Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


13. fejezet
Felfedezések a holdfényben



Amint a nap kezdett lenyugodni nyugaton, a lehető legdiszkrétebben ismét elhagyták a szállodát, és lovaikat a folyón túlra vezették, mielőtt Perselus elővette a térképet. Gyorsan bemérték a helyzetüket – végtére is a térkép több mint négyszáz éves volt, és akkoriban a térképkészítőknek még nem volt erősségük a pontosság –, és a folyóval párhuzamosan dél felé lovagoltak. Perselus meglátta, amikor az esthajnalcsillag felkelt a horizonton. Az egyszerűen Eloḯsaként ismert virág utáni kutatás kezdetét vette.


Hat éj
– gondolta Perselus mogorván. Pontosan hat éjszaka telt el azóta, hogy elkezdtek kutatni a virág után, és érezte, hogy minden alkalommal közelebb kerülnek hozzá. Nem arról volt szó, hogy türelmetlen volt, dehogy; ha rajta múlna, a végtelenségig kijárna ide minden éjszaka. Fiatal kora ellenére még Harry sem panaszkodott a lóháton töltött éjszakák miatt, amikor pedig kényelmesen alhatott volna a kasbahi pihe-puha ágyában. A fiú tökéletesen megértette, hogy miért olyan fontos a virág megtalálása.

Nem, az idő volt az, ami ellenük dolgozott, és ami egyre sürgetőbbé tette a kutatásukat. Az Eloḯsa, a virág, amit kerestek, csak az utolsó nyári hónapban virágzott, és még abban a hónapban is csak akkor, amikor a hold fent járt az égen. Perselus tudta, hogy ez minden éjszaka csupán néhány órányi röpke lehetőséget biztosít nekik. És még mindig volt húsz teljes éjszakájuk, mielőtt a csalóka sivatag újabb évre maga alá temeti a növényt. Nyugat felé, egy sziklás szirtfalféleség felé vágtattak, minden másodperccel egyre jobban maguk mögött hagyva a folyót; már közel lehetnek. Ha az szirtfalak azok, amiket a térkép jelez, akkor a virágnak is valahol közöttük kell lennie. A hely igazából nem volt olyan messze a várostól, ahol megszálltak; ha ismerték volna a pontos utat, Perselus becslése szerint háromórányi, megállás nélküli lovaglással el tudták volna érni a kőszirteket. A gond csak az, hogy ez a sivatag volt; ha valaki nem ismeri az utat, akár varázsló az illető, akár nem, nem lovagolhat csak úgy vakon.

Így tehát minden éjszaka ugyanazt a rutint követték: tizenöt perceket lovagoltak, aztán megálltak, hogy szemügyre vegyék a környezetüket és összehasonlítsák azt a térképpel, bejelöljék rajta a haladásukat, aztán még napfelkelte előtt visszatértek a hotelba. Az első éjszaka sokk-ként érte őket; Perselus elég sokat utazott a bájitalmesteri cím megszerzése közben, de az útja sosem vezette őt sivatagba, különösen nem éjszaka. És noha tudta, hogy éjszakánként a levegő hőmérséklete erősen lecsökken, ekkora különbségre nem számított. Első éjjel megtanulták a leckét – azóta vastag úti köpennyel szerelkeztek fel, amit minden éjjel viseltek is.

Harry elviccelődött vele, hogy úgy néznek ki, mint a sivatagi banditák. Perselus elnevette magát azon, hogy a zöld szemű varázsló mennyire közel jár az igazsághoz; elmagyarázta a fiúnak, hogy mivel az Eloḯsa védett növény, így nem kimondottan törvényes kivinni azt az országból. Szerencsére a szirmokra ez nem vonatkozik már úgy, mint egykor, de attól még átalakulásnak kell alávetni és olajjá változtatni ahhoz, hogy könnyedén kicsempésszék az országból. Harry váratlanul elvigyorodott a kilátásra, és valami megvillant a szemében, egy olyan fény, amit Perselus egyszerűen csak „A Csillogás”-nak hívott. Volt egy olyan érzése, hogy ez a pillantás még többször fel fog tűnni a jövőben Harry szemében. A fiú egyetlen kérdése ezek után az volt, hogy van-e bármiféle vámvizsgálat, amikor valaki elhagyja az országot. A bájitalmester elmagyarázta, hogy hát persze, hogy van; ha valaki seprűn repül, vagy törvényes zsupszkulcsot használ, akkor mindenről nyilatkoznia kell. Harry csak a szemét forgatta erre, aztán ismét a térképre fordította a figyelmét, úgy döntve, a Farkasölőfű-főzet feljavítása megér egy kis csempészést.

