Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


A nénikém, miután a férje elment, visszatért régi szokásaihoz: amibe csak tudott, belekötött, és amikor tehette, megvert. Már nem kiabáltam, vagy sikoltottam fel, ha fájt. Nem szereztem meg neki ezt az örömöt.

Lassan kitavaszodott, a március szokatlan meleggel köszöntött ránk. A párás időben új feladatot is kaptam. A birtokhoz tartozó közeli erdőben kellett gombát szednem. Eleinte Martával együtt mentem ki, aki ismerte az ehető és a mérgező gombákat, és átadta nekem is a tudományát. Nagy megkönnyebbülésemre mindig átnézte a konyhában a kosaramat, mikor már egyedül gombásztam. Szerettem az erdőben téblábolni, a madarak csicsergését hallgatni, és mivel általában sok időt vett igénybe a keresgélés a fűben, legtöbbször akkor is üldögéltem még legalább fél órát egy kidőlt fatörzsön, ha már tele volt a kosaram. Nem kellett félnem attól, hogy a néném megver, amiért lopom a napot.


Március második felében hazajött Cyrill bácsi. Ezen meglepődött a ház népe, hiszen nyárig nem szokott megjelenni, ha januárban elmegy. Én, részemről, nagyon örültem neki, mert hiányoztak a beszélgetéseink apáról, a gyerekkoráról, meg mindenről. Ő legalább egy kis színt vitt a házba. Már egyáltalán nem haragudtam rá Glenn miatt. Beláttam, hogy mindenben igaza volt vele kapcsolatban, például, hogy csak a vagyonomért szeretett.

Ugyanis január első vasárnapján Glennt újra láttam a templomban. Rettentően dühös voltam Glennre, amért egy pillantásra sem méltatott, ahogy elhalad a padsorom mellett, mintha sosem léteztem volna számára. És olyan boldognak tűnő arccal kísérte új menyasszonyát a második sori padba, ahogy engem kísérgetett régen a parkban. Aghata egyáltalán nem látszott boldog, szerelmes lánynak, akinek beteljesült élete álma, csupán elégedettség sugárzott az arcáról. Lám, ő nem olyan naiv, mint én voltam, nem vakítják el Glenn hazugságai. Ő tisztában van vele, hogy a pénze a legfőbb csábereje, és nem is tulajdonított Glennek túl nagy jelentőséget, vőlegénye inkább amolyan kiegészítőnek tűnt mellette, mint például egy szép bross a kabátján. Glenn tüntetően a Mallory család mögötti padsorba ült le. Arra gondoltam, nekem is úgy kellett vonal viselkednem Glennel, mint Aghata, nem úgy örülni minden egyes találkozásunknak, mint valami csodának. Akkor nem éreztem volna, az égető dühöm ellenére, olyan szánalmasnak magam az emberek sajnálkozó, lenéző pillantásaitól, amit felém – az elhagyott menyasszony felé – lövelltek. Mert mindenki tudná, hogy nem is vettem komolyan Glennt, hogy nem okozott nekem fájdalmat. El kellett ismernem, Aghatához képest valóban buta vagyok.

Sajnos Cyrill bácsi borús szürke színt hozott a várt vidám napsárga helyett, ugyanis az arca mindig komor volt, mint akinek sok gond nyomja a vállát. Esténként, amikor a nénémmel a szalonban üldögéltünk, a néni olvasott, én meg hímeztem, néha Cyrill bácsi felé pillantottam. Ő konokul csak a tűzbe bámult. Állandó rossz kedv gyötörte, nem lehetett hozzászólni, és ő sem szólt senkihez. Ezen kívül észrevettem, hogy egyre többször nézett a pohár fenekére. Eddig ezt nem tette. Legalábbis itthon biztosan nem. Még az sem zavarta, hogy a felesége rossz szemmel nézte új szokását.


Egyik este jött a tiszteletes, a néném kiment köszönteni. Tudtam, hogy van egy kis időm négyszemközt beszélgetni a nagybátyámmal. Összeszedtem a bátorságom, és hozzá léptem.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Nem akarok veled beszélni – szólt, és töltött magának még egy pohár bort.

– Valami rosszat tettem? Vagy a múltkori miatt haragudsz rám?

Rám pillantott, elhúzta a száját, megitta az italt. Újra a tűzbe bámult.

