Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Felriadtam, felpattantam a párnáról. Jól elaludhattam, gondoltam magamban, mert ilyenkor már kint kellene lennem, és söprögetni a havat. Ahogy körbenéztem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem a saját szobámban vagyok.

A helyiség barátságos hangulatot árasztott: szép szőnyeg borította a padlót. A kandallóban, kellemes meleget árasztva vidáman pattogott a tűz. A halványkék falikárpit egységét sötét keretbe foglalt képek bontották meg. Az egyik a nagyapámat ábrázolta. Megállapítottam magamban, hogy apa szinte a megszólalásig hasonlított rá, talán a szeme volt egy kicsit más vonalú.

Hirtelen az a képtelen ötletem támadt, hogy otthon vagyok, egy olyan szobában, ahol még sosem jártam. Apa biztosan a dolgozószobájában ül, épen és egészségesen, és a sok szörnyűséget csak álmodtam. Éppen fel akartam kelni, hogy utánanézzek a dolgoknak, amikor kopogást hallottam. Marta belépett az ajtón. Tálcát egyensúlyozott a kezében, amin egy kancsó és egy bögre volt. A komor valóság egy pillanat alatt összezúzta előbbi kis ábrándomat.

– Azonnal feküdjön vissza! – parancsolt rám.

– De fel kell söpörni az udvart, ha a néném meglátja, hogy havas a feljáró…

– A feljáró tiszta. Télen, ha sokat havazik, Jack takarítja. És nem kelhet fel, amíg az orvos nem engedi.

– Milyen orvos? Nem kell orvos! Nem vagyok beteg – tiltakoztam, és leléptem az ágyról. Lábaim összecsuklottak alattam, és a padlóra estem.
A szőnyeg puha volt és meleg, nem olyan, mint a szobám deszkáján lévő szőnyegnek csúfolt rongydarab. Marta letette az asztalra a tálcát. Felsegített, és az ágyra ültetett, miközben folyamatosan beszélt.

– Négy napja volt itt dr. Thrope, kora reggel. Az úr hívatta Jackkel, mert a kisasszonynak nem akart lemenni a láza, félrebeszélt álmában, és majdnem megfulladt egy köhögőrohama során.

– Nem is emlékszem...

– Ez nem meglepő – bólogatott –, hiszen nem volt magánál a láztól, akkor sem, ha nyitva volt a szeme. A doktor azt mondta, rég ki kellett volna hívni, mert a kisasszony tüdőgyulladást kapott, és már nem is most. Az úr még aznap reggel lehozta önt ide, a szobájába.

– A néni nem haragudott, hogy kihívták az orvost? – kérdeztem félve.

– Amikor hazaért, húzogatta a száját, de aztán beletörődött, sőt – mosolyodott el – amíg kisasszony lábadozik, az úr a felesége szobájában alszik – mondta halkan, nehogy fecsegő cselédnek tűnjön, aki mindenbe beleüti az orrát, amihez semmi köze. – Csak ezt a két szobát fűtjük takarékosságból, persze a cselédszobákon kívül, de azok huzatosak egy betegnek. Egy másik, teljesen hideg szoba pedig csak napok alatt tudott volna rendesen felmelegedni. De elég a fecsegésből – szólt magára hangosabban – Tessék, segítek felvenni!

Egy kék szobakabátot adott, ami nem volt kikopva, sőt nagyon jó minőségű anyagból készült. Jobban lógott rajtam, mint a másik, de ez nem is okozott meglepetést, tekintve, hogy a nagybátyámé volt, aki az átlagos férfiaknál is magasabb.

– Bocsánat, hogy csupán ez van, a másik sajnos beszennyeződött, de az asszonyomnak csak egy szobakabátja van, és azt nem adja senkinek.

– Nem is kellene, biztos sosem mosatta ki. Ennek legalább jó illata van.

Ezen Marta elnevette magát, de utána gyorsan rendezte arcvonásait. Azt mondta, feküdjek le, mögém párnákat tett, hogy félig ülő helyzetben legyek, és betakart.

– Hozom a reggelit, és megmondom az úrnak, hogy felébredt.

Néhány perc múlva kopogást hallottam.

– Szabad! – kiáltottam.

A nagybátyám lépett be.

– Látom, már jobban vagy – mosolyodott el.

– Igen, bár még gyengének érzem magam.

