Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Május elején az egyik tehénről kiderült, hogy valami baj van a vemhességével. Így az állatorvos, az ősz, harcsabajszú, vidám képű Harvey Balman, aki eddig havonta egyszer járt erre – a néni az állatokat jó befektetésnek tekintette, ezért őket rendszeresen megvizsgáltatta –, minden héten eljött, akár többször is.

Egyik nap, egy vékony, csontos, szőke fiú is vele tartott, aki nem vágatta le a mai divat szerint a haját, hanem hosszúra hagyta. A fiatalemberről kiderült, hogy az orvos fia, Eriknek hívják, és az apja nyomdokaiba kíván lépni. Volt, mikor szürkületre értek csak hozzánk, mert a környéken sok munkájuk akadt. Ilyen esetekben dr. Balmant és a fiát, én kísértem ki az istállóba petróleumlámpával a kezemben, hogy világítsak nekik, mert, ahogy néném magyarázta: Marta igazi cselédlány, nem úgy, mint én, és az ő tapasztalatával lámpát tartani pazarlás lenne, amikor a házban nagyobb szükség van rá.

Valójában örültem ennek a feladatnak. Jó volt a doktorral meg a fiával beszélgetni, és nézni, milyen lelkiismeretesen végzik a munkájukat. A fiú idősebb volt nálam öt évvel, a londoni állatorvosi egyetemre járt, de a gyakorlati idejét az apjánál töltötte. Eleinte nem is mertem hozzá szólni, mert azt hittem, hogy butának fog tartani a középszerű műveltségem miatt, mivel az egyetemre csak nagyon okos emberek járnak. De szerény volt, nem hencegett azzal, hogy mennyi mindent tud. Éppen ellenkezőleg: gyakran hangoztatta, hogy apjához képest még nagyon kevés az ismerete, főleg a gyakorlati. Ezek a rövid kis beszélgetések jelentették nekem a változatosságot a szürke mindennapokban, illetve volt valamire várnom a hét további részében.

A tehén május végére megellett, amit úgy sajnáltam, mert ez azt jelentette, hogy a doktor meg a fia havonta csak egyszer jönnek el. De két hét múlva ismét benéztek, ellenőrizni a kisborjút, és jóval hamarabb érkeztek, mint máskor. Az udvart söpörtem – most már délutánonként is kellett. A néném éppen elbúcsúzott néhány barátnőjétől, akiknek zötyögve kigördült a kocsijuk, mikor a doktor befordult az udvarra a sajátjával. A néni hozzájuk lépett, miután a férfiak leszálltak a bakról, és megköszönte nekik az eddigi lelkiismeretes munkát, s közben egy pénzzel teli kisebb erszényt adott dr. Balmannak, plusz honoráriumként, amiért a múlt hónapban olyan gyakran kijártak.

– Ez a munkánk – szólt a doktor, és szemérmesen eltette a pénzt.

A kocsijuk felől halk hangok hallatszottak.

– Mik ezek? – kérdezte a néném, és közelebb lépett a kocsihoz, amin egy faláda terpeszkedett.

– Kismacskák – válaszolt az orvos. – A szomszéd városban mentettük meg őket a vízbefúlástól. Most gazdákat keresünk nekik. Kettő maradt a tízből, mindenhol, ahol ma jártunk, befogadtak egyet.

Néném megnézte a választékot.

– Elég göthösek, szerintem kár volt értük vesződni – állapította meg tárgyilagosan.

Én is közelebb léptem, és belekukkantottam a faládába. Egy vörös, elég jó kinézetű, és egy fehér, rondácska – ennek ellenére számomra aranyos – kis macska nyávogott kifelé. A fehér ki akart jönni, de minduntalan visszahuppant a láda aljára, és szemrehányóan nézett ránk, mint ha mi tehetnénk arról, hogy nem sikerült kiszöknie.

– Jaj, de aranyos! – kiáltottam fel önkéntelenül a durcás kismacska láttán.

– Tetszik önnek? – kérdezte Erik.

– Örülnék, ha lehetne ilyen kiscicám!

Rám mosolygott, megfogta a fehér macskát, kivette a ládából, és megsimogatta.

– Szerintem is ő a leghelyesebb, csak senkinek nem tetszett, mert mások szerint csúnya. Magam vinném haza, de anya kiutasítana minket apával a házból, ha még egy állatot befogadnánk.

