Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 21]

+++ betűméret ---
<< >>


-12-
Megemlékezés és találkozások


Miután Hermione nem túl tisztességes sarokba szorítása után Draco feldúltan elhagyta a minisztériumot, hosszú időn át nem tudott napirendre térni a történtek fölött. Ehhez az a néhány nap sem volt elég, ami alatt Astoria és a hihetetlen kívánságai lefoglalták annyira, hogy a szokásosnál kevésbé jusson eszébe az ominózus eset. Ráadásul felesége valami olyasmit kért – jobban mondva várt el – tőle, amiről Draco szűkebb környezete pontosan tudta, hogy egyáltalán nem fűlik a foga hozzá; ez pedig a minisztérium által évenként megrendezett emlékest volt. Majdnem annyira gyűlölte, mint egykor magát a háborút, az esemény miatt ugyanis az év ezen szakaszában rá nem jellemző tüneteket produkált, többek között gyomorgörcsöt és sokszor kontrollálhatatlan szitkozódásokat. Ott állni a bálteremben a száznál is több varázsló és boszorkány között… Ilyenkor szinte meztelennek érezte magát, mintha ujjal mutogatnának rá, kiváltképp, mivel a családjának valójában nem is járt a meghívó, amit sosem bánt egyikük sem. A háború okozta gyötrelmeket minél jobban el akarták felejteni, nemhogy egy giccses este keretében még fel is emlegetni! Astoriával viszont több dolog járt együtt, a példás társadalmi élet pedig egy volt ezek közül, és a Greengrass család tagjaként Astoria is minden évben kapott meghívót, melynek eredményeképpen kísérőként magával vihette választottját.
Régen bezzeg minden más volt, a kezdetekkor Astoria megértette, hogy Dracónak ez nem áhítatos megemlékezés, sokkal inkább szégyenfolt, a tiszta, feddhetetlen meghívottak között pedig feketebáránynak érezte magát. Megértette, egészen egy évvel azelőttig. A férfi számára utólag ez amolyan rossz ómen volt, amikor a nő múlt évben előállt azzal, hogy márpedig ragaszkodik ahhoz, hogy együtt menjenek el, egyrészt, mert szerinte ez az év egyik legnagyobb társasági eseménye, másrészt pedig azért, mert Greengrasséknek rögeszméje volt, hogy a Malfoy nevet – amennyiben hamarosan bizonyára egyesülnek családjaik – a lehető legtisztábbra kell mosni, akkor is, ha így is csak piszkosszürke marad.
Az előző évben tehát Draco átesett a tűzkeresztség ezen formáján, Astoria pedig égre-földre ígérte, hogy ez lesz az egyetlen alkalom abban az esetben, ha nem érezné jól magát az estélyen. Nos, az egykori mardekáros annyira nem érezte jól magát, hogy még a tánc megkezdése előtt távozott, nyomatékosan megkérve Astoriát, hogy soha többé ne sodorja ilyen roppant kínos helyzetbe. A megvető oldalpillantásokat ráadásul nem is a legilletékesebbektől, Weasleyéktől vagy Pottertől kapta, hanem olyan, csak látásból ismert mágusoktól és vén boszorkányoktól, akik csak hírből ismerték a roxforti csata borzalmait és előzményeit. Mérhetetlenül gyűlölte az embereknek ezt a típusát, emellett viszont jóformán bele sem gondolt abba, hogy bizony ő maga elítélhetőbben, de legalábbis hasonlóan ítélkezik mások felett. Még akkor is, ha felnőtté válása óta viszonylag visszafogott lett.
De Granger és az a különös tekintet… Biztos, hogy ő is ott lesz az estélyen, kizárt dolog, hogy kimaradjon egy ilyen eseményből, ahol kedvére fontoskodhat és váltogathatja a kesergő és halálra vált arckifejezéseit. Úgysem tud mást, csak zavart okozni azokkal a barna, számon kérő szemeivel, jellemző módon búval bélelt arckifejezésével, amivel igazán ki tudja kergetni őt a világból. Múlt évben nem látta, igaz, nem is kereste, ráadásul Granger nem az a feltűnő fajta, egy tűt a szénakazalban hamarabb észre lehet venni, mint őt, a szénakazal hajával… A lány már másodszorra okozott csalódást neki, emiatt olyan felháborodást érzett irányába, mint még soha azelőtt. Egyébként is, gyűlölte az előtte álló napokat, minden vágya az volt, hogy megszabaduljon a bál gondolatának terhétől, és valami nagyszerű indok segítségével jó messze utazzon az országból, lehetőleg minél több napra…

~*~


A minisztériumi bál estéjén Hermione idegesen nézett körül a hatalmas teremben összegyűlt embertömegen. Az előcsarnok meglehetősen kihalt volt, ő pedig szokás szerint korábban érkezett. Bízott benne, hogy Weasleyék, de legalább Harry és Ginny is hasonlóképpen cselekedtek, mert semmi kedve nem volt esetlegesen belebotlani Astoriába. Nem gondolta volna, hogy a nő jelenetet rendezne mindenki előtt, de jobban örült volna, ha mindenesetre van mellette valaki alibiként. Elfogadta az egyik pincér által kínált pezsgőt, és körbekémlelt a tértágító bűbáj ellenére is zsúfoltnak tűnő teremben. Amikor meglátta Percy vörös üstökét, mellette felesége, Audrey világítóan szőke hajával, tudta, a többiek sem lehetnek messze.

– Szervusztok! – sétált oda hozzájuk barátságosan. Percy, akit hetekkel azelőtt léptettek elő főosztályvezető helyettessé, kimért örömmel, Audrey ellenben szívélyes öleléssel köszöntötte.

– Nagyon örülök, hogy itt vagy, Hermione – biccentett szertartásosan Percy. – Gyönyörű estély, nem igaz? A vezetőség ismét kitett magáért. Ez a kimért ízlésesség az, amire ilyen érzelmi hullámvasút közepette szükségünk van.

