A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


A három hét szinte elrepült. Ginny a sok készülődéstől, az Odú cicomázásától már bolondok házában érezte magát. Néha úgy vélte, hülyeség ez az egész eljegyzési parti, minek is kell megrendezni, hiszen nem hivatalosan már egy éve jegyben járnak. Eleinte nem is akart nagy feneket keríteni az eljegyzés dolognak, inkább az esküvő szervezésre fordította az idejét – már fél évvel ezelőtt elkezdték szervezni a decemberi eseményt – de ahogy a meghívottak névsora szaporodott, Ginnynek rá kellett jönnie, hogy az esküvője nem lesz olyan bensőséges, mint Fleuré és Billé. Hiszen mégis csak egy Malfoy felsége lesz, olyan embereket is meg kellett hívniuk az illem miatt, akiket szinte alig ismernek, és olyanokat is, akiket kifejezetten utálnak. Tehát családias ünneplésre csupán az eljegyzési partin lehet szó. Ezek a gondolatok segítettek neki erőt venni magán, és folytatta a szervezést.


A ház is lassan megtelt. Hazajött Charley barátnőjével, Zamfirával, akit Erdélyben ismert meg, és akivel nagyon komoly szándékai voltak, Mrs Weasley azonban ragaszkodott ahhoz, hogy külön aludjanak. Bill és Fleur a parti előtt két nappal érkeztek meg. Másfél éves kislányukat, Mirát is hozták, aki igai kis tündér volt vörösesszőke hajával. A lányka minden lehető módon képes volt összepiszkolni magát, és mindig pont arra téblábolt, amerre nem kellett volna.

Gabriel, Fleur húga is velük tartott, ő Zamfirával osztozott az ikrek régi szobáján. Mivel már nem maradt üres szoba, Ginny megosztotta a sajátját Trelawney professzorral. A lány ezt csöppet sem bánta. Már rég nem a csörgő karkötős sarlatánt látta benne, aki csak gyászos dolgokat tud jósolni, hanem egy, talpraesett, okos asszonyt. Furcsa, hogy az ember mennyire félre tudja ismerni a másikat – mondjuk erről a félreismerésről a professzor asszony is tehetett.

Trelawneyvel Ginny akkor ismerkedett meg jobban, amikor Harry részéről kicsinyeskedő veszekedés után Ginny kiadta a fiú útját – Harry képtelen volt szakítani, inkább kiprovokálta, hogy dobják, így eljátszhatta a mártírt az új barátnőjelöltek előtt – azóta ezt a trükköt többször eljátszotta már más boszorkákkal is.

Ginnynek el kellett bújnia egy üres folyosóra a diáktársai elől, hogy ki tudja sírni magát. Senki sem vigasztalta: Hermione távol volt Ron miatt, Luna és Neville egymásra találtak, Ginny pedig nem akart a boldog párra akaszkodni a bánatával. Ahogy sírt, egyszer csak megszólították.

– Mi a baj, kedvesem? – Ginny felnézett, Trelawney professzort látta maga előtt. – Miért itatod az egereket?

Ginny alig hitt a fülének, a tanárnőnek olyan normális volt a hangja. Nem affektált, nem beszélt sejtelmesen, és bár tele volt a keze karkötőkkel, nem zörgött velük vészjóslóan.

– Ez nagyon hosszú – sóhajtott.

– Szerelmi bánat?

– Olyasmi.

– Gyere, van egy finom teám bánat ellen! – invitálta a lányt.

A jóslástan terembe mentek, amit ez alkalommal nem lengett be a tömény füstölő illata, sőt a széthúzott függönyű, nyitott ablakokon áradt be a sápadt, őszi napfény és a friss levegő. Így elég kellemes látványt nyújtott a szoba.

– Tanárnő, mi történt itt? – bukott ki a lány száján, miután megkapta a teát, és leült az egyik székbe.

– Itt? – nézett körbe Trelawney értetlenül – Semmi. Mindig ilyen a szobám, ha nem kell órát tartanom.

– De Levander és Padma állandóan arról áradoztak, hogy a szünetekben is milyen sejtelmes önnél a hangulat.