– Hé, Pers! – fordult mosolyogva a bájitalmesterhez a fiú. Mindketten lágy, napbarnított színre tettek szert, amit néhány lány a szállodában igencsak méltányolt – Perselus mélységes szórakozására. Számos év telt azóta, hogy utoljára élvezte magára vonzani mások figyelmét, és ez volt az első alkalom, hogy a ráirányuló figyelem kizárólag nőktől érkezett. Harry a kezdet kezdetén még viccelődött is vele emiatt, amíg egy nagyjából vele egykorú szőke hajú lány karon nem ragadta, és a barátjaként be nem mutatta őt a szüleinek. A rémült fiút végül Perselus mentette meg, és a fiú, a bájitalmester jókora derűjére, a nap további részét duzzogással töltötte.

– Igen, Harry? – kérdezte Perselus. A homokdűnék fölötti szél susogásán kívül a csendet csak az ő hangjuk törte meg.

– Talán korábban kellett volna feltennem ezt a kérdést, de miért olyan különleges ez a virág? – érdeklődött a gyerek. – Tudom, hogy elvileg ez stabilizálja a Farkasölőfű-főzetet és tartja meg annak hosszantartó hatását, de miért pont ez a növény? És mellesleg miféle név az az Eloḯsa? Az biztos, hogy nem helyi eredetű.

– Hát, az egy kicsit szomorú történet, ha szeretnéd meghallgatni – figyelmeztette Perselus a fiút.

– Miért, netán jobb terveid vannak ma éjszakára? – kérdezte Harry jókedvűen, miközben közelebb lépdelt a lovával Perselus mellé, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélniük. Miután megszokták a sivatag csöndjét, mindenféle hangos szó túl sok volt.

– Szemtelen porontyom – motyogta Perselus, észrevéve, hogy mind többször használja ezt a frázist, mióta külföldön vannak; jó volt látni, hogy Harry ez egyszer úgy viselkedik, ahogy azt egy olyan korú gyereknek, mint ő, tenni kell, és nem cipeli folytonosan azt a terhet, hogy titokban tartja, ő a Fiú, Aki Túlélte, és a testvére titkos védelmezője. Persze a gyerek igyekezett mindezt nem mutatni, de néha világosan látszott a szemében.

– Szóval még ma hallhatom a történetet, vagy Seherezádét játszol, és csak holnap éjjel meséled el? – kérdezte Harry felvont szemöldökkel. A mozdulat túlságosan is saját magára emlékeztette Perselust ahhoz, hogy folytassa a jó humorú cukkolódást. Legalábbis hosszú ideig.

– Elmondom, ha emlékeztetsz rá, miért adtam valaha is bármilyen irodalmi művet a kezedbe.

– Azért, és most idézlek, „mert egy helyesen megszerkesztett oktatás mindig jobb, mint az esztelen kiképzés” – csacsogta a gyerek.

– És igazam is volt – vágta rá Perselus, még bólintott is hozzá, amitől Harry felnevetett. – A virág története pedig így szól: régen, a tizennegyedik század végén, a német Mágiaügyi Minisztérium kutatócsoportot küldött abba az országba, amit ma Marokkónak nevezünk; arra utasították őket, hogy segítséget találjanak egy varázsló háborúra, ami Közép-Európában akkortájt vette kezdetét. És a segítségen nem erősítést vagy a mágia új formáit értem, dehogy. A gond fő oka akkoriban egy mérgezés volt; egy újfajta mérget fejlesztettek ki a csatamezőre, amivel lehetőség volt tömegeket kiirtani. Belevarázsolták a vízbe és az ételbe, hogy válogatás nélkül öljön. A kutató expedíciót egy apró növény után küldték ide, ami a helyiek szerint híres volt a mágikus képességeiről.