– Igen, azt hiszem, jól látod – hagyta rá Hermione. Az évek során Percy jelleme jelentős változáson esett át, de kissé gőgös, fontoskodó viselkedését nem tudta teljesen levetkőzni. A régi időkkel ellentétben Hermione egyre kevésbé tartotta őt kellemes társaságnak, így inkább Audrey-hoz fordult. – Mi újság veletek? Hogy van a kis Molly? Már ezer éve nem láttam.

– Azóta jól meg is nőtt – újságolta büszkén a fiatal nő. – Már gügyög, és Percy meg van győződve róla, hogy az első szavait is kimondta már. Szerintem túloz, de jobb nem vitába szállni vele – legyintett nevetve. – És te hogy vagy? Milyen a munka?

Hermione már épp válaszolt volna, amikor meghallott egy nagyon ismerős hangot.

– Nem hiszem el, hogy Ron képes volt távol maradni – füstölgött Ginny, és anyjára pillantott.
A teljes Weasley család, Harryvel, Ginnyvel és a szülőkkel az élükön épp feléjük tartottak. Mrs. Weasley, bár az évek során látszólag feldolgozta Fred halálát, ezeken a megemlékezéseken mindig kiült arcára az, ami előtte soha, és ez megállíthatatlanul jelezte mindegyikőjük számára, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Mindennek ellenére igazán jó volt rájuk nézni; Mr. Weasley a régi, kopott dísztalárját egy új, elegáns fazonra cserélte, Mrs. Weasley tőle szokatlan módon teljesen feketében volt, Fleur csak úgy ragyogott, és ezáltal a mellette lépkedő Bill is, Charlie szokás szerint kísérő nélkül érkezett, George pedig Angelinával. Hermione szívét melegség öntötte el, amikor odaértek hozzájuk. A köszönés szintén egy kisebb szertartásnak is beillett volna, annyian voltak.

– Dolga van, azt írta – legyintett megértően az asszony, visszatérve az előző beszélgetésre. Sosem erőltette volna rá gyermekeire, hogy akaratukon kívül akár csak kicsit is átéljék azt a fájdalmat, amit egykor, de eddig úgy tűnt, minden Weasleynek szüksége van ezekre a pillanatokra. Családjuk mindig is összetartó volt, de a veszteség még jobban összekovácsolta őket, Percy töredelmesen megbánta viselkedését, és még Charlie is gyakrabban látogatott haza Romániából, mint annak előtte. Hermione pedig rettenetesen örült, hogy Ronnal való, kérészéletű kapcsolatának vége nem vonta maga után a családból való kirekesztést, a Weasley házaspár úgy bánt vele, mintha ő is a lányuk lenne, és ugyanúgy bérelt helye volt a családi asztalnál, ahogyan egykor.

– Dolga van...– visszhangozta méltatlankodva Ginny. – Hónapok óta nem láttuk, ő pedig még egy ilyen eseményt is képes kihagyni. Kíváncsi lennék arra a híres dolgára.

– Fogadok, hogy valami nő van a dologban – jelentette ki Percy olyan magabiztossággal, mintha legalábbis személyesen figyelné meg a nap huszonnégy órájában a világban kóborló öccsét. – Ginnynek igaza van, holnap első dolgom lesz írni neki. Ez a bárdolatlan viselkedés már tényleg mindennek a teteje.

– Eszedbe se jusson! – kelt legkisebb fia védelmére kelve Molly. – Ron tudja, mit csinál, és ezzel csak felesleges vitát szítanál a családban.

– Olyan vitát, ahol kivételesen mindenki az ő pártját fogná – morogta Ginny.

– Mi az, hogy kivételesen? – suttogta hitetlenkedve Percy.

– A húgod nem úgy értette…

– Hermione, beszélhetnénk? – csapott le Harry, kihasználva a pillanatot, hogy mindenki a Ginny és a bátyja között kialakulni készülő parázs vitára figyel. Hermione felvont szemöldökkel bólintott, és követte a férfit egy félreeső felvonóhoz.

– Merlinre, remélem, nem az irodádba akarsz felvinni! – jegyezte meg viccelődve, amikor már egyébként is aránytalanul távol kerültek minden embertől, úgy tűnt azonban, hogy nem alaptalanul…

– De, pontosan oda. Gyere, szálljunk be! – ragadta meg a lány karját, és maga után húzta a liftbe. A szédítő utazás csak pár pillanatig tartott, és néhány girbegurba folyosó után már az Auror Parancsnokságon, Harry irodájában voltak.

– Nem értem, erre mi szükség volt. A megemlékezés nemsokára kezdődik, és a többieknek fogalma sincs róla, hol vagyunk – mondta Hermione körülbelül ötödszörre, zavartan felmutatva félig üres pezsgőspoharát. – Nézd, még ezt is felhoztam… Őrület.

– Ginny tudja, mondtam neki, hogy beszélni szeretnék veled, és hidd el, jobb, ha ezt tényleg nem hallja senki.

– Valami baj van Ronnal? – kérdezte meglehetősen kevés aggodalommal a hangjában, ugyanis egy különös megérzés folytán pontosan tudta, hogy nem vörös hajú barátjukról lesz szó, hanem valaki egészen másról…

– Malfoyjal van baj. Ginny mesélte, hogy már nem dolgozol a feleségének – tért rögtön a tárgyra Harry. Komolynak és gondterheltnek tűnt.

– Hát, ez remek! – csapta össze a tenyerét felháborodottan Hermione. – Nézd, én nagyon örülök, hogy egymásra találtatok, de abból kezd egy kicsit elegem lenni, hogy valamelyiktök mindig másodkézből jut egy velem kapcsolatos információhoz, ráadásul az én beleegyezésem nélkül. Nem hiába mondok el valamit Ginnynek először, valamit pedig neked, Harry. Ez nem így működik, visszaéltek a helyzettel!