– Sajnos én sem fogadhatom be – sóhajtottam, miközben megsimogattam a cica fejét. – Csak, ha a néném is beleegyezik.

Az orvos és a fia egyszerre pillantottak az említettre. A néném nem akarta, hogy a következő birtokon megtudják, képtelen volt egy kismacskát befogadni, ezért kényszeredetten beleegyezett, bár látszott rajta, legszívesebben maga is vízbe fojtotta volna a haszontalannak tűnő szőrpamacsot.

– Rendben van, lányom, megtarthatod. De ne feledd, a te macskád, neked kell gondját viselned, étellel, itallal ellátnod! – Tudtam, itt arra céloz, hogy a saját ételemet kell megosztani a cicával. – És az állatorvost is te fizeted neki, ha szükség lesz rá, én nem költök ilyesmire.

Ettől elszomorodtam, mert nekem egy árva pennym sem volt, és a cicán látszott, hogy szüksége lesz kezelésre.

– Majd én ki-ki nézek ellenőrizni a kismacskát, teljesen ingyen, ha így megfelel – adta át Erik a cicát mosolyogva. – Úgyis kell gyakorlatot szereznem.

– Nagyon köszönöm – derültem fel, és megsimogattam a cicát, aki szinte egyből dorombolni kezdett.

– Én köszönöm, hogy nem kell hazavinnünk, és anya litániáját hallgatnunk, hogy megint összeszedtünk egy állatot.

Ezután ellátott tanácsokkal, hogyan tisztítsam a macska szemét, ha az nagyon csipás lenne. Adott egy csomag kamillavirágot is, amiből tudok forrázatot készíteni a tisztításhoz.


A cicát Manónak neveztük el. Marta és a szakácsné is örült a kis jószágnak, igaz, a konyhába nem jöhetett be. A macska hamar hozzánk szokott, és mindig kapott ezt-azt a készülő ebédből, a maradékból pedig bőven jutott neki. Nem kellett sok hozzá, hogy kikerekedjen, és a bundája is kifényesedjen. A szemeit lelkiismeretesen ápoltam, és amikor csak akadt egy kis időm, játszottam vele. Kedvenc játéka egy nagyobb csirkecsont volt, amit zsinórra kötöttem, és lóbáltam előtte, mire ő, mint valami vérszomjas ragadozó, rávetette magát. Ilyenkor emlékeztetett a gyerekkori képeskönyveimben látott afrikai nagy testvéreire.

Erik minden héten eljött, és tüzetesen megvizsgálta a kiscicát. A vizsgálat közben én tartottam Manót, hogy ne szaladjon el, így az állatorvos növendék keze sokszor véletlenül hozzáért az enyémhez.

Egy-egy ilyen látogatás után Marta azzal ugratott, hogy az állatorvos fia nem csak a kismacska, hanem egy fekete szemű, nagyobb cica miatt is kijár. Főleg olyankor beszélt ilyeneket, amikor jó kedve volt, amiért a kimenőnapján találkozhatott a vőlegényével, akivel már időtlen idők óta jegyben jártak, mivel mindig keresztbe tett valami a házasságuknak. Egyszer én is láttam a vőlegényét az egyik emeleti szoba ablakából. Egy bozontos bajszú, őszes férfi volt Marta választottja, aki minden alkalommal egy nagy csokor mezei virágot hozott nem túl fiatal menyasszonyának. A néném nem engedte, hogy a szolgálói olyan helyen találkozzanak férfiakkal, amit ő nem tart az ellenőrzése alatt. Tehát szó sem lehetett arról, hogy Martáék birtokon kívül randevúzzanak. Így általában csak a kertben sétálgattak, és beszélgettek, ha jó volt az idő. A férfi kocsisként dolgozott egy másik birtokon, de önállósodni akart. Marta azt mondta, állítólag egy éven belül saját kocsit és lovat is tud venni, és utána a maga szakállára szállít embereket a kikötőből a városba.

– Ne mondja ezt! – pirítottam rá, amikor megint összevissza fecsegett Erikkel kapcsolatban. – Én nem cica, hanem ember vagyok. És a doktor fia túl okos hozzám.

