Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Következő reggel Manó nem jött elém. Fogtam a tálkáját, és hívogattam, de nem találtam sehol. Nagyon elszomorodtam. Úgy éreztem, valami baja történt vele.

– A macskák már csak ilyenek, kisasszony. Hol eltűnnek, hol előkerülnek – mondta mély meggyőződéssel a szakácsné, miután elpanaszoltam Manó hiányát. – Biztosan csak elkóborolt, de úgyis visszajön.

– Nem szokott elkóborolni! – vetettem ellen aggódva.

– Estére biztos itthon lesz – veregette meg a vállam Mrs. Miller vigasztalóan.

A nap folyamán a néném utasítására, a kúria központi részétől legtávolabb eső szobát takarítottam. Furcsálltam kissé az utasítását, mivel nem is ez következett a sorban és eddig igen fontos volt neki, hogy a megfelelő sorrendben tegyem rendbe a szobákat, de nem feleseltem. Ebédre úgy-ahogy lepókhálóztam és a szekrényeket leporoltam. A néném reggel a szokásosnál is vékonyabb és rettentő kopott anyagú nyári ruhát parancsolt rám, és még inget sem vehettem alá, büntetésből, amiért előző nap állítólag szándékosan összepiszkoltam az előzőt – én nem fedeztem fel rajta piszkot, nagyon is vigyáztam rá – de ő akkor is látni vélte a foltot. Inkább nem kardoskodtam az igazam mellett. Nem láttam értelmét.

Nagyon csupasznak éreztem magam, ahogy az ablakon belibbenő szellő átfújt a ruhám ritkás szövetén. Ráadásul még egy kicsit szűk is volt itt-ott a ruha, szóval igen kényelmetlenül éreztem magam benne. A hűvös helyiségben teljesen átfáztam.

Ebéd után, mivel a néném bekocsikázott Brokencliffbe, mertem egy sétát tenni a napon, mielőtt visszamentem volna a hideg szobába. Az állatok felé lépkedtem, a szalmaboglyákat nézegettem. Nagy örömömre az egyik mellett egy fehér kupacot fedeztem fel.

– Manó! – kiáltottam felé vidáman. – Cicc, cicc – hívogattam, de a cicám nem jött hozzám. – Manó, gyere!

Lassan lépkedtem felé. Ahogy jobban a szemem elé került, felsikítottam, amikor észrevettem, hogy Manó nem alszik. Szája kitátva, nyelve kilógott, a szemei pedig üvegesen meredtek a semmibe. Nem látszott vér a kis testén.

– Manókám – suttogtam, alig tudtam kipréselni magamból a szavakat a torkomat szorongató gombóctól. – Kis barátom, miért hagytál itt? Mérgezett egeret ettél? De hiszen várt a finom reggelid.

Leültem mellé, és simogattam. Annyira fájt, hogy elment, mintha egy igazi szerettem hagyott volna el, pont úgy kezdtem siratni.

– Miért pityereg, kisasszony? – kérdezte Jack, aki nagy vödrökben vizet vitt az állatoknak.

– Manó elpusztult – válaszoltam szipogva, és rámutattam a macskatetemre.

– Ne érjen hozzá! Lehet, hogy beteg volt! – kiáltott rám.

– Tegnap nézte meg dr. Balman fia, és azt mondta, jó bőrben van.

– A kisdoktor érti a dolgát, akkor más lehetett a baja – gondolkozott hangosan. – Hadd nézzem meg!

Közelebb lépett, leguggolt, és hosszan nézte a macskát. Fogott egy kisebb deszkát, keresztbe Manó alá csúsztatta, és felemelte a tetemet. A cica feje természetellenesen hátrabicsaklott.

– Ajjaj, ezt a cicát megfojtották – csóválta a fejét.

– Mi? – képedtem el. – Az nem lehet, itt nincs olyan állat, ami bánthatná. Az erdőből, meg nem hozza ide semmi vad a szalmakupac tövébe.

– Nem állat volt az, hanem ember. A kis nyaka is eltört.

– Ugyan kinek ártott? – zokogtam fel.

