Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Egész éjszaka alig aludtam valamit. Örültem és megkönnyebbültem, amiért elszabadulhatok innen, és nem kell többé eltűrnöm a nénémet és látnom a bácsikámat, nem kell elviselnem Martáék hűvös modorát. Úgy véltem, hosszú távon képtelen lettem volna türtőztetni magam. A végén, egy olyan pillanatban, amikor éppen igazinak érzem a megvetésük, mindent elmondtam volna nekik. Marta halvány mosolyait örökre felváltotta volna az undor fintora.

Marta hajnalban keltett, gyorsan kisietett a szobából, ezért nem búcsúzhattam el tőle. Felöltöztem, és lementem. Izgatott voltam az utazás miatt, még sosem jártam a városon kívül, és most messzire utaztam. Bár azt nem mondták meg, pontosan hová, és ez egy kicsit aggasztott. De azzal nyugtattam magam, biztos csak elfelejtették, vagy úgy gondolták, nem én hajtom a kocsit, minek tudnám, hova megy?

A kis szalon előtt álltam, amikor észrevettem a folyosón közeledni néném és Mrs. Burrage alakját. Ők még nem vettek észre, mert gyertyával jöttek a sötét átjárón, és nem voltak elég közel hozzám, hogy az apró láng fénye megvilágítson.

– A többit miután megérkeztünk. Nem, mintha bizalmatlan lennék veled szemben, de manapság már nem lehet biztosra tudni az ilyesmit – hallottam Mrs. Burrage hangját.

– Persze, Florance, ez természetes – helyeselt a néném.

Ezután észrevettek, és elhallgattak. Mrs. Burrage kedves mosolyt villantott felém.

– Készen állsz? – kérdezte, és közelebb jött.

– Igen, asszonyom.

A néném vékony köpenyt és kalapot nyomott a kezembe.
Felvettem a holmikat, ezután kiléptem a házból Mrs. Burrage-dzsel. A nap bíbor sávja már belehasított az éjszakába, de az égbolton még látszottak egy kicsit a csillagok. A bejárat előtt egy bérelt, fekete, zárt landauer hintó állt, elé két ló volt befogva. A kocsis sötét, jó minőségű ruhában és kalapban ült a bakon. Amint meglátott minket, leszállt a bakról, kinyitotta a hintó ajtaját. Először Mrs. Burrage-et, utána engem segített be. Végül becsukta az ajtót, visszaült a bakra, és a lovak közé csapott.

Egy ideig szántóföldeket láttam. Másfél óra múlva már a várost figyelhettem meg, ahogy ébredezik a kelő nap fényében. Láttam a kis pékséget, ahonnan Annie hozatta a friss zsemléket annak idején. A kedvenc cukrászdám ablakai sötétek voltak, hiszen csak kilenc órakor nyitott ki Mr. Pike, a város legjobb cukrásza. Az utcákon még csak munkásokat lehetett látni, akik a közeli konzervgyárba igyekeztek. A kikötő mellett is elhajtottunk. A hatalmas vitorlások méltóságteljesen, a gőzösök füstöt pöfékelve, mint egy pipázó öregember, úsztak ki a nyílt vízre. Eszembe jutott apa, és az, hogy mennyire szerette ezt a helyet. A torkom is elszorult, de aztán lenyeltem a könnyeim. Nem akartam, hogy Mrs. Burrage rossz véleménnyel legyen rólam, ne adj Isten, visszavigyen a nénémhez, mert az intézetébe egy bőgőmasina nem kell. Miután elhagytuk a várost, egyre-másra újabb földek jöttek, újabb és újabb falvacskák. Ahogy a nap magasabbra hágott felettünk, egyre messzebb kerültünk. Csekély földrajztudásomra hagyatkozva, úgy gondoltam, észak felé megyünk.

Dél körül megálltunk egy kis falusi fogadónál ebédelni. A hely nagyon barátságosnak tűnt. Mrs. Burrage sokáig nézegette az étlapot, ahogy én is. Néha felpillantottam rá. A fogadó ablakán beömlő fényben észrevettem a mélyebb ráncokat is az arcán, így sokkal közelebb tűnt az ötvenhez, mint a negyvenhez, de ennek ellenére is feltűnően szép volt. Az étlapon minden drága volt, legalábbis így gondoltam. Valójában nem voltam tisztában az árakkal, a pénz valódi értékével. Amíg apa élt, sosem az árát néztem az ételeknek illetve a ruháknak. Nem is tudtam, mennyit ér pontosan az a pénz, amennyibe kerülnek, hogy sok-e vagy kevés. A néném felfogása lett az alapja az árakhoz való viszonyomnak, így most minden drágának tűnt, ami többe került néhány pennynél. Nem is akartam enni.

