A levél… – szólaltam meg nagy nehezen leküzdve az izgalomtól a torkomban képződött gombócot.

– Ja, az. Szóval te csak a levelet vártad, én nem is hiányoztam – jegyezte meg komoran. – Elég lett volna csak egy, a birtok felé járó paraszttal elküldenem.

– Nem úgy értettem, sajnálom! – hebegtem zavartan.

– Kis buta, csak tréfáltam – szólt mosolyogva –, de nem bírtam megállni, olyan aranyos voltál az előbb, ahogy bátortalanul kérdezgettél. Mint mikor kiskorodban azt játszottam, hogy elfelejtettem az ajándékodat, és néztél rám kétségbeesetten a nagy szemeiddel, amiért a megígért babát mégsem kapod meg.

– Ez nem volt szép – jegyeztem meg szárazon.

– Ne haragudj rám! – Maga mellől felvette a levelet, amit nem is vettem addig észre, és átadta nekem.

Szinte kitéptem a kezéből. Azonnal megismertem szerelmem írását a címzésen, és azon nyomban ki akartam bontani, de a bácsikám megfogta a kezem.

– Ne ma este bontsd ki! Lázas vagy, és túl izgatott, holnapra már nyugodtabb leszel – tanácsolta lágyan.

– De én…

– Tudom, hogy már nagyon vártad – bólintott. – Megkaptad. Még várhat egy kicsit. Holnap reggel, nyugodt körülmények között elolvashatod.

Nem akartam holnapig várni, ez látszott is rajtam.

– Ha nem hallgatsz rám, elveszem! – mondta komolyan, és nyúlt volna a levélért, de én gyorsan elkaptam előle a borítékot.

– Nem adom vissza.

– Akkor ígérd meg, hogy csak reggel olvasod el! – kérte a szemembe nézve.

– Rendben – adtam meg magam, és fancsali képpel az asztalra tettem a levelet. Úgy éreztem magam, mintha azzal a bizonyos ajándék babával nem játszhatnék, csak a dobozát nézegethetném.

Marta behozta a teát, és egy kis süteményt is mellé.

Teázás közben megborzongtam, hiába égett nagy lánggal a tűz a kandallóban. Ezt Cyrill bácsi is észrevette, és kiment a szobából. Egyedül maradtam a levéllel. Megígértem, hogy nem olvasom el, de a papírdarab mintha azt kiáltotta volna felém: nyissam ki! Már-már azon voltam, hogy kinyitom, amikor visszajött a bácsikám, egy puha pléddel, és belebugyolált.

– Na, most már nem fázol – mondta, közben a borítékra sandított.

Bizonyára azt ellenőrizte, hozzányúltam-e.

Talán próbára tett, meg tudom-e tartani a szavam, hiszen kis koromban képtelen voltam megállni, hogy a kapott ajándék díszes papírját azon nyomban szét ne szaggassam. Szerencsére nem mozdítottam el a levelet. Remélem, rájött, hogy én már nem vagyok nyafogós kislány, és tudok uralkodni magamon.


Az este további részében ismét apáról beszélgettünk. Ez alkalommal nem sírtam el magam minden percben. Inkább elképzeltem apát kis kölyöknek, ami nehezen ment, mert a gyerek feje helyén mindig apa ráncos arca jelent meg. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ő is volt gyerek. Nagybátyám belelendült a mesélésbe, a tanítójuk ellen elkövetett csínyeket mondta el, nagy átéléssel. Amíg beszélt, úgy felderült az arca, mintha újra az a rosszcsont kölyök lett volna, aki akkoriban. Apa is sokszor mesélt így, de nem a gyerekkoráról, hanem a tengeri utazásairól.

Ahogy a nagybátyám arcát néztem, arra gondoltam, hogy egyáltalán nem hasonlít apára, egy kicsit sem. Az arcuk semmilyen vonalában nem volt egyezés, de még az alkatukban sem. Pedig állítólag apa is hasonlított a nagymamára egy kicsit, legalábbis mindenki ezt mondta. Én magam ezt nem tudtam megállapítani, hiszen csak idősen láttam a nagymamámat, és főleg a ráncai tűntek fel, hiába volt kevés neki. Különben engem nem is szeretett az anyám miatt, így ritkán látogattam meg apával, csak ha feltétlen muszáj volt.

– Te nem is hasonlítasz apára – szaladt ki a számon az előbbi megállapításom.

– Tessék? – nézett rám értetlenül, mert amit mondtam, nem volt összefüggésben az éppen mesélt történetével.

– Csak azt mondtam, hogy nem hasonlítasz apára, pedig testvérek vagytok.

– Nem minden testvér hasonlít egymásra.

– Akiket eddig láttam, hasonlítottak. Például, Miss Fear és a bátyja Ormond szinte teljesen egyformák.

– Szegény Celeste ezt bánhatja, mert akkora orral nem akad kérője – nevetett. – Különben te alig láttál embereket, el sem tudod képzelni, hogy mennyi testvér nem is hasonlít egymásra. Én ismertem egy testvérpárt, akik különbözőek nem is lehettek, egyikük hófehér bőrű, szőke hajú volt, a másik pedig meg az ellentéte, olajbarna bőr, fekete haj, fekete szem. Senki nem értette a dolgot, hiszen a szüleik szőkék voltak és az anyjuk nagyon erényes nő hírében állt. Végül kiderült, hogy az egyik dédnagymamájuk félig olasz volt, és az említett generációnál ütött ki a vérvonal. Különben is, mióta az eszed tudod, apádat csak őszen láttad, pedig neki is olyan színű haja volt, mint nekem. Tehát legalább egy közös vonásunk volt, de igaz, hogy több nemigen akadt. Másképpen is gondolkoztunk mindenről.

Ezután tovább mesélt, én a tüzet bámultam, elnehezült a szemhéjam, és egyre nagyobbakat pislogtam. Mikor kinyitottam a szemem, a kereveten feküdtem, valószínűleg Cyrill bácsi tehetett át a székről, a kényelmesebb helyre. A kandallóban égett a tűz, bácsikám a könyvét olvasta a fényénél.

– Bocsánat, hogy elaludtam – szólaltam meg, ahogy felültem.

– Semmi baj, úgyis unalmas volt a történet vége. – Becsukta a könyvet, felállt, és hozzám lépett. Megnézte a homlokom, kicsit elmosolyodott.

– Már nem olyan forró. Ideje lesz visszavonulnod.

Felálltam, a kis asztalhoz léptem, és magamhoz vettem a levelet. Úgy gondoltam, a párnám alá rakom, és Glennel álmodom.


Ezután elköszöntem, és felmentem a szobámba. A borítékot az asztalra tettem. Gyertyát gyújtottam, átöltöztem, magamhoz vettem a levelet, és a párnám alá tettem. Elmondtam ez esti imát, eloltottam a gyertyát, és lefeküdtem. Sehogy sem bírtam elaludni. Szüntelenül a levél körül jártak a gondolataim. Ki akartam nyitni, és elolvasni, de megígértem a bácsikámnak, hogy csak holnap nézem meg.

Ugyan honnan tudná meg, hogy elolvastam még este? Hiszen mindjárt itt a reggel, addig meg nem találkozom vele, ötlött fel a gondolat.

Már megérintettem a borítékot, amikor megszólalt egy kis hang a fejemben:

Megígérted.

– Rendben – sóhajtottam. – Csak a címzést nézem meg, drága Glennem kézírását, mielőtt tényleg elalszom.

Elképzeltem, a vőlegényem miképpen írta a levelet: az íróasztala mellett ült, a gyertya fénye aranylón vonta be szép, szőke haját. Arca boldog lehetett, és mosolygott, miközben rótta a sorokat. Nagyot sóhajtottam, erősen megragadtam a borítékot, kivettem a párna alól. Az asztalhoz botorkáltam. Meggyújtottam a gyertyát, és néztem a címzést. Egy kicsit megborzongtam, ezért felvettem a szobakabátomat, utána leültem az ágyra. A címzésen többször végighúztam az ujjam, úgy éreztem, mintha Glenn arcát simogatnám, majd csókkal hintettem a betűket, és a szívemre szorítottam a borítékot.

– El kell olvasnom most rögtön! – kiáltottam fel, s mielőtt átgondolhattam volna, mit csinálok, feltéptem a borítékot, és kivettem a levelet. Fél oldal volt csupán.


Miss Mildborow!

Az előző levelét is megkaptam, az úri kisasszonyhoz méltatlan ömlengő írását, és tudatosan nem válaszoltam rá. Nem akartam, hogy hiú reményeket tápláljon irántam. Azt hittem, a templombeli szavaimból, illetve az előző levelét érintő hallgatásomból megértette, hogy már nincs közünk egymáshoz. De rá kellett jönnöm, hogy, elnézést a szavakért, ön nehéz felfogású.

Joggal kérdezheti, miért viselkedem így önnel. Hiszen mikor elváltunk egymástól édesapja szobája előtt, én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok önnel házasságot kötni. Valójában akkor még szándékomban is állt, annak ellenére, hogy a szalonban az uraktól megtudtam siralmas anyagi helyzetét. Nem akarom, hogy azt higgye, csak a pénze miatt kértem feleségül magát. De elutaztam Skóciába, és ott közelebbről megismertem egy okos, rendkívül művelt kisasszonyt, akit már régebbről ismertem, de eddig még nem volt alkalmunk hosszasan elbeszélgetni. Rá kellett jönnöm, hogy ő lehetne igazi társam, hiszen műveltségben, érdeklődési körben is egy szinten vagyunk. Ön mellett, bár rendkívül okosnak éreztem magam, hosszú távon unatkoztam volna. Így a házasságunk is eleve halálra lett volna ítélve.

Ne rója fel magának hibaként, hogy nem tud többet egy átlagos kisasszonynál, más férfi biztos jobban értékeli majd önt, de én sajnos képtelen vagyok megelégedni a középszerűséggel. Sajnálom, hogy ha megbántottam. Azt a pár hónapot, amit megosztott velem, kellemes emléknek tekintem.

Glenn Brightmoore




Többször is elolvastam a sorokat, nem akartam hinni a szememnek.

Glenn nem szeret, mi több, egy buta, nehéz felfogású, középszerű lánynak tart, és csak kellemes emlékként gondol rám.

Nagyon bántottak a szavai, nem csak azért, mert nem szeretett, hanem, mert ki is gúnyolt. A levelemet, amit szívből írtam, ömlengőnek nevezte. A becsmérlő szavak, és mondatok beleégtek az agyamba:

„nehéz felfogású”, „Ön mellett, bár rendkívül okosnak éreztem magam, hosszú távon unatkoztam volna…”, „nem tud többet egy átlagos kisasszonynál…”, „képtelen vagyok megelégedni a középszerűséggel…”, „azt a pár hónapot, amit megosztott velem kellemes emléknek tekintem”.

Minden egyes szava éles tőrként szúrt a szívembe. Úgy éreztem, több sebből vérzek. Visszaemlékeztem a találkáinkra, és most már érthető volt, miért beszélgetett annyit apával, amikor lehetősége adódott rá. Ő sokkal érdekesebb társaság volt nálam. Milyen vak voltam, amiért nem vettem észre, hogy butának tart! Még örültem, én bolond, hogy segít nekem a francia nyelvvel. Legszívesebben arcul csaptam volna magam, az ostobaságomért.

Összekucorodtam az ágyon.

Sorra jelentek meg előttem az együtt töltött idő emlékképei. Melyek eddig napfénnyel árasztották el a lelkem, most saját maguk paródiái lettek. Fekete-fehér ceruzarajzok a színes festmények helyett. Hatalmas űr volt a lelkemben, amiért elveszítettem a reménysugaram. Senkinek éreztem magam. Egy buta, ronda kis bogárnak, aki a pillangót szerette, de az elszállt, mert nem találta méltónak egy földhözragadt lény társaságát.

Legszívesebben ordítottam volna egy nagyot, de a torkom összeszorult, és hang nem jött ki belőle, csak gyenge nyöszörgés. Könnyeim forró patakokként folytak végig az arcomon. Szegény buta bogár, akkor is szereti a pillangót, ha az elrepült tőle. Szeretem Glennt, akármit is mondott rólam. A szívem sajdult erre a gondolatra, mert igaz volt, egyben kétségbeejtő, mert ő sosem fog szeretni többé.


Mi lesz velem nélküle? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. – Senkit sem fogok úgy szeretni, mint őt. Ő tökéletes, nincs hozzá fogható. Nélküle szürke és hideg a világ. Ha nem szeret… Akkor szeretni fog az anyaföld, a kék polcon van hamulúg…

Furcsa zsibbadtság vett erőt rajtam, gyengének éreztem magam. Zokogásomat a párnába fojtottam, a hideg egyre jobban rázott, de arra sem éreztem erőt, hogy betakarózzak.

Egy idő után kopogást hallottam az ajtómon. Azt gondoltam, szegény Martát megint felébresztettem, és most azt szeretné, hogy halkabb legyek. A kopogás megismétlődött, de nem éreztem erőt felkelni, és ajtót nyitni, még ha az életem múlt volna rajta, akkor sem. Sőt, főleg akkor nem, hiszen Glenn nélkül értelmetlennek találtam a létet.

Az ajtó kinyílt, de nem tudtam a fejem sem arra fordítani. Gyertya fényét érzékeltem, azonban csak egy sötét pontot néztem kitartóan, de szemeim előtt valójában a kifordított emlékek, a gúnyos szavak és mondatok lángoló betűi jelentek meg.

– Megígérted, hogy nem olvasod el reggelig – szólt egy lágy hang, puha anyag takart be. Így már nem dideregtem annyira. – Csak fel akartam hozni ezt a plédet, hogy ne fázz annyira.

Nem tudtam válaszolni. Szégyelltem magam, amiért megszegtem az ígéretem. Pedig milyen kár volt! Egy éjszakát még reménykedhettem volna, de most már mindennek vége.

– Manon, nyugodj meg! – hallottam nagybátyám hangját, éreztem a hideg tenyerét a homlokomon. – Megint belázasodtál. Hozok a konyhából egy kis teát, már nem keltem fel Martát. Addig próbálj egy kicsit lenyugodni! – mondta, és elment.

A szobában újra a sötétség lett az úr. Egy idő után ismét jött a fény, szék súrlódását hallottam. A látóterembe egy gőzölgő csésze került. Nem tudtam volna egy kortyot sem inni, annyira összeszorult a torkom.

– Ülj fel, és idd meg! – szólt kedvesen. – Jót fog tenni.

Csak a fejem ráztam.

– Nem akarom, hogy jót tegyen. Meg akarok halni – suttogtam.

– Ejnye. Hogy mondhatsz ilyet?

– Nem szeret – vágtam közbe, könnyektől fuldokolva. – Butának tart.

– Ez ostobaság – ellenkezett velem, miközben megsimogatta a hajam –, de ha elhiszed, akkor tényleg az vagy.

– Ő olyan szép és tökéletes, akár egy pillangó, én meg rémes vagyok, mint egy csúf földi bogár – motyogtam magam elé. – El akarok bújni a föld alá, hogy ne is lásson, akkor már nem fáj semmi.

A teáscsésze eltűnt a látóteremből. Hallottam, ahogy az asztalon megcsörren a porcelán. Ezután éreztem, hogy a bácsikám megfogja a vállaim és felültet az ágyon, mint ahogy én kiskoromban a játék babáimat ültettem fel szép sorba az ablakpárkányra – nem is került neki több erőfeszítésébe. Ezután a pléddel körbetakart, egy zsebkendővel megtörölte az arcom. Az orrom alá nyomta a teáscsészét.

– Idd meg, és addig ne gondolj semmire, hanem figyelj rám!

Elvettem a csészét, de csak néztem egy darabig a gőzölgő italt. Jó volt, hogy melegíti a kezem a porcelán, pár pillanat múlva lassan kortyolgatni kezdtem a teát. Éreztem, ahogy a nagybátyám mellém ült, és átölelt.

– Tudom, most úgy érzed, semmi értelme nincs az életednek – kezdett bele nagyot sóhajtva –, de majd rájössz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ne akarj butaságot csinálni egy olyan fiú miatt, aki nem méltó hozzád! Akármit írt is a levélben rólad, az nem igaz. Te okos vagy, művelt, és nem utolsósorban szép. Minden ujjadra találnál nála különbet. Csak azért sérteget, mert valószínűleg olyan nőt kell elvennie, aki ronda; csak maga előtt akar téged lealacsonyítani, hiszen tudja, hogy te különb vagy annál, akit kiszemeltek neki.

– Biztos szép az a lány – suttogtam remegő hangon. Megint belekortyoltam a teámba.

– Azt írta? Elmondta, milyen gyönyörű a bőre, az alakja és hozzá fogható szépséget nem látott?

A fejemet ráztam. A levelet elvette a párnámról, és elolvasta.

– Otromba dolog volt tőle, hogy ilyeneket írt. Legszívesebben kihívnám párbajra! Hogy meri az én kis angyalkámra azt mondani, hogy nehéz felfogású, meg középszerű? – háborgott, közben észre sem vette, hogy szorosabban ölelt magához, annyira, hogy majdnem megfájdult a karom. – Manon, ez a levél megmutatja az igazi jellemét. Egy úriember sosem írna le ilyet egy szakító levélben. Nem is szabadna többet rá gondolnod, nem érdemli meg!

– De én szeretem őt, nem tudok nélküle élni! – jajdultam fel kétségbeesetten.
Kivette a már üres csészét a kezemből, és az asztalra tette. Szembefordított magával.

– Persze, hogy szereted. Téged nem a pénze érdekelt, te a kicsi szívedet adtad neki, de ő eldobta. Képes lennél az életedet eldobni, miatta? – kérdezte, az arcomat simogatva. – Őt nem érdekelné, hogy meghalsz, azt gondolná: na végre, egy gonddal kevesebb. Itt hagynál miatta mindenkit, akik szeretnek, és akiknek fájdalmat okoznál a haláloddal?

– Engem nem szeret senki, sőt inkább gyűlölnek. A barátnőim sem állnak velem szóba, mintha leprás lennék. Apa és anya vigyáznának rám odaát – mondtam sírva. – Annyira hiányoznak!

Ő szorosan magához ölelt, és simogatta a hátamat.

– Azt hiszed, apád örülne, ha már most kellene találkoznia veled? – súgta a fülembe. – Ő nem akarná, hogy csak így eldobd az életed, hiszen annyi minden vár még rád. Néhány hónap, és elfelejted ezt a… – lenyelte a sértő szót. – Lesz más udvarlód, és még csak eszedbe sem fog jutni ez a ficsúr.

– Én nem…

– Manon – sóhajtott egy nagyot, még szorosabban magához ölelt, és hosszan megcsókolta az arcomat. Hirtelen nagyon melegem lett, azt gondoltam, a tea miatt. – Ha meghalnál, rettentően hiányoznál nekem – suttogta. – Ha butaságot csinálsz, miatta, én megölöm őt!

Hangja fenyegetően csengett. Tudtam, hogy nem viccel, talán képes is lenne rá.

– Bármi is lesz velem, nem akarom, hogy bántsd – kértem.

Elengedett, a két tenyere közé fogta az arcom, úgy húzta közelebb az övéhez és a szemembe nézett.

– Nem bántom, ha megígéred, hogy nem csinálsz butaságot.

Szürke szemei komolyan néztek. Nem akartam neki olyasmit megígérni, amit nem biztos, hogy betartok. Inkább az ágyra pillantottam.

– Nézz a szemembe, és ígérd meg! – mondta parancsolva.

Felnéztem rá. Láttam rajta, hogy aggódik miattam. Megsajnáltam. Úgy gondoltam, megígérem, hadd nyugodjon meg. Egy ígéretem már úgyis megszegtem, ha arra kerül a sor, hogy el akarom dobni magamtól az életet, úgysem fog érdekelni, mit ígértem.

– Megígérem, hogy nem csinálok butaságot.

– Mondd, hogy soha nem követsz el öngyilkosságot!

– Nem követek el öngyilkosságot soha.

Erre megkönnyebbült, a mellkasára húzta a fejem, én meg átöleltem.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! Hamar rájössz, hogy nem csak ő van a világon – suttogta, ujjaival a hajammal játszva, néha hozzáérve a nyakszirtemhez. – Nekem elhiheted, régen nekem is volt első szerelmem, aki olyan rútul becsapott, hogy azt hittem, vége a világnak, de aztán túléltem. Ezen mindenkinek át kell esnie egyszer: olyan ez, mint a gyerekbetegség.

Hallottam az egyenletes, de gyors szívdobogását, éreztem, ahogy simogatja a hajam. Sokat beszélt, már nem is tudom, miről, de lassan megnyugodtam. Úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, a fájó emlékképek nem érnek el, míg itt van és beszél hozzám. Azt akartam, hogy velem legyen, míg el nem alszom. Egy idő után elálmosodtam. Arra gondoltam, biztos tett valami nyugtatót a teába, hogy tudjak aludni.

– Most már én is nyugovóra térek – szólt. Sietve homlokon csókolt, és kiment.


Az álmosító és megnyugtató védőburok eltűnt. Visszadőltem az ágyra, újra és újra Glennen járt minden gondolatom, hiába mondta a bácsikám, hogy elfelejtem, valahogy ezt nem tudtam elhinni. Órák múlva tudtam csak elaludni.
Álmomban egy esküvőn voltam, a sajátomon. Glenn állt mellettem, mosolygott rám, mint régen, de amikor a pap megkérdezte, áll-e valami a házasságunk útjába, vőlegényem gúnyosan végigmért.

– Ilyen buta, nehéz felfogású, középszerű lány nekem nem kell! – húzta el a száját – Ráadásul a kombinációja is hibás. Világos szőke haj, meg fekete szem. Nekem rendes lány kell, nem ilyen mocskos lelkű. És még a ruhája is milyen koszos! – fröcsögte.

Ezután egy nádpálcával verni kezdett, mire én meg összekucorodtam, úgy védtem magam. Mikor abbahagyta, felálltam, de a szép menyasszonyi ruhám helyett a kopott hálóingem volt rajtam. Éreztem, hogy alsót nem vettem fel. Ekkor a kopott részeken elszakadt a ruhám, kivillant mindenem, és mindenki nevetett rajtam, a leghangosabban a barátnőim.

Glenn egy szép lányhoz lépett, aki tiszta, hófehér ruhában állt, és akit mindenki szeretett – Mable-t ismertem fel az új menyasszonyban –, megcsókolta. Nem bírtam tovább. Valahonnan Marta is előbotorkált, és hozta a kék vödröt, amibe beleszórt valamit.

Odaszaladtam, és kiittam az összes vizet, majd rosszul lettem. Glenn még csak rám sem nézett, amikor álmomban meghaltam.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)