Ekkor rájöttem, hogy kinek. A nénémnek, aki be sem akarta fogadni. Aki úgy látszik, annyira gyűlöl engem, hogy képes volt egy ártatlan kis élőlényt elpusztítani, mert az a szerencsétlen szeretett, és kicsit boldoggá tett.

– El kellene temetni – suttogtam.

Jack hunyorított, mint aki erősen gondolkozik. Pár pillanat múlva megszólalt.

– Az erdőben van egy szép tisztás. Láttam ott egy csemete fát, alatta jó helye lenne. A fát megjelölöm, így örök emléket állíthatunk neki.

– Köszönöm! – néztem hálásan az öreg Jackre. Ő megértette, mennyire fájt nekem a cicám halála, hiszen ő jobban szerette az állatokat, mint az embereket. Ahogy Martától hallottam, régen volt egy kopója, ami nagyon a szívéhez nőtt, és mikor az öreg pára meghalt, Jack annyira bánkódott, hogy majdnem utána ment.

– Elviszem oda. A kisasszony inkább menjen takarítani, mielőtt az úrnő visszaér a bankból, nehogy kikapjon! Este szépen eltemetjük Manót. Vacsora után. A lányokkal is megbeszélem.


Szomorúan tértem vissza a hűvös szobába, és folytattam a munkám. Láttam az ablakból az erdő felé vezető ösvényt, amin Jack egy ásóval a vállán átvágott. Manóra gondoltam, és arra, hogy a temetésén eléneklem a kedvenc dalát, amire, ha rákezdtem, mindig dorombolni kezdett. Először magamban dúdolgattam a dalt, végül hangosabban énekeltem. Mivel a néném házon kívül volt, nem kellett félnem, hogy kikapok. Ő csupán a zsoltáréneklést nézte el, azt is csak a templomban. A munka így gyorsabban haladt, legalábbis gyorsabbnak tűnt, mindenesetre azt vettem észre, hogy már a bútorok védőhuzatait hajtogatom össze. Ekkor zár kattanását hallottam.

– Szép ez a dal – hallottam magam mögül a nagybátyám hangját.

Rémület lett úrrá rajtam. Lábaim elzsibbadtak, úgy éreztem, mozdítani sem tudnám őket. A kezemben lévő huzatba kapaszkodtam, hogy ne remegjek annyira. Nem tudtam, mit csináljak. Lehet, hogy csak üdvözöl, és ennyi. Azt, ami az erdőben történt, már elfelejtette, nyugtatgattam magam. Persze, tudtam, hogy képtelenek az ötleteim. Én sem felejtettem el az erdőben történteket, pedig tudatosan kerülni akartam az emléket, és minden érzést, amit előidézett bennem. Így, hogy nem láttam nap-mint nap Cyrill bácsit, nem esett annyira nehezemre. Azt képzelhettem, már amikor nem hallottam a hangját, hogy nincs is a birtokon.

– A cicámnak énekeltem – hadartam, nehogy másra terelődjön a szó.

– Szerencsés a kiscicád.

Hallottam, ahogy közeledett hozzám.

– Elpusztult. Valaki megölte.

– Kár érte, szép volt. – A hátam mögé lépett. Éreztem a lélegzetét a fejem búbján, ahogy a hajamhoz ért. – A fiatal doktor úrnak is nagyon tetszett – hangja különösen csengett.

Úgy gondoltam, jobb, ha minél hamarabb kimegyek a szobából. A lábamból a zsibbadtság valamelyest felengedett, így már nem volt akadálya, hogy elinduljak.

– Még sok dolgom van – jegyeztem meg torok köszörülve, és rá se nézve elindultam kifelé.

Ő elém állt.

– Ne siess el! Amióta hazajöttem, még nem is beszélgettünk – mondta, a szemembe nézve. – Annyira hiányoztál. – Meg akarta simogatni az arcom, de én hátra léptem.

– Megértem, hogy megijedtél tőlem legutóbb. Nem kellett volna úgy letámadjalak. De…

– Felejtsük el, jó? Én… nekem még sok dolgom van – hadartam, és kifelé indultam, de ő megfogta a karom.

– Még nem fejeztem be – szólt. Nagyot sóhajtott. – Manon, én sajnálom… – Úgy nézett rám, mint legutóbb az erdőben.