– Ne butáskodj, én fizetem az ebédet, és ez a hely egyáltalán nem drága – mondott ellent nekem Mrs. Burrage, amikor elsoroltam az aggályaim. – Én tudok drága helyet, ne félj – fűzte hozzá furcsán mosolyogva. Végül egy kis sült csirkét rendeltem.

Délutánra megérkeztünk Londonba. A számomra piszkos, büdös város sosem, ahogy most sem tetszett. Egy kicsi, de jól felszerelt fogadóban szálltunk meg másnap reggelig. A szobámban szőnyeg és szép bútorok voltak, puha ágy várt rám. Berendezése nagyon elütött a kúrián lévő padlásszobámtól. Rossz érzés fogott el, amiért most is Mrs. Burrage állta a költségeket és én nem tudtam neki visszafizetni.

Másnap megreggeliztünk, s miután Mrs. Burrage a szakácsnével egy kis kosarat megrakatott szendvicsekkel és gyümölcsökkel, folytattuk utunkat. Nagy meglepetésemre vonattal. Nem értettem, Brokencliffből miért nem egyenesen vonattal indultunk, akkor talán már régen megérkeztünk volna a célállomásunkhoz, azonban nem kérdezősködtem, nehogy szemrehányásnak, vagy szemtelenkedésnek tűnjön a kíváncsiságom. Ki vagyok én, hogy beleszóljak, Mrs. Burage utazási szokásaiba?

Megtudtam, hogy valóban északra megyünk, egy számomra még ismeretlen városba, Nettville-be.
Rengeteg ember nyüzsgött a pályaudvaron. Voltak finom hölgyek és urak egy rakás szolgálóval a nyomukban. Kopott ruhás, vörös képű asszonyok, némelyikőjüket egy szakajtóra való gyerek ugrálta körül. Kígyózó sor állt a jegypénztáraknál, mi azonban egyenesen a peron felé mentünk.

– Nem kell jegyet venni? – érdeklődtem Mrs. Burrage-től.

– Egy úrhölgy nem áll sorba jegyekért. Előre megvetettem őket – válaszolta, és elővette táskájából a jegyeket.

A peronon az egyenruhás kalauz ellenőrizte azokat. Szívélyes mosollyal a megfelelő vagonhoz kísért minket. Segített felszállni a vonatra, és megmutatta a fülkénket. Mrs. Burrage jegyei az első osztályra szóltak. Ezen meglepődtem: egy iskola igazgatónőjének miből futja erre? Kérdő tekintetem észrevette.

– Nem bírom a koszos, zsúfolt másodosztályt – szólalt meg. – Attól a sok parasztasszonytól meg munkástól, akiket újabban beengednek oda, rosszul leszek. Olyan faragatlanok, közönségesek. Nekem minden pénzt megér a csend és a nyugalom, ha utazom. Ezenkívül egy hajadont csak nem vihetek olyan barbár emberek közé. Ők nem tudják, mit illik, mit nem.

– Nagyon is igaza van, asszonyom – bólogatott a kalauz, miközben feltette a poggyásztartóra Mrs. Burrage fedeles kosarát.

A vörös kárpittal bevont ülésekkel berendezett kabinban csak mi ketten foglaltunk helyet. Érdeklődve lestem ki az ablakon, miután elindultunk. Még sohasem ültem vonaton. Mint egy kisgyereket a cirkuszi mutatványok, úgy lenyűgözött a hatalmas vasszörny. Kíváncsi voltam, hogyan működik. Azt gondoltam, olyan sebességgel száguldhatunk, amivel a lovaskocsi nem versenyezhet.

Mrs. Burrage délben a poggyásztartóról levette a kosarát, szép szalvétát nyújtott át és egy szendvicset. Minden mozdulatából a kedvesség sugárzott. Az intézetről, ahova kerülök, szűkszavúan beszélt, és ha én hoztam fel a témát, csak annyit mondott: ne féljek, a társaim be fognak fogadni engem.
Estére megérkeztünk a célállomásunkhoz. A pályaudvaron kényelmes zárt hintó várt ránk.