– Nagyon sajnálom. Bocsánatot kérek, de annyira felkavart az egész – mondtam, és megfogtam a kezét.

Ő még mindig a tüzet bámulta, mintha nem is hallotta volna, mit beszélek. Letérdeltem mellé, és felnéztem rá, hátha elkaphatnám a pillantását.

– Tényleg nagyon sajnálom, nem akartalak megbántani, ostoba voltam. Köszönöm, hogy megvédted a becsületem – fejeztem be.

Nem válaszolt. Fejem a kezére hajtottam. Erre hirtelen felemelte a karját, és ellökött magától. Elvesztettem az egyensúlyomat, és a padlóra huppantam, közben majdnem bevertem a fejem a kis asztal sarkába.

– Ne érj hozzám! És ne fecseréssz összevissza! Nem körülötted forog a világ! – mordult rám. – Idegesítesz a csacsogásoddal.

Nem értettem, mi ütött belé. Eddig olyan kedves volt velem. Biztos megint pénzszűkében van, gondoltam, és ez nyomasztja. Nem akar ebben a házban lenni, mikor máshol is lehetne. Eszembe jutott, hogy tavaly az évnek ebben a szakában gyakran megjelent apánál – valószínűleg pénzt kérni. Akármi is volt a baja, rosszul esett nekem a viselkedése, szemem könnybe lábadt és szipogni kezdtem.

– Ne kezdj már itt bőgni, akkor inkább eredj fel a szobádba!

Felkeltem a földről, és ki is indultam, már a kilincsen volt a kezem, amikor utánam szólt.

– Manon?

– Tessék? – fordultam vissza.

Rám nézett, de aztán visszasüllyedt a fotelba.

– Semmi.


A napok teltek, de a bácsikám nem lett jobb kedvű, éppen ellenkezőleg. Egy idő után már nem mehettem teázni a kis szalonba, így naponta csak egyszer láttam, ebédidőben. Volt, amikor részegen ült az asztalhoz. Az egyik ilyen esetnél a nénémnek elege lett, engem kiküldött az ebédlőből. A vitájukat a folyosóról is tisztán hallottam.

– Cyrill, ez nem mehet így tovább! Tudod, hogy nem szeretem, ha iszol. Eddig még elnéztem neked, hogy esténként egy-két pohárral legurítasz. De azt, hogy fényes délben részeg legyél, nem tűröm!

– Ethy, ne kezdd a szentbeszédet, hogy elkárhozik a lelkem, meg ilyesmi, azzal már nagyon elkéstél.

– Hiába csinálod ezt! – szólt keményen a néném. – Nem adok hamarabb pénzt, ezt a negyedéves járandóságodat már elköltötted. Máskor tovább tartott. Hova tudtál elszórni annyi pénzt ilyen kevés idő alatt?

– Ne akard tudni. De muszáj volt.

– Muszáj?! Nem muszáj állandóan kicsapongó életet élned! Talán ostorral vertek a kártyaasztalhoz, vagy karddal kényszerítettek? – kérdezte ingerülten a néném.

– Ethy, nem is kártyáztam sokkal többet, mint máskor. Ne gyanúsítgass!

– Jaj, de kényes lettél hirtelen – gúnyolódott a felesége. – Mintha a színésznők társasága kevésbé lenne bűnös dolog!

– Nem mondtam egy szóval sem.

– Ideje lenne már leszámolnod a démonjaiddal, és jó útra térni! Sosem késő megváltoznod – mondta a néném egy árnyalatnyival kedvesebb hangon.

– Nekem nincsenek démonjaim, talán csak egy, de sosem szabadulhatok tőle, csak ha belevetem magam a földi örömökbe, akkor elfelejtem néhány órára.

– Manonnak is rossz példát mutatsz! – mordult férjére végső elkeseredésében a nénikém.

– Törődsz is te vele! Szerinted ő is egy eltévelyedett lélek, mint én.

– Én javítanám őt, de ha téged így kell látnia, akkor nem javul meg. – Elcsöndesedett pár pillanatra, majd folytatta: – Bár… ha meggondolom… Jobb, ha így lát, talán tanul belőle, sőt biztosan. Láttam, hogy nézett rád, amikor beléptél dülöngélve az ebédlőbe.

– Nem is nézett rám.