Ettől nagyon megijedtem, kitéptem a karom a kezéből, és újra az ajtó felé siettem. Már majdnem a kilincsen volt a kezem, amikor hátulról elkapott, lefogta a karjaim, magához szorított, és hátrébb lépett velem.

– Manon, kincsem, ne rohanj el! – súgta a fülembe. – Ezt meg kell beszélnünk!

– Engedj el! Ne érj hozzám! – kapálóztam, de ő szorosabban ölelt magához.

– Drágám, nem érzed azt, amit én? Tudom, hogy igen. Láttam a szemedben, a mosolyodban, éreztem az érintéseidben.

– Nem érzek semmit! Hagyj békén!

– Mi össze vagyunk kötve. A lelkünk már el van kárhozva, de itt a földön boldogok lehetünk. Ettől a boszorkánytól elszökünk messzire, külföldre, ahol senki nem ismer minket – súgta szenvedélyesen, és szorosabban ölelt.

– Engedj el! Nem akarok veled menni sehová!

– Ne mondd ezt, édesem! – A nyakamba hajolt, és mélyen beszívta a levegőt. – Tudom, hogy szeretsz. – Ezután csókolgatni kezdte a nyakamat.

Minden erőmmel küzdöttem. Karmoltam a karjait – bár a körmeim tövig le voltak vágva –, ahol értem, meg rúgkapáltam a lábammal, hiába. Egyszer sikerült sípcsonton rúgnom, akkor elengedett. Az ajtóhoz szaladtam, de mielőtt elértem volna, elgáncsolt. Hassal estem a poros szőnyegre.

– Hallgass végig! – megfordított, és közelebb hajolt.

Az arcába mélyesztettem rövid körmeimet, és végighúztam rajta. Ő fájdalmasan felkiáltott. Újra az ajtóféle kapaszkodtam, de visszarántott a földre. Rám mászott, és lefogta a kezeimet. A lábaimmal kapálóztam, de mivel a csípőmre ült, csak a levegőt rúgtam. Szemei dühösen égtek.

– Most azt a kis szöszit szemelted ki? – kérdezte gúnyosan. – Máris behálóztad, csak rá kell nézni.

– Nem hálóztam be senkit! – ellenkeztem, és egyre ki akartam szabadítani a kezeim a szorításából.

– Persze. Nem is akarod őt, csak játszol vele, ahogy velem is – mondta zihálva, tömény haraggal a hangjában. – Etheldának teljes mértékben igaza volt veled kapcsolatban. Egy igazi démon vagy, megbabonázod az embert, aztán kineveted, és úgy teszel, mint aki nem is vette észre, mit csinált! – Egyre erősebben szorította le a karom a padlóra. – De tanuld meg, hogy velem nem játszhatsz büntetlenül!

A kezeimet elengedte egy pillanatra, és a nyakam felé nyúlt. Védekezőn odakaptam. Azt hittem meg akar fojtani, de nem azt tette, hanem eltépte a ruhám, olyan könnyen, mintha csak papír lett volna az anyag. Heves ellenkezésem és kiabálásaim ellenére lerángatta rólam a felső részt, az ujjakat. Megragadtam a jobb kezét, és beleharaptam, de ettől nem hagyta abba, hanem megpofozott.

– Ne játszd meg magad, már látom az igazi arcodat! – lihegte.

Ismét lefogta a kezeim, összekulcsolta őket, aztán csak az egyik karjával leszorította őket a padlóra, és teljes erejével rájuk nehezedett. Azt hittem, eltörnek a csontjaim. Próbáltam kiszabadítani magam, és közben segítségért kiabáltam.

Ő csak nevetett.

– Azt hiszed, bárki segíthet rajtad? Meg sem hallják a hangod, olyan messze vagyunk a konyhától. Most mind ott lebzsel, mivel nincs itthon Ethy, és ilyenkor egy szünetet iktatnak be maguknak.

Szabad kezével, a ruhám egyik földön fekvő nagyobb darabját megfogta, villámgyorsan körbe tekerte a csukóimon. A másik kezével is segítve erősen összecsomózta az anyagot, és az egyik nehéz fotel lábához kötözött. Hiába rángattam a karjaim, alig mozdultak a földről, a fotel lába pedig egy kicsit sem moccant.