– Aggódunk érted, Hermione – mondta halkan Harry.

– Aggódtok! Remek! Már csak azt nem értem, hogy miért kellene mindig aggódnotok értem? Aggódtok, mert sokat dolgozom, aggódtok, mert ritkábban látom a szüleimet, aggódtok, hogy nincs senkim, aggódtok, ha végre jobban mennek a dolgaim, aggódtok, ha Malfoy megmutatja nekem egy kedvesebb oldalát…

– Malfoynak nincs kedves oldala, Hermione! – ellenkezett makacsul. Rég látta ennyire ingerültnek legjobb barátját, ez pedig kissé elbizonytalanította. Nem gondolta, hogy ő bármivel is több lenne a lánynál, azt pedig pláne szerette volna elkerülni, hogy úgy tűnjön, okoskodni akar, de egyszerűen nem tudta magában tartani aggodalmait, ezért mit sem törődve a másik méltatlankodásával, folytatta. – Ezt kellene végre megértened. Malfoy egy ostoba balek, aki mindig oda simult, ahonnan többet remélt, és most sincs ez másként.

– Köszönöm a kedvességed! – ironizált a lány. – Nyilvánvaló, hogy velem csak az áll szóba, aki nyer is vele valamit…

– Tudod, hogy nem úgy értettem! És azt is tudnod kell, hogy ő tényleg egy alattomos, gyáva alak.

– Összetéveszted az apjával – kelt a védelmére fogcsikorgatva Hermione; nem is igazán értette, miért. Egyrészt mindenáron ellenkezni akart Harryvel, másrészről viszont tényleg úgy gondolta, nem teljesen igazak a sztereotípiák, amiket időről-időre a szőke férfiről állítanak.

– Szép! Merlinre, Hermione, ezt te sem gondolhatod komolyan. Mindenki tisztában azzal, hogy miféle. Sőt, régen te magad is pontosan osztottad a nézeteinket, most viszont… Mintha kimosták volna az agyadat.

– Éppen most látok tisztán. Ha ezer ember mondja is a butaságot, az attól még butaság marad*. Sem te, sem pedig Ginny nem látjátok azt, amit én láttam, amikor a kú… Amikor a kúriában szóba elegyedtünk – vágta ki magát. Először majdnem elszólta magát, azt akarta mondani, hogy amikor a kúriában vendégeskedett, de aztán rájött, hogy Harry remélhetőleg semmit nem tud a Crak-incidensről.

– Mi az, hogy szóba elegyedtetek? – bámult rá kikerekedett szemmel Harry. – Álljon meg a menet! Én még lemaradtam ott, hogy azt a rémes munkát végzel a drágalátos feleségének. Vagy esetleg van még valami, amiről én nem tudok? – kérdezett rá gyanakodva.

– Ha lenne, sincsen hozzá semmi közöd, amíg ilyen modorban beszélsz velem. És ha javasolhatom – mutatott az irodában levő faliórára –, akkor most rekesszük be ezt a beszélgetést, mert semmi kedvem Molly méltatlankodását hallgatni, ha elkésünk, pláne nem azok után, amit most műveltél velem. – Hanglejtéséből ítélve Harry úgy vette észre, hogy Hermionénél most tényleg betelt a pohár. Évtizedes barátságuk alatt ritkán látta ilyennek a lányt, és pontosan tudta, Hermione nem válna ok nélkül ilyen ingerültté. Szívesen feszítette volna tovább a húrt, hogy kiszedje belőle, mi is folyhat valójában a háttérben.

– De Hermione…

– Nézd, Harry. Sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas az ilyen társalgásra. Nem is értem, miért nem kerestél meg egyszer sem, mikor itt dolgozunk egy köpésre egymástól. Komolyan gondoltad, hogy a megemlékezés éjszakáján tíz perc alatt fogjuk átrágni magunkat azon, amit még magam sem értek?

– Az utolsó mondatodat hallva most már én sem értek semmit. De nagyon nem tetszik nekem ez az egész, és tudod, hogy a végére fogok járni.

– Ha megkérhetlek, ne vállald át Ron szerepét. Az ok nélküli ítélkezésből úgy tudtam, kinőttünk. Másrészt pedig úgy hallottam, van elég munkád. Foglalkozz azzal, Harry, mert ameddig így viselkedsz, biztosan nem fogsz semmit megtudni tőlem – mondta ki a végszót Hermione, majd azzal a lendülettel sarkon fordult és elhagyta a fiatal auror irodáját.

Harry a pálcájával tartotta fel a liftet, így érte utol felpaprikázott barátnőjét.

– Valami nem stimmel, és én nem Ginny vagyok, hogy beletörődjek – folytatta, mikor visszaértek az előcsarnokba, mit sem törődve azzal, hogy már szinte tapintani lehetett a feszültséget.

– Akkor majd valamikor leülünk és beszélgetünk – szűrte a fogai között Hermione, rá sem nézve a férfire.

– Nagyon remélem, hogy erre hamar sor fog kerülni.

– Rendben, de akkor engem se hagyjatok ki!

Az ismerős hang hallatán Hermione rögtön felkapta a fejét, és megbizonyosodott afelől, hogy nem tévedett; Ron teljes életnagyságban, vadonatúj sötétkék dísztalárban, kitárt karokkal lépdelt feléjük, a lánynak pedig hirtelen az összes mérge elszállt.

– Ron! El sem hiszem, hogy itt vagy! – Meglepetten kiáltott fel, szinte egyszerre Harryvel, és még akkor is alig hitt a szemének, amikor vigyorgó barátja megölelte.