– Az Eloḯsa? – kérdezte Harry.

– Pontosan – igazolta a férfi. – Bár a virágnak akkortájt még nem volt neve. Egyetlen Eloḯsa néven született gyermek élt abban az időben, a kutatócsoport vezetőjének tizenkét éves lánya. Az édesanya abban az évben halt bele a mérgezésbe, és az apa, aki híres volt mágikus vitézkedéseiről, önként jelentkezett az expedíció vezetésére. Magával vitte az egy szem leányát is, mivel egyetlen túlélő rokonuk sem volt, akire bízhatta volna. Több mint egy hónapig éltek ebben a sivatagban, és emlékezz, akkoriban a város, ahol most megszállunk, még elhagyatott volt.

– Szóval mi történt?

– Állítólag Eloḯsa sétára indult az egyik éjjel, amikor lágy kék fényt pillantott meg a sziklatömbök között; közelebb ment, és nagy meglepetésére a fényről kiderült, hogy kisebb csokorra való, harangszerű virágok, amik látszólag visszatükrözik a hold fényét. Mivel meg akarta osztani a felfedezését, visszasietett a táborba, ahol az apja még aludt. Ugyanakkor belebotlott az apja néhány emberébe, akik már belefáradtak a hosszas várakozásba, és ugrottak a lehetőségre, hogy megtalálják a ritka növényt és hazatérhessenek a családjukhoz. Amit egyikük sem vett számításba, a hold volt.

– A hold? – kérdezte Harry feszült figyelemmel.

– Igen, a hold. Az Eloḯsa csak holdfényben virágzik. Természetesen a csoport egyetlen tagjának – és határozottan nem egy tizenkét éves kislánynak – sem volt tudomása erről a tényről. Ez olyan, mint ahogy te is természetesnek veszed, hogy nem kell törődnöd azzal a holdfogyatkozással, amiről tudod, hogy aznap éjszaka be fog következni. – Harry tágra nyílt szemmel csüngött Perselus ajkán.

– És?

– A lány visszavezette őket oda, ahol a virágokat látta, de a hold fénye nélkül a növény visszahúzódott a homokba. A férfiak haragra lobbantak, az egyikük előhúzta a pálcáját és a lányra szegezte azt; a többi férfi a védelmére sietett, de egy kósza átok végül eltalálta a gyermeket. Az a hír járja, hogy az apja a kiabálásokra ébredt, csak a lányát ért végzetes átok után néhány pillanattal talált rájuk. – Perselus megvonta a vállát, majd folytatta. – Ahogy abból következik, a hold ismét feljött, és a virág újból előbukkant.

– És akkor elvitték Európába?

– Igen, ám kiderült, hogy a virágnak önmagában nincs gyógyító ereje. Ez a növény csupán annyit tesz, hogy segít stabilizálni annak a bájitalnak a hatását, amihez hozzáadják. Állítólag egy csepp sziromból kinyert olaj hosszú időre meghosszabbítja a kívánt hatást; az időt soha senki nem mérte le. A történet lényege ugyanakkor az, hogy a virágról kiderült, teljesen hasztalan arra, hogy meggyógyítsa azt a mérgezést, amire használni akarták. Az ellenszert végül elkészítették, és a virágból történelem lett. Senki nem tudja, mi történt a lány apjával. A virágot egészen addig mítosznak tartották, amíg egy francia botanikus három évszázaddal ezelőtt véletlenül bele nem botlott; katalogizálta a növényt és vitt magával belőle egy kis mintadarabot. Az ő térképét követjük – magyarázta Perselus.

– De ha a virág képességei ennyire nagyok – kezdte zavartan Harry –, akkor miért nem használják több bájitalba? Híres lehetne.

– Gondolkozz el rajta, Harry – javasolta halványan elmosolyodva Perselus, amikor meglátta a fiú összeráncolt homlokát. A zöld szemű varázsló végül felsóhajtott, amikor kikövetkeztette a dolgokat.

– Azért, mert igazából senki nem akarja, hogy a bájitalok hatása tartósan megmaradjon; azoknak csak hatniuk kell, majd elenyészni – válaszolt a fiú, mire Perselus nem kis mértékű büszkeséggel bólintott.