– De igen, és elborzadt tőled. Utána jó, hogy csak a tányérját figyelte, mert elvetted volna az étvágyát. Tehát, igyál csak, minél többet! Akkor két legyet ütök egy csapásra. Te halálra iszod magad, ő pedig meglátja, milyen romboló hatású az alkohol. Legalább egy bűnös dologtól rettegni fog. Vissza is hívom, hogy már most elkezdje a tanulást.

Gyorsan a folyosó végére lépkedtem, nehogy hallgatózáson kapjanak. Nemsokára meghallottam néném hangját.

– Manon, gyere!

Lassan előjöttem a kanyar mögül, és a nénihez siettem. Ő az asztalhoz kísért, és megállított a nagybátyám székénél.

– Nézz fel, Cyrill! Ha nem restellsz inni, akkor a hatását se szégyelld!

– Ethy, miért csinálod ezt? – kérdezte a férje fogai közt szűrve a szavakat.

– Nézz fel! És a szemébe nézz!

A bácsikám felnézett rám. A szám önkéntelenül is megvonaglott, hiszen eszembe juttatta azokat az embereket, akiket a hintó vagy egy bolt ablakából láttam, az utcán dülöngélve, szakadt ruhában. Akiktől kicsi koromtól fogva ösztönösen rettegtem. Nem akartam, hogy a nagybátyám is olyan legyen. Ezután elfordította az arcát, és a terítőt figyelte. Az ebéd során senki nem szólt egy szót sem, de érződött a feszültség a levegőben. Alig vártam, hogy lemehessek a konyhába.

Néhány nap múlva, ahogy az udvart söpörtem, kocsi hajtott a ház elé. Vendégek érkeztek. Bankárszerűségnek néztem őket, amikor kiszálltak. A néném nem engedett fel, így a konyhában ebédeltem. Valamivel délután négy óra után mentek el a férfiak. Marta nem tudta, miért jöhettek – hiszen néném nem szeretett pénzembereket a házában fogadni –, és ez bosszantotta. Szerette tudni, mi zajlik körülötte.

– Mindig csöndben voltak, mikor felszolgáltam valamit nekik – fejezte be monológját.

– Nem is kell mindenbe bele ütnöd az orrod, Marta! – torkolta le a szakácsné. – Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. Az a jó cseléd, aki nem látja és nem hallja azt, ami nem tartozik rá, még akkor sem, ha kiszúrja a szemét, vagy megsüketül tőle – bölcselkedett.

A bankárok látogatása után a bácsikám, már nem nézett a pohár fenekére minden este, de hangulata mitsem változott. Továbbra sem szólt hozzám, és a kis szalonba sem mehettem teázni. A néném ellenben jókedvű volt, ha lehet rá ilyet mondani. A külső szemlélőnek ez csak abban nyilvánulhatott meg, hogy nem szorította össze annyira az ajkait. Nekem abban is, hogy nem kötözködött annyit, és a pálcáját sem hordta magánál. Pedig eddig az övén lógott, hiába volt itthon a férje. Rettentően magányosnak éreztem magam, hiszen nem volt kivel beszélgetnem. Marta csak számomra idegen emberekről szóló pletykákkal traktált munka közben – nem is értettem, hogyan gyűjti az információit, amikor alig hagyja el a birtokot. Bizonyára a kocsistól halhatta őket. A néném a Biblia olvasására ösztönzött – újabban részleteket is kellett tanulnom belőle. Egy hónap telt el így, én pedig mindig azon töprengtem, mit csináltam rosszul. Miért nem akar velem beszélni, miért haragszik rám a bácsikám?


Egyik április végi délután kimentem gombát szedni az erdőbe. Jólesett újra sétálni a fák között. A kosaram gyorsan teleszedtem, de nem siettem vissza a kúriába. Előző héten találtam egy remek helyet, ahol pihenhettem. Ott a fák lombkoronája ritkább volt, és derült időben átsütött rajta a nap, kellemesen melengetve az arcomat. Leültem a kedvenc fatönkömre, a karácsonyra kapott könyvemet elővettem a kötényem zsebéből, és olvasni kezdtem – még nem tudtam kiolvasni, mivel a napi munkák miatt kevés időm volt.

Pár perc múlva zajt hallottam. Felnéztem. A bácsikám állt egy fánál, és engem nézett.

