Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 13]

+++ betűméret ---
<< >>


-11-
Ellentmondások


Miután vasárnap késő este hazaért Ausztráliából, Hermione hétfő reggele igazán nehezen kezdődött, ráadásul anyja – csupa jó szándékból – képtelen volt elfeledni a párkeresés témáját, és egész vacsora alatt arról próbálta meggyőzni őt, hogy nincs is jobb parti Barrynél, az ifjú fogorvosnál.

De ami miatt még rosszabbul érezte magát, az annak a ténye volt, hogy összevissza hazudozott a szüleinek. Egyébként is alig találkoztak, de ezt a néhány napot nem így képzelte el. Úgy hitte, majd mindent megbeszélnek, őszintén elmondhatja nekik, mi nyomja a szívét, ennek ellenére minden a szöges ellentéte volt az eltervezetteknek. Nehéz szívvel csomagolt ki, és olvasta el az időközben érkezett leveleit. Az üzenetek nagy része a minisztériumi munkával kapcsolatban érkezett, emellett kapott egy meghívót a roxforti áldozatok emlékére rendezett gálára, egy képeslapot Rontól, miszerint heteken belül hazalátogat, és egy méltatlankodó levelet Ginnytől és Harrytől, akik aggódtak, amiért nem jelentkezett. Úgy döntött, másnap válaszol csak rájuk, egyelőre semmi kedve nem volt visszarázódni az addigiaknál is szürkébb hétköznapokba. Lefekvés előtt arra gondolt, hogy egyáltalán létezik-e olyan hely, ahova, ha elutazna, tényleg sikerülne feltöltődnie úgy, ahogy szeretné.

Mindent összevetve, az Ausztráliában tett látogatás a legkevésbé sem hozta el Hermione számára azt a békességet és felüdülést, amit remélt.

~*~


A port-stephens-i ház emeleti hálószobájában Jane Granger gondterhelten ült le az ágy szélére, miközben mogyorónyi méretű krémet oszlatott el a kezén, beszámolt aggályairól férjének.

– Nem tetszik nekem ez a lány… Te nem vetted észre, hogy mennyire más? Mintha titkolna valamit.

– Drágám, ezt talán tőle kellett volna megkérdezned, míg itt volt – motyogta Richard az orra alatt, majd sokkal élénkebben folytatta. – Mit gondolsz, nem lenne itt az ideje lecserélni a röntgengépet? A Dentistry News szerint a Fontana Art gépek a jövő termékei. Az ára persze nem egy leányálom, de van részletfizetés, és valamennyit talán le is írhatnánk az adónkból.

– Az ég szerelmére, te nem is figyelsz rám! – csattant fel Jane, miközben egy törlőkendőért nyúlt; eltúlozta a kézkrém mennyiségét. – Még egyszer elmondom, a lányunkról beszéltem. Szerintem tényleg nincs rendben valami, biztos vagyok benne.

Richard felsóhajtott, és úgy döntött, a rendelő felújításával kapcsolatos terveit majd inkább a másnapi reggelinél prezentálja.

– Szerintem csak kimerült. Ráadásul olyan rég volt itt, ez a néhány nap semmire nem volt elég. Biztos, hogy eltúlzod a dolgot, gyere, aludjunk! Holnap hosszú napunk lesz – mondta, ám miközben összehajtogatta az újságot, és előzékenyen megpaskolta felesége párnáját, érezte, hogy Jane a legkevésbé sem nyugodott meg. Ismerte őt, jobban, mint a tenyerét, és tisztában volt vele, hogy Jane sosem volt elfogult, nem túlzott, és a megérzései általában helyesek voltak. Miközben magához húzta, biztatóan átölelte. – Jó, akkor beszélgessünk őszintén. Egy kicsit talán túlságosan erőltetted ezt a Barryt. Én tudom, hogy rendes fiatalember, de ez már nem így működik. Lehet, hogy ez zavarta össze Hermionét.

– Úgy gondolod? – kapta fel a fejét aggodalmasan.

– Figyelj, a lányunk már felnőtt nő, és tudom, hogy nehéz elfogadnod, mert nekem is az. Már egészen fiatalon önálló lett, és ezeket az éveket már nem fogjuk visszakapni. De van okunk büszkének lenni, mert csodálatosan alakul az élete, és így…

– Hát éppen ez az! Én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy minden olyan fényes lenne körülötte, mint ahogy azt elmeséli – vágott a szavába Jane. – Nem tudom megmagyarázni, Richard, mert nem mondott semmit, amiből erre lehetne következtetni. Ez csak egy érzés, viszont nagyon erős érzés, és azt hiszem, nem fogok megnyugodni, míg a saját szememmel nem látom, hogy minden rendben van körülötte.

– Ezzel arra célzol, hogy hagyjunk itt csapot-papot?

– Nem most rögtön, de… Amint lehet. Itt az ideje, hogy meglátogassuk a szülőhazánkat.

– Jane, a praxis olyan, mint egy kisgyerek. Nem hagyhatjuk csak úgy itt – tiltakozott Richard, felesége pedig kénytelen volt egyetérteni vele.

– Igazad van. De szeretném, ha elkezdenénk szervezni az utat. Néhány napra utazzunk oda, jó? Csak, hogy megnyugodjak – kérte.

Richard beleegyezően bólintott, habár még mindig úgy gondolta, hogy abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem kell aggódniuk a lányukért. De ha Jane egyszer valamit a fejébe vett, akkor ugyanúgy szeretett utánajárni, ahogy Hermione. A férfi úgy döntött, felesége nyugalma megér egy elővakációt a borús Angliában.

~*~


– Nahát, párhuzamos univerzumba kerültem volna? Ezer éve nem kerestél! – Hermione úgy érezte, Ginny hangjában mintha a kelleténél több szemrehányás vegyülne, mikor szerda este, a Harryvel közös otthonukban, egy üveg fehérbor társaságában meglátogatta.

– Tudom, ekkora kihagyás még talán nem is volt soha, de az elmúlt hetek…! Egyszerűen minden felborult. Vagyis inkább a feje tetejére állt – csóválta a fejét Hermione, miközben kibújt a kabátjából, és a vörös hajú lány nyomában a nappali felé vette az irányt. Direkt óvatosan fogalmazott, mert nem volt biztos benne, hogy Harry otthon tartózkodik-e, és hiába tartotta még mindig a legjobb barátjának a férfit, úgy hitte, a Malfoyjal kapcsolatos gondolatai és tettei egyelőre nem rá tartoznak, hiszen még azt sem tudta, Ginny hogyan fog reagálni a mondandójára.

– Jól van, az igazság az, hogy én is teljesen el vagyok havazva. Tudod, az edzések, és a közelgő meccs a Karasjoki Kányákkal minden időmet elveszi – Ginny látta, hogy barátnője teljesen őszinte, nem szabadkozik, és ezzel az a kevés mérge is elszállt, amit érzett. – Jut eszembe, remélem, nem felejtetted el, hogy ott a helyed?

– Május huszonhét, délután három óra. Ott leszek, ahogy Neville is, ne aggódj – bólintott fáradtan. – Habár őt még nem értesítettem, de ígérem, mindenre sort kerítek.

– Tudom, ismerlek. Multifunkcionális vagy – kuncogott Ginny, és elégedetten nyugtázta, hogy barátnője szája is mosolyra húzódik. – De nem úszod meg! – emelte fel a mutatóujját. – Ez az üveg bor csak rád és rám vár, te pedig most szépen elmeséled, mi is történt veled. Mert valami biztosan van, kiült az arcodra, hogy valami nincs rendben.

Hermione nagyot sóhajtott.

– Akkor készülj fel, mert nem egy esti mese lesz... Nem tudom, mihez kezdjek, olyan gyakran váltogatom a véleményem, hogy lassan már belebolondulok – kezdett bele, majd belekortyolt a már kitöltött borba. – Tudod, ez a mellékes munka, Astoria és Malfoy az őrületbe kergetnek.

– Szóval innen fúj a szél! Sejtettem – állapította meg fejcsóválva Ginny.

Hermione töviről-hegyire elmesélte az elmúlt hetek eseményeit, óvatosan kihagyva a Crak családdal történteket. Nem mintha nem bízott volna Ginnyben, gyakorlatilag nem igazán voltak titkaik egymás előtt, de úgy érezte, hogy az „Astoria ugráltat, Malfoy pedig utálatos” frázis mellett hajmeresztően hangzana a „Ja, és amúgy két fúria megtámadott, aminek köszönhetően az említett ősellenség házában lábadoztam néhány napig”. Sőt, valójában, ha akart volna sem tudott volna titkolózni Ginny előtt, a vörös hajú lánynak ugyanis félelmetesen jó képessége volt arra, hogy azon nyomban észrevegye, ha barátainál nincs minden teljesen rendben – ezt a tulajdonságát bizonyosan Mrs. Weasleytől örökölte.

– Szóval a múlt héten anyáéknál voltam, ezért nem láttam a leveleidet hamarabb – fejezte be.

– De itt még nincs vége a történetnek, igaz? – nézett rá fürkészőn Ginny, és belekortyolt az italába.

Hermione erőtlenül elnevette magát.

– Tudtam, hogy nem éred be ennyivel – magyarázta, látva barátnője kérdő pillantását. – Valóban nincs vége… ugyanis… Jó, Ginny, amit most elmondok, semmiképpen nem mondhatod vissza Harrynek. Sem Mrs. Weasleynek, vagy bárki másnak. Rendben?

– Úgy ismersz? – méltatlankodott a lány.

– Ami azt illeti, volt már példa rá – szúrta oda nem kevésbé zsörtölődve. – De ez most tényleg komoly, és nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen róla rajtad kívül. Igazából neked sem mondhatnám el, de nem tudok egyedül megbirkózni vele. Senki, érted, tényleg senki nem tudhatja meg, világos?

– Merlinre, Hermione, mi a nagy titok? Kezdek komolyan megijedni, a Megszeghetetlen Esküt nem akarod letetetni velem, mielőtt belekezdesz? – ironizált.

– Mielőtt elmentem Ausztráliába, volt egy vacsora, történetesen Mrs. Malfoy születésnapi fogadása. Narcissa Malfoyé – pontosított, mikor rájött, hogy félreérthetően fogalmazott, hiszen a nagy múltú család immáron két asszonnyal rendelkezett.

– Te elmentél azoknak az embereknek a házába?! – hüledezett Ginny. – Ez aztán tényleg nem semmi! – füttyentett.

Ó, ha még csak ennyi volna! – jegyezte meg magában Hermione, és egy pillanatra komolyan elgondolkozott azon, hogy nem lenne-e jobb ötlet meghagyni barátnőjét abban a hitben, hogy ez a momentum volt elmúlt heteinek leghajmeresztőbb eseménye. Végül aztán úgy döntött, nem fog titkolózni, legalább Ginny előtt nem. Úgy érezte, nem érdemelte ki a rabigát, ami Malfoy miatt képletesen rákerült, ráadásul a férfi miatt elszenvedett sérelmeket nem tarthatta csak úgy magában. Végtére is, még ő tett szívességet az egykori mardekárosnak azzal, hogy tartotta a száját. Ginny pedig pletykás volt ugyan, de Hermione teljesen megbízott benne, és biztos volt abban, hogy egy ilyen horderejű ügyet képes lesz titokban tartani, ha elmagyarázza neki az aggályait.

–… aztán egy házba hurcoltak, nem is tudom, hova. Malfoy fejére olvastak mindenfélét, tudod, Crak viselt dolgaival és a hozzáállásával kapcsolatosan. Tény, hogy Malfoy sok mindenre rávette, de szerintem magától is képes lett volna erre-arra. Végül is, az alma nem esett messze a fájától, már ami az apját és őt illeti. Az idősebb Crak túlélte a háborút, és az Azkabanban van…

– Merlinre, Hermione, nagyon jól tudom, inkább térj át a lényegre! – sürgette Ginny. Az évek alatt sem tudta megszokni barátnője azon tulajdonságát, hogy olyan helyzetekben is hajlamos lassan, tudálékosan körbejárni egy lényegtelen információt, amikor annak nem ott van a helye. Hermione folytatta, az azonban, amit az elkövetkezendő percekben hallott, még Ginnynek is sok volt, pedig a vörös hajú lány nem a halvérűségéről volt híres. De amikor Hermione arról beszélt, hogyan kínozta őt Mrs. Crak és a lánya, Ginny nem bírta tovább, és felpattant. Mindennek Hermione nem is tulajdonított túl nagy jelentőséget, maga elé meredve mesélt tovább, amikor azonban meglátta, hogy Ginnyt cipőben, táskával a kezében áll előtte, elharapta a mondatot.

– Mi a… Ginny! Mi folyik itt?

– Hogyhogy mi folyik? Megyünk a minisztériumba! Harry még ott van. De ha nem, az sem érdekel, ennek az ügynek még ma pontot fogunk tenni a végére! Micsoda dolog…! Gyere, Hermione, egy percet sem fogunk tétlenkedéssel tölteni! Azt eddig is tudtam, hogy Malfoy egy gusztustalan pióca, de úgy hittem, hogy az utóbbi években legalább változott valamicskét. De nem, miért is tette volna?! Thesztrálból nem lesz hippogriff, anya is mindig ezt mondogatja... És milyen igaza van! Mi az? Az ég szerelmére, induljunk már! – sürgette magából kikelve Hermionét, aki azonban meg sem mozdult.

– Nem megyek sehova! Gin, mégis mit gondoltál? Megmondtam, hogy akkor mondom el, ha nem szólsz róla senkinek. Te pedig szavadat adtad! – Hermione meg sem próbálta leplezni a csalódottságát, habár belegondolva igazából nem is tudta, mire számított, ha nem efféle reakcióra.

– Persze, hogy a szavamat adtam, mert azt hittem, hogy valami olyan banális dologról lesz szó, hogy Malfoy viszketőporral kente be az estélyidet, vagy a felesége megkért, hogy még tovább dolgozz neki, mint néhány hónap… De ez halálosan komoly dolog, meg is halhattál volna!

– Köszönöm, erre nem is gondoltam, míg tele nem ordítottad vele a szobát! – ironizált Hermione, miközben dühödten felugrott, hogy farkasszemet nézzen Ginnyvel. Már megbánta, hogy eljárt a szája, de tudta, hogy veszekedéssel nem old meg semmit, azzal csak elszántabbá tenné barátnőjét, ezért nyugodtabb hangon folytatta. – Nézd, én azért mondtam el neked, mert megbízom benned. Te pedig a szavadat adtad. Ne, ne vágj a szavamba! Láthatod, hogy nincs semmi bajom, túléltem, ráadásul azért, mert Malfoy vigyázott rám. Nála lehettem néhány napig, és ne kérdezd, nem hívott gyógyítót, de Merlin tudja, hogy, a csodaszereknek köszönhetően meggyógyultam. Megbánta, még Port Stephens-ben is megkeresett, beszélgettünk. Ez lett volna a történetem folytatása, de most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy el szeretném mondani neked. Ginny, kérlek, hidd el, hogy nem vagyok ostoba! Rengeteg kérdőjel van bennem, és látom, hogy a naivitásom miatt most olyasmibe keveredtem, amit soha előtte nem képzeltem volna. De vannak meglátásaim és ötleteim. Csak kérlek, hogy mindezt ne kösd se Harry, sem pedig más orrára. Megbízom benned és fontos vagy nekem. Ezért mondtam el neked, csakis neked.

– Ne szuggerálj, Hermione, teljesen felesleges! – ellenkezett Ginny, de már látszott, hogy egy kicsivel kevésbé tűnik elszántnak, mint annak előtte.

– Csak ülj le és hallgass végig! – kérte, miközben kivette a vörös hajú kezéből a táskát, és a szoba lehető legtávolabbi pontjára vitte. Nevetségesnek érezte, hogy akarva-akaratlanul is újra Malfoyt védi, ráadásul Ginny előtt, aki épp az ő javát akarta azzal, hogy beviszi a Varázsbűn-üldözési Főosztályra. Végül is, világéletében szabálykövető volt, ez lett volna a legegyenesebb út... Más nézőpontból pedig a legaljasabb. Félt, hogy barátnője is észreveszi ezt az elképesztő kettősséget, és nem fogja tudni megállítani… De abban biztos volt, hogy ha még több embert keverne bele ebbe az ügybe, akkor csak bonyolultabb lenne minden. Ez már nem a Roxfort volt, hogy egymás segítségére siessenek minden pitiáner apróság ügyében; a kialakult helyzet részben az ő hibája volt, részint Malfoyé. Nekik kell megoldani vagy még jobban belebonyolódni – Hermione remélte, hogy az utóbbi lehetőség szerint nem fog bekövetkezni. Nem tudta, hogy minek köszönhetően, de Ginny megenyhülni látszott. Miután ismét leültek, és Hermione megbizonyosodott afelől, hogy barátnője nem készül semmiféle hátsó akcióra, ismét mesélni kezdett. Beszámolt a Malfoy kúriában töltött napokról, az ausztráliai útról, valamint arról is, hogy egykori ellensége meglátogatta. Végeredményben mindent elmondott, kivéve a férfi ajánlatát, amit a tengerparton tett, és a furcsa érzéseket, amelyek az utóbbi időben a hatalmukba kerítették. Tudta, bizonyosan tudta, hogy egyszer, a nem is olyan távoli jövőben ezekről is képes lesz beszélni Ginnynek, de a vörös hajú lány előbbi reakciója miatt kénytelen volt megálljt parancsolni magának. Ginny akármennyire is úgy csinált, mint aki megnyugodott, a lánynak nem volt mersze ilyen felfokozott állapotban egy olyan súlyú információt megosztani vele, ami lehetséges, hogy nem is tartós, csak egy olyan múlandó érzés, amire napok múlva már emlékezni sem fog. – Szóval anyáéktól vasárnap este elbúcsúztam, azután pedig hazajöttem. Ennyi a történet. De kérlek, nagyon szépen kérlek, Ginny, ne mondd el senkinek. Harrynek sem – nyomatékosított.

Barátnője hosszú pillanatokig nem szólalt meg, elszánt tekintettel fürkészte Hermionét, végül lemondóan megrázta a fejét.

– Jó, rendben, megígérem – bólintott rezignáltan. Minden érzelem kiült az arcára, és tisztán látszott, hogy erősen az ellenkezőjét cselekszi annak, mint amit szeretne. Arca még jobban elkomorult, mikor ismét megszólalt. – Egyetlen feltétellel tartom a szám. Most rögtön elmegyünk a Mungóba, Nerbis gyógyítóhoz, és addig nem jövünk el onnan, míg el nem végzett minden vizsgálatot, hogy kiderüljön, nincs-e semmiféle rejtett mellékhatása azoknak a borzalmas átkoknak, amiket kaptál.

– De mégis mit mondunk neki? Hello, Mr. Nerbis, a közelmúltban kaptam pár életveszélyes rontást, aztán most úgy döntöttem, benézek ide, hogy tudjam, minden rendben. El kell ismerned, ez kissé meredek volna.

– Egyáltalán nem találom viccesnek – mondta szárazon Ginny. – Nerbis gyógyítót titoktartás kötelezi, és nem kell neki többet elmondanunk annál, mint ami szükséges. De addig nem nyugszom meg, míg egy szakértő azt nem mondja, hogy rendben vagy.

E szavak hallatán Hermione szívét melegség töltötte el. Elmondhatatlanul jól esett neki, hogy bár családja egy másik kontinensen él, itt sincs egyedül. A tudat, hogy Ginny törődik vele, és ennyire szívén viseli a sorsát, kissé elérzékenyültté tette. Hogy barátnője ne lássa mindezt, szó nélkül felállt, és táskájáért ment jelezve, hogy indulhatnak. A hálával vegyes boldogság egy pillanat alatt kitöltötte azt az űrt, amit a port stephens-i út miatt érzett, és már nem számított, hogy nem tudta elmesélni Malfoyjal kapcsolatos érzéseit. Tudta, hogy ez ráér máskor is. Abban a pillanatban fellángolt benne az a régen tapasztalt érzés, hogy bármiféle probléma kerülne az útjába, azt nevetve átugraná, míg olyan barátai vannak, mint Ginny, Harry és Ron.

~*~


Akármennyire is vonakodott eleinte, Hermione később belátta, hogy a Mungóban tett látogatás kissé őt is megnyugtatta. Nem csak az eredményeknek köszönhetően, melyek által kiderült, hogy néhány ízületi fájdalmat leszámítva mindent rendben találtak nála, hanem Ginny támogatása miatt is. A vörös hajú lány viselkedése rádöbbentette, hogy barátai olyan hátországot képviselnek az életében, ami annyira erős, hogy jöhet bármilyen probléma vagy tragédia, mindig lesz hová menekülnie.

Ez a tapasztalás viszont azokban a napokban akkora lendületet adott neki, hogy esze ágában sem volt menekülni, sőt! Rögtön másnap úgy döntött, elébe megy a gondjainak, még akkor is, ha az, amit tenni készült, nem az összes, csak a legtöbb problémája forrása volt. Súlyos terhéből jó adagot le akart tenni, ehhez pedig a legjobb helyszín az iroda volt, aminek ajtaja cirádás betűkkel hirdette lakója, Astoria Greengrass-Malfoy nevét. Úgy döntött, nem fog kertelni, sem finomkodni, így miután belépett, köszönt és meggyőződött arról, hogy rajtuk kívül senki nem tartózkodik a garzon méretű helyiségben, rögtön a lényegre tért:

– Az elmúlt hetek eseményei miatt vagyok itt.

– Akkor ez egy rövid beszélgetés lesz, ugyanis az elmúlt hetekben nem igazán törted magad, hogy elvégezd a rád bízott munkákat. Most viszont úgy látom, készen állsz, én pedig néhány nagyszerű feladattal tudok neked szolgálni – mosolygott negédesen Astoria, aki ahhoz sem vette a fáradságot, hogy hellyel kínálja helyettesítőjét. Bár szokás szerint tökéletesen festett, látszott, hogy igyekszik úgy tenni, mintha legutóbbi beszélgetésük Brianről meg sem történt volna. Normál esetben Hermione talán még bele is ment volna a játékba, de ez alkalommal úgy döntött, tiszta vizet kell öntenie a pohárba.

– Nincs több feladat – rázta meg a fejét. – Ki szeretnék lépni.

– Ezt már egyszer eljátszottuk – emelte égnek a tekintetét Astoria. – Ráadásul pontosan ugyanilyen körülmények között. De te egy megbízható, jó munkaerő vagy, aki nem hagy félbe semmit, amit elkezdett, ugye? – mondta, szinte szuggerálva Hermionét. Az egykori griffendéles viszont hajthatatlannak bizonyult, és állta a fekete hajú nő pillantását.

– A körülmények megváltoztak, Astoria. Időközben olyan helyzetbe kerültem, amiről az elején nem volt szó, de még utalás sem. Igen, a támadásra gondolok – nyomatékosított. – Emellett pedig…

– Ugyan, kérlek, ne untassuk egymást ezekkel a felesleges körökkel. Megsértődtél, pénz kell, és…

–… kénytelen voltam elszenvedni az félkegyelmű ágyasod zaklatását, ami teljesen váratlanul ért – fejezte be, tudomást sem véve Astoria nyegle viselkedéséről.

A hangulat minden mondat után érezhetően egyre puskaporosabbá vált, Hermione viszont úgy döntött, állni fogja a sarat, és nem adja meg azt az esélyt Astoriának, hogy ismét felülkerekedjen a szócsatában valamilyen visszautasíthatatlan ajánlattal.

– Azért, mert Draco ki nem állhat, nem én vagyok a hibás – legyintett a tökéletesen manikűrözött kezével.

– Nem is rá gondoltam, hanem a nagyra becsült Mr. Aubart közeledésére. – Hermione csak nehezen tudott elfojtani egy gonosz mosolyt, amikor meglátta, hogyan változik Astoria arca egyik pillanatról a másikra elképesztő gyorsasággal megkövültté, testtartása görnyedtebbé, elesetté. – De hidd el, ez a legkevesebb azok után, amit átéltem. Nem akarok a ti, vagy ellenségeitek céltáblájává válni most és a közeljövőben sem. Ha harcolni akarnék, aurornak tanultam volna.

– Akkor mit akarsz? – sziszegte. – Több pénzt? Erre megy ki az egész, hogy néhány koszos galleonnal több üsse a markodat? Mondd ki, Hermione, ne habozz! A legkevésbé sem elegáns ez a zsaroló szerep, engem pedig a végletekig felbőszítesz vele. Tálalj ki, itt van penna és pergamen, írd rá az összeget, aztán meg ne halljam még egyszer, hogy erről akárcsak szót is ejtesz!

– Látod, ez a baj veled. Nevetséges a viselkedésed. Nincs szükségem a pénzedre, sőt, hogy tudd, mennyire nincs, nem kell kifizetned az elmúlt heteket. Csak szépen felejtsük el egymást, jó? – Ezt már a tőle telhető legszelídebben kérte, miután ugyanis kimondta a szavakat, rájött, hogy tényleg nem szeretne mást, csak nyugodtan végezni, lezárni a múltat, és megpróbálni máshogy, másféle módon boldogulni.

– Oh, a kis eminens éned megszólalt – kiáltott fel tettetett meglepettséggel Astoria, szemei izzottak az elfojtott dühtől. – Bezzeg akkor nem volt ilyen büdös neked ez a munka, amikor súlyos aranyakat ígértem neked, amire rögtön ráharaptál. Kit akarsz áltatni ezzel a gejl, „jó kislány vagyok” nevezetű félmonológgal? Mert én nem veszem be, az biztos. Fogsz te még az én ajtómnál könyörögni, ezt garantálom.

– Ne aggódj, ez nem fog megtörténni – mosolygott barátságosan Hermione. Viselkedésével még jobban felpaprikázta Astoriát, akinek orcáján két rózsaszín folt jelent meg.

– TŰNJ EL INNEN! Takarodj, takarodj, TAKARODJ! Soha meg ne lássalak! – rikácsolta magából kikelve, miközben többször is rácsapott az asztalra, nyilvánvalóan így próbálván nyomatékot adni szavainak.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb – bólintott Hermione, de nyugodtsága csak olaj volt a tűzre, Astoria tovább kiabált. A lány csak remélni merte, hogy az iroda el van látva olyan alapfelszereltséggel, mint a hangszigetelő bűbáj, különben akaratlanul is részesévé vált volna az annyira gyűlölt irodai pletykálkodásnak, ez pedig újabb bonyodalmakhoz vezetett volna.

Mikor azonban elhagyta az irodát, melynek ajtaját Astoria nagy elánnal becsapta mögötte, rég tapasztalt nyugodtság lett úrrá rajta, majdhogynem elmosolyodott. Nem Astoria dühkitörése miatt, hiszen nem gyűlölte a nőt, valójában semmi komoly, hosszú távú érzelmet nem váltott ki belőle a létezése, egyszerűen távol akarta magát tartani tőle – még akkor is, ha tudta, hogy élete alakulásáért nem az egykori mardekáros lány okolható. Az viszont vitathatatlan volt, hogy viharos felmondása könnyebb időket ígért, már ami a jövőt illette.
Rájött, hogy hazugság a mondás, miszerint a pénznek nincs szaga. Van, és egyáltalán nem mindegy, hogy miként jut hozzá. Majdnem eladta a lelkét, de úgy érezte, az utolsó utáni pillanatban még sikerült mindent helyrehoznia. Az élet így sem lesz könnyebb, a lelke viszont igen. De dolgozni, pénzt keresni más módon is lehet, és tudta, nem a Mágiaügyi Minisztérium az egyetlen hely Angliában, ahol mágusok dolgoznak. Igaz, a lehetőségek jóval korlátozottabbak voltak náluk, mint a mugli világban, de a szívéről hatalmas kő esett le, emiatt pedig olyan pozitívan látott mindent, mintha az elmúlt hónapokban egy sötétített szemüveggel élte volna az életét.

~*~


A nagy elhatározásoknak és világmegváltó gondolatoknak, amiket Hermione azon a délutánon, Astoria szobájából kisétálva megosztott önmagával, körülbelül tíz nappal később már nyoma sem volt. Sőt mi több, Hermione semmi szórakoztatót nem talált a helyzetében, többek között abban, hogy ismét a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályán található apró irodájában ült, miközben egy halom átolvasandó akta hevert előtte. Ismét a szokásos élet, az unalmas iratokkal. Úgy érezte, belepusztulna, ha élete végéig csak ennyi lenne a feladata.

Utólag visszagondolva belátta, hogy kissé talán túlmisztifikálta az Astoriával való megismerkedése előtti időket, ugyanis egyáltalán semmi szórakoztató nem volt benne. Nem mintha odalett volna a professzionális helyettesítő szerepétől, de még önmagának is nehezen vallotta be, hogy bizony nem volt annyira borzalmasan rossz kipróbálnia magát a Greengrass leszármazott munkájában, már ami a jogi ügyeket illette. Ha világot nem is látott, új tudást viszont magába szippantott, a tapasztalatról nem is beszélve. Szerette a tárgyalásokat, amikor egy-egy mondattal vagy hosszas rábeszéléssel sikerült meggyőznie az előtte levő ügyfelet az igazáról. Más bőrébe bújni utált, és az öltözködés sem hozta túlzottan lázba, ő és Astoria külső megjelenés tekintetében ég és föld voltak. Ami azonban igazán megijesztette Hermionét, az a tény volt, amikor rádöbbent, hogy Draco Malfoy a lehető legmalfoytalanabb pillanatokban is az elméjébe tolakszik; különös tekintettel az olvasásra, munkára, főzésre, és egyéb, teljesen hétköznapi teendőkre. Ezen kettősség leborzasztóbb pillanata az volt, amikor néhány nappal a „felmondása” után vásárolni mentek Ginnyvel, ugyanis a Potter házaspár is meghívást kapott arra a jótékonysági gálaestre, amit a roxforti csata áldozatainak emlékére rendeztek. Az esemény várható volt, minden év májusában lebonyolítottak egy csendes tiszteletadást a csata napján, néhány héttel később pedig megtartották a gálát. Általában ez az estély volt az, ahol évente legalább egyszer biztosan találkozott a régi roxfortos társaság, valamint a Főnix rendjének egykori tagjai. Így hát, miközben hagyta, hogy Ginny ráerőltessen egy barackszínű estélyi ruhát, ő arra gondolt, hogy mit mondana Malfoy, ha meglátná benne Astoriaként, esetleg önmaga képében. Nem mintha a férfi erőteljes kritikával illette volna az Astoria által ráerőszakolt ruhákat, valójában úgy emlékezett, hogy soha nem szólt egy szót sem. Mégis, rágondolni is arcpirító volt számára, de ha nem is szerette a köztük folyó szócsatákat, jól szórakozott közben. Az egykori mardekáros érdes beszólásai bármennyire is idegesítették eleinte, felpezsdítette az életét. Amikor ezt napjában többször végiggondolta, rettentően szánni valónak tartotta magát, amiért szegényes érzelemvilágának legszórakoztatóbb pillanatait az utóbbi időben Malfoynak köszönhette. Hosszas elmélkedés után végül úgy döntött, ezt a problémát egyelőre nem osztja meg Ginnyvel. A kivárás híve volt, és biztos volt benne, hogy ennek a néhány napig tartó őrületnek hamarosan képes lesz elejét venni.

A tény azonban, hogy a felmondásával sikeresen megszüntetett minden kapcsolatot, ami Malfoyhoz kötötte, a furcsa hiányérzet mellett meg is nyugtatta. A férfinek azt az arcát, amit az utolsó napokban ismert meg, csak sejteni vélte azelőtt, és bár rövid munkaideje során végig arra törekedett, hogy normalizálja kettőjük viszonyát, valójában megijesztette kapcsolatuk nem várt jobbra fordulása. Még mindig két különálló és igen messzi világ voltak, de Hermione úgy érezte, annyit közeledtek egymáshoz az utolsó néhány együtt töltött napban, mint éveken át soha azelőtt. Az efféle pálfordulás pedig összezavarta, annak ellenére, hogy semmi rossz vagy taszító nem volt az egymáshoz való viszonyulásukban. Nem félt tőle, tudta, hogy Malfoy nem rossz vagy veszélyes, semmi hasonlótól nem tartott, az viszont aggodalommal töltötte el, hogy elképzelte, mi lett volna, ha elkezdik a megbeszélt közös programokat. Túl abszurd volt a gondolat, hogy Granger és Malfoy közösen járják a londoni utcákat, teát szürcsölnek, hegyet másznak, vagy ki tudja, miféle hajmeresztő programokat végeznek kettesben. Nem Draco nemével volt problémája, végtére is évekig hárman voltak, ő, Harry és Ron. Teljesen hétköznapi volt, ha ő és Harry kettesben elmentek a könyvtárba tanulni, vagy Ronnal sétáltak át ugyanígy Roxmortsba. De, hogy ő és Malfoy… Ez valamilyen oknál fogva megijesztette. Nagyjából sejtette is, hogy miért, de ennél a pontnál általában inkább kényszerítette magát, hogy abbahagyja az elmélkedést, minthogy akárcsak önmagának is kimondja az egyre nyilvánvalóbbat…

Gondolataiból az irodaajtó nyitódása zökkentette ki, úgy érezte, pont a legjobbkor. Már épp készült, hogy megdorgálja Alexandert – ugyanis ő szokott kopogtatás nélkül berontani, általában akkor, amikor fontoskodva berohan, hogy árulkodjon az egyik kolléga hibákkal teli munkájáról –, amikor feltűnt neki, hogy a fiatal gyakornok sosem viselne olyan finoman megművelt sárkánybőr cipőt, amit valaki más viszont igen. Fel sem kellett néznie, hogy tudja, ki az…

– Nahát! – Ostoba módon csak ennyit tudott mondani, de ez is úgy hangzott, mintha egy meglepett kislány mondaná, nem egy felnőtt nő. Megköszörülte a torkát és hűvösebben folytatta. – Mit keresel itt? Ha nem tudnád, ez egy munkahely, nem nyilvánosház. Itt kopogtatni illik, ugyanis nem rajongok a hívatlan vendégekért.

– Magasról teszek rá – replikázott ridegen Draco. – Astoria mondta, hogy abba akarod hagyni.

– Nem csak, hogy abba akarom, abba is hagytam. Ez az ügy már nem aktuális, és ha tudni akarod, remekül érzem magam.

– Hazudsz – legyintett egyszerűen. – Vergődsz, mint egy partra vetett hal, ugyanúgy, vagy talán még jobban, mint mielőtt beléptünk az életedbe, csak ezt most bárgyú, idült mosolygással próbálod leplezni.

– Na, jó, látom, sem a kedves feleséged, sem pedig a te felfogási képességeid nem elegendőek ahhoz, hogy megértsétek, nem a levegőbe beszélek. Döntöttem, végeztem. De meglep, hogy te erről nem tudsz… Már jó ideje megszakítottam a kapcsolatot Astoriával.

– Gondoltam, ez idő alatt kihisztériázod magad, aztán szépen visszasunnyogsz, csak úgy, Granger-módra – gúnyolódott a férfi, de tekintetében semmi jele nem volt vidámságnak, ráadásul éppenséggel jól tudta, hogy ha valaki, akkor Hermione egyáltalán nem az a nyöszörgős fajta.

– Ezt szóra sem méltatom. Különben is, jobb lenne, ha távoznál. Nem vagy szokványos vendég az irodámban, és nem is szeretném, hogy azzá válj.

– Én viszont szeretném, hogy vissza gyere – vetette ellen csendesen Draco. Hermione meghökkent, kérdőn nézett rá, várva a folytatást. – Fontos lenne, hogy folytasd, szükség van rád.

Szükség? Nem szüksége, Malfoy nem mondta ki kerek-perec, de a lány képtelen volt másra következtetni, minthogy a férfi rosszul érzi magát nélküle, és ezt nyíltan a tudtára is adja. Vonásai akaratlanul is ellágyultak, és már a pennát sem markolta olyan görcsösen, mint néhány perccel korábban.

– Ko… Komolyan azt szeretnéd, hogy menjek vissza? – kérdezte csodálkozva. Nem is kérdezte, szinte már habogta, de abban a pillanatban az sem érdekelte, ha életében először úgy viselkedik, mint egy ostoba fruska.

– Igen. Astoria boldogsága a legfontosabb számomra, és tudom, hogy ő is ezt szeretné. Én pedig elégedettnek szeretném látni őt.

Draco számára meghökkentő volt személyesen tapasztalni azt a változást, ami szavai nyomán végbement Hermione egész lényén. A lány arcára fagyott az apró, már-már bátortalan mosoly, amivel előzőleg illette. Tetőtől talpig elvörösödött, ajkai elnyíltak, még a penna is kiesett a kezéből, mintegy végszóként halkan koppanva a földön. Akárcsak egy színdarab vége; a szó bennakadt, a pillanat megmaradt, kimerevedett… Csak a taps hiányzott. Aztán vége lett, a perc elszállt, Hermione lehajolt az íróeszközért, amikor pedig felemelkedett, nyoma sem volt az előbbi érzelmi viharnak, mely egy pillanat alatt suhant végig az arcán.

– Sajnos nem fog menni – közölte szárazon, mégis tárgyilagosan. Draco tekintetét azonban kitartóan állta, habár szemei fénytelenek voltak. – A feleségeddel nem tudok együtt dolgozni, és különben is gondolkodtam azon, amit múltkor a tengerparton beszéltünk. Azt hiszem, semmi értelme nincs javítani a kapcsolatunkon. Főleg most, hogy már tényleg nincs semmi közünk egymáshoz, nem kell attól félnünk, hogy ez az egész átbillen egy olyan irányba, ami…

– Szóval félsz – harapott rá Malfoy. Abban a percben bármit megadott volna, hogy még egyetlen olyan pillanatot kicsikarjon Hermionéból, mint az előbbi, hogy a másodperc törtrésze alatt kielemezhesse, tanulmányozza a labilis viselkedést, amit vele szemben tanúsított.

– Dehogyis félek, ne nevettess! – ellenkezett Hermione, de mondandója nem sikerült olyan meggyőzőre, mint akarta, vendégének szája pedig önelégült mosolyra húzódott.

Már épp ismét megszólalt volna, amikor újra nyílt az ajtó, és szintén előzetes kopogtatás nélkül Alexander lépett a helyiségbe, aki miután kicsodálkozta magát a furcsa vendég láttán, kihúzta magát, majd fontoskodva megszólalt:

– Hermione, Mrs. Albury üzeni, hogy mehetsz a miniszteri titkárságra a Hartland-ügy összegzéséért. Megkérdeztem, hogy átvehetem-e helyetted, de személyesen neked kell intézkedned – mondta csalódottan.

– Ez rettentő sürgős… Igen, halaszthatatlan… Köszönöm, Alexander, rohanok is!

– Egyáltalán nem kell sietned, Mrs. Albury is azt mondta, hogy estig ráér…

– Megyek is, mielőtt valami közbejön– vágott a szavába zavartan Hermione, miközben felkapta a kabátját.

– Granger, várj még…! – kezdte fenyegető hangon Draco, Hermione azonban ügyet sem vetett rá. Nem úgy Alexander, aki most már leplezetlen pillantásokkal és grimaszokkal illette a szőke férfit.

–… utána pedig elmegyek ebédelni, egy óra múlva itt leszek – hadarta a lány, miközben villámgyorsasággal kiviharzott a szobából, a folyosó végén pedig beugrott egy épp indulni készülő liftbe anélkül, hogy Malfoy utolérhette volna. Nagyot sóhajtott, miközben a felvonó elindult, de ez sem segített rajta; minden ízében remegett.

Miután mérgesen fellökte a fontoskodó gyakornokot, majd konstatálta, hogy Hermione eltűnt, mint szürke szamár a ködben, Draco tajtékozva liftezett le a földszintre. Éppenséggel az sem érdekelte, hogy hegyi troll módjára töri át magát a minisztériumba igyekvő embertömegen, és nem éppen udvarias módon egy középkorú asszony elé tolakodott az átriumban található kandallóknál. El innen, amilyen hamar csak lehet…! Az egész látogatását másként képzelte. Eredetileg apósához ment, hogy megbeszéljen vele egy jövedelmezőnek ígérkező üzletet, amibe reményei szerint Greengrass is beszállt volna egy méltányos összeggel. Gerald azonban elutasította, ő pedig felfoghatatlan módon Granger ajtaja előtt találta magát. Amikor egy héttel korábban megtudta, hogy a lány felmondott Astoriánál, egyáltalán nem volt elragadtatva, akármennyire is próbálta ezen érzéseit elnyomni magában. Felesége dühöngése pedig egyáltalán nem enyhített a problémán. A napok múltával sem volt képes feldolgozni, hogy valaki ilyen módon faképnél hagyta, az együtt töltött idő nagy részében pedig Dracót ostorozta, aki – állítása szerint – mindenről tehetett. Így a férfi a legkézenfekvőbb megoldást javasolta: ha nincs Granger, akkor Astoria keressen mást. Valakit, aki megbízhatóbb. Erről azonban felesége hallani sem akart, egyrészt félt attól, hogy kitudódna, másrészt pedig azt mondogatta, nem bírná elviselni, ha valaki ismét otthagyná őt a slamasztikában. Igen ám, de hiába gondolta Malfoy, hogy az emberveszteség elhozza a rég várt jobb időket a házasságukban; ahelyett, hogy Astoria kevesebbet dolgozott volna, inkább még többet vállalt, ennek pedig a nyilvánvaló és sajnálatos következménye az lett, hogy a házastársak kevesebbet látták egymást, mint annak előtte. Ez a „kevesebbet” pedig egész egyszerűen az ágyra és a szokottnál is ritkább baráti összejövetelekre korlátozódott, ahol szintén nem tudtak egymással foglalkozni.

Draco számára a legborzalmasabb azonban nem is ez volt, hanem az érzés – jobban mondva az érzés hiánya –, miszerint egyáltalán nem is akarja erőltetni a kapcsolattartás szorosabb formáját ifjú feleségével. Pedig a legkevésbé sem látta kivitelezhetetlennek a probléma megoldását, Malfoy volt, és bár ez a név nem ruházta fel emberfeletti képességekkel, történetesen megvoltak a módszerei arra, hogy hosszútávon magára vonja egy nő figyelmét. A bökkenő viszont az volt, hogy nem akarta, esze ágában sem volt akár a kisujját is megmozdítani. Nem tudta, hogy azért, mert még éretlen a házassághoz, vagy más okból; így volt kényelmes, amit akartak, mindketten megkaptak a másiktól, és az esküvő előtti gondolatok, az ott tett ígéretek láthatóan mindkettőjük számára olyan távolivá váltak, mintha meg sem történtek volna. Draco nem gyűlölte feleségét, és tudta, hogy Astoria sem érez semmi hasonlót. Az érdektelenség, ami hurrikánként söpört végig kettőjük kapcsolatán, pusztítóbb volt mindennél – ők mégis úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Beszélgettek, szeretkeztek, eljártak otthonról, csakhogy mindez olyan kevés és üres volt… Szinte kongott.

A balga ötlete pedig, hogy bemegy Grangerhez, és amiket mondott neki…! Valójában improvizált, ráadásul nagyon rosszul, egyenesen förtelmesen, mégis hatásosan. Ősrégi trükk volt, szimplán csak látni akarta a lány arcát, amikor az azt hitte, hogy maga miatt szeretné, hogy visszamenjen, és akkor is, amikor azt mondta neki, hogy Astoria miatt akarja az egészet. A terv korszerűtlen volt, a kivitelezés viszont mesteri, a végeredmény – Granger reakciója – viszont valami olyasmi, amiről Draco nem volt meggyőződve, hogy nem lett-e volna jobb, ha nem válik nyilvánvalóvá.





Sziasztok!
Mivel két adag tanulnivaló között volt egy kis időm itthon, úgy döntöttem, nem habozok, és elhozom Nektek a folytatást. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)
Gondolkodós fejezet lett, mindenki vívódik rendesen, főszereplőinkben pedig kettős érzések kavarognak, ami a következő fejezetre egy kicsit le fog tisztulni. Biztos vannak, akik lassúnak tartják a tempót, de mint minden emberi kapcsolathoz, itt is idő kell, hogy kifejlődjenek az érzések, ezért kérlek, legyetek türelemmel, igyekszem minden fejezetben egy kicsivel többet adni.
A véleményekre még mindig kíváncsi vagyok, nagyon köszönöm az eddigieket, megörvendeztettetek velük, kérlek, tegyétek meg most is, akkor is, ha feltörtétek a részt, mert szerintem már mondanom sem kell, mennyit számít tudni, hogy nem a fióknak írok, hanem Nektek! :)




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)