– Ha most az iskolában lennénk, ötven ponttal jutalmaználak ezért, Harry – biztosította őt a bájitalmester. – Ez olyasmi, amit a varázslók elfelejtenek megérteni a bájitalokkal kapcsolatban; azok nagyon veszélyesek tudnak lenni, ha a szükségesnél tovább maradnak az emberi szervezetben; természeténél fogva sok alapanyag mérgező, és azoknak, amik nem azok, sem kell, hogy örökké hassanak. Vegyük például a Pótcsontrapidot: az alatt az idő alatt, amíg a hatása tart, egyetlen hozzávalója sem mérgező. De el tudod képzelni, mi történne, ha nem szűnne meg az ereje?

– A páciensek csontjai egyfolytában növekednének? – kérdezte elfintorodva Harry, miközben szorosabban fogta a lova kantárját.

– Pontosan. A bájitalnak csinálnia kell valamit, és ha nem talál egyetlen csontot sem, amit vissza kell növesztenie, a létező csontokon kezdene el dolgozni. Voltaképpen pont ez a gond az említett bájital túladagolásával – fejtette ki Perselus.

– De akkor mi a helyzet a Farkasölőfűvel? Nem akarjuk, hogy tartós hatása legyen? – kérdezősködött Harry.

– Akarjuk? – kérdezett vissza Perselus, azt akarván, hogy Harry magától találja meg a választ rá.

– Értem – mondta a fiú néhány perc gondolkodás után. – Azt akarjuk, hogy a hatása a teljes telihold ideje alatt tartós legyen. De a Farkaölőfű-főzetben is vannak mérgező alapanyagok, így nem maradhat állandóan alatt aktív.

– Ismét pont jár annak a háznak, amelybe beosztanak – mosolyogta el magát a férfi. – Ha olyan alapanyagot akarnék, ami örökre megtartja a bájital hatását, valószínűleg otthon is létre tudnám hozni a laboromban, és ez az egész kis kirándulás értelmetlen lenne. A bájital tartós hatása mellett van egy más oka is annak, ami olyan különlegessé teszi ezt a virágot. – A bájitalmester türelmesen várta, hogy Harry megértse a célzást, és a fiú nem is okozott neki csalódást.

– Az a reakció, amit a holdfény okoz. Ha megtalálod a módját, hogy egy bájitalban lemásold a virág eredeti reakcióját a holdfényre, akkor olyan Farkasölőfüved lesz, ami csak akkor aktiválódik, amikor a vérfarkas reagál a holdra, és csak a kívánt hatást teszi tartóssá – foglalta össze Harry. – Ez briliáns!

– Hát, köszönöm, Harry – biccentett felé mosolyogva Perselus, miközben a lovaik elérték a sziklafalat. – Természetesen sok kutatást fog igényelni, és felettébb valószínű, hogy az alapanyagok hosszú listájára lesz szükség, hogy végül előállítsam a kívánt hatást, de ez már egy kezdet. – Egy ideig csendben lovagoltak.

– Ettől még igazad volt – ismerte be a fiú a holdra nézve.

– Miben volt igazam?

– Ez egy szomorú történet volt – jegyezte meg halvány mosollyal Harry.

– Én figyelmeztettelek – felelte rá Perselus túlzottan is sértett arcot vágva. Harry felkacagott a másik bohóckodásán.

– Valóban; de attól még érdekes volt. Azon tűnődöm… – mondta Harry, aztán távolba révedő szemmel elakadt.

– Azon tűnődsz, hogy… – nógatta őt Perselus.

– Felejtsd el – jelentette ki Harry megigézetten meredve előre, és hangja egy kábulatban levő emberhez hasonlított. – Most épp azon tűnődöm, hogy vajon a történet volt-e rám túlzott hatással, vagy valóban kék fény jön a kövek közül ott fent? – mutatott a távolban levő néhány szikla felé. Perselus felkapta a fejét, és olyan gyorsan nézett a mutatott irányba, hogy megszédült. Nem számított; Harry fogó képességei ezúttal egészen más fényben tündököltek, mint az arany cikesz elkapásakor.