– Azok a lányok rettentően idegesítettek, amiért a nyakamon lógtak – legyintett a professzor asszony –, és nem jutottam friss levegőhöz, nem csak képletesen, hanem igaziból sem.

– Azt hittem, szereti a munkáját – álmélkodott a hallottakon Ginny.

– Szeretem is, de az igazi látáshoz nem kell színpad, meg cifraság. Kifejezetten öröm volt a számomra a sok kristálygömböt a halálfalókra bűvölni.

Ginny élénken emlékezett arra, hogy amikor a csata idején egy nagydarab halálfaló rátámadt, az mentette meg az Avada Kedavrától, hogy a férfi fején összetört egy méretes kristálygömb, mielőtt kiszórta volna az átkot.

– De Dumbledore professzor ragaszkodott ehhez a díszlethez – folytatta Trelawney.

Ginny kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– A professzor azt akarta, hogy mindenki lököttnek nézzen engem, kuruzslónak. Így garantálhatta a biztonságomat. Ahogy előadtam magam az órákon, senki sem hitte el rólam – legalábbis az értelmesebb diákok –, hogy meg tudnám jósolni, akár az aznapi időjárást. Egy olyan nagy súlyú jóslatot pedig, ami… Tudjukki és a kiválasztott sorsáról szólt, nem is nézett volna ki belőlem senki. Ezenkívül így, hogy a diákok nem vettek komolyan, szemmel is tarthattam azokat, akiket Dumbledore professzor a figyelmembe ajánlott. Üres sherrys üvegekkel dülöngélve, előtte jól leöntve a ruhám az itallal, hogy bűzölögjek, mintha hektószámra innám, tudomást sem vettek rólam. Azt hitték részeg vagyok.

– Harryt figyelte?

– Á, dehogy! – legyintett – Nem, más diákokat kellett szemmel tartanom, főleg az akkori ellenség táborából, és értékes jelentéseket tettem az igazgató úrnak. A professzor meg én nagyon jó barátok voltunk, még ha a külvilág számára úgy tűnt, én csak egy idegesítő tanerő vagyok, akit Dumbledore szelíden elviselt. Az álcámnak köszönhetően, amikor Piton lett az igazgató, az új „tanárok” sem figyeltek fel rám, így ki-kihallgattam őket, majd McGalagony professzorral és a többiekkel próbáltunk a diákok védelmére minél hatásosabb varázslatokat kieszelni. Például azért kellett azokat az „álomfogó” amulettet is viselnetek.


Ginny élénken emlékezett az ovális alakú amulettre, ami egy fekete pettyekkel tarkított mélykék, fényes kő volt. A kő és a bőrszíj találkozásánál fehér, fekete gyöngyöcskék díszelegtek. A kő egyik oldalába felágaskodó anyamedve volt faragva. Mindenkinek kötelező volt hordania, még McGalagony professzor is szóvá tette, ha valaki nyakában nem látta. A Carrow testvérek pedig, a diákok minél inkább utálták az amulettet, annál inkább azon voltak, hogy viseljék.

– Mivel én adtam, a halálfalók értéktelen vacaknak nézték, valójában azonban Madam Pomfrey, Flitwick és McGalagony professzor fejlesztették ki a kis medálokat, amik fájdalmakat csillapítottak, például Cruciátus esetén, illetve a sebek a hatásukra gyorsabban gyógyultak – magyarázta tovább a tanárnő, majd belekortyolt a teájába.

– Eleget fecsegtem, mondd el, miért sírtál annyira a folyosón?

Ginny nagyot sóhajtott.

– Harry nem szeret. Ráadásul az orrom előtt enyeleg más lányokkal – hangja elfúlt a rátörő sírástól. Gyorsan kiitta a csészéjét, majd letette az asztalra. – Rá kell jönnöm, hogy alig vannak barátaim, legalábbis lányok körében. A többség csak Harry miatt barátkozott velem, mert többet akartak tudni róla. Most meg az én „tippjeim” alapján csavarják el a fejét – zokogott. – Nincs itt Hermione sem, pedig vele mindent megbeszélhettem régen.