– Nem akarlak bántani, bármilyen kis démon vagy – szólt lágyabb hangon hozzám hajolva. Az arca pár centire volt csak az enyémtől. – Ne ficánkolj annyit, kis démonom, meglátod, a mennybe repítelek! Értek hozzá, ne félj. Nem fog fájni, ha jó leszel.

Ezután gyorsan ledobta mellényét és az ingét. Többször végigsimogatott rajtam, közben sóvárogva nézte a testem. Utána teljesen rám feküdt, és magához szorított. A bőre szinte égetett.

– Milyen régóta vágyom rád, édesem! – súgta szenvedélyesen, és közben csókolgatta a nyakam, a vállaim, a mellkasom.

Az egész procedúra alatt segítségért kiabáltam, és próbáltam szabadulni, mindhiába.

– Nehogy azt hidd, hogy nem küzdöttem ez ellen, de hiába, a te bűvöleted erősebb nálam – mondta a szemembe nézve, amikor visszatért az arcomhoz.

Szürke szemei elködösültek a vágytól. A csizmája szárából egy rövid pengéjű tőrt vett elő. Ismerős volt a tárgy, még apa hozta neki egy távoli országból szuvenír gyanánt. Éreztem, ahogy a hideg penge a torkomhoz ér.

– Csókolj meg! – suttogta. – Újra érezni akarom az ajkaidat, de most harapás nélkül.

Ezután a megcsókolt. Összeszorítottam a szám, erre megszúrta a nyakam egy kicsit a késsel. Fájdalmamban felsikoltottam, ő erre gyorsan a számba dugta a nyelvét, egyre szenvedélyesebben csókolt. Egy ismerős, édes ízt éreztem… – Még egy kép is bevillant: Omlós kakaós keksz, a nagymamáink féltett receptje alapján, volt ráírva szép vaníliaszínű, kacskaringós betűkkel egy barna papír csomagolásra. Lyndon sütőüzem, alapítva 1840… – Nem tudtam, miért jutott ez az édesség az eszembe, hiszen egyáltalán nem illett a helyzethez, ráadásul ezt a süteményt már hetvenkilenc óta, ahogy az üzem bezárt, nem is gyártották. Kiürítettem az agyam, és meg akartam harapni az ajkait, de éreztem, hogy a kés jobban a torkomhoz nyomódik.

– Rendesen csókolj, mintha az életed függne tőle – lihegte.

Annyira más volt most, mint amilyennek ismertem. Mintha nem is ő lett volna, hanem egy idegen ember, rettentően féltem, hogy képes lenne elvágni a torkomat, ezért engedelmeskedtem neki. Pár perc múlva abbahagyta. Éreztem, hogy az egész teste remeg, éhes szemekkel nézett rám.

– Jó kislány vagy. Ugye, nem is volt olyan rossz – kajánul elmosolyodott. – Most ideje, hogy nőt csináljak belőled, feltéve hogy nem előztek már meg.

– Kérlek, hagyj békén! – rimánkodtam neki.

– Már nincs vissza út, kincsem. – Feltűrte a szoknyámat, és kezével a lábam közé nyúlt.

Próbáltam erősen összeszorítani a combjaim, és amikor leszállt a csípőmről felé rúgtam, erre ő elkapta a lábaimat, és gyorsan szétfeszítette őket. Mire feleszméltem, már a combjaim közé préselte alsótestét, és egyre jobban hozzám nyomta magát, majd ritmusosan mozogni kezdett. Kezével a fenekemet is megfogta, és olyan erősen markolta mindig, amikor hozzám préselte magát, hogy már szinte fájt. A levegőt egyre mélyebben vette.

– Csodálatos végre érezni téged! Alig várom, hogy az enyém legyél – nyögte a fülembe.

Éreztem, hogy lent egyre keményedik valami. Ő többször felnyögött, olyan furcsa volt a hangja, mint valamilyen állatnak. Olyan volt, mintha tényleg egy démon szállta volna meg. A ritmusos mozgásában zavar támadt, megállt, felemelkedett kissé rólam, a késsel elvágta a bugyogómat. Matatott a nadrágján. Továbbra is segítségért kiabáltam, de tényleg senki sem jött, ahogy mondta. Így megpróbáltam hozzá beszélni:

– Hogy teheted ezt velem?! A nagybátyám vagy!

