Az alagsor írta: Xwoman

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Az alagsor




Niki lúdbőröző karral, behúzott nyakkal sietett végig az épület ezen kihalt részén. Mintha önmagát védte volna, úgy szorította mellkasa elé a laborból kapott leleteket tartalmazó borítékot, és a szabályzatra fittyet hányva jóformán szaladt vissza az osztályra.

Beteget kellett volna jelentenem – állapította meg magában, immár sokadszorra, pedig normális esetben egy alkalmat sem szalasztott volna el az értékes gyakorlati időből. Még akkor sem, ha a gyomortükrözésnek már a gondolata is elborzasztotta. És hiába készült fel rá lelkileg, hogy a vizsgálat nem lesz túl szívderítő látvány, arra már nem számított, hogy pont őt fogják leküldeni az így nyert szövetmintával a laborba. Bár gyerekkora óta nővér szeretett volna lenni, kezdett rájönni, hogy ez a szakma korántsem annyira romantikus, mint amilyennek a Vészhelyzetben látni. Amikor az egészségügyi szakközépbe beadta a jelentkezését, csak az járt a fejében, hogy ez milyen szép munka, és hány embernek segíthet majd általa… de azt már nehezen tudta kezelni, hogy a hullaházon át kellett eljutnia a laborba. Persze, eleget tett az utasításnak – nem mert ellentmondani az orvosnak, a félelmét pedig önmaga előtt is szégyellte –, tehát minden lelkierejét összeszedve beszállt a liftbe, és megnyomta az alagsorba irányító gombot.

Az odafelé út is elég borzalmas volt. Ha nincs tisztában azzal, hogy hová megy, akkor is a hideg futkosott volna a hátán. Bár az épület nagy hányadát renoválták, úgy tűnt, ezzel a résszel senki sem törődik. A falakon hiába látszott újnak a festék, a szürke járólapok, az ósdi ajtókeretek, a falon futó csövek látványa azt a benyomást keltette, hogy itt minden, minden nagyon régi. Mintha a lift nem csupán egy másik szintre, hanem egy teljesen más helyre és időbe vitte volna.

Ide a természetes világosság nem jutott le, a neon rideg fénye pedig még barátságtalanabbá tette a folyosót. A lány ösztönösen próbált minél kisebb zajt csapni, mert folyton az a kellemetlen érzése volt, hogy lépteivel megzavar valamit… amit nem kellene.

Niki nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment, amerre mondták, szedte a lábát, hogy minél rövidebb ideig kelljen az oldalt fémasztalokon sorakozó, letakart holttestek társaságában lennie – a teremben nemcsak a hidegtől koccantak össze a fogai, hanem a félelemtől is.

A mintát és a papírokat gyorsan átadta, majd türelmetlenül várta, hogy az ott dolgozó fiatal férfi beírja a számítógépbe az adatokat, illetve kinyomtasson pár iratot. A lány el sem tudta képzelni, hogy képes valaki pont ott dolgozni… és ilyen természetes nyugalommal. Persze, a férfi nyilvánvalóan belebolondult volna, ha nem szokja meg a halottak közelségét…

Amikor Niki kezébe kapta a borítékot, még köszönni is elfelejtett, és tekintetét a régies, szürke járólapra szegezve indult vissza, át a jéghideg hullaházon, míg kiért az elhagyatott folyosóra. Ám csak akkor jött rá, hogy eltévedt, miután a lift helyett egy másik ajtót talált.

Niki gyomra görcsbe ugrott. Fogalma sem volt, hol van, mert eddig messzire elkerülte az épületnek ezt a részét. Ösztönösen kapott a telefonja után, de a zsebében csak néhány gyűrött papír zsebkendő és bent felejtett vattapamacs lapult. Persze, hiszen azt az átkozott mobilt mindenkinek ott kellett hagyni az öltözőszekrényben!