– Harry? – fordult a bájitalmester ünnepélyesen a fiúhoz.

– Igen, Pers? – A fekete hajú tanár rávillantott vigyora minden kérdést megválaszolt, amire Harrynek szüksége volt.

– Verseny a virágokig! – kiáltott fel Perselus, és vágtára sarkallta a lovát, Harry pedig kacagva követte a példáját. Perceken belül elértek a virágokhoz, és a látvány pont azt a jutalmat adta nekik, amit reméltek; sőt, valójában még annál többet is.

– Egy-két virág néhány kőszikla között? – kérdezte Harry, és szinte szétszakadt az arca, annyira mosolygott. Egy kisebb völgy tárult a szemük elé, amit eddig az éles sziklák elrejtettek. És abban a völgyben ezernyi csillogó virág ígérte a reményt a hold fényében.

– Talán a történet hibádzott egy kicsit – ismerte el Perselus, miközben egy sima mozdulattal leszállt a lóról, majd Harryt is lesegítette róla. Kikötötték őket egy kőhöz, és akcióba lendültek. Mindketten a kezükbe fogtak egy kis sarlót, aminek a pengéje tiszta ezüstből készült. Harry pontosan két levéllel a föld fölött vágta le a pompás virágokat, úgy, ahogy arra Perselus utasította őt, hogy jövőre is visszanőhessenek, majd a virágot szárral lefelé abba a puha, lenvászonzsákba tette, ami keresztül volt vetve a hátán. Ez egy lassú folyamat volt, és minden virág épp hogy egy csepp olajra elég mennyiséget adott.

– Hogy az igazat megvalljam – kezdte a fiú, miközben továbbra is óvatosan folytatta a vágást és gondosan ügyelt rá, hogy ne lépjen rá a már levágott növényekre –, úgy hittem, egy hónapba fog telni, mire kitaláljuk, merre is nőnek a virágok – ismerte el Harry mosolyogva, ami a bájitalmester tettetett rideg pillantásával találkozott.

– Jó látni, mennyire bízol a navigációs képességeimben – jegyezte meg színlelt megbántottsággal Perselus.

– De hát igaz; emlékszel még arra, amikor eltévedtél otthon az erdőben? – kérdezte nevetve Harry, és Perselusnak csakugyan eszébe jutott a tavaly májusi esemény. – Ha a lovak nem ismerték volna a hazavezető utat, elvesztünk volna! A saját otthonunk erdejében! El tudod te ezt képzelni? – Perselus elmosolyodott az „otthonunk” megjegyzésen.

– Te viszont azt látszol elfelejteni, hogy te is ott voltál mellettem, és ugyanúgy eltévedtél – vetette oda a férfi kuncogva.

– Úgy látszik, megfeledkezel róla, hogy ebben a családban te vagy a felnőtt; elvártad volna egy hétévestől, hogy megmutassa a hazavezető utat? – kérdezte komoly hangon Harry, miközben a sarlóját Perselus felé mutatta. – Én nem hiszem. – Perselus csak a szemét forgatta, majd ismét munkához látott, miközben boldogan koncentrált Harry mondatának „családunk” részére. Holnap és talán holnap után is vissza kell térniük, de meglesz az összes Eloḯsa viráguk, amire szükségük lehet.

Nagyjából húsz perc telhetett el, amikor valami felkeltette Perselus figyelmét. A lovak hirtelen nyugtalannak tűntek. Felnézett az égre, aztán a sivatag felé, de az égbolt tiszta volt, és csak enyhe szellő fújt; semmi jele nem volt homokviharnak a látóhatár peremén, és még ha lett is volna, ők itt a sziklák között nagy védettséget élveznének. Megvolt a természetes védelem és egy rakás védőbűbáj is, amire igazából szükségük lehetett. A lovak ugyanakkor idegesnek látszottak, és megpróbáltak megszabadulni a zabláiktól. Harry szembefordult a most már ágaskodó lovakkal, aztán eltette a sarlóját, zsákját a földre helyezte, hogy megközelítse az állatokat.

– Nyugi, fiúk, – szólt csitítóan, és finoman simogatni kezdete az állatokat. – Pers, van valami elképzelésed, mi nyugtalanítja őket? – Nem számít, mit csinált, a lovak nem látszottak megnyugodni.