– Én csak egy férfi vagyok, akit megőrjítettél – suttogta, miután visszafeküdt rám, közben egyik kezét a lábaim közé csúsztatta. – Ne ficánkolj, mindjárt jó lesz, utána már nem fogsz ellenkezni!

– Segítség! Valaki segítsen! – kiabáltam sírva. Pár pillanat múlva lépéseket hallottam. Ő úgy tűnt, nem hallotta meg. Egyre hangosabban elkezdtem kiabálni.

Az ajtó hirtelen kinyílt, odanéztem. A nagynéném állt a küszöbön, pengevékony szájjal. A bácsikám is felnézett rá, de nem mozdult rólam.

– Cyrill, gyere velem! – szűrte a fogai között néném a szavakat. A megszólított lassan megmozdult, megigazította a nadrágját, felállt, ikullogott a szobából.

– Te meg – nézett rám a néném, fekete szemei gyűlölettől villogtak –, meg ne merj mozdulni, míg vissza nem jövök! Ha megmozdulsz, azt látni fogom, hiszen vastag por fedi a szőnyeget, és elárulnának a nyomaid.

Becsukta az ajtót, kulcsra zárta. Hallottam az elhaló lépteket. Nem mertem, és nem is tudtam megmozdulni, egyrészt féltem a nénémtől, na, meg le voltak kötözve a karjaim a bútor lábához, de erőm sem volt a mozgáshoz. Testem lezsibbadt, úgy éreztem, mintha nem is az enyém lenne. Az agyam zakatolt, és újra meg újra lejátszotta az eseményeket, néha olyan valósághűen, hogy azt hittem, ő még mindig a szobában van, és bármikor rám ugorhat. A nap fénye egyre halványodott, végül kihunyt.



Több órája feküdtem a földön, az esti hűvös szellő is belibbent az ablakon, és határozottan elkezdtem fázni. Eszembe jutott Manó temetése. – Vacsora után – azt mondta Jack. Sajnáltam, hogy nem lehetek ott. Vajon mit mondhatott a néném Martáéknak, miért nem vagyok sehol? – tettem fel magamban a kérdést. – Biztos elmondta nekik ezt az egészet, és mindannyian megvetnek engem – adtam meg a keserű választ. Én is megvetettem magam.

Kocsizörgést hallottam kintről. Egy újabb félóra múlva nyílt az ajtó. Egy fekete alak lépett be. Gondosan becsukta az ablakokat, és behúzta a vastag függönyöket. Utána gyertyát gyújtott, visszament az ajtóhoz, becsukta és bezárta, a kulcsot pedig az övére fűzte. A néném fölém hajolt, megvetően nézett rám. Kioldotta a kezem. Ahogy a vér ismét rendesen keringett a karjaimban szúrások millióit éreztem, de ez sem tudta elterelni a gondolataimat az elmúlt szörnyűségekről. Rettentően szégyelltem magam, alig vártam, hogy valamivel eltakarhassam a testemet, hátha akkor egy kicsit jobb lesz.

– Ülj fel! – utasított hidegen.

Engedelmeskedtem, közben zsibbadt kezeimmel az egyik bútorvédő huzatot magam elé akartam venni.

– Nincs értelme játszanod az ártatlan kislányt! – mondta, és rácsapott a huzatot tartó kezemre a pálcájával, mire elejtettem az anyagot. – Élvezted a helyzetet, mi? – kérdezte fagyosan, és a hátamra csapott. Összeszorítottam a szám, nem sikítottam. – Kérdeztem valamit, válaszolj! – Újra megütött.

– Nem! Én nem akartam, ő kényszerített…

– Na, persze! – horkant fel gúnyosan. – Ha nem akartad volna, akkor nem is történt volna semmi. Ha nem akartad volna, akkor nem babonázod meg, nem sajnáltatod magad előtte. Ő meg beleesett a csapdádba, pedig én figyelmeztettem, de nem hitt nekem.

– Én nem csináltam semmi ilyesmit! – vetettem ellen, de valamiért a lelkem mélyén bűnösnek éreztem magam. Holott tudtam, hogy valóban nem tettem semmit.

– Ne feleselj! – Újabb ütés. – Azt tervezted, hogy elcsavarod a fejét, ő meg elhagy engem? Tudod, rossz lóra tettél vele. Igaz, a régi családi birtokok nagy része megvan még, de ki van mind adva, és az összeset jelzálog terheli. A bevételből az adósságok törlesztődnek. Cyrillnek szinte semmi vagyona nincs, a pénzét tőlem kapja. És ne félj! – mosolyodott el gonoszan. – Ő a pénzt mindenkinél jobban szereti.

– Én nem…

– Mondtam, hogy ne feleselj, te kis ringyó! – kiabált, és püfölt, amíg ki nem fáradt a keze.

Éreztem, ahogy a hátam minden négyzetmillimétere feldagadt a nádpálca nyomán. A szemem könnybe lábadt minden egyes ütésnél, de összeszorítottam a számat, nem adtam ki hangot, akkor még inkább ütött volna, hogy kiverje belőlem a démonokat.

– Na, ezt már megérdemelted – lihegte az ütlegeléstől kifáradva. – Akárhogy is, téged el kell távolítani. Ezzel Cyrill is egyetértett, és rám bízta a dolgot. Amíg ő odalesz, el is tüntetlek innen. Most pedig takarodj a szobádba, te kis céda! Holnap ugyanúgy csinálsz mindent, mint eddig, de senkihez sem szólhatsz egy szót sem, még elrontanád őket. És ők sem szólhatnak hozzád.

Felálltam, és eltakartam magam a kezeimmel. Csak egy pillanatra néztem a védőhuzatokra, de ő észrevette.

– Így menj fel! Neked már úgyis mindegy, a pokolban fogsz elégni azért, amit tettél! – sziszegte.

Kinyitotta az ajtót, kilökött rajta.

– Indulj! – kiabált rám, és megbiztatott a nádpálcával.

Örültem a sötét folyosóknak, így kevésbé volt kínos félmeztelenül felsietnem a szobámba. Szerencsére senkivel sem találkoztam odafelé. Amint beléptem, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Más nem lévén, felvettem a hálóingemet. Az asztalon csak az üres lavór volt, a vizeskancsót és a szappant nem láttam sehol, pedig meg akartam mosakodni. Lemosni magamról a nagybátyám érintéseinek nyomát, amiket még mindig éreztem a bőrömön, és jobban fájtak, mint a nádpálca égető csíkjai a hátamon.

Eldőltem az ágyamon, összehúztam magam, és sírtam. Ahányszor becsuktam a szemem, mindig a poros szobában voltam, és újra átéltem az egészet. Amikor hallottam az öreg ház régi ajtajait és bútorait nyikorogni, azt képzeltem, hogy Cyrill bácsi jön fel a lépcsőn. Hiába tudtam, hogy elment, a hangoktól akkor is nagyon megijedtem, ezért egy széket akasztottam az ajtó kilincse alá. Azonban nem lettem sokkal nyugodtabb.

Nagy nehezen elaludtam, de álmomban sem hagyott békén, feljött a szobámba, bebújt az ágyamba, és nem ment el, amíg meg nem kapta, amit akart. Közben állandóan suttogta a fülembe: Milyen régóta vágyok rád, édesem. Nehogy azt hidd, hogy nem küzdöttem ez ellen, de hiába, a te bűvöleted erősebb nálam. Ne ficánkolj annyit, én kis démonom, meglátod, a mennybe repítelek. Értek hozzá, ne félj. Nem fog fájni, ha jó leszel. Nem tudtam kiabálni sem, és a néném se jött.


Másnap korán keltem, teljesen leizzadva, a hajam is csuromvíz volt. Át akartam öltözni, a szekrényemben azonban nem volt ruha. Kopogott az ajtón valaki. Elhúztam a széket. Marta bejött, hozta a ruhám meg a vizeskancsót és a szappant, és sietve kiment. Egy szót sem szólt hozzám. Végre megmosakodhattam. Átöltöztem, és lementem a konyhába. Hideg csönd fogadott. Tőmondatokban beszéltek hozzám, és csak olyankor, ha muszáj volt:

– Pucolja meg a zöldséget! Tisztítsa meg a húst! Hozza be a tojásokat…

Ez a hangnem nagyon rosszul esett. Marta és Mrs. Miller, ha túl közel mentem hozzájuk, elhúzódtak tőlem. Azt gondoltam, hogy megvetnek engem. Ilyenkor majdnem felkiáltottam, hogy ne viselkedjenek így velem, nem követtem el semmit! Nem az én hibám! De néha Marta arcán mintha apró, kedves mosoly suhant volna át, és olyankor azt gondoltam, semmit sem tud. Nem is vet meg, csak a néni parancsára viselkedik így velem. Ezekben az esetekben nem akartam semmit sem mondani, mert nem akartam, hogy véletlenül is megtudja a poros szobában történteket, és valódi megvetéssel sújtson.

A konyhát és más helyiséget nem súrolhattam fel, nem engedte a néném. Este felmentem a szobámba, és sokáig néztem magam elé. – „Akárhogy is, téged el kell távolítani innen.” – jutottak eszembe a néném szavai. Kíváncsi voltam, hova kerülök. Azt gondoltam, kiad cselédnek egy házhoz, vagy bezárat egy kolostorba. Utóbbi ötletet elvetettem, hiszen biztos nem adna szent helyre. „Neked már úgyis mindegy, a pokolban fogsz elégni, azért, amit tettél.” – csengett a fülemben a hangja. Ahogy végiggondoltam a történteket, egyre inkább igazat adtam neki. Úgy éreztem, az én hibám volt minden, jobban ki kellett volna nyitnom a szemem, és észrevennem az intő jeleket, szégyelltem és undorodtam magamtól…



A néném vasárnap nem engedett el a templomba. Azt mondta, ha lelkiismeret furdalásom van a tettem miatt – bár ezt erősen kétli –, nem árt nekem, ha mardos. Nem érdemlem meg, hogy ilyen könnyen bűnbocsánatot nyerjek. Ha nincs, akkor pedig úgysincs semmi értelme meggyónnom, csak szentségtörést követnék el vele.

A legutolsó eset után nem ütött meg. Ha valami miatt meg akart fenyíteni, inkább a hajamat tépte. Kedden reggel nem mehettem le a konyhába. A néném egy fekete selyemruhát hozott fel, és fűzőt is kellett vennem, kaptam rendes cipőt, meg harisnyát.

– Öltözz fel rendesen, fésülködj meg! Fontos vendégünk van, a nagy szalonban várunk – utasított szárazon, és magamra hagyott.

Felöltöztem, megfésülködtem, befontam a hajam, és lementem. Tényleg fontos vendég lehet, gondoltam, ha a néni a nagy szalonban fogadja. Azt a helyiséget csak akkor nyitották meg, ha sok vendég érkezett, és a kis szalonban nem fértek el. A nagy, fehér ajtóhoz siettem.

Ebben a szobában még sosem jártam. A barna és a fehér szín különböző árnyalatai uralkodtak benne. Az az ötletem támadt, hogy ezt a helyiséget valószínűleg nem a néni rendezte be, hiszen annyira kellemes hangulatot árasztott. Puha, kárpitos székek és kerevetek helyezkedtek el egy hosszabb, világos asztal körül, amin vastag bőr mappa feküdt. Az egyik sarokban egy régi zongora állt. A nagy ablakokon áradt be a napfény a meleg árnyalatokat még barátságosabbá téve.

A legkényelmesebbnek tűnő széken egy középmagas, csinos nő ült. Negyven év körülinek gondoltam. Ha a néném nem beszélgetett volna vele, nem hittem volna, hogy az ismerőse, hiszen annyira különbözött tőle. Fekete haja a legdivatosabb kontyba volt fésülve, tiszta, nyári égboltra emlékeztető szemével rám pillantott. A tökéletes kombináció, jutott eszembe néném szavajárása a kék szem-fekete haj összesítésre. Szűk, a legutolsó divat szerinti, fodrokkal is ékesített rozsdaszínű ruhája tökéletesen állt rajta.

– Hadd mutassam be Mrs. Burrage-dzset! – intett a néném a vendég felé.

Az asszony kedvesen mosolygott rám, megkérdezte:

– Mihez értesz?

Mivel azt gondoltam, cselédnek adnak, így feleltem:

– Port törölni, zöldséget pucolni…

– Félreértesz – vágott a szavamba kicsit elmosolyodva az előbbi feleletemen – Mit tanultál? Tudsz zongorázni vagy más hangszeren játszani?

– Tudok zongorázni, tanultam énekelni, mindent olvastam, amit egy átlagos kisasszony olvashat.

– Ülj a zongorához, és játssz valamit! Énekelj is! – biccentett a zongora felé.

Én úgy tettem. Egy dalt játszottam, amit még édesanyámtól tanultam. Amikor befejeztem, úgy tűnt, elégedett velem, mert csak bólogatott.

– Állj elém! – intett.

Odamentem. Felállt, és a szemembe nézett, megfogta az állam.

– Nyisd ki a szád! – utasított Mrs. Burrage.

Nem értettem, miért akarja, de kinyitottam. Az asszony tüzetesen megnézte a fogaimat.

– Nagyon szépek – jegyezte meg. – Bontsd ki a hajad!

Ennek a különös kérésnek is eleget tettem. Ő egy kicsit megborzolta a hajam, utána a végét nézte.

– Rendben – szólt, és elmosolyodott. – Bocsáss meg, de az intézményünkbe csak egészséges egyének kaphatnak felvételt. Megigazíthatod a hajad, és ülj le!

A hosszúkás bőr irattartóból papírokat vett elő, és elém helyezte őket. A néném közben az asztalra tintát és tollat tett. Az oldalakon különféle kérdések voltak. Egyszerű szövegértelmezési feladatoktól matematikai példákon keresztül alapműveltségi kérdésekig. Volt, ahol irodalmi művek rövid tartalmát kellett leírnom. Ebből a tesztből arra következtettem, hogy valamilyen iskolába, vagy nevelőintézetbe adnak. Egy pillanatra felderültem, hiszen akkor lehetnek barátaim, de el is szontyolodtam, mert biztos nem beszélhetek a lányokkal az én múltammal. Azután eszembe ötlött, hogy lehet a többi lány is olyan, mint én. Ettől megkönnyebbültem, mert volt remény, hogy bár szigorú és kemény helyre kerülök, de talán nem leszek magányos.


A nap további részében beszélgetnem kellett Mrs. Burrage-dzsel. Ő minden témában otthon volt, rendkívül műveltnek tűnt, tökéletesen beszélt franciául és németül. Nagyon szégyelltem, amikor a tört francia tudásommal kellett vele társalognom. Este a kis szalonban szolgálták fel a teát. Mrs. Burrage kecses mozdulatokkal kevergette az italát, megkóstolta, majd megszólalt.

– Ethelda, döntöttem.

Néném felnézett rá a Bibliából, amit eddig nagyon elmélyedve olvasott.

– Igen? És, hogyan? – kérdezte nyugodtan.

– Elviszem a lányt, már holnap reggel, amikor visszaindulok.

A néném meglepődött egy kissé, de utána széles mosoly terült el az arcán. Még sosem láttam így mosolyogni, olyan különösen nézett ki. Már-már csinos volt az arca. Azt gondoltam, fiatalon biztos szép lehetett.

– Azt hittem, legalább még egy hétig a nyakamon marad.

– Mielőtt eljöttem, lett egy szabad helyünk. Jobb, ha minél hamarabb be lesz töltve.

– Ebben igazad van – bólogatott a néném, továbbra is mosolyogva.

Nagy meglepetés volt számomra, hogy már másnap búcsút mondhatok ennek a háznak. Örültem, hogy mihamarabb megválhatok a nénémtől, meg minden… rossz dologtól. Csak Martát, meg a többieket sajnáltam itt hagyni. Még ha hűvösen is viselkedtek velem az utóbbi időben, nagyon megszerettem őket.

– Senkitől se búcsúzz el, nem fogsz hiányozni itt egy léleknek sem! – szólt a néném hidegen, visszavette zord maszkját. – És ruhát se pakolj, nem mintha lenne sajátod. Az, ami rajtad van, jó lesz az útra, aztán ott kapsz neked megfelelőt.

Nagy kő esett le a szívemről, amiért nem kellett könyörögnöm a nénémnek ruhákért. Úgy gondoltam, biztos valamilyen egyenruhát fogok kapni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)