– Ne sírj, gyermekem! – Trelawney elvette Ginny elől a már üres csészét, és azt vizsgálgatta. – Az első szerelem már csak ilyen. Ahogy nézem, nem sokáig leszel magányos, a szerelem ismét rád fog találni.

Ginny kisöpörte a szeméből a könnyeket, és a tanárnőre nézett, aki nagyon alaposan tanulmányozta a lány csészéjében megülő zaccot.

– Azt mondta, az igazi látáshoz nem kell cifraság.

– A teafű nem cifraság, ebből tényleg lehet jósolni – bólogatott az asszony a csészét forgatva kezében.

– Akkor Harry visszatér hozzám? – lelkendezett a lány.

– Azt mondtam, nem leszel egyedül – Pillantott fel a csészéből Trelawney.

– Hülyeség az egész! – húzta el a száját Ginny, majd mély levegőt vett – Jobb, ha megyek. Köszönöm a teát.

– Szívesen, máskor is. Ha beszélgetni van kedved, itt vagyok.

Ginny elhatározta, hogy többé nem beszélget Trelawneyvel, de már másnap ott volt nála, mert Harry megint lehetetlenül viselkedett, és ki is tiltotta őt a kviddics csapatból, amikor – Ginny szerint jogosan – hozzáütött egy „Harry imádlak”-ot bekiabáló lányhoz egy gurkót.

– Az a lány nem tudott leállni, azt hajtogatta: Szeretlek Harry, imádlak… Zavarta az edzést – panaszkodott.

Eleinte csak hetente kereste fel a tanárnőt, majd már minden nap. Trelawney professzor az egyik legjobb barátja lett, főleg azután, hogy bejött a jóslata, és Ginny nem marad egyedül.

*


Hermione Granger, Ron nagy örömére, az eljegyzési parti előtti utolsó héten gyakran megjelent az Odúban segíteni Mollynak és Ginnynek. Ron kezdeti lelkesedését azonban letörte, hogy a lány tényleg csak ezért jött, vele nem foglalkozott különösebben. Miután Fleurék is megérkeztek, még jobban kikerült a középpontból. Egyik nap ebéd után Molly a kánikula miatt egy kis pihenőt rendelt el a nagy takarításban. Ron elérkezettnek látta az időt Hermionéval szóba elegyedni. Be is ment a nappaliba – a többiek a konyhában tartózkodtak –, de a lány gyorsan elővett egy hatalmas könyvet, meg több tekercset a táskájából, és tovább turkált a khaki színű zsákban.

– Hermione, te sosem változol, most is csak a tanuláson jár az eszed – próbálta viccesen elütni a mondatot.

– Tévedsz, Ron, most nem tanulok.

– Akkor mit csinálsz?

– Dolgozom – válaszolta, miközben egy halom fényképet is elő vett és az asztalra terítette őket.

– Ha ennyire el vagy havazva, miért jöttél segíteni Ginnynek? – kérdezte a fiú rosszmájúan.

– Ginny a barátnőm – felelte szűkszavúan a lány. – Jó, hogy segítek neki. De azt ne várd el, hogy a szabadidőmben téged szórakoztatlak. Majd a partin…

– Majd a partin szórakoztatsz? – kapott a szaván a lánynak.

Hermione gyilkos pillantást vetett a fiú felé.

– Majd a partin beszélgetünk – fejezte be hidegen. – De ha megint beszólsz, akkor ott sem.

– Jól van na – mormogta Ron. Hermione csak elhúzta a száját, és a papírjaiba temetkezett.

– Kér valaki eper fagylaltot? – kérdezte Ginny, aki most rontott be az ajtón.

– Én igen, de itt csak citrom van – szólt epésen Ron, miközben Hermonét nézte, majd kiment a szobából.

– Én majd később – mosolyodott el Hermione.

– Rendben – Ginny ezzel eltűnt az ajtó mögött, de pár perc múlva meg is jelent egy bőségesen megpúpozott fagyis kehellyel.

– Anya azt mondta, frissen jó a fagyi, ezért úgy gondoltam, behozom neked a részed – Ginny Hermionéhoz lépett. A barna hajú boszorkány próbált helyet csinálni az asztalon a fagyis kehelynek, így egy rakás fényképet levert, amik a földön landoltak.