– Átugrottam Spanyolországból, és gondoltam, benézek ide is. Nyilvánvalóan csakis a svédasztal miatt. Olyan finom disznóhúsos pitét sehol a világon nem lehet kapni, mint amit ezen a fogadáson minden évben felszolgálnak – viccelődött, aztán komolyabban folytatta. – Azért merőben más oka is van az ittlétemnek. Tudjátok, hogy anyának milyen fontos, hogy ilyenkor együtt legyünk. De nektek bevallom, hogy a pite is előnyt élvez.

– Te sosem változol – csóválta a fejét Hermione.

– Jó is, hogy itt vagy, mert Ginny és Percy már majdnem szövetségre léptek ellened – vigyorgott Harry. – Percy odáig ment, hogy közölte, levelet fog írni neked.

– Szerintem még a címemet sem tudja. Ráadásul, amikor megláttak, egyikőjük sem úgy viselkedett, mint akik bosszút forralnak – forgatta a szemeit Ron. – De veletek meg mi van? Kicsit idegesnek tűntetek – jegyezte meg, és Hermione őszintén meglepődött az észrevételen. Ronnak általában még az sem tűnt fel, amit egyenesen az arcába toltak, nem azért, mert buta lett volna, egyszerűen nem volt az a megfigyelő típus, ezáltal pedig az ominózus reakció sem volt rá jellemző.

– Tudod, csak a szokásos. Harry tanácsot kért munkaügyben, én pedig túlokoskodtam az egészet, na, és persze ő és Ginny képtelenek leszállni rólam és a tényről, hogy idén is partner nélkül érkeztem – legyintett Hermione, közben olyan oldalpillantást vetve Harryre, hogy a fiatal férfinek még a kedve is elmenjen az ellenkezéstől. A mese valóságosnak tűnt, és Ron nem is lepődött meg; ez a két dolog valóban potenciális vitaalap lehetett két barátja számára.

– Az érkezésem másik oka ehhez kapcsolódik – jegyezte meg titokzatosan. – Mi lenne, ha ma este én volnék a kísérőd?

– Hát, Ron… – kezdett bele tettetett komolysággal a lány. – Tudod, hogy negyedikes korunk óta már százszor lemondtam arról, hogy ez valaha bekövetkezik, most viszont alaposan elgondolkoztattál…– fintorodott el, amivel elérte, hogy Ron elbizonytalanodjon. – Örömmel veled tartok – húzódott széles mosolyra a szája, mire barátja megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Már komolyan azt hittem, hogy a régi sérelmeket pont ma este akarod megtorolni rajtam.

– De mesélj, mikor jöttél haza?

– És hogyhogy idén nem az egyik külföldi kis barátnődet hoztad el? Ez nem vall rád – ugratta Harry.
Ron zavartan mozgolódni kezdett, és oldalra sandított, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket.

– Hát… Megismertem egy lányt, az tény, de… Az igazság az, hogy nem szívesen hoztam volna el ide.

– Ennyire kellemetlen jelenség? – kérdezte részvétteljesen Hermione. Ronnak nem volt túlzottan nagy szerencséje a nők terén, habár az kétségtelen, hogy barátnőinek nagy része csinos és dekoratív egyéniség volt. Amikor azonban megszólaltak… Hermione inkább nem emlékezett vissza az utóbbi két lányra, akik közül az egyik annyira butácska volt, hogy egy egyszerű tisztítóbűbájt sem tudott elvégezni, amikor magára borította Mrs. Weasley házi készítésű áfonyaszörpjét, a másik pedig viselkedésében leginkább Astoriához volt hasonlatos, épp csak akkora befolyással nem rendelkezett.
Miután ő és Ron szakítottak, és a fiú néhány hónappal később hazahozta az első „szuvenírjét”, egy tengerentúli lányt, Hermione borzalmasan érezte magát, és nem azért, mert volt barátja olyan hamar vigaszra lelt. Nyilván ez is zavarta valamennyire, de hiúságát leginkább az sértette, hogy Ron rendszerint olyan barátnőket választott, akik szöges ellentétei voltak neki, és úgy egyáltalán minden általuk ismert boszorkánynak.
– Épp ellenkezőleg… Margaretnek hívják. – Ahogy kimondta a nevét, Ron vonásai egy pillanatra ellágyultak.

– Úgy nézel ki, mint aki épp abban a pillanatban falt fel egy doboz szerelmi bájitallal töltött bonbont. Ugye nem érzed az ismerős tüneteket? – csipkelődött tovább Harry, mire Hermione kétkedve elmosolyodott, kíváncsian várva a folytatást. Ron fel sem vette a kesztyűt.

– Kanadai, de Spanyolországban ismertem meg. Szép és nagyon okos.

Ez utóbbiról a barátai nem voltak meggyőződve, ugyanis az erről alkotott véleményük rendszerint erősen eltért Ronétól, de mindketten kimondatlanul is tudták, ezt nem is az ő feladatuk eldönteni.

– Ha ennyire stimmel minden, akkor mi a baj? Mert valami baj van, az messziről látszik – érdeklődött Hermione.

– Pontosan ez! – kiáltott fel Ron, majd még az előbbinél is halkabban folytatta. – Jól alakulnak a dolgaink, sőt! Tudjátok, legutóbb a naplementében sétáltunk Costa de la Cruz tengerpartján, ahol még a homok is hófehér, ő pedig mesélt valami bolondos helyi legendát egy kimondhatatlan nevű varázslóról, én pedig már majdnem megkértem, hogy jöjjön velem ide, amikor… beijedtem. Nem akarom bedobni a mélyvízbe, tudjátok, milyenek anyáék.