A város nagyobbnak tűnt Brocencliffnél, de valamivel kisebb volt, mint London. Eleinte egy szegényebb negyeden hajtottunk át, csak néhol égtek a gázlámpák. Koszos, omladozó falú házakat láttam, melyek kitört ablakai sötét szemekként figyeltek. A házak tövében koldusok feküdtek alamizsnáért nyújtva karjukat az arra elhaladók felé, akik figyelemre sem méltatták őket. Az egyik gázlámpa tövében egy borzas hajú nő állt hiányos, koszos öltözékben, és leszólítgatta az arra járó, tagbaszakadt munkás férfiakat. Egyik-másik férfi ellökte a beléjük kapaszkodó nőt, végül egy bajuszos mégis elvitte magával.

Ahogy nézelődtem, több ilyen hölgyet láttam. Volt, amelyik részegen dülöngélt, és csúnyán kiabált azokra, akik nem figyeltek fel rá. Az egyik férfihoz hozzá is hajította a – már üres – borosüvegét, ami kis híján eltalálta áldozata fejét. Az üveg hangosan robbant szét a macskaköveken. Egy rendőr lépett a hölgyhöz, és felszólította, hogy távozzon. Erre a nő hangosan ordítani kezdett:

– Nekem engedélyem van, hallja-e? Kiváltottam! Jogom van itt lenni!

Egy másik rendőr is érkezett, két oldalról megragadták a nőt, és elvitték az utcáról, valószínűleg az őrsre.

– Ne nézelődj! – szólt rám Mrs. Burrage. – A végén még azt hiszik, kapnak tőlünk valami alamizsnát.

Visszadőltem az ülésre, és nem néztem ki. Egy idő után már minden gázlámpa égett, és egy picikét újra kikukkantottam. A módosabb negyedbe érkeztünk. Itt egy koldus sem nyújtogatta a kezét, olyan nő sem lézengett. Több rendőr strázsált az utcákon. A házak díszes ablakai mögül meleg fény áradt ki az utcára. Nemsokára az épületek ritkultak. A soron következő házak óriás portákkal rendelkeztek. Hatalmas kovácsoltvas kerítések mögött messze látszottak az épületek világos foltjai. Azt gondoltam, itt nagyon gazdag emberek lakhatnak, mert a városban, de még a külvárosban is drágák a földterületek.

Egy díszes vaskapunál megálltunk, amit a kapus kinyitott, ezután behajtottunk.

Ahogy az úton zötyögtünk, impozáns, több szintes fehér házat láttam, szinte minden ablakában világított a fény. A kocsibejárókon több, drágának tűnő hintó állt. Azt gondoltam, biztos valamilyen estélyt rendezhetnek. A kocsis a hátsó bejárathoz hajtott. Megállt, és kisegített minket. Vidám énekszót hallottam kiszűrődni az épületből, így már biztos voltam benne, hogy valamilyen mulatság lehet.

– Gyere, menjünk! – szólt Mrs. Burrage.

Követtem a hátsó bejáraton. Egy sötétebb folyosóra értünk, de lehetett látni valamelyest. A falakat tájakat ábrázoló olajfestmények borították. Lépteink zaját sötét futószőnyeg nyelte el. Egy tágas szobába léptünk be, amiből balról egy ajtó nyílt. A fő helyet egy íróasztal foglalta el, ezenkívül a falak mentén belülről csipkefüggönnyel díszített, üveges szekrények álltak, melyek mellett kerevetek, és kárpitos székek helyezkedtek el. Azt gondoltam, ez lehet Mrs. Burrage irodája. Az asszony leült az asztala mögé, és csengetett. Pár pillanat múlva nyílt a baloldali ajtó, és egy sötét, göndör hajú, tejfehér bőrű, nagydarab asszony lépett elő mögüle. Csokoládébarna ruhát, hófehér kötényt és főkötőt viselt.

– Mary, a kisasszony új tagunk mától – intett felém. – Kérem, végezze el rajta az egészségügyi vizsgálatokat. Utána szóljon Minának és Beatrice-nek, hogy mutassák meg a szobáját, és igazítsák el.

– Igen, asszonyom – bólintott a nagydarab nővér. Rekedtes hangja sértette a fülemet. Sosem hallottam még ilyen hangú nőt.

– Jöjjön! – intett felém.