– Várj, segítek felvenni őket! – ajánlkozott Ginny, miután egy szabad részre letette a fagyis poharat.

– Ezek hol készültek? – kérdezte Ginny álmélkodva. – Nem is mondtad, hogy voltál Jamanban. Miért ilyen furcsa a világítás, éjszaka vettétek fel őket? Azt hittem, nem lehet képeket készíteni.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét értetlenül Hermione. – Én sosem voltam Jamanban.

– De ez a Nakbar templom belső szentélye – mutatott a képen egy fekete épület felé Ginny.

– Ezek a képek Egyiptomban készültek, az új felfedezésünkről.

– Ez akkor is olyan, még a körötte lévő téglalapok is úgy állnak, mint a maharik sírjai – bólogatott Ginny.

– Valóban? Ez nagyon érdekes. Voltál benn az épületben? Hogy néz ki belülről? – kérdezte izgatottan Hermione.

– A szentélyt csak kívülről láttam. Ramani kardját, egy fürt hajával egy ilyen téglalap alá temették – mutatott a képre Ginny. – Elméletileg őt is oda helyezték volna el a szokások szerint, mivel mahari volt, de valamiért inkább a családi kriptába temették el, Akramban.

– Szívesen elmennék megnézni közelebbről azt a templomot. Kíváncsi vagyok a belsejére.

– Nem engednének be oda. Még fényképezni sem lehet, még a belső kertet körülvevő hatalmas márvány falat sem, maximum kilométerekről. De azok a képek sem sikerülnének jól, valami bűbáj a mugli és a mágikus fényképezőgépeket is zavarja. Csak az uralkodó család és néhány főpap léphet be egyáltalán a szentélybe. A jamani közembereket is csak nagy járványok idején engedik be az istenhez könyörögni, akkor is csupán a belső kertbe, a sírokig, a szentély elé. Átlagos napokon csak a templom elé tehetik le az áldozatként felajánlott dolgokat; virágot, ételt, ilyesmit.

– Ezeket honnan tudod?

– Egy prospektusról, de azon sem volt kép az épületről. Mi külföldiek hatalmas kegyben és megtiszteltetésben részesültünk azzal, hogy a temetésen egyáltalán a templom közelébe mehettünk, hogy beléphettünk a belső kertbe. Nem tudom, miért őrzik annyira, egy rakás márvány az egész.

– Lehet, valamilyen különös varázslatot rejt – gondolkozott el Hermione.

– Lehet, de az is lehet, hogy semmit – lombozta le Ginny barátnője lelkesedését – Csak ezzel erősítik a misztikus hatást a népben.

– Az egyiptomi leletben, az épületben halottak voltak – jegyezte meg Hermione. – Mindegyik egy egykoron törött, de már összeforrt rúnakard markolatát szorongatta.

– Itt biztos nincsenek ilyenek, a királynő azt mondta, hogy az évszázadok során eltört kardokat nem forrasztották össze, és nem is temették el azokkal a maharikkal akiké volt. Valahol külön tárolják őket, de hogy hol, azt természetesen nem mondta el.

– Biztos a szentélyben – vélekedett Hermione.

– Lehet, de ekkora védelem minek nekik? Úgy értem, Lestrange csak a fél karját adta azért, hogy összeforrjon a kard, nem állt meg a Föld, nem lett vége a világnak a történtek miatt. Csak egy gonosz nő fél kézzel ment az Azkabanba.

– Ha nem vágták volna le a karját időben, meghalt volna – fűzte hozzá Hermione.

– Ez igaz. De akkor sem történt volna semmi olyan, amitől félni kellene. Ugyan kinek hiányozna az a bolond nőszemély? – vonta meg a vállát Ginny.

– Drágáim, gyertek, megjöttek az asztalok, és a sátor! – kiabált be Mrs Weasley. Hermione az időközben megolvadt fagylaltját felhörpintette a kehelyből, az asztalra felhalmozott dolgait a táskájába bűvölte, majd kisietett az Odú udvarába, segíteni megfelelő helyre bűvölni mindent a másnapi eseményhez.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)