– Édesanyádék nagyon kedvesek…

– Hermione, te is láttad, hogy viselkedett anya, amikor Fleur belépett a családba. Aztán jött Audrey, Angelina… Komolyan még Audrey úszta meg legjobban közülük, de ő is csak azért, mert Percy múltja miatt anya nem akart alapot szolgáltatni egy újabb veszekedéshez. Na, és persze te, Harry, aki akkor is egy szent lennél a szemében, ha holnaptól tömeggyilkossá válnál. Margaret olyan törékeny, nem szeretném, ha megijedne.

– Ron, én megértelek. De annyira azért nem vészes a helyzet. Mrs. Weasley végül mindenkivel megbékélt, ezek csak múló rögeszmék nála, pedig ő is pontosan tudja, hogy mindannyian ki tudjátok választani a hozzátok illőt – érvelt Hermione, de amikor meglátta barátja arckifejezését, elhallgatott. – Jó, igazad van, tényleg jobb, ha vársz még egy kicsit, mielőtt megjelentek.

– És ne felejtsd el felkészíteni Margaretet az édesanyád egyszemélyes receptismereti versenyére – figyelmeztette komolyan Harry.
Egyszerre tört ki belőlük a vihogás, amikor eszükbe jutott a régi emlék. Mollynak ugyanis kedvelt tevékenysége volt a saját maga által kifejlesztett próbatétel, aminek segítségével szerinte tökéletesen lehetett szemrevételezni a komoly kapcsolatnak ígérkező lányok rátermettségét. A feladat egy ártatlan csevegésbe volt burkolva, addig egyikük sem tudta, hogy létezik, míg egyszer Angelina beszámolt róla Fleur jelenlétében, aki megosztotta hasonló tapasztalatát. A teszt látszólag egyszerű volt, Mrs. Weasley tudatlanságot színlelve rákérdezett öt-hat étel receptjére és elkészítésének módjára, majd az egyiket sürgős teendőire hivatkozva szívességként álcázva megfőzette a lányokkal. Meglepő módon a legrosszabb eredményt az addigiak során Angelina és Hermione érték el, legalábbis Molly mindkettőjüknek hosszan elmagyarázta, hogy bár dicséretes, ha egy boszorkány képzi magát és később dolgozik, nem ajánlatos elhanyagolni az otthoni teendőket sem.
Mindent összevetve, Mrs. Weasley a legkevésbé sem volt kiállhatatlan, sokkal inkább szerethetőnek és segítőkésznek bizonyult, az apró kotnyeleskedései főként csak Fleur számára voltak időnként elviselhetetlenek.

– Emlékeztek a mottóra? – kérdezte Hermione a könnyeit törölgetve, amikor végre egy levegőhöz jutott a nevetéstől. – „Hozd ki magadból a legtöbbet, tökéletes úgysem lehetsz.”
– Hát, igen, anyának megvannak a maga pillanatai. Figyeld meg, ha bemegyünk, perceken belül odajön, hogy ismét elmondja, szerinte mennyire lefogytam.

– Jobb is, ha bemegyünk, még a végén lemaradunk valamiről – bólintott komolyan Hermione, majd hirtelen megtorpant. – Te jó ég, az irodádban hagytam a táskámat, Harry! Milyen azonosító bűbájjal jutok be?

– Várj, itt van nálam a kulcs, azzal egyszerűbb – nyúlt bele a zsebébe Harry. – De inkább felkísérlek.

– Ugyan már, erre semmi szükség – ellenkezett tartózkodóan Hermione. A látszat ellenére még mindig zavarta barátja viselkedése, és nem akart szívességet elfogadni tőle. – Könnyen odatalálok, szóval…

– Ti hárman már megint merre csavarogtatok? – szakította félbe őket Molly, aki Merlin tudja, miként ért oda melléjük teljesen észrevétlenül. – Kingsley szerint hamarosan kezdődik, ti pedig szokás szerint valahol máshol vagytok. Ron, drágám, borzasztó, hogy milyen sovány vagy – csóválta a fejét rosszallóan, egyáltalán nem meghazudtolva önmagát. – Ha így folytatod, karácsonyra elég lesz egyetlen gombolyagból megkötnöm a pulóveredet. Jut eszembe, Hermione, vasárnap várunk ebédre, nincs kifogás! Ginny mondta, hogy mostanában lefoglal a sok munka, és ez meg is látszik. Ti ketten, mint akik teljesen alultápláltak! – sápítozott.

Hermione biztosította Mrs. Weasleyt afelől, hogy vasárnap ott lesz a megbeszélt időben, aztán udvariasan elnézést kért, és újfent a felvonók felé vette az irányt. Amikor lépteket hallott maga mögött, azt hitte, Harry mégis vele tart.

– Nézd, megmondtam, hogy szükségtelen kísérgetned – ellenkezett, miközben megfordult, azonban Harrynél kellemetlenebb meglepetésben volt része, Draco Malfoy személyében.

– Látom, te és Vízlipatkány remekül elszórakoztok egymással – szólalt meg vontatottan.

– Látom, még mindig nem szoktál le erről a gyerekes gúnyolódásról. A neve Ron – közölte, reményei szerint hasonló stílusban, tagoltan, mintha egy értelmileg visszamaradotthoz beszélne.

Draco elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Csak nem újra egymásra talált a rémálompár?

– Ha tudni akarod, nem. Létezik barátság is a világon, de látom, erről vajmi kevés fogalmad van. – Hermione magában felszisszent. Ezt nem kellett volna. Tudta, hogy érzékeny pontra tapintott, de Malfoynak látszólag egy arcizma sem rándult. – Egyébként meg semmi közöd hozzá. Sőt, van egy jó hírem: egyáltalán nincs már közünk egymáshoz. Szóval a felesleges, udvarias… Bocsánat, a te esetedben udvariatlansági köröket nem kell lefutnunk. Csak bólintani egymás felé, és neked jobbra, nekem balra menni.