– Nem, és az idő sem úgy tűnik… Harry, mögötted! – kiáltott fel Perselus, és hirtelen még szívverése is szinte megállt. A Harry mögötti sziklán egy hatalmas kígyó magasodott a fiúra lecsapni készen. Perselus megdermedt; a kígyó a legkisebb mozdulatra is támadhat, és senki nem képes egy marni készülő kígyónál gyorsabban előkapni a pálcát.

A hüllő csak merőn bámult Harryre, aki egyenesen az állat gyöngyszerű szemébe nézett; egy hosszú kígyó volt, barna színű, és mint az afrikai kígyók többsége, nyilvánvalóan mérgező is. Harry még pislogni sem mert. A kígyó látszólag meghozta a döntését, és hátrább húzta a fejét, hogy lesújtson.

Maradj távol a tojásaimtól! – Harry szeme még jobban elkerekedett a sziszegő hangra. A kígyó most tényleg hozzá beszélt? Nem vette le a szemét a csapásra kész hüllőről, miközben lassan mozgatni kezdte a száját. Végül is mit veszíthet?

Szia – szólt halkan. A kígyó egy gyors mozdulattal összecsukta a száját.

Te beszélő vagy, ember? – kérdezte. Harry félig-meddig azt képzelte, hogy az állat már megharapta, és ő pedig a méreg mellékhatásaitól szenved, mert valamiért biztos volt benne, hogy a kígyó nőnemű.

Azt hiszem – válaszolt, és abba a félelembe, amivel eddig a kígyót méregette, most némi áhítat is vegyült.

Akkor miért fenyegeted a tojásaimat? – kérdezte az állat enyhén lejjebb eresztve a fejét.

Dehogy fenyegetem – védte magát Harry. – Az apukám és én csak a virágok miatt vagyunk itt. Nem tudtuk, hogy egy kígyófészek is van itt.

Tehát nem a tojásaimat akarod? – kérdezte kitartóan a kígyó, ugyanakkor most már kevésbé látszott idegesnek.

Esküszöm, hogy nem akarjuk bántani a tojásaidat – jelentette ki ünnepélyes hangon Harry. – Ha megmutatod nekem, hogy merre van a fészked, ígérem, még a közelébe sem megyünk.

Odafent azok mögött a sziklák mögött – mutatott a kígyó a fejével a virágok mögötti sziklatömbökre.

- Mi csak a virágok miatt vagyunk itt; nem megyünk a fészked közel – ismételte Harry.

Őszintének hangzol, beszélő. És te magad is alig vagy nagyobb, mint egy ivadék. Ha megígéred, hogy távol tartod magad a fészkemtől, akkor maradhatsz – egyezett bele a kígyó.

Lehet, hogy még néhány éjszaka vissza kell jönnünk – figyelmeztette őt Harry. – A virágok csak a holdfényben nyílnak.

Tudom, ifjú beszélő – helyeselt a kígyó. – Tartsd magad távol a fészkemtől, és annyi virágot gyűjthetsz, amennyit csak akarsz.

Megígérem, hogy így lesz.

Akkor jó. – A kígyó elfogadta ezt, majd elfordult és tovasiklott. Harry hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, és megfordult, hogy Perselusra nézzen. Harry tudta nélkül, a bájitalmester le sem tudta venni a szemét a fiúról, miközben ő a kígyóval társalgott. A kezdeti sokk elhalványult, és amikor meggyőződött róla, hogy az állat nem fog támadni, az elméje gyorsabban kezdett járni, mint egy vágtató unikornis, hogy levonja a végkövetkeztetést. Harry egy kígyóval beszélt, sziszegett és bólogatott, pontosan megértve, hogy mit is mondott. Harry párszaszóul beszélt. Harry párszaszájú.

– Pers? – kérdezte félve a zöld szemű fiú. – Tényleg beszéltem azzal a kígyóval? – A bájitalmester arcán apró vigyor gyúlt.

– Tudod mit, kölyök? – kérdezte és a vigyor igazi mosollyá változott. – Azt hiszem, pont azt tetted.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)