– Ne csodálkozz, négy napja nem ettél. Csak néha tudtunk Martával beléd diktálni egy-két kanál húslevest.

– Sajnálom, hogy bajt okoztam – suttogtam.

– Kis buta… Bocsánat, nem úgy értettem! Nem vagy buta. Nem okoztál bajt, a doktort amúgy sem ártott kihívni, mert a kocsis is igencsak köhécselt. Ethy persze nem akart hozzá orvost hívni, az állatorvossal akarta megnézetni, mert az olcsóbb – húzta el a száját. – De muszáj volt neki pénzt kiadnia, olyan rosszul voltál.

– Haragszik rám?

– És az kit érdekel? – vonta meg a vállát. – Különben csak egy kicsit haragudott.

– Nem akartalak kitúrni a szobádból, rossz lehet máshol pihenni.

– Maximum a nénédnek okoz gondot, mert állítólag horkolok, bár én sosem ébredek fel rá. Ő úgy fekszik, mint egy holtest a sírban, ha nem szuszogna, azt sem tudnám, hogy mellettem van.

Újabb kopogás hallatszott. Marta jött be másik tálcával, amin egy tányér zabkása pihent.

– Marta, az én reggelim is behozná ide? Ne kelljen azt a szörnyű diétást kosztot egyedül elfogyasztania a kisasszonynak.

– Igen, uram – mondta. Eltűnt, hogy pár perc múlva ismét feltűnjön, egy újabb tálcával, amit szintén a nagy asztalra tett. Hozzám lépett, és felsegített az ágyból.

Cyrill bácsi is mellém lépett, és belém karolt. Ő sokkal biztosabb pontnak tűnt a rátámaszkodást illetően, mint Marta, így bátrabban lépkedtem az asztalhoz. Marta elengedett, kihúzta az egyik széket, ahova leültem.

– Elmehet, Marta, innen már elboldogulunk – szólt a nagybátyám. Ezután a velem szemben lévő székre ült.

Az ő reggelije finomabbnak tűnt, mint az enyém, de éreztem, hogy nem esne jól. Tojásrántottát evett, két darab sült szalonnával.

– Jó étvágyat! – szólt vidáman.

– Jó étvágyat! – mondtam. Eelkezdtem kanalazni a zabkását. Alig ettem meg a felét, tele lett a gyomrom. Inkább egy kis teát akartam inni, nyúltam a kancsó felé, de a bácsikám eltolta a kezem tőle.

– Még összetörnéd ezt az értékes porceláncsodát – szólt, kifigurázva néném zsugoriságát, hiszen csak egy egyszerű fehér kancsó volt, amit tucatjával árultak a piacon, és teletöltötte a csészém forró teával.

– A néni nincs itthon?

– Nincs. Sütkérezik a dicsfényben. Drága szentéletű barátnőivel kiosztják a szegényeknek az adományokat – mondta gúnyosan. – De ebédre már itt lesz.

Reggeli után egyedül maradtam egy fél órára, utána a bácsikám bejött, és felolvasott nekem az újságból. Utána egy könyvet hozott. Nem a Bibliát, hanem egy regényt. Nem is tudtam, hogy ebben a házban ilyen könyv is van.

– Tudni kell, hol keresse az ember – mosolygott, és átadta.

Próbáltam olvasni, de könnybe lábadt a szemem, a betűk összefolytak előttem, és nem tudtam egy oldalnál tovább jutni, ezért elvette tőlem, és felolvasott belőle. Fél tizenkettőkor kocsizörgés hallatszott. Bácsikám felállt, és a könyvet a párnám alá dugta.

– Nem kell tudnia a boszorkánynak, hogy értelmes könyvet adtam neked – súgta. Cinkosan rámkacsintot és kiment.


Az ebédemet egyedül fogyasztottam. Csontlevest kaptam, meg egy kis törtkrumplit, párolt hússal. A második fogásból nem tudtam sokat enni. Délután a néném is bejött hozzám, mögötte az orvossal, aki megvizsgált, meghallgatta a hátamat és a mellkasomat.

– Még húz – állapította meg tárgyilagosan dr. Thrope. – Lehet, a karácsonyt is ágyban kell töltenie a kisasszonynak. Ha hamarabb hívnak, akkor gyorsabban gyógyulhatna.

– Lányom, máskor ugye nem makacskodsz, igaz? És hagyod, hogy kihívjuk a doktor urat – mondta kioktató stílusban a néném.

Majdnem kiböktem, hogy én nem makacskodtam, és szó sem volt arról, hogy orvost hívna hozzám, de a jövőre nézve jobbnak láttam csendben maradni.

– Akkor megnézem a kocsist is – rakta össze táskájába a műszereit az orvos, elköszönt tőlem, és kiment. A néni kikísérte, de néhány perc múlva vissza is tért. Becsukta az ajtót maga mögött.

– Ezt szándékosan csináltad, mi? Hogy sajnáljanak – támadt rám, szemei szikrát szórtak.

– Tessék?

– Ne add nekem az ártatlant! – folytatta gúnyosan. – Cyrillt be tudod csapni, ő könnyen befolyásolható, de engem nem versz át – sziszegte. – Ellenem akarod fordítani, mi? – fogai között szűrve a szavakat szegezte nekem a kérdést.

– Én nem csináltam szándékosan semmit. Nem tudom miről beszél – válaszoltam neki a lehető leghiggadtabban.

– Játszd csak tovább a szereped, de én átlátok rajtad. És ő is meglátja egyszer az igazi arcod, meg a… szándékaid – mondta vészjóslóan, és kiment a szobából.

Ezzel az értelmetlen beszéddel számomra teljesen világossá vált, hogy a néném őrült.


Eljött a karácsony, és az általában üres házba sorra jöttek a vendégek, főleg néném barátnői, de a bácsikám ismerősei is tiszteletüket tették. Szinte percenként hallottam a csengőt, Marta sietős lépteit. Sajnáltam szegényt, amiért ennyit kell talpalnia. Ezért én sosem hívtam, csak ha nagyon muszáj volt. A konyhából finom illatok szálltak fel, de én az orvos utasítására nem ehettem a sültekből, csak nagyokat nyeltem a tört burgonya fölött. Néném úgy gondolta, a sütemények is megterhelnék a gyomrom, így azt sem kaptam hivatalosan, de a bácsikám mindig becsempészett nekem pár darabot, mikor két vendégcsoport között bekukkantott hozzám.

Karácsony másnapján néném egy fekete dobozt nyomott a kezembe, amiben a szokásos fehér gallér volt.

– Mikor méltóztatod abbahagyni a lustálkodást, akkor felveheted a templomba – közölte hidegen. Az arcom elé tartotta a kezét, hogy az ajándék megköszönéseként csókoljam meg.

Miután megtettem, kiment, és nem is láttam egész nap. Délután a nagybátyám is tiszteletét tette.

– Tessék – mondta ünnepélyesen, és egy szép papírba csomagolt dobozt adott nekem. – Már tegnap oda akartam adni, de egy perc nyugtom sem volt a sok banyától.

Kibontottam a dobozt. Egy új könyv volt benne, Oliver Dessantnak, A kis suhanc Egyiptomban című műve. Örültem neki, mert mindig szerettem külföldi országokról szóló könyveket forgatni. Szégyenszemre, ettől az írótól még semmit nem olvastam, de azt hallottam, hogy nagyon jól ír.

– Ez nem olyan románc, amit szoktál olvasgatni. Olyan könyvet nem tudtam venni, mivel nem értek hozzájuk – szólt nagybátyám mentegetőzve. – De remélem, ez is tetszeni fog.

– Nagyon köszönöm.

– Olvassak fel belőle? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Örülnék neki – válaszoltam.

Legalább addig is itt van, és nem vagyok egyedül, gondoltam. Ebben a néhány napban nagyon magányosnak éreztem magam a négy fal közé zárva. Kényelmesen elhelyezkedtem a párnámon, ő egy széket húzott az ágyam mellé, leült, és elkezdett olvasni.

„Kairó utcáit lassan elöntötte a hajnali derengés. De a házak közötti szűk sikátorokban végtelennek tűnő sötétség honolt. Egy kis árnyalak lépett ki az egyik szűk utcából. Egy barna bőrű, göndör hajú, piszkosfehér ruhás, tizenkét éves forma gyermek. Körbe nézett, majd elindult a belvárosi piac felé, ami a korai óra ellenére is szinte lüktetett. Az emberek, még azelőtt el akarták adni áruikat, mielőtt a nap magasra hág az égen, és felperzseli a földet…”

Hallgattam a kellemes hangját – nagyon jól tudott felolvasni –, behunytam a szemem, és elképzeltem a jelenetet. Most úgy éreztem magam, mint kiskoromban, amikor anya még élt, és mesét mondott nekem. Akkor minden jó volt, nem féltem semmitől, biztonságban voltam a meleg takaró alatt, amit anya igazított el rajtam. Én voltam a világ legboldogabb kisgyereke.



Szilveszterre már kikelhettem az ágyból, rendesen ehettem, és visszaköltöztem a szobámba. Cyrill bácsi az év utolsó estéjét házon kívül töltötte. Meghívták egy estélyre a városba, a nénémmel együtt, aki viszont nem akart elmenni. Bácsikám már kora délután elhagyta a házat, Ethelda néni attól fogva zsörtölődött. Azt mondogatta epésen: bezzeg most felkeltem, nem bírtam volna még színészkedni egy kicsit tovább, hogy a bácsikám ne menjen abba a rossz társaságba. Még a kis szalonba is behívott teázni, csak azért, hogy tovább kötekedjen velem.

– Legalább addig nyugton maradhattál volna, amíg el nem utazik Londonba! – sziszegte miután belekortyolt a teájába.

– Ha annyira aggódik a lelki üdvéért, miért nem ment vele? – szaladt ki a számon, mert elegem volt, hogy engem hibáztat olyan dolgokért, amikről nem tehetek.

Bizonyára a múlt évben is így teltek az ünnepek, sőt akkor még karácsonykor sem volt itthon a bácsikám, mert emlékszem, hogy láttam a bálon. Erről eszembe jutott Glenn; akkor minden táncot neki kellett ígérnem, mennyire irigykedtek rám a kisasszonyok. Ez évi bálon biztos örültek, hogy nem rontom nekik a levegőt, állapítottam meg bosszúsan.

Gondolataimból egy ütés ébresztett fel. Meglepődtem, mert olyan régen kaptam a nádpálcával, hogy majdnem elfelejtettem, milyen is az.

– Ne szemtelenkedj velem, te kis patkány! Eredj a szobádba míg jókedvemben találsz! – kiabált rám a néném. A pálca remegett a kezében, tudtam, hogy legszívesebben még egyszer megütne.

Felsiettem a szobámba, meggyújtottam a gyertyát, elővettem A kis suhanc Egyiptombant a meglazult deszka alól – ahova azért rejtettem, nehogy a néni elvegye tőlem –, és olvasni kezdtem.

Másnap a krumplit pucoltam, amikor kocsizörgést hallottam, utána a nagynéném kiabálását, de nem értettem, miért sápítozik megint. A hangokból csak annyit szűrtem le, hogy nem mérges, hanem mintha kicsit rémült lenne. Ezután csengő szólt. Marta, aki éppen befejezte a reggelijét, ugrott is, és eltűnt a konyha ajtó mögött. Mikor visszajött, ő is sápítozott.

– Képzelje, Mrs. Miller – kezdett hozzá a szakácsnéhez intézve a szavait, aki éppen feltette a levest a tűzhelyre –, az úr verekedett! Szegény elég szörnyen néz ki, de azt mondta, az ellenfele rosszabbul járt.

– És mi volt az oka, a csetepaténak? Megint csalt valaki a kártyán? – kérdezte Mrs. Miller nyugodt hangon. Őt nem kavarta fel az esemény, mint Martát.

– Azt nem tudom, de az úr valakit kihívott párbajra. Ma hajnalban. Az ellenfele hamarabb lőtt, de szerencsére nem találta el az urat. Ezután szó szót követett, és ölre mentek.

– Igaza volt asszonyomnak, amiért nem akarta, hogy elmenjen – kezdett bele véleménye bővebb kifejtéséhez a szakácsné. – Szilveszter éjszakáján megbolondulnak az emberek. Emlékszem, kislány koromban, Mr. Dagan a Szilfa sor melletti pék is szilveszterkor mészárolta le a feleségét, pedig olyan rendes ember volt, a légynek sem tudott volna ártani. Mikor elvezették a csendőrök, úgy nézett ki a fejéből, mint aki nem is tudja, hol van – sorolta az eseményeket nyugodt hangon, közben a lábasra sem nézve tett a levesbe éppen annyi sót, amennyit kellett.

– A felesége kikapós asszony hírében állt, az öreg meg csak tűrt, hát várható volt – bólogatott Marta.

A néném ebéd után bekocsikázott a városba, nem akart lemaradni az év első délutáni miséjéről. Mikor behoztam a tojásokat a konyhába, a bácsikám lent volt és beszélgetett a szakácsnével, aki egy darab hideg húst adott neki, hogy azzal borogassa a szemét. Cyrill bácsi arca tele volt lila foltokkal, a kezén meg horzsolások éktelenkedtek. Ahányszor megfordította a húst, mindig felszisszent egy kicsit. Elborzadva néztem rá. Hogy tehette ezt magával? Nem értettem, hogyan állhatott le verekedni az ő korában. Attól, mert jóval fiatalabbnak néz ki, mint a valódi kora, nem kellene gyerekesen viselkednie

– Borzalmasan nézek ki? – kérdezte.

– Hát…

– Tudom, hogy nem vagyok szép látvány, de remélem, annyira nem ijesztettelek meg.

– Mi történt?

– Gyere, igyunk egy teát – szólt, és kifelé indult. – Marta a kis szalonba hozza a teát!

– Ethelda néni nagyon mérges lehet – mondtam, amikor már leültünk a szalonban –, és most igazat kell adnom neki.

– Ne kezdd te is! – legyintett.

– Meg is halhattál volna. Ilyesmit nem lehet csinálni a te korodban.

– Az én koromban?! Azért nem vagyok olyan öreg, hogy ha megsértenek, akkor azt ne toroljam meg – mondta határozottan, és megfordította a húst. Megint felszisszent. – Különben sem lehetett értelmesen beszélni vele, nem maradt más választásom. Én úriemberként viselkedtem, annak rendje és módja szerint kihívtam az ellenfelem párbajozni, de a gyáva féreg hamarabb lőtt. Szerencsémre pocsék célzó. Így nem volt mit tennem, és puszta kézzel kellett megtorolnom a sérelmem.

– Ott is hagyhattad volna. Ha ő csalt, mindenki láthatta, hogy gyáva.

– Ott is akartam hagyni, de…

– De?

– Sértegetett téged. Ebből indult ki az egész – hadarta, de nem folytatta tovább.

– Mi történt?

– Manon, nem akarok erről beszélni. Inkább meséld el, miről szól a könyv, amit adtam – terelte el a témát.

– Mondd el, mi volt! Ha miattam vertek meg, akkor tudnom kell az okát – erősködtem.

– Nem vertek meg, kikérem magamnak! – szólt tettetett bosszúsággal – Én voltam az erősebb. Látnád az ellenfelem!

– Ha nem mondod el, akkor nem szólok hozzád többé – fenyegetőztem.

– Nem akarod te ezt tudni. Hidd el! – legyintett.

– Jó, akkor kimegyek. Én, másról nem szeretnék beszélni – jelentettem ki, és elindultam kifelé. Ő megfogta a kezem.

– Angyalkám, ez az utolsó este, hogy itt vagyok, és te egyedül akarsz hagyni, míg a boszorkány haza nem jön? Itt üljek, és nézzem a falakat?

– Te akartad.

– Jól van, elmondom – adta meg magát –, de csak akkor, ha nyugton maradsz, és nem rohansz el a közepénél, hanem végighallgatsz.

– Rendben.

Eztán visszaültem, és figyelmesen vártam. Ő nagyot sóhajtva belekezdett.

– Tudod, meghívást kaptam a Mallory birtokra, a szilveszteri mulatságra. Sok ismerőssel találkoztam ott, mint általában. Este tízig nem is volt semmi gond, akkor jelentették be Agatha Mallory és – itt szomorúan rám nézett – Glenn Brightmoore eljegyzését.

A szívem összeszorult. Az én Glennem el fogja venni azt a csúnya képű Agathát! Tehát ő az a lány, aki olyan művelt és okos. Annak idején, a bálon, az ő eszét kellett volna irigyelnem, nem Mable fekete haját és kék szemét. A könnyek ellepték a szemem, lepillantottam a kezemre, hogy elrejtsem őket.

– Látod, én mondtam, hogy nem akarod tudni – szólt, és megsimogatta az arcom. – Meséljem tovább?

Azt gondoltam, annál szörnyűbbet úgysem hallok, minthogy a szerelmem egy másik nőt eljegyzett, ezért bólogattam.

– Mindenki tapsolt és gratulált, én persze nem. Ezután a nők elvonultak csacsogni. Én kimentem az erkélyre friss levegőt szívni. Pár perc múlva meghallottam, hogy rólad beszélgetnek a másik erkélyen. Ne akard, hogy megismételjem, de rád nézve sértő volt, sőt a becsületedbe gázolt. Glenn mindenfélét összevissza hazudott rólad, én utána kérdőre vontam, és kihívtam párbajra. Ő először ki akart térni előle, végül a barátai miatt mégiscsak ki kellett állnia. Miután hajnali kettőkor véget ért a mulatság, kimentünk a birtok határában lévő dombhoz, hogy megejtsük a párbajt. Ő hamarabb lőtt, de nem talált el. Én ez után azt gondoltam, ezzel le is zártuk az ügyet, bár jobban éreztem volna magam, ha megsebesítem egy kicsit.

– Ne mondd ezt! – szörnyülködtem.

Ő sajnálkozó pillantást vetett rám, miközben megcsóválta a fejét, tovább folytatta.

– Szóval, el akartam menni, és az emberek is szétszéledtek. Az a fiú azonban utánam kiabált, és rendkívül sértő dolgokat mondott rád. Én pedig nem hagytam annyiban, felé indultam, ő rám akart lőni, de én kicsavartam a kezéből a pisztolyt, és utána ölre mentünk.

– És jól van? Nem halt meg? – kérdeztem félve. Nem bírtam volna ki a tudatot, hogy Glenn nincs többé.

– Ő azt állította, hogy mindent megadtál neki, amit csak lehet egy férfinak. Bemocskolta a becsületed. Erre te azt kérded, él-e? – nézett rám a nagybátyám értetlenkedve. Gyanakvón végig siklott rajtam a pillantása. – Nem is hazudott?

– De hazudott! – siettem a válasszal. – Azonban nem ez a lényeg, azt kérdeztem, jól van-e?

– Pár napig még lábadozni fog, de túléli. Ne aggódj miatta – közölte szárazon.

Elképzeltem Glennt, amint az ágyban fekve szenved. Nem érdekelt, hogy mit mondott rólam, én akkor is szerettem. Haragudtam a bácsikámra, amiért bántotta. Már egyáltalán nem sajnáltam őt, sőt én is adtam volna neki néhány pofont.

– Miért kellett bántanod? – ripakodtam rá.

– Nem volt világos?

– Azt ígérted, nem bántod – néztem rá szemrehányóan.

– Manon, ez más. Besározott téged ok nélkül.

– Soha többé ne emelj rá kezet, akármit is mond! Nem bírnám elviselni, hogyha baja esne. Legszívesebben azon nyomban meglátogatnám, hogy tudjam, jól van-e. – Már fel is álltam. Képes lettem volna kiszaladni a hóba, és úgy elmenni egészen a városig.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – hüledezett Cyrill bácsi. – Én majdnem meghalok, hogy védjem a becsületed, te meg érte aggódsz, pedig nem érdemli!

– Nem kértem, hogy védj meg! De megértem, miért hívtad ki, a te neved is bemocskolta az emberek előtt, amikor engem gyalázott. Azzal, hogy kihívtad, és ő nem etikusan járt el a párbaj során, tisztára mostad a nevünk. De utána nem kellett volna így elbánnod vele! Úgysem hitték volna el a szavait, még ha hallotta volna is valaki – mondtam könnyes szemmel. – Esküdj meg arra, ami a legfontosabb neked, hogy soha semmilyen okból nem bántod! Csak akkor bocsátok meg.

– Nem esküdhetek meg. Ha ismét így beszél rólad, nem hagyhatom annyiban.

– Nem akarok többé beszélni veled! – kiáltottam haragosan, és kifelé indultam. Ő ismét elkapta a kezem.

– Ne csináld ezt! – A szemembe nézett. – Úgy viselkedsz, mint egy buta kislány.

– Ha te is úgy gondolod, hogy az vagyok, kár volt verekedni miattam – szóltam hűvösen.

Kitéptem a kezem az övéből, és elhagytam a szalont. Felmentem a szobámba, és Glennre gondoltam: bárcsak mellette lehetnék, és ápolhatnám! Nagyon haragudtam a bácsikámra. Másnap, mikor elutazott, rá sem nézve, hidegen az orrom alatt mormogva kívántam neki jó utazást, miután elköszönésképpen homlokon csókolt. Legszívesebben még ennyit sem mondtam volna neki, de a néném nem hagyta, hogy udvariatlan legyek.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)