Ötlete sem maradt, mit csináljon… kezdjen kiabálni? De nem akart még szánalmasabbnak tűnni… Jobb esetben csak nevetnének rajta, de akár meg is büntethetnék…

Miért, itt kit zavarnál meg? – gondolta keserű öngúnnyal. Megpróbálta visszaidézni, merre jött, és melyik irányban indult visszafelé, de képtelen volt megmondani, hol téveszthette el az utat. Az alagsor olyan nagy volt, és átláthatatlan az egymásba ágazó folyosóival, mint egy útvesztő… A lány amúgy sem tájékozódott túl jól, ám a jelenlegi helyzetben még jobban összezavarodtak az érzékei. Megállt pár másodpercre, vett egy nagy levegőt, és döntött: visszamegy a laborba – még ha ez azt is jelenti, hogy megint át kell sétálnia a hullák között –, és ciki, nem ciki, útbaigazítást kér.

Bátorságot gyűjtött, és benyitott azon az ajtón, amelyiken kilépett – legalábbis bármire megesküdött volna, hogy onnan lépett ki –, de a küszöb túloldalán egy addig ismeretlen helyiséget látott. A szoba sötétbe borult, mert a plafonon égő neonlámpának pusztán az egyik csöve égett, de az is zümmögve ki-be kapcsolgatott. A villódzásban egy hatalmas tartály rajzolódott ki, rajta mérőórával. A tartály henger alakú testéből csövek ágaztak szét, mint egy polip karjai.

Ez lehet a hőközpont – állapította meg a lány, ezzel próbálva lecsillapítani heves szívverését. A helyiség másik oldalán egy újabb ajtó állt, aminek tejüvegén keresztül fény szűrődött át.

Niki elgondolkodott – újabb folyosó lehet, vagy személyzeti szoba? Ha az utóbbi, az ott dolgozótól is lehet útbaigazítást kérni, ha pedig folyosó… akkor legfeljebb visszamegy, ahonnan jött. A lánynak mégis nehezére esett belépnie a helyiségbe. A villódzás nyomasztotta, és kezdte úgy érezni, mintha egy rossz horrorfilmbe csöppent volna. Amikor a rém a csukott ajtó mögött lapul, és csak arra vár, hogy rányissanak…

– Hát te? – A hirtelen kérdés Niki háta mögül jött, aki nem számítva társaságra, ijedten pördült meg. Egy alacsony, idős ápolónővel találta szembe magát, aki vastag szemüvege mögül érdeklődve méregette őt. Niki nem értette, hogy kerülhetett oda a nő ilyen észrevétlenül, amikor legalább az ajtónyitódást vagy a cipőkopogást hallania kellett volna… Bár az ajtó meglehetősen elterelte a figyelmét minden másról.

– Én… én… csak… eltévedtem – hebegett a lány. Erősen kapkodta a levegőt, és a szíve is a torkában dobogott. Biztosra vette, hogy még életében nem ijedt meg ennyire, mint kiderült, voltaképp a semmitől. Az apró termetű idős nénit ugyanis semmiképp sem lehetett félelmetesnek nevezni. Egy kicsit emlékeztette Nikit a nagymamájára… akit nagyon szeretett és még kisgyerekként elveszített.

– Semmi baj. Visszakísérjelek? – ajánlotta fel a nő, mire Niki bólintott, és a nyomába szegődött. – Most jársz itt először, ugye?

– Igen. Még csak tanulok – válaszolta a lány készségesen. Kezdett megnyugodni, és az alagsort sem látta már olyan nyomasztónak, mint eddig.

– Egyből gondoltam – mosolyodott el derűsen az asszony. – Melyik osztályon vagy gyakorlaton?

– A belgyógyászaton.

– Ó, Györgyi vezetése alatt? Hát akkor rendesen fel kell kötni nektek a gatyát – csóválta a fejét az ápolónő. – Tudod, amikor annak idején ő jött ide tanulni, akkor én voltam a főnővér. Már akkor is látszott, hogy sokra fogja vinni. Nagyon szigorú veletek?

Niki felvonta szemöldökét: valóban Horváth Györgyi főnővér felügyelte a gyakorló nővéreket, de őt sem lehetett fiatalnak nevezni. Noha a korát senki sem merte firtatni, de az erősen őszülő haja és a szeme körüli apró szarkalábak alapján negyvennél jóval többnek saccolta. Akkor a kísérője hány éves lehet?

– Eléggé – válaszolta végül az igazságnak megfelelően. – Ön mikor jött el az osztályról?

– Már lassan tíz éve. Nagyon szerettem csinálni, csak egy idő után nem bírtam az ottani munkát.

Niki biccentett, bár fogalma sem volt, hogy a nő mit dolgozhat itt. Mondjuk a minták elemzése nem lehet túl megerőltető egy idős hölgy számára. Közben megpróbálta emlékezetébe vésni, merre mennek – és a lifthez érve megnyugodva tapasztalta, hogy ez az út már nem a hullák között vezetett idáig.

– Nagyon szépen köszönöm, hogy elkísért, nem is tudom, mi lett volna, ha oda – biccentett a hullaházat elválasztó ajtó felé – még egyszer be kellett volna mennem…

– Nincs mit. Emlékszem, az én térdem is legalább ennyire reszketett, amikor első alkalommal idejöttem – pillantott a nő Niki lábára, mire a lány ösztönösen próbált egyenesebben állni. – Aztán hozzáedződtem. Tudod, a mi szakmánkban muszáj. Na, menj utadra, biztos már keresnek. Györgyinek átadnál egy üzenetet?

– Hát persze – biccentett Niki.

– Mondd meg neki, hogy ne bánja, amiért nem tudott eljönni hozzám, nemsokára úgyis találkozunk. Ha annyit mondasz neki, hogy Irénke üzeni, tudni fogja, kiről van szó. Nem felejted el?

– Dehogy – rázta a fejét a lány, és soha olyan örömmel nem szállt be a liftbe, mint akkor. A máskor ridegnek tűnő kórházi folyosót most kifejezetten barátságosnak látta az ablakokon beömlő napfényben.

Az osztályra érve egyből a nővérszoba felé vette az irányt, hogy átadja a laborban kapott iratokat és az üzenetet. Ahogy visszagondolt az alagsori kalandjára, inkább tűnt komikusnak a helyzet, mint ijesztőnek. Te jó ég, hogy lehetett ilyen szerencsétlen, hogy pont ott téved el!

– Elnézést, hogy ilyen későn… – kezdte, miután belépett, de amikor meglátta a fotelben kuporgó, könnyes szemmel maga elé meredő főnővért, megtorpant. Györgyi nővér volt a legkeményebb kezű oktatójuk, a lány el sem tudta képzelni, mi zaklathatta fel ennyire. Aztán amikor a pultra kitett gyászszalagos keretű fotón ismerős arcot látott, kiejtette kezéből a papírokat.

– Irénke? – bökte ki sápadtan.

– Ó, te is ismerted? – pillantott fel a főnővér, de Niki csak tátogni tudott válaszképp. – Most hívott fel a lánya… ma hajnalban, álmában halt meg. Nagyon sok ember köszönheti neki az életét… és a szakmai tudását. Jól vagy?

Niki nem felelt, csak leroskadt a földre, hiszen nem bírta tovább reszkető lába. Szótlanul, elkerekedett szemmel nézett a főnővérre – és képtelen volt neki átadni egykori oktatója utolsó üzenetét.



Köszönöm, hogy elolvastál! A kötetbe bekerült egy másik novellám is, A sárkányfi címen. Ha szeretnéd elolvasni, töltsd le az e-bookot a Bizzariumról itt. (És persze érdemes a többiek novelláit is elolvasni belőle, mert azok is nagyon jók lettek! ^^)




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)