Követtem a másik szobába, aminek a közepén egy orvosi vizsgálóasztal helyezkedett el. Balról kis íróasztal, mellette fehér, üveges szekrény állt – olyan, mint amilyet dr. Thrope rendelőjében is láttam –, tele különféle barna üvegekkel, amikben folyadékok, illetve pirulák sorakoztak katonás rendben. A szekrény mellett mosdótál és vizeskancsó volt egy kis asztalkán, melynek szélén, sötét tartóban fehér szappan virított. A vizsgálóasztaltól jobbra egy zöld paraván terpeszkedett.

– Vegye le a ruháit, az összeset!– parancsolta Mary.

A paraván mögé álltam, és levettem mindent, kivéve a bugyogómat, meg az ingemet. Kiléptem, a nagydarab nő rám nézett.

– Azt mondtam, mindent. Mindegy – legyintett. – Az ing maradhat, azonban bugyogót le kell venni, utána feküdjön fel – mutatott a vizsgálóasztalra.

Visszatértem a paraván mögé, és úgy tettem, ahogy mondta, bár erősen szégyenkeztem amiatt, hogy egy idegen előtt kell alsónemű nélkül megjelennem. Nem is léptem ki miután levettem a bugyogómat.

Hallottam, ahogy kezet mosott. Ezután hozzám lépett, kihúzott a fedezékemből, és felsegített a vizsgálóasztalra. Jobban mondva, szinte felrántott rá.

– Feküdjön le! Húzza fel a lábait – utasított határozottan –, és tegye kissé terpeszbe!

– Miért? – kérdeztem meglepetten.

– Ne féljen, csak rutinvizsgálat – nyugtatott.

Nekem ez nem tetszett. Sosem hallottam még ilyen vizsgálatról. Eddig még, amióta az eszemet tudtam, nem vizsgáltak meg ruha nélkül, legalábbis a bugyogóm és az ingem mindig rajtam maradhatott. És sosem vizsgáltak meg ilyen furcsa pózban.

– Gyorsan túlesik rajta – intett sürgetően Mary.

Lefeküdtem. Lassan felhúztam a lábaim, és kicsit terpesztettem. Nagyon kellemetlen dolog történt velem: a lábam közé nyúlt és megvizsgált ott, de nem csak kívülről, hanem belülről is. Fel is sikoltottam egy kicsit, annyira rossz volt, de ahogy ígérte, gyorsan túlestem rajta. Ezután megmosta a kezeit, ruháim (kivéve az alsóneműm) és a cipőm magához vette, és kiment.

Lekászálódtam a vizsgálóasztalról, még fájt, ahol megvizsgált, felvettem az alsóneműm, és leültem egy székre. Tíz perc telhetett el, mire nyílt az ajtó, és két nő lépett be rajta. Az egyiknek telt, erős testén vérvörös, eléggé kivágott estély ruha feszült. Barna haja kissé zilált kontyba volt fésülve, nyakában és füleiben ékszer csillogott. Pisze orrát és kerek arcát bájosnak lehetett volna mondani, azonban arca merészen ki volt festve, és ez közönségessé tette. Nem tudtam volna megmondani a korát, de harmincévesnél nem tűnt többnek. A másik vékonyabb volt kissé, arca hosszúkás, tele szeplővel. Vörös haja a vállára omlott, savókék szeme unottan figyelt, sárga ruhát hordott, kezeit hosszú, a ruha színéhez illő szatén kesztyű fedte. Nagyon nem tetszett a kinézetük.

– Te vagy az új lány? – kérdezte a barna hajú. – Engem szólíts Minának, őt meg Bebének. Beatrice a neve, de jobban szereti, ha Bebének szólítjuk.

– Én Manon vagyok – mutatkoztam be.

– Rendben, akkor meg is mutatjuk a szobád – mondta, és intett, hogy menjek utána.

– Nem kapok ruhát? Így nem mehetek emberek közé! – intettem a hiányos öltözékemre.

– A szobádban találsz – nyugtatott a barna hajú.

– Hozzák le, kérem!

– Csibém – szólalt meg a vörös –, nem érünk rá cselédlányt játszani, úgyhogy pattanj fel – itt csettintett az ujjával –, és indulás!

– Bebe! – intette le a barna. – Ne legyél már ilyen szigorú. Nem látod, milyen kis gyámoltalan? Meg van ijedve. Biztos sosem járt még a városkáján kívül. Hozz neki egy ruhát, ha annyira akarja!

A vörös lány elhúzta a száját, és eltűnt az ajtó mögött. A másik keresztbe font karral vizsgálgatott gesztenyeszín szemével.

– Egy kicsit soványka vagy, de ha felszedsz pár kilót, tetszetősