Sziget írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Theresa

Theresa másnap reggel, még pizsamában, szobája ajtajánál termett, és örömmel vette tudomásul, hogy azt ki tudja nyitni. Gyorsan felöltözött, majd lement az ebédlőbe. Az út során többször elképzelte a Luciusszal való beszélgetést, ami végül mindig hatalmas veszekedésbe torkollott. Mire az ebédlőbe ért, rendesen felhúzta magát. Azonban hiába volt harcias lelkiállapotban, haragját nem volt kire rázúdítania. Az ebédlő üresen ásított. Meg sem volt terítve.

– Manó, merre vagy? – kérdezte fennhangon, azonban az apró lény nem jelentkezett. – Manó!

Ezra tizedik szólítás után nagy kegyesen megjelent.

– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezte kimérten.

– Lucius nem reggelizik velem? – Theresa hangjából csak úgy sütött a fojtott indulat.

– Gazdámnak kötelező társasági programja van egy hozzá méltó aranyvérű családnál. Egész nap távol lesz – válaszolta Ezra. Szája sarka halvány gúnyos mosolyra görbült egy pillanatra, majd gyorsan rendezte vonásait. – Kisasszony, mit kér reggelire? – kérdezte nyájasan.

– Nem vagyok éhes – morogta Theresa. Attól, hogy nem tudott Luciusszal beszélni még mérgesebb lett.

– Akkor, ha megbocsát, megyek a dolgomra – jelentette ki Ezra, majd köddé vált.

Ezután Theresa magában szitkozódva felment a szobájába. Elhatározta, hogy összepakol. Nem bírt maradni egy olyan helyen, ahol ennyire semmibe veszik. Világossá vált számára, hogy Luciusnak ő egyáltalán nem fontos, mert különben a férfi most itt lenne – nem máshol szórakozna –, hogy megbeszélhessék a tegnapi napot.

Fél órán belül kész lett, majd fogta a táskáját, és elhagyta a szobát. A kúria fogadócsarnokában kinézett az egyik impozáns ablakon, a szél lágyan borzolgatta a hatalmas park füveit és bokrait. A növények láttán ellenérzései támadtak a házból való kilépéssel kapcsolatban, eszébe jutott ugyanis, hogy lehet, ha Lucius nélkül lépne ki a növények megtámadnák – önkéntelenül is megdörzsölte az ördöghurok által okozott sérülések már láthatatlan helyét.

Lesz, ami lesz, én elmegyek!, határozta el magát.

Elszakította tekintetét a parkról, a nagy diófa ajtóhoz lépett, mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel mérgében. – Manó, gyere elő! El akarok menni innen! Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta. Hangja visszhangzott a hatalmas fogadócsarnokban.

Ezra azonban nem jelent meg. Theresa még néhányszor próbálkozott a kilinccsel, majd az ajtó melletti ablakokat akarta kinyitni, de azok zárai sem engedtek. Mérgében már a táskájával püfölte az üveget, ami egy idő után megelégelte az ütlegelést, mert a nyolcadik csapásnál egy erőtér jelent meg körülötte, ami hátralökte Theresát, aki így igen szerencsétlenül beütötte a hátát a lépcsőkorlát elejébe. Az ütéstől pár pillanatig nem kapott levegőt, majd egy nagyot ordított, és kezével megpróbálta megfogni sérült részét, hogy tompítsa a fájdalmát.

Rettentően megharagudott Luciusra, amiért az mindig bezárja. Mikor eléggé enyhült a fájdalma vissza akart menni a szobájába, de ahogy felvette a táskáját olyan erős fájdalom nyilallt a hátába, hogy kiment minden erő a kezéből, így inkább bosszúsan ledobta holmijait a földre. A táskából kipotyogott a fotóalbuma meg az egyik pulóvere. Le akart hajolni érte, de hátába élesebben hasított a fájdalom. Bosszúsan legyintett, és kiegyenesedett.

Mikor elmegyek, akkor rendbe rakom, addig maradhat így, és itt. Úgyis le kellene hoznom ide, akkor minek sétáltassam?


Theresa végül visszatért a szobájába és idegességében, kétségbeesésében és fájdalmában sírni kezdett. A manó dél körül megjelent egy tálca étellel, de rögtön el is tűnt. Theresának továbbra sem volt étvágya. Estére Ezra teát hozott fel. Theresa ezt már megitta, ahogy kortyolgatta a forró italt, kissé nyugodtabbnak érezte magát. Nemsokára kopogás hallatszott az ajtaján.


Lucius


Teljesen lefárasztotta a vendégeskedés. A nap folyamán Theodora Odgen bárgyú mosolyú unokahúga unalmas monológját hallgatta a talárszabóságok hanyatlásáról. Lucius nem tudta volna megmondani erről a témáról, hogyan is tért rá a nő arra, hogy minden sikeres varázsló mögé kell egy boszorkány. Eulália kicsit sem próbálta titkolni azt a csevegése során, hogy ő maga is már igencsak férjhez menne, és kevésbé konkrétan, nehogy nyílt ellenállásba ütközzön, de azért érthetően pedzegette, hogy ki lenne számára az ideális jelölt.

Eulália, amikor kettesben maradtak – Theodora gyakran élt azzal a gaz húzással, hogy kiment „ellenőrizni” a manókat, – egyre közelebb és közelebb ült Luciushoz. Végül egy merész pillanatban megfogta a varázsló kezét, és a lehető legszorosabban ült a férfi mellé, aki már nem tudott tovább húzódni a boszorkánytól, mivel a kerevet karfája fájdalmasan az oldalába fúródott.

Luciust kirázta a hideg a nő nyirkos ujjaitól, amik izgatottan markolászták az ő kezét. A vénkisasszony boszorkány szemében vágy csillant, és közelebb hajolt a varázslóhoz, aki gyorsan felpattant a kerevetről, és távozni akart, de akkor Theodora megjelent és ártatlan arccal kérdezgette, hirtelen miért ilyen sietős Luciusnak?

A férfi nem akarta megmondani, hogy Eulália majdnem rámászott. A végén Theo úgy érezné, hogy unokahúga kompromittálta magát, és akkor, Eulália becsületét megmentendő, házasságot akarna kikényszeríteni. Így Lucius, mivel semmi elfogadható mentség nem jutott hirtelen az eszébe, végül maradt.

Szerencséjére hamar sötétedett, így korábban el tudott jönni Theodorától, mintha nyáron látogatta volna meg. Örült, hogy már megszabadult tőlük, remélte, a virsliujjú boszorkány egy ideig nyugton marad, és nem fogja őt zaklatni, nem jelenik meg hirtelen a kandallójában.

Ezra elsietett, és lebűvölte Luciusról a kimenőtalárját.

– Jól érezte magát, gazdám? – kérdezte lelkesen.

– Nem igazán. Itthon minden rendben volt?

– A kisasszony el akart menni – jelentette rosszmájúan Ezra.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét Lucius.

– Összepakolt, és ki akart menni a házból. Még rugdosta is az ajtót és az ablakokban is kárt akart tenni! – mondta a manó felháborodva.

– Történt vele valami? – vágott a manó szavába Lucius.

– Csak hátra lökte kicsit az ablak mágiája, nem lett baja, felment a szobájába – válaszolt Ezra. – Nagyon rendetlen egy mugli. Szerteszórta a holmijait – méltatlankodott a manó a lépcső aljában lévő táskára mutatva, mely tartalmának egy része a földön hevert.

Lucius gondolta, hogy nem lesz könnyű beszélgetése Theresával, de azt nem hitte, hogy a lány csak így, szó nélkül elmenne.

– Ezra főzz...

– A kisasszonynak az előbb vittem fel a szokásos teáját – jelentette magával elégedetten a manó. – Egy picivel több elixírt tettem bele, az állapota miatt.

– Rendben – bólintott Lucius, utána felment az emeletre. Theresa szobája előtt összeszedte gondolatait – amíg az Odgen birtokon vendégeskedett kitalálta, mit fog mondani a lánynak –, majd bekopogott, utána belépett.

Theresa sírástól vörös szemei vádlón néztek rá. Alig lépett be, már özönlött felé a szóáradat. Ahhoz képest, hogy Ezra a Béke-elixírjéből többet tett a lány teájába, ez egyáltalán nem tűnt fel a varázslónak.

– Miért nem jöttél fel tegnap, mikor itthon voltál? – csattant fel a lány, miközben felpattant az ágyról. – Olyan egyedül voltam! Elég lett volna, ha csak egy órát nem lettem volna magam. Értem én, hogy nem akarod, hogy találkozzam a családoddal, ha elmondod, hogy jönnek. Tudom, hogy szégyellsz, mert egy mugli vagyok... – mondta gúnyosan. – De ezért nem kellett volna bezárni, mint valami bűnözőt! Van annyi eszem, még ha nem is látszik, hogy nem kellemetlenkedek neked, ha megmondod, hogy a fiad jön, és nem akarod, hogy találkozzunk! Tudod, haza akartam menni, de a bejárati ajtó be volt zárva! Az ablak meg hátra lökött, és bevertem a hátamat! Elegem van abból, hogy minden zárva van! Haza akarok most rögtön menni!

Mikor Theresa kifogyott a szuszból Lucius gyorsan beszélni kezdett, mielőtt a lány folytathatta volna.

– Bocsáss meg, drágám! Nem akartalak megbántani, csak Draco olyan hirtelen jelent meg nálam, hogy kétségbeestem. Már nem volt időm veled beszélni. Nagy hiba volt részemről, hogy bezártalak…

– Miért estél kétségbe? – vágott közbe ingerülten Theresa. – Véletlenül nem azért, nehogy valaki meglásson engem? A nagyságos úr nem tudta volna kimagyarázni, mit keres egy hülye mugli liba a házában?

– Félreérted. Draco meg én nem mindig voltunk jó viszonyban – magyarázkodott. – Csak egy éve, ahogy visszakerültem a szigetről, találtunk egymásra, és nem akartam, hogy megromoljon a kapcsolatunk. Nemrég váltam el az anyjától, és ő még reménykedik abban, hogy talán egyszer még újra megtalálom a közös hangot Narcissával – hazudta. Draco egyáltalán nem reménykedett abba, hogy ő és a szőke boszorkány újra egy párt alkotnak. A fiú örült annak, hogy már nincsenek együtt, mert amióta elváltak, édesanyja sokkal virágzóbb és életvidámabb lett. – Féltem, ha meglát, akkor megharagszik rám.

– Tehát akkor örökké bujkálnom kell, sosem fogsz felvállalni a fiad miatt? – mordult fel Theresa.

– Fel foglak vállalni...

– De, ha a fiad sosem törődik bele abba, hogy te és a volt felséged már nem lesztek egy pár? – vágott a szavába Theresa.

– Fel foglak vállalni, akár tetszik Dracónak, akár nem, de még kell egy kis idő – beszéd közben végig a lány szemébe nézett, és úgy közeledett felé, majd megfogta kezét. – Theresa, kérlek, bocsáss meg! Adj még egy esélyt! Szeretlek, bármit megtennék azért, hogy ne veszítselek el. Kellesz nekem, szükségem van rád, maradj velem! Nem szégyellek, csak kell még egy kis idő! – könyörgött. – Szeretlek.

A lány elgondolkozott egy darabig, majd megszólalt.

– Bocsáss meg, túlreagáltam. Csak nem szeretem, ha be vagyok zárva.

– Nem akartam, hogy bajod essen.

– Bajom? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Hiszen tudom, merre sétálhatok.

– Tudom, de nem akartam, hogy elkóborolj. – Mély levegőt vett Lucius, mintha nehezére esne a következő mondatot kimondania. – Ha Draco meglátott volna és elveszíti a fejét, ki tudja mi történik...

– Csak nem bántott volna – jelentette ki Theresa.

– Ha boszorkány lennél biztos nem, de mugli vagy. Egy varázshasználó és egy varázstalan ember szerelmét, akármennyire elfogadóbb a mágusvilág, sokan ma sem nézik jó szemmel. Főleg nem az én esetemben. A régi elveim miatt senki sem hinné el, hogy szabad akaratodból szeretsz. Mindent megtennének, hogy elszakítsanak egymástól minket.

– Ezt hogy érted? – húzta össze szemöldökét Theresa.

– A törvényeink védik a muglikat, és a varázshasználók többsége elégedett is a törvénykezéssel. Azt azonban a legelvakultabb mugli védők is sérelmezik, ha egy varázsló vagy boszorkány nem a „saját fajtájából” választ párt. Bármit megtennének, hogy szétválasszák őket. Téged is mindenféle vizsgálatnak alávetnének, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem szórtam rád semmilyen bűbájt. De valószínűleg úgyis „bebizonyítanák”, hogy elvarázsoltalak. Vannak olyanok, akik nem képesek elfogadni azt, hogy megváltoztam. A régi életvitelem miatt, még börtönbe is zárnának engem, ha ezzel közénk állhatnak. Ez szörnyen hangzik, tudom.

– Én nem akarom, hogy bajod legyen ebből! – suttogta Theresa könnyes hangon. – Jobb lesz, ha most véget vetünk ennek.

– Nem! Ne mond ezt! – kiáltott fel ijedten Lucius, és magához szorította Theresát. Nem gondolta, hogy a lány ebből a meséből ilyen következtetést fog levonni. Gyorsan helyre kell hoznia a hibáját. – Nem tudnék nélküled élni. Csak még egy kis időt adj nekem, hogy mindent elrendezhessek. Szeretlek! – suttogta, majd megcsókolta a lányt.


Theresa

Theresa érdeklődve hallgatta Lucius mondandóját. Szép lassan a benne lévő harag enyhülni kezdett. Ahogy visszagondolt a szavaira elszégyellte magát, amiért úgy kiabált mint valami hisztis liba. Csodálta, hogy a varázsló nem csapta rá az ajtót azzal, hogy ha majd lenyugszik, akkor beszélnek tovább. De Lucius maradt. Mire a férfi megfogta a kezét, Theresa már teljesen nyugodt volt és rettentő ostobának érezte magát a kifakadása miatt, amit elég nevetségesnek érzett. Jó, Lucius tényleg elszúrta a dolgot ezzel a bezárással, de az érthető volt, hogy nem akarta még a kapcsolatukat felvállalni. Mégis mit gondolt? Alig néhány hete járnak. Hiszen ő is több hónap után mutatta be Markot a szüleinek. Luciust ráadásul az is feszélyezheti, hogy a fia mit szólna ahhoz, hogy vele majdnem egy korú lánnyal szűrte össze a levet az apja.

Theresa belegondolt abba, ha ne adj Isten a szülei valami oknál fogva elválnának, és az apja bemutatná új választottját, aki olyan idős lenne mint ő, akkor mit szólna. Nem igazán szívlelném a fiatal mostohámat, gondolta. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy lekever a libának egy nagyot. Legszívesebben fátylat borított volna erre az egész históriára, amit túlreagált. Olyan kínos.

– Bocsáss meg, túlreagáltam. Csak nem szeretem, ha be vagyok zárva.

– Nem akartam, hogy bajod essen.

– Bajom? Hiszen tudom, merre sétálhatok.

– Tudom, de nem akartam, hogy elkóborolj. Ha Draco meglátott volna és elveszíti a fejét, ki tudja mi történik.

– Csak nem bántott volna.

– Ha boszorkány lennél biztos nem – sóhajtotta Lucius –, de mugli vagy. Egy varázshasználó és egy varázstalan ember szerelmét, akármennyire elfogadóbb a mágusvilág, mint régen, sokan ma sem nézik jó szemmel. Főleg nem az én esetemben. A régi elveim miatt senki sem hinné el, hogy szabad akaratodból szeretsz. Mindent megtennének, hogy elszakítsanak egymástól minket.

– Ezt hogy érted? – húzta össze szemöldökét Theresa.

– A törvényeink védik a muglikat, és a varázshasználók többsége elégedett is a törvénykezéssel. Azt azonban a legelvakultabb mugli védők is sérelmezik, ha egy varázsló vagy boszorkány nem a „saját fajtájából” választ párt. Bármit megtennének, hogy szétválasszák őket. Téged is mindenféle vizsgálatnak alávetnének, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem szórtam rád semmilyen bűbájt. De valószínűleg úgyis „bebizonyítanák, hogy elvarázsoltalak”. Vannak olyanok, akik nem képesek elfogadni azt, hogy megváltoztam. A régi életvitelem miatt, még börtönbe is zárnának engem, ha ezzel közénk állhatnak. Ez szörnyen hangzik, tudom.

– Én nem akarom, hogy bajod legyen ebből – suttogta Theresa könnyes hangon. – Jobb lesz, ha most véget vetünk ennek.

– Nem, ne mondd ezt! – kiáltott fel ijedten Lucius és magához szorította Theresát, akinek a szenvedélyes öleléstől szinten minden erő kiment a lábából, – Nem tudnék nélküled élni. Csak még egy kis időt adj nekem, hogy mindent elrendezhessek. Szeretlek! – suttogta, majd megcsókolta

Theresának, aki úgy érezte, a világ megszűnik körülötte, még a hátfájása is elmúlt. Egy pillanatra újra átvillan az agyán, hogy Lucius lehet, hogy ebben a pillanatban elvarázsolta. De ahogy jött, úgy el is tűnt a gondolat, később a férfi karjaiban már boldog mosollyal az arcán aludt el.


A napok csendesen teltek. Egyik este vacsora után lementek Lucius dolgozószobájába. Theresa hiányolta az ablakokat, de ettől függetlenül hangulatosan volt berendezve a kis szoba. A fő helyet az ajtótól balra elhelyezkedő íróasztal töltötte be, vele szemben két sötét bársonyhuzatú szék állt.

Körben mindenhol szekrények voltak. Egyikben könyvek, másikban mappák, egy harmadikban pedig különféle itallal telt üvegek, melyek között volt kisebb és nagyobb is. Lucius az üveges szekrényhez lépett, kivett két poharat az aljából, amiket Lángnyelv-whiskyvel töltött meg. Az egyiket Theresának nyújtotta.

A lány arcára fintort csalt az erős ital, és inkább az asztalra tette. Lucius a magáét gyorsan felhörpintette, még csak meg sem rezzent tőle. Levett egy igen réginek tűnő könyvet az egyik polcról, majd az íróasztalához ült. Intett Theresának, hogy menjen oda hozzá. A lány már fogott is egy széket, a bársony borításúak közül, mivel az asztalnál csak egy ülőalkalmatosság volt.

– Hagyd csak! Elférsz itt – intett Lucius, majd megütögette a combját.

Theresa a varázslóhoz lépett, aki derékon ragadta a lányt és az ölébe ültette.
Érdekesnek találta a könyvet, amiben az illusztrációk mozogtak. Az egyik oldalon, ahogy a szöveget olvasták, a vitézek úgy harcoltak egymással. Theresa érezte, hogy a varázsló keze a derekáról a combjai felé vándorol az olvasás közben. Pár pillanat múlva Lucius szabad kezével becsapta a könyvet, majd a lány nyakába csókolt, és végigsimogatta a testét. Theresa izgalmasnak találta a helyzetet, mivel eddig csak a szobájában voltak együtt. Lucius már felhúzta a combja tövéig Theresa szoknyáját, amikor a legrosszabb pillanatban megjelent a manó.

– Gazdám, bocsásson, meg, hogy így magára török – hadarta a manó, véletlenül sem nézve a gazdája, és az ölében ülő, fedetlen combú lány felé –, de egy nagyon fontos vendége jött, már úton van le ide, pár percen belül megérkezik.

– Sajnálom, majd máskor – hadarta Lucius, és eltolta magától a lányt, miközben megigazgatta annak szoknyáját. Theresa nem tudta nem észrevenni a férfi szemében a riadalmat. – Ezra, vidd fel a kisasszonyt a szobájába!

Theresa szólni sem tudott, a manó már meg is fogta a kezét, majd egy pillanat múlva már a szobájában találta magát.

– Ki az a fontos vendég? – kérdezte a manót.

– Nem mondhatom el – felelte sipító hangján Ezra, majd köddé vált.

Lucius

Miután Ezra visszatért, gyorsan elküldte, hogy készítsen Theresának egy kis teát, hogy a lány megnyugodjon. A manó már rutinosan vette ki a Béke-elixírjét az üveges szekrényből, majd dehoppanált, feltehetőleg a konyhába. Lucius minden nyomot, ami Theresára utalt volna, eltüntetett, a lány poharát az asztala melletti szemetesbe dobta – az üveg nem tört össze a felhalmozódott papírgalacsinokon –, a könyvet visszatette a polcra, és egy unalmas kimutatást vett maga elé.

Épphogy fel tudta venni a nyugodtság álarcát, amikor nyílt az ajtó. Narcissa lépett be rajta. Lucius mindenkire számított, Dracóra, Hermionéra Theodora Odgenre, aki Hopphálózat felügyeletnél dolgozó rokona segítségével valahogy ide irányíttatta magát, vagy a bárgyú unokahúgát, amiért megint kitért a meghívásuk elől, csak a volt feleségére nem. Hiszen Narcissának nincsenek kapcsolatai a mágikus közlekedési csoportnál, ráadásul a Malfoy-kúria ősi vérmágiája sem engedi be a nőt, mióta elköltözött innen. Narcissa csak akkor léphetne a birtokra, és be a házba ha... Ez az ostoba manó engedte be!, mérgelődött magában.

A nő álldogált egy darabig az ajtóban, majd Lucius intett neki, hogy jöjjön beljebb.

Narcissa belépett, és az íróasztallal szemközti székek egyikére letelepedett, majd Luciusra nézett.

– Lucius, úgy gondolom, beszélnünk kellene – szólalt meg határozottan.

– Valóban? – kérdezett vissza a varázsló szárazon.

– Igen. Draco nagyon aggódik érted.


Lucius felvonta a szemöldökét. Nem értette, az asszony mit akar ezzel mondani. Legutóbb, amikor a fia meglátogatta őt, nem igazán látszott rajta, hogy túlságosan aggodalmaskodna miatta.

– Újabban olyan furcsán viselkedsz, mindenki erről beszél – folytatta pár pillanatnyi habozás után Narcissa. – Bezárkózol a kúriába, nem fogadsz vendégeket, és minden meghívásodat, ha teheted, lemondod, és új időpontot sem adsz – mondta, és aggódva nézett volt férjére – Ez nem vall rád. Mindig sokra tartottad az etikettet és a társasági életet. Most pedig még zárakat is tettél a kandallóidra, hogy még csak véletlenül se látogassanak meg téged.

– Neked mégis csak sikerült meglátogatnod – vetette oda epésen Lucius. Érezte, hogy a nyugodtság álarcát nem fogja tudni sokáig fenntartani. Arra gondolt, hogy Ezrát jól meg kell büntetnie, amiért az beengedte a birtokra és a kúriába Narcissát. – Most az a baj, hogy elegem lett a képmutató barátaimból? – kérdezte gúnyosan. – Neked aztán meg kellene értened.

– Nem csak erről van szó. – Narcissa zavartan oldalra nézett, az üveges szekrényre, amiben italokon kívül bájitalok is voltak, majd visszapillantott volt férjére. Nagyot sóhajtott és folytatta. – Remélem, nem haragszol meg Dracóra, de amikor legutóbb itt jártak, mikor nem voltál a közelükben, lejött ide, és észrevette, hogy a Béke-elixíres üvegedben egyre fogy a bájital. Tudod, Lucius, hogy egy idő után függőséget okozhat? Félek, hogy valami butaságot csinálsz, nem is tudod, milyen könnyen túl lehet adagolni az ilyen bájitalokat. – A boszorkány arca újra aggodalommal teli lett.

– Ne félj, Narcissa, nem vagyok függő – felelte élesen a varázsló. – Ha kell, be is bizonyítom, bármilyen vizsgálatnak alá vetem magam. És tudom, hogy kell használni, nem adagolom túl.

– Nem akartalak megbántani, bocsáss meg! – szabadkozott az asszony. – Ha bármi problémád merülne fel, rám és Perselusra számíthatsz. Ő kiválóan ismeri ezeket a szereket és a hatásait, vele beszélgethetsz erről, és másról is.

– Nekem nincs miről beszélnem vele! Tökéletesen jól vagyok.

– Lucius, előttem nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy nemrég elégetted a képemet – mondta együtt érzően Narcissa.

– Ezt meg miből gondolod? – mordult rá a férfi.

– A párja nálam maradt, és mindent csupa füst borított be a szobánkban. Először azt hittem, ég a szekrényem, aztán ahogy kutattam az utazóládámban, ahonnan tódult ki a füst, megláttam, a képet. Már csak a kormos vászon volt.

– Valóban elégettem. Most örülsz? Minden képed elégettem, még aznap, hogy kitetted a lábad innen.

– Ezt mégis megtartottad – szólt közbe halkan az asszony.

– Tévedsz. Ezrának adtam – mondta flegmán. – Ha megtagadtam volna tőle, a végén bánatában elfelejtett volna főzni, és éhen maradok. Megmondtam neki, hogy rakja a vackába, mert ha nem, mehet a tűzbe ez is. Egyszer elő hagyta, én meg betartottam az ígéretem.

Narciss kétkedve nézett rá.

– Most mit akarsz hallani? – vonta meg a vállát Lucius. – Hogy még mindig szeretlek téged? Ki kell ábrándítsalak, Narcissa. Nem hogy nem szeretlek, még boldog is vagyok, hogy már nem vagy velem. Hogy szabad vagyok.

– Lucius, kérlek! – csóválta a fejét a boszorkány. – Ne áltasd magad, nem vagy boldog. Sehova nem jársz el, senkivel sem találkozol. Én nem akarok neked rosszat, csak nem szeretném, ha meggondolatlanságot csinálnál. Lassan jönnek az ünnepek, ilyenkor minden jobban fáj... Az ember elveszítheti a kontrollt. – Narcissa tekintete ismét elidőzött pár pillanatig az üveges szekrényen, majd biztatóan megfogta Lucius kezét, amit a varázsló rögtön el is húzott a nőtől.

– Narcissa, most mondom el utoljára – kezdte határozottan. – Jól vagyok, nem szedek semmit, soha nem voltam ilyen boldog, mint most. Rájöttem, hogy nem bírom a sok képmutató, úgynevezett „barátaimat”, akik mindenáron a nyakamba akarják varrni valamelyik eladósorban lévő lányukat, unokahúgukat. Ha megkérhetlek, ne nyomozgassatok utánam a hátam mögött! Eddig sem érdekelt téged, mi van velem, ezután se érdekeljen! Most pedig menj el! – fejezte be hidegen.

Nagyon feldühítette, hogy gyereknek nézik, és azt hiszik, hogy ártani akar magának. Bezzeg, amikor valóban közel volt ahhoz, hogy öngyilkos legyen, az senkinek sem tűnt fel!

Narcissán látszott, hogy a hangnem sértette. Felállt, és indulni készült, de azért az ajtóból még visszaszólt:

– Akárhogyan is gondolod, Perselus még mindig a barátjának tart, ezt ne felejtsd el! Rá bármiben számíthatsz. – Egy halvány mosolyt küldött volt férje felé, majd eltűnt az ajtó mögött.


Persze, hogy a barátjának tart, gondolta Lucius keserűen, nem az ő feleségével hentergett a legjobb barátja, nem őt árulták el azok, akik a legközelebb álltak hozzá.

Lucius legszívesebben Narcissa után dobott volna valamit. Ehelyett Ezrát hívta, hogy rajta vezesse le a feszültségét. A kis manó tudta, hogy most meglakol azért, amiért beengedte volt asszonyát. Remegett is a félelemtől, a szeme, ha lehet, még nagyobb volt, mint máskor. A Béke-elixírjének üvegcséjét sietve az asztalra tette, nehogy az összetörjön a „jogos” büntetés közben, és még azért is külön kapjon.

– Hogy merészelted beengedni ide azt a nőt? – rivallt rá Lucius. A manó összehúzta magát, kezeit fejére kulcsolta.

– Sajnálom, gazdám! – nyöszörögte.

– Elegem van a sajnálkozásaidból! Nem vagy rendes manó, mindig a parancsom ellen teszel valahogy, keresed a kiskapukat!

– Kérem, gazdám, ne küldjön el! Nem parancsolta meg, gazdám, hogy Nar... azt a boszorkányt ne engedjem be – sipította, és elkezdte tekergetni füleit, majd az egyik könyvespolchoz lépett, és fejét a polc szélébe verte.

– Gondoltam, van annyi eszed, hogy olyasvalakit, akinek nincs köze hozzám és a kúriához, nem engedsz be! – sziszegte.

– Sajnálom – sírta a manó. Már vérzett a feje, Luciusnak el is ment a kedve attól, hogy bántsa.

– Most megbocsátok, de még egy ilyen húzás... Soha többé be ne merd engedni az engedélyem nélkül Narcissát, megértetted?

A manó két fejbeütés közben hevesen bólogatott.

– Hagyd abba a könyvespolcom rongálását, gyógyítsd be a sebeidet, és eredj a vackodba!

A manó elengedte a polc szélét, majd rendbe szedte magát, utána eltűnt.
Lucius még nem nyugodott le teljesen ezért, inni akart a Béke-elixírjéből, mielőtt felment volna Theresához. Magához vette a fiolát. Meg kellett állapítania, hogy a sárgás anyag valóban drasztikusan megcsappant. Eszébe jutott, amit volt felesége mondott az italról:

Tudod, Lucius, hogy egy idő után függőséget okozhat?

Nem, Theresa nem issza olyan régóta, és figyelek rá, mennyit kap. Nem lesz függő, és nem adagolom túl a szert.

Mire felment Thersához a lány már mélyen aludt, így Lucius inkább a saját szobájába vonult vissza.


Theresa

Az ablaknál állt, és a csillagok fényében fürdő kertet kémlelte, várta, hátha megjelenik az a titokzatos vendég. Semmi mozgást nem látott, csak a szél játszott a sövények leveleivel. Nemsokára a manó hozta a szokásos esti teát. Theresa elvette a forró italt, majd újra kibámult az ablakon. Kisvártatva egy szép, magas, szőke nő vágott át a kerten. Theresa félrenyelte teája maradékát, mikor felismerte. Ő volt azon a képen, amit Lucius a tűzbe vetett. Felrémlett neki, mit mondott úgy két hete a férfi, amikor a fia meglátogatta.

Nemrég váltam el az anyjától, és ő még reménykedik abban, hogy talán egyszer még újra megtalálom a közös hangot Narcissával.

Szóval ezért nézett rám olyan riadtan a dolgozószobában, és sietett eltüntetni onnan, mert nem akarta, hogy a volt felesége meglásson, gondolta keserűen. Talán igaza van a fiúnak, lehet, tényleg újra egy pár lesznek. Én nem vehetem fel a versenyt egy ilyen szép nővel.

Szívébe belemart a fájdalom. Könnyes szemmel nézte, ahogy a karcsú, légies alak eltűnik a sövények mögött. Gombóc fojtogatta a torkát, majd az ágyra vetette magát, és zokogott. Úgy vélte, minél hamarabb haza kellene mennie innen, még mielőtt jobban belebonyolódna ebbe az ügybe. Nem akart harmadik fél lenni, egy olyan lúzer, aki csak arra jó, hogy ideig-óráig helyettesítsen valakit.

Hajnalban felriadt, nem is emlékezett rá, mikor szenderedett el. A maga alá szorult keze teljesen elzsibbad, talán erre ébredt fel. Ahogy felült, a széthúzott függönyökön keresztül besütő Hold fényében észrevette, hogy pont úgy aludt el, ahogy este sírva az ágyra vetette magát, még be sem takarózott. Lucius biztosan betakart volna, ha feljön, gondolta keserűen. Eszébe jutott, hogy még nem is kérdezte meg, hogy a szülei meddig lesznek oda, Lucius pedig elfelejtette megemlíteni.

Másnap Theresa későn kelt fel, hiszen miután éjszaka felébredt, nehezen aludt el. Sokat gondolkozott azon, hogy felemlegesse-e, hogy látta tegnap a férfi volt feleségét, arra jutott, hogy nem hozza szóba. Nem akart féltékeny, hisztis libának látszani. Méltósággal akart elmenni innen. Azt tervezte, a köszönés utáni első kérdése a szülei hazatértére fog vonatkozni. Alig hogy teljesen felébredt, kopogást hallott és nyílt az ajtó. Theresa úgy vélte, valószínűleg a manó szólhatott a varázslónak, hiszen az a kis szörnyecske azt is tudni szokta, hogy mikor ette meg a reggelijét.

– Meddig vakációznak anyáék? – tette fel a kérdést Theresa. – Ideje lenne már hazamennem.

– December végén jönnek vissza – felelte Lucius.

Theresa meglepődött.

– De addigra vissza kellene mennem az egyetemre! Ennyit már nem hiányozhatok, a végén kirúgnak!

Hangok hallatszottak a kert felől. Lucius arca meglepetést tükrözött. Theresának erről a tegnap este jutott eszébe.

– Majd később megbeszéljük, de az iskola miatt ne aggódj! – hadarta Lucius, mielőtt Theresa megszólalhatott volna, majd kisietett a szobából.

Theresa az ajtóhoz szaladt, újra be volt zárva.

– Most beszéljük meg! – kiabálta, miközben dörömbölt az ajtón. – Én nem vagyok egy játékbaba, amivel ha éppen nem akarsz játszani, csak visszateszed a polcra! Gyere vissza! Engedj haza!

Lucius nem jött vissza, csak a manó jelent meg kezében egy csésze teával, amit sietve letett az éjjeliszekrényre, majd gyorsan köddé vált. Theresa rettentő száraznak érezte a torkát, ezért szinte egy húzásra megitta az innivalót. Alig nyelte le az utolsó kortyot, megtántorodott. A csésze kiesett a kezéből. Egyre szédülni kezdett, majd elsötétült előtte a világ.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)