– Nincs ínyemre ez a hangnem, Hermione… – Draco hangja vészjósló volt, és Hermione tudta, hogy keresztneve kiejtésére még nem igazán volt példa, mióta szóba álltak egymással. Mindez azonban nem hogy lágyította volna, hanem még inkább ijesztővé tette a pillanatot. Pedig az előcsarnok világos volt, fényforrásnak nem voltak híján, viszont a folyosó végéből kiszűrődő hangok tompa zümmögésként hatottak csak, nekik pedig nem volt társaságuk…

– Ez nem érzelmi alapon működik – vetette ellen Hermione.

– A múltkori viselkedésedről ez persze nem mondható el – élcelődött kajánul. Az arcáról sütött az elégedettség, amikor ismét megpillantotta a lány arcán azt a megfejthetetlen valamit, ami akkor, az utolsó találkozáskor szöget ütött a fejében. Most tovább tartott egy pillanatnál, Hermione állkapcsa megfeszült, látszólag csak ideges volt, de akaratán kívül elárulta magát; arcát elöntötte a pír. Habogni kezdett a pofátlanságról és valami másról, amit Draco nem igazán értett, aztán sarkon fordult, és mintha akromantulák kergetnék, kopogó cipővel szinte végigrobogott a folyosón.

– Menekülj csak! – szólt utána kárörvendőn.

Hagyta, hadd menjen. Amit akart, azt megkapta, Granger elárulta magát. Ennél többre pedig nem is volt szüksége. Egyelőre. Azt, hogy miként húzhatna ebből hasznot, még nem sikerült kitalálnia, és egyre inkább azt érezte, hogy talán nem is akarja megtudni.

~*~


Greengrassék természetesen a legkevésbé sem törekedtek arra, hogy feltűnésmentesen viselkedjenek az estélyen; Gerald a homlokát törölgette, Eleanor egy kicsit sem visszafogott, magenta színű ruhában pompázott, amiben úgy nézett ki, mint egy feltálalni való habcsók – amiből két angliai falu lakossága is jóllakott volna. Astoria és Daphne elegánsak voltak ugyan, de hangosan, szinte már ripacskodva társalogtak teljesen oda nem illő ügyekről. Draco legszívesebben a kezébe temette volna az arcát; ismét meg kellett állapítania, hogy hiába a hatalmas vagyon, felesége a legkevésbé sem ismeri azt a klasszikus arisztokrata illemet, amit tanulni nem is lehet, csak születni vele. A csendes visszafogottság, az elegáns szépség, ami Narcissát jellemezte, ugyan Astoriáról is elmondható volt – egészen addig, míg ilyen kihívó megnyilvánulásokkal be nem bizonyította az ellenkezőjét. A férfi kivételesen nagyon örült, hogy szülei nincsenek jelen. Egyébként sem volt képes elviselni ezt az estét, ez volt az oka annak is, hogy kiment az előcsarnokba, ahol egy széles oszlop mögül akaratlanul is meghallotta Granger és a féleszű barátainak beszélgetését… Gyűlölt ott lenni, az egész még annál is rosszabb volt, mint amire eredetileg emlékezett. A várttal ellentétben a megvető pillantások az évek múltával nemhogy csökkentek, inkább csak szaporodtak, és olyan kívülállónak érezte magát abban a teremben, mintha egy másik bolygóra került volna. A Sötét Jegy hiába halványult el a karján, ezen az estén olyan volt, mintha a homlokán lenne, és még világítana is...
Astoria sem könnyítette meg a helyzetét, hiába tudta, hogy miféle érzésekkel viseltetik a felhajtás iránt, feltűnően intve odahívott magához minden szembejövő ismerőst, akiket aztán Daphnéval és anyjukkal rosszmájúan kibeszéltek, őt pedig stílszerűen levegőnek nézte. Draco úgy döntött, ha az este folyamán esetleg betelne a pohár, ezt fogja kihasználni, addig is, a többiek példáját követve rápillantott a mágiaminiszternek fenntartott emelvényre; az emberek elhallgattak, és az este kezdetét vette.

– Köszönöm – biccentett Kingsley Shacklebolt az őszes mágusnak, amikor az néhány mondattal felkonferálta, majd megköszörülte a torkát. – Tisztelt hölgyeim és uraim, barátaim, kedves egybegyűltek! Mint minden évben, ma este is eljöttünk, hogy lerójuk tiszteletünket bajtársaink, rokonaink, hű barátaink előtt, akik nélkül most nem tartana ott a mágusvilág, ahol. Nehéz feladat évről-évre megfelelő beszédet írni egy olyan eseményhez, amire nincsenek szavak, és igazán nem akarom minden esetben magamat ismételni, de halottaink megérdemlik, hogy méltóképpen tisztelegjünk az emlékük előtt. Az eddigi hagyományokat megszakítván úgy határoztunk, hogy idén nem egyszerűen csak az áldozatok nevének felsorolásával zárom a köszöntő beszédemet, hanem sokkal rendhagyóbb módon emlékezünk meg halottainkról. Bizonyára tudomásukra jutott már, hogy közös összefogással az Bátorság Kútjának elnevezett projekt immáron megvalósult, ennek következtében az ország tizenhét varázslók lakta településén megépültek a roxforti csata ötvennégy bátor hősének neveivel fémjelzett emlékművek, melyek mindörökre emlékeztetik társadalmunkat arra, hogy sosem késő helyes döntést hozni. A veszteségünk fájdalma, mely sosem fog elmúlni igazán, legyen mindünk számára irányadó, hogy ez a példátlan összefogás, amely az utóbbi években jellemezte társadalmunkat, ne szűnjék meg soha. Most pedig egy perces néma csenddel tisztelegjünk hőseink előtt, utána pedig hallgassuk végig azoknak a névsorát, akiket sosem felejtünk.

A miniszter szavait vastaps követte, a világítás elhalványult, és mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett, majd a perc leteltével mintegy mágikus hangszóróból, gyászos férfihang kezdte sorolni a neveket.

– Jaj, ezt a részt ki nem állhatom! Rémesen unalmas – suttogta színpadiasan ásítva Astoria, és belekortyolt az italába.

Draco hasonlóképpen érzett, de számára ez alkalommal nem az unalom, hanem a bűntudat tette elviselhetetlenné a pillanatot, és az érzés, hogy nem tudta megállítani iszonyatos gondolatait, mert mind, szinte egyszerre tolakodtak az elméjébe. Fred Weasley… hányszor tett becsmérlő megjegyzéseket a bokája fölé érő, kinőtt talárjára… Colin Creevey, a túlbuzgó griffendéles, akit úgy lökött félre a folyosón, mintha övé lenne az iskola. Amanda Derreck… hollóhátas volt vagy hugrabugos talán…? Kicsit csámpás volt, ő pedig nem szalasztott el egy alkalmat sem, hogy Monstróékkal gúnyt űzzenek belőle. Ő is odaveszett. Lupin, aki a tanára volt, és akivel kamaszként mégis olyan szemtelenül viselkedett, és akinek a felesége, az ő unokatestvére volt, mégsem találkoztak egyszer sem. Tonks… Mindenki így hívta, de ő sosem nevezhette sehogy. Az érzések hurrikánként kavarogtak benne, pedig nem először élte át, ráadásul direkt hátul álltak, szinte senki nem volt mögöttük, mégis úgy érezte, hogy mindenki őket nézi. Astoria unottan kocogtatta körmeit a poháron, ő pedig olyan megsemmisülten állt, mintha ítélő bizottság előtt kellene színt vallania. A fájdalom gejzírként tört fel benne, amikor a bemondó Perselus Piton nevéhez ért. Élt harmincnyolc évet. Kettőt hátrált, Astoria kérdőn nézett rá, de nem érdekelte. Úgy érezte, ezt már nem lehet elviselni. Az egész csak egy másodperc volt, de neki egy örökkévalóságnak tűnt, a pillanat kimerevedett, és csak ismétlődött újra meg újra… Perselus Piton, élt harmincnyolc évet. Perselus Piton, élt harmincnyolc évet. Per…

Nem törődött vele, hogy ki látta, hogy elhagyta a termet, egyáltalán feltűnt-e valakinek… A minisztérium a föld alatt volt, és Draco szentül meg volt győződve arról, hogy elfogyott a levegő. Legszívesebben ronggyá átkozta volna az előcsarnokban álló fiatal őrmágust is, aki pedig nem tehetett semmiről, de végül csak rohant, minden lépéssel több levegőhöz jutva. A szabadság felé… Az átriumig nem akart elmenni, képtelen lett volna végiggyalogolni azon a hosszú folyosón, megvárni, hogy Astoria utánamenjen, ő vagy akárki kérdőre vonja. A látogatói bejárat közel volt, a telefonfülke pedig egy pillanat alatt szilárd talajra repítette, fel a hűvös, londoni éjszakába. A sétálóutca tömve volt muglikkal, az éttermekből biztató fény, kellemes zene szűrődött ki, körülötte az emberek nevettek, de mindezt csak tompa mellékzajként hallotta, a füle zúgott, és tudta, hogy nem a hirtelen magasságkülönbségtől. Még jobban kioldotta nyakkendőjét, fogalma sem volt, hová mehetne. Legszívesebben hosszú órákra kimerevítette volna az időt, hogy csak ő létezhessen, ő mozoghasson, aztán amikor minden megnyugszik körülötte, visszatérhessen abba az átkozott terembe úgy, hogy Astoria ne kérdezősködjön, az emberek ne nézzenek rá furcsállkodva, Shacklebolt pedig ne pillantson rá joviális elfogadással, azt sugallva, hogy hálásnak kellene lennie, amiért jelen lehet ott velük, és nem a börtönben vár a végítéletre.

Előző évben minden más volt. Astoria és ő akkor még egyek voltak, pedig nem volt köztük megállapodás a házasságot illetően, mégis jobban együtt voltak, mint azóta bármikor. Akkor még megértette őt, az apró, meleg kezek megfogták az övét, amikor látta, hogy nehezen bírja, a válluk egymásnak simult, és Astoria felajánlotta, hogy a beszéd után akár haza is mehetnek… Mennyire más volt minden! Akkor, abban a percben, ahogy tétován állt ott az emberek forgatagában, kisebbnek és nyomorultabbnak érezte magát még az általa olyan nagyon lenézett mugliknál is. Aztán valaki a háta mögött megérintette a karját. Idejét nem tudta, mikor érezte utoljára azt a jóleső rándulást a gyomrában. Ezer közül is felismerte volna a gondoskodó mozdulatot… Astoria… Az érdektelensége tényleg csak álca lett volna? Nagyot nyelve fordult meg, nem akarta és nem is tudta volna elrejteni a keserűséget, amit érzett, amikor azonban szembekerültek, világossá vált, hogy érzékei rútul megcsalták, és vágyai ismét szöges ellentétben állnak a valósággal.
Hermionén nem volt kabát, pedig a hűvös éjszaka megkívánta volna azt a viseletet. Az arcát nem csíkozták könnyek, de a szemein látszott, hogy azért mégsem tudta kordában tartani az érzelmeit. Dracónak pedig életében először nem jött ki hang a torkán.

– Láttam, hogy nem bírtad – szólalt meg halkan a lány.

Ugyan mit látott, mit nem bírt?!
Hermione ismét megérintette a kezét. Mi ő, valami lelkisegély szolgálat? Mégis mit képzel?

Granger keze meleg volt, ezt még az öltönyön keresztül is tapasztalta, és az előbbi érzés hasonlósága ellenére határozottan nem Astoria volt…

Hermione, mintha kitalálta volna a gondolatát, ismét megszólalt:

– Megkértem az ajtó mellett álló egyik felszolgálót, hogy mentsen ki nála, és mondja azt, hogy nem érezted jól magad, haza kellett menned. – Hermione hangja bizonytalan volt, mintha maga sem tudná, hogy jól cselekedett-e. Hogy képzeli, hogy helyette intézkedik? Maga sem értette, hogy volt olyan botor, hogy folytassa. – Ismerek itt egy csendes helyet. Van kedved esetleg enni valamit?

– Eszem ágában sincs – szűrte a fogai között. Végre képes volt megszólalni. Jobb ötlete nem lévén, biccentett, majd sarkon fordult és ott hagyta a lányt. Pont az ő társaságára és kioktatására vágyott a legkevésbé, és egyébként sem értette, mi az a pálfordulás megint, miért kedves, ha nemrég még homlokegyenest mást állított. Az efféle rapszodikusságra éppen nem volt szüksége.

Hermione tanácstalanul nézett a férfi után. Egyáltalán nem értette magát, de a szeme sarkából látta, ahogy Malfoy elhagyja a termet, a felolvasás végeztével pedig, mikor kigyulladtak a fények és a vendégsereg diszkréten mozgolódni kezdett, észrevétlenül kisurrant. Igazából azt sem tudta, hova kellene mennie, a vendégbejárat csak egy ötlet volt, és ő döbbent meg legjobban, amikor kiderült, hogy ráhibázott, és Draco ott állt háttal neki, ökölbe szorított kézzel. Tudta, hogy ideje lenne visszamennie, kiváltképp Ron miatt, hiszen a fiú számított rá, de egyszerűen képtelen volt rá, és egyáltalán nem a szabadesés hangulatát idéző telefonfülke miatt. Hirtelen ötlet folytán iramodott az egykori mardekáros után, néhány gyorsabb lépéssel utol is érte.

– Én sem szeretem ezt az egész felhajtást – mondta, mintha csak egy megkezdett beszélgetést folytatnának. – És tudom, hogy Piton professzor közel állt hozzád…

Draco értetlenséggel vegyes gyűlölettel nézett a kéretlenül mellészegődő lányra.

– Astoria miatt jöttem el. Nem tenne jót az imidzsünknek, ha külön látnának minket – visszhangozta vontatottan felesége szavait.

– Már ne is haragudj, de Astoria kissé el van tévedve. Ha egyáltalán egy másfél hasábnál többet írnak majd erről a holnapi Prófétában, akkor az Kingsley-ről és Harryről fog szólni, nem egy elkényeztetett örökösnőről – jegyezte meg csípősen Hermione, és már felkészült rá, hogy Malfoy válaszul vérig fogja sérteni, de legnagyobb meglepetésére a férfi nem kelt felesége védelmére.

– Akkor jobb, ha visszamész, mert a végén még kimaradsz a parádéból – mosolyodott el gúnyos keserűséggel.

– Áh, ne aggódj, semmi baj nem lesz abból, ha távol maradok. A helyettes hasonmásom, a vén Mundungus Fletcher teszi a dolgát helyettem is. Astoria megtanította, hogy kell megfelelően pózolni, én pedig legjobb tudásom szerint átadtam neki ezen ismereteimet.
Draco szája széle megrándult.

– Ez még tőled is gyenge volt, Granger.

– Sajnos nem én leszek az évszázad humoristája – vont vállat hunyorogva Hermione, majd Dracóra sandított. – De azért látom, téged legalább egy kicsit jobb kedvre derített.

– Tudod, tényleg kezdem azt hinni, hogy kettő van belőled, nemrég ugyanis még azt mondtad, hogy hagyjalak békén. Megjegyzem, szívem szerint én is ezt szorgalmazom, tehát időpazarlás a nyakamban loholnod.

– Talán, ha kicsit lassítanál, nem kellene loholnom. Úgy robogsz végig az utcán, mint valami egyszemélyes elefántcsorda – dohogott Hermione, de egy pillanatra el is bizonytalanodott, mikor Malfoy végre megállt, és karba tett kézzel végigmérte.

– Ha nem tűnt volna fel, nem vágyom társaságra. Pláne nem a mágusvilág alhősére, Potter hű fegyverhordozójára. Jobb lesz, ha visszamész az ájtatosok gyülekezetébe és húszadszorra is learatod a babérokat – vágott vissza gorombán.

– Vissza is fogok menni, ne aggódj. De előtte tisztáznunk kell egyet, s mást.

Hermione úgy érezte, ez az a pillanat, amit már senki és semmi nem akadályozhat meg, hogy akár a háború is kitörhet körülöttük, ő akkor is el fogja mondani, amit akar. Nagy levegőt vett, mintha verset akarna szavalni, aztán a levegő mégis bennakadt… A háború és egyéb grandiózus méretű közbeavatkozás helyett valami sokkal egyszerűbb, jelentéktelenebb tényező akadályozta meg mindebben; a háta mögött felharsanó számonkérő hang. Amikor pedig meglepetten hátrafordult, Harry villámló tekintetével kellett farkasszemet néznie.

Nagyot nyelve konstatálta, hogy a múlt ismétli önmagát, és ő két tűz közé került ismét – és a hangulatból ítélve szó szerint.




Sziasztok! :)
Meghoztam az új fejezetet, és ahogy a ficblogomból értesülhettetek, ezentúl rendszeresen, péntekenként fog érkezni a frissítés. A csillagozott mondat Anatole France idézetének nyomán íródott.
Kérlek, írjatok nekem pár szót, ha már ennyien feltöritek és olvassátok a fejezeteket, mert nagyon hízelgő a több mint ötven feltörés, viszont olyan csalódás, amikor azt hiszem, kaptam egy kritikát, megörülök, de kiderül, hogy csak egy újabb üres az. Előre is köszönöm! :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)