– Te mindig az utamba kerülsz! – szólt mogorván. Megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

Sietve összecsuktam a könyvet, letettem a földre a kosaram mellé, felpattantam a fáról, és utánaszaladtam. Már hetek óta alig láttam, úgy tűnt, mintha szándékosan kerülne engem. Ki akartam deríteni, miért.

– Várj meg! – kiáltottam utána, de ő nem állt meg. Lassan utolértem, és megfogtam a karját, mire megtorpant.

– Cyrill bácsi! – kezdtem bele a futástól még lihegve. Felnéztem rá, és elé léptem, hogy a látóterébe kerüljek. – Tudom, sokszor kérdeztem már, de tudod, hogy nehéz a felfogásom, ezt meg is írták nekem. Mi a bajod velem? Miért haragszol rám?

Ő rám nézett.

– Miért fárasztasz ezzel? – kérdezett vissza szárazon.

– Csak tudni szeretném, hogy bocsánatot kérjek, illetve változtassak a magatartásomon.

– Nincs értelme megváltoznod, úgysem tudsz. Hiszen hiába kérlek, hogy legyél csendben, és ne érj hozzám, nem fogod fel – sóhajtott, és lefejtette az ujjaim a karjáról. – Lehet, csak eddig bírtam a kedves nagybácsi szerepet, de már unom a fecsegésed, és téged is unlak… hogy itt vagy. Régen, csak akkor láttalak, ha akartalak, és utána elmehettem – mondta ingerülten, és tovább ment.

– Kérlek, ne legyél ilyen hideg hozzám! – kiabáltam utána. – Ez nekem nagyon rosszul esik. Régen olyan kedves voltál velem.

Megállt, nagyot sóhajtott.

– Ne akard, hogy kedves legyek! Hiba volt úgy viselkednem veled.

– Utálsz? – kérdeztem attól tartva, hogy igennel válaszol.

– Nem.

– Akkor miért nem lehet úgy, mint régen? Én jó leszek, nem foglak idegesíteni.

Megfordult, és rám nézett. Volt valami furcsa a szemében, sosem láttam még így nézni rám.

– Sajnálom, Manon, hogy mogorva vagyok veled. De hidd el, így a legjobb mindenkinek.

Felbátorodtam azon, hogy azt mondta, sajnálom, és közelebb léptem hozzá. Igaz, féltem, hogy rám szól: menjek el.

– Nekem nem jó.

– Azt akarod, hogy kedves legyek veled? – kérdezte, és közelebb lépett. – Biztos, hogy azt akarod?

Ezt a kérdést szokatlan hangsúllyal tette fel, és a szemei különösen csillogtak. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni. Ujjait végighúzta a homlokomon, le az arcomig. Mindkét kezével közrefogta a fejem. Nem tetszett, ahogy fürkészte az arcom, és a levegőt is furcsán vette. Mire ezt átgondoltam, magához rántott, és a száját a számhoz préselte. Jobbját a derekamra fonta, és szorosan átölelt, baljával a fejem és a felsőtestem szorította magához, karjaim a mellkasához préselődtek. Úgy éreztem, mintha vaspántok fogtak volna le. Nagyon megijedtem tőle. Ki akartam szabadulni az öleléséből, de nem bírtam. A fejemet elfordítottam, így már nem éreztem a számon követelőző ajkait.

– Eressz el! – kiáltottam, de továbbra is fogott. Hiába próbáltam eltolni magamtól, alig bírtam mozdulni az öleléséből.

– Mi van? Félsz tőlem? Nem akarod, hogy kedves legyek veled? – szorított még erősebben magához. – Pedig az előbb még azt akartad – súgta a fülembe, miközben kapkodta a levegőt. – Vagy csak addig legyek kedves, míg hallgatom a bajaidat? Te nem akarsz kedves lenni velem?

Egy pillanatra enyhült a szorítása, miközben maga felé fordította az arcom, és újra megcsókolt, én erre megharaptam. Fájdalmasan felkiáltott, szorítása elernyedt, így gyorsan ellöktem magamtól, és szaladni kezdtem, hogy minél messzebb legyek tőle.

– Az én gondjaim nem érdekelnek? Pedig te tehetsz róluk! – kiáltotta utánam.

