Snanger inspirációk írta: Emyke

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


Sietve haladt végig a folyosón, ügyelve arra, hogy ne találkozzon vele. Könyveit a mellkasához szorította, úgy tartva őket, mintha valamiféle pajzsként szolgálnának. Örült, hogy legalább beléjük kapaszkodhat, ha másba már nem is. Ők mindig ott voltak vele, ha bánatos volt, csak elővett egyet közülük, és az olvasás megnyugtatta. Most, amikor minden összetört benne, annyit vett magához belőlük, amennyit csak bírt, nem akart gondolkodni, de legfőképpen rá nem akart gondolni. Kérdések zakatoltak benne, amelyekre választ senki nem adott, az egyetlen, akitől megoldást remélhetett az ő maga volt. Ám szó sem lehetett arról, hogy még egyszer szóba álljon vele. Nem, azt nem engedhette meg magának, hiszen becsapott mindenkit. Elképzelni sem tudta, hogy fog ezek után a szemébe nézni, hogy lesz képes végigülni az óráit, hogy tud elmenni mellette. Megállás nélkül rá gondolt, a nevére, a hangjára, az illatára, és nem tudott tenni ellene. Könny szökött a szemébe, de nem érdekelte, a könyvei védelmében semmi baja nem eshet, hiszen mindjárt a hálókörletébe ér, és nem kell attól tartania, hogy ma látni fogja őt. Épp, mielőtt befordult volna a griffendélesek folyosójára, valaki megállította. Valaki megfogta a karját, és ettől annyira megrémült, hogy kipotyogtak a kezéből a könyvei, amiket eddig olyan nagyon ölelt magához. Nem volt ideje utánuk kapni, hiszen az illető karjára pillantva azon nyomban rájött, hogy ki állította meg. Összerezzent, de felnézett rá, és a másik könyörgő pillantását képtelen volt állni.

– Mit akar még tőlem?

Rá sem ismerve hangjára, vádlón nézett rá. Szíve vadul zakatolt, remélte, hogy a másik elengedi végre, de nem így történt. Csak kissé engedett a szorításán.

– Miss Granger, ne gondolja, hogy futni hagyom. Maga retteg tőlem, látom a tekintetében, a mozdulatain, elfordul előlem a folyosón. Levonhatnék pontokat az udvariatlanságáért, sok mindent megtehetnék magával, most pedig végig fog hallgatni.

Miért is ne vette volna észre a nyilvánvalót? S most, hogy kérdőre akarja vonni kezdett csak igazán félni tőle.

– Nem kötelezhet rá! Nem vagyok hajlandó magával menni. Gondolom, hogy azt is tudja, miért kerülöm?

A félelem pont az ellenkezőjét mondatta ki vele. Másra sem vágyott, csak arra, hogy megtudja az igazat, és az, hogy Piton beszélni akart vele, megtörte a maradék jól felépített védelmét is.

– Ne csinálja, Granger! Mit gondol, miért nem beszéltem magának ezekről? Mert pontosan tudtam, hogyan reagálna – fogyott ki a béketűrésből a professzor.

A legközelebbi terem tőlük pár méterre volt. Annyira nem akarta elhinni, amit hallott róla, hogy legszívesebben ezernyi kérdést tett volna fel neki. Félt a válaszaitól, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy minden vele kapcsolatos rossz érzése elmúljon.

– Maga átkozott egy varázsló, tudja? Legfeljebb azzal vádolhatom, hogy ennyit váratott magára. Hogy napokig nem aludtam rendesen maga miatt, minden pillanatban azt reméltem, hogy az egész csak rágalom. De ha igaz is, most bizonyította, hogy számíthatok magára.

Figyelte minden rezdülését, az arcát, a szemeit. Azok mosolyogtak.

– Még ha oly átkozott is vagyok, kisasszony, az irodám ajtaja nyitva áll ön előtt. Ne hagyja itt a könyveit – intett a pálcájával, hogy azok a lányhoz kerüljenek ismét.

Elengedte őt, s csak akkor eszmélt, amikor a professzornak már csak a lobogó talárját látta a sarkon befordulni.

~ Vége ~



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)