– Jaj, kisasszony, ne haragudjon rám, igazán nem akartam megbántani. Csak, hát nem lehet nem észrevenni, ahogy az a fiatalember magára néz – mondta mosolyogva.

– Ne beszéljünk erről! – zártam le a témát tárgyilagosan.

Nem szerettem, ha ilyesmiket mondott, mert nem akartam Eriktől semmit. Féltem, hogy a belőlem áradó rosszat ráragasztom. Ezért mindig figyeltem a mozdulataimat és a beszédemet, hogy véletlenül se legyek félreérthető.

Június második felére szokatlanul meleg nyári idő köszöntött ránk, sokkal többet sütött a nap, és jelentősen kevesebbet esett az eső, mint az előző években. Minden munka könnyebb lett, kivéve az udvartakarítást, mivel néném azt találta ki, hogy reggel helyett ebéd után söpörjem fel az udvart (a legnagyobb melegben), és mindig hangsúlyozta, hogy este se felejtsem el.

Az erdőbe is kijártam gombászni egy-egy nagyobb eső után. Manó mindig követett, és mikor leültem egy farönkre, akkor békákra vagy gyíkokra vadászott. Szerettem ezt a kis jószágot, és ő is ragaszkodott hozzám, őszintén, érdek és hátsó szándék nélkül. Sokszor énekeltem és beszéltem hozzá, ilyenkor úgy tűnt, minden szavamat megérti.


Egy csütörtökön, miután Erik elment, elkezdtem az esti söprögetést. Ezt az elfoglaltságot hiábavalónak tartottam, de nem csaptam össze. Minden kockakövet lesepertem, még ha nem is volt rajta semmi. Kocsi hangjait hallottam. Azt hittem, Erik jött vissza valamiért, de nem ő volt. A bérelt kocsiból a nagybátyám szállt ki. Én egy pillanatra megdermedtem, majd felé sem nézve, gyorsan folytattam a söprögetést. Ő köszönés nélkül bement a házba, amitől határozottan megkönnyebbültem, mert képtelen lettem volna viszonozni az üdvözlését. Azt hittem, beszélni sem tudnék, annyira megijedtem attól, hogy hazajött.

Miután bementem a konyhába, minden csengetésre megrezzentem. Mikor Marta előtűnt egy tálcával, a torkomban dobogott a szívem. Féltem, hogy hívatnak, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak Cyrill bácsihoz. Mit tegyek, ha újra látom? Szerencsére nem hívattak, ennek ellenére képtelen voltam lenyugodni.

Egész éjszaka csak azon járt az agyam: mi lesz most? Hogyan viselkedjem? Némely pillanatban azon kaptam magam, hogy sietve felöltözök, azzal a szándékkal, hogy megszököm. De amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hamar el is szállt. Egyrészt, mert nem volt hova mennem, másrészt, ha a nénikém eddig nem tudta, mit tettem, ezzel a cselekedetemmel biztos elárulnám magam. Nem úsznám meg a nyilvános pellengérre állítást.

Nem bírtam aludni, reggel álmosan keltem. Sem reggeli időben, sem délben nem kellett felmennem a szalonba, lent lehettem a konyhán vagy az udvaron, és csinálhattam a szokásos dolgaimat. Senki sem zavart meg.


A napjaim nyugalmasan teltek, a nagybátyámat nem is láttam, csak a hangját hallottam egyszer, mikor valamelyik délután az udvarsöprés végeztével a konyha felé igyekeztem, és az egyik ablak alatt mentem el. A nénémmel beszélgetett.

– Ethy, én már elismertem, hogy teljes mértékben igazad volt, zárjuk le ezt a témát, és beszéljünk fontosabb dolgokról.

– Tudom, mire gondolsz, és megnézem, mit tehetek. Jövő héten pénteken bemegyek a bankba.

– Nem tudod, mennyire hálás vagyok neked.

– Persze – mondta gúnyosan a néném –, de többször nem húzlak ki a csávából, ezt jegyezd meg.

Ethelda néni úgy gondolta, hogy a száraz, meleg időt ki kell használni, és ideje nekikezdeni az éves szellőztetésnek, ami abból állt, hogy kúria elhagyatott szobáit kellett kinyitnunk, lepókhálózni, „nagyjából” portalanítani – tehát minden tárgyat letörölgetni, csak a szőnyegeket nem poroltatta ki velünk. Utána le kellett venni a kárpitos bútorok védőhuzatait, hogy szellőzhessenek. Este pedig minden ablakot be kellett csukni, és a bútorhuzatokat visszatenni.