Nem mertem visszafordulni. Egy idő után megálltam, és füleltem, de nem hallottam hogy utánam jönne, csak a madarak csicsergése, a fák leveleinek suhogása törte meg a csendet. Lerogytam a földre, és sírni kezdtem. Próbáltam letörölni a számról az ajkai nyomát, és azon töprengtem, miért csinálta ezt velem. Gondolkoztam, hogy tettem-e olyat, amivel kiváltottam belőle, de nem emlékeztem rá.

Eszembe ötlött, amit néném mondott, amikor azért vert meg, mert az előcsarnok súrolásakor egy kisebb folton összepiszkoltam a ruhámat: ”Sajnállak, hogy vak vagy, nem látod magadat, és azt, másoknak mit ártasz csupán a létezéseddel.”

Lehet, hogy igaza van? – tettem fel magamban a kérdést. – Minden az én hibám? Nem is tudom, mit teszek, és azzal mit okozok?

Visszagondoltam a bácsikámmal való beszélgetésekre, és próbáltam más szemmel nézni. Én a viselkedésemben semmi kihívót nem találtam.

Akármikor, ha megöleltem, nem azért tettem, mert akartam tőle valamit, meg sem fordult a fejemben ilyesmi – mentegettem magam. – Lehet, tényleg van bennem valami gonosz, ami megfertőzte a bácsikám elméjét, és azért értette félre a dolgokat?

Erre megrémültem.

De miért hihette, hogy én úgy gondolnék rá? Hiszen a rokonom!

Megborzongtam.

Nem gondolt arra, hiszen távol akarta magát tartani tőlem. Került engem, beszélni sem akart velem. Én erőszakoskodtam vele, hogy mondja meg, mi a baja, ha most nem megyek utána, és nem nyafogok, nem tette volna ezt. Minden az én hibám!

Undorodtam magamtól, és igazat adtam a nénémnek. Egy démon lakik bennem, sőt én magam vagyok az. Én erőltettem rá magam Cyrill bácsira. Legtöbbször nem voltam elég tisztelettudó vele. Túl közvetlen voltam hozzá, ha megölelt, én is magamhoz öleltem.

De nem tudtam, hogy rosszat teszek!

Apát is mindig megöleltem, és Cyrill bácsit, amióta az eszemet tudom, ismertem, igaz, nem laktunk egy fedél alatt sosem, de nekem természetes volt, hogy felé is így fejezzem ki a szeretetemet vagy a hálámat. Senki sem mondta, hogy rosszat teszek ezzel.

Próbáltam felmenteni magam a felelősség alól, de hiába. Mélyről jövő bűntudat árasztotta el lelkemet. Mintha régóta fortyogott volna csöndben, láthatatlanul bennem, és most felszínre tört. Hányinger kerülgetett. Valahogy olyan ismerősnek tűntek ezek a rossz érzéseim, mintha már éreztem volna őket, valamikor régen…

– Én nem csináltam semmi rosszat! – kiabáltam kétségbeesetten, de a kellemetlen érzésem nem múlt el.

Már esteledett, mire visszamentem ahhoz a rönkhöz, ahol a kosaramat hagytam. A könyvem sehol sem találtam, de a szürkületben nem is igazán láttam, így inkább elindultam a kúria felé. A szívem a torkomban dobogott, féltem mi vár rám a házban. Nem akartam találkozni Cyrill bácsival. Tudtam, már sosem tudnék úgy ránézni, mint régen.

– Azt hittem, már elvitték az erdei manók a kisasszonyt – sopánkodott Marta, mikor beléptem a konyhába. – Azon voltam, hogy maga után küldöm Jacket – mondta, és az asztalra tette a tűzhelyről a forró teát. Felnézett rám.

– Mi a baj? Olyan sápadt, mint aki kísértetet látott. Biztos megint megfázott a párás levegőtől. Üljön le, és igyon egy kis teát! – Lenyomott az egyik székre, egy bögrét nyomott a kezembe, teletöltötte forró teával.

Alighogy végeztem, szólt a csengő. Marta kiment. Nemsokára visszajött azzal, hogy a néném látni kíván. Jeges rémület lett úrrá rajtam, a kezeim remegni kezdtek, kis híján elejtettem a bögrét.

– Mi a baj, kisasszony? Nem érzi jól magát? Olyan sápadt lett megint – rémüldözött Marta.

– Semmi bajom, jól vagyok – mondtam a lehető leghatározottabban, de nem nagyon hitt nekem.

– Szólok asszonyomnak, hogy nem érzi jól magát – jelentette ki, és elindult az ajtó felé, de én megfogtam a kezét.

– Ne! – kiáltottam fel idegesen. Marta meglepetten nézett rám, mivel általában nem szoktam kiabálni, ezért csendesebb hangon hozzátettem: – Akkor lejön ide, és erőszakkal visz fel, jobb, ha az ember a maga lábán megy – mondtam, és elindultam.

Egész testemben reszkettem, féltem, mi vár rám a kis szalonban. Hogy fog viselkedni a nagybátyám? A néném rájött-e, mi történt az erdőben, és mit fog tenni velem? Az esetleges büntetések rémképei elevenedtek meg előttem: például, hogy addig ver a nádpálcával, míg végül nem mozdulok, vagy kiprédikáltatja a bűnömet a templomban, azután pellengérre állítanak. Vagy egy szál hálóingben kell az esőben állnom napokig. Egyre több módszer jutott eszembe, mire a kis szalon elé értem. Hallgatóztam egy kicsit, hátha többet megtudok a benti helyzetről, és akkor valamelyest felkészülhetek a támadásra, de semmit sem hallottam. Remegő kézzel megfogtam a hideg fémkilincset, majd lenyomtam. Nagyot sóhajtottam, felkészítve magam a legszörnyűbb dolgokra, végül benyitottam.

– Azt hittem már, külön kérvényt kell benyújtanom neked, hogy ide gyere – szólt ridegen a néném. – A tiszteletes úr van itt.

Köszöntem Downer tiszteletesnek, közben arra gondoltam, bizonyára az előbb beszélték meg a kipellengérezésem részleteit. Nagyon fürge volt a néném, hogy ilyen gyorsan idehívatta az atyát.

– Ne álldogálj ott, gyere és ülj le! – mutatott a maga mellett lévő székre Ethelda néni.

Én bátortalanul közelebb mentem, közben nagybátyám fotelja irányába sandítottam. A kényelmesnek tűnő bútor gazdátlanul ásított a kandalló felé.

– Cyrill pár órája elment, de ne várd, hogy hamar hazajön!

– Nem várom – bukott ki belőlem megkönnyebbült sóhajjal. Reméltem, a néni nem figyelt fel a hangsúlyomra. Ha esetleg nem tudna semmit, nem akartam elárulni magam.

– Ne szemtelenkedj velem! – förmedt rám. – Látja, tiszteletes úr? – nézett a papra, mint egy mártír. – Mit el kell viselnem ettől a lánytól! Pedig nélkülem az utcán lenne. Én ruházom, etetem, ő meg csak tiszteletlenkedni tud.

– A fiatalok sokszor meggondolatlanok, de higgye el, pár év múlva rájönnek, milyen ostobaság volt lázadozniuk, és akkor teljes megbánással bocsánatot kérnek – vigasztalta a pap jámboran.

– Adja az ég, hogy így legyen! – tette össze a kezeit néném, és az ég felé nézett egy pillanatra. – Ülj már le, Manon! Ne kelljen még egyszer mondanom! – szólt, és lehúzott a kezemnél fogva a székre.
Próbáltam a remegésem leplezni, de minden pillanatban készen álltam az ütésekre.

– Vedd a kezedbe a Bibliát, és olvass fel belőle!

Felvettem az asztalról a vastag könyvet, kinyitottam ott, ahol a könyvjelző kilógott belőle, megköszörültem a torkom, és elkezdtem olvasni. Egy órán át felolvastam, mire a tiszteletes elköszönt, és elment, a néném pedig kikísérte. Már tudtam, hogy csak a szokásos vizit okán volt itt a pap, nem miattam, de ettől sem lettem nyugodtabb.

A félelmem, ami az olvasás alatt valamelyest elkerült, újra visszakúszott a lelkembe. A néném nemsokára ismét megjelent. Leült a székére, töltött magának egy teát, és inni kezdte. Nem szólt egy szót sem, a gondolatai máshol jártak, bólintott magában, mint amikor az ember elhatároz valamit. Néhány perc után feleszmélt, és felküldött a szobámba. Amikor a kis szalon ajtajához értem, kihangsúlyozta, hogy megint a szoros napirendhez kell tartanom magam. Nem mintha most, amíg a bácsikám itt volt, bármit változott volna a napirendem.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)