Főleg én végeztem ezt a munkát, mivel szegény Martának ezer dolga akadt, amihez én, mint képzetlen cselédlány, nem értettem. Ráadásul Marta valami hivatalos levelet is kapott. Jack hozta neki a városból. Marta egyik távoli rokona meghalt, és ő örökölt egy kevéske pénzt utána, így szerdán be kellett mennie Brokencliffbe elintézni ezt az ügyet. A nénikém ráadásul a postára is elküldte – ha már úgyis arra jár, legalább valami haszna is legyen a cselédje kimenőjéből –, és elhozatott vele egy kicsi csomagot.

Amíg Marta délelőtt házon kívül tartózkodott, nem hívattak, hogy végezzem el a munkáját, így tovább takarítottam az üres szobákat. Az ebédet Mrs. Miller szolgálta fel a háziaknak. Nem sokkal ezután ért haza Marta fáradtan, és szidta a hivatalban lévő személyeket.

– Tudja mennyit kellett ide-oda rohangálnom azért a kis pénzért? – kezdett bele Mrs. Millerhez intézve a szavait, aki éppen a gőzölgő levest tette az asztalunkra. Marta letett egy kis, barna papírba csomagolt dobozt az asztalra, utána kezdte csak levenni a kalapját, és a köpenyét. – Fel és alá küldözgettek különféle papírokkal – háborgott –, mire nagy nehezen kézhez kaphattam egy igazolást, hogy biztos én vagyok én, így a rokonom ügyvédje elhozhatja, és át is adhatja a pénzemet, talán a jövő hónapban. – Azután még a postán is várnom kellett erre a kis csomagra, mire előkerítették, mert ma érkezett és még nem tudták iktatni! – mutatott morgolódva az asztalon heverő dobozkára. – A postásnő még sopánkodott is, hogy miért ilyen sürgős, hogy nem bírunk egy napot várni. Majdnem le kellett állnom vele vitatkozni, hogy az asszonyom nyomatékosan megmondta, hogy ma hozzam el, mert szüksége van rá.

Erre kíváncsi lettem a dobozkára, ahogy jobban megnéztem, valami különöset vettem észre a csomagolásán: a feladónál nem volt rendes címzés, csak egy – Marta izzadt tenyerétől elmosódott –, talán N vagy M betűvel kezdődő városnév postafiókszámmal.

– Na, mielőtt leülnék enni, ezt gyorsan fel is viszem Mrs. Mildborownak, mert már nagyon várja – sóhajtott egyet Marta. Fogta a csomagot, és eltűnt a konyhaajtó mögött.

Étkezés után tovább folytattam a munkám az üres szobákban, nagyon kifáradtam estére, de azért Manóval így is játszottam még egy kicsit az udvaron, míg teljesen sötét nem lett. Másnap Erik lovon jött, a néném hívatta, mivel gondok akadtak a disznókkal. Az édesapja nem tudott vele tartani, mert a Peacock farmon segédkezett egy borjú születésénél. Erik későre végzett, és sietnie kellett, de Manót még meg akarta nézni, így kivittem hozzá a bejárati udvarhoz, ahol a lova mellett állt, útra készen.

– Szépen kikerekedett – mondta mosolyogva, miközben megvizsgálta. – Örülök, hogy ilyen jó helye van. Ő lett a legszebb az összes közül. Látszik, hogy szeretik. – Megsimogatta a macskát, közben hozzáért a kezemhez. Én elhúztam a cicát, nehogy Erik megint hozzám érjen. A fiú észrevette a mozdulatomat.

– Sajnálom, kisasszony, hogy…

– Semmi baj, csak nem szeretném, ha félreértene. Én nem akarok magától semmit, csak mint barátot kedvelem – mondtam a szemébe nézve.

– Persze, én is így gondoltam, nem másképp – hebegte zavartan, és egy picit elpirult. – Még egyszer sajnálom, ha tolakodónak tűntem. Azt hiszem, már mennem kell. A jövő héten is benézek. Viszontlátásra! – hadarta, felpattant a lóra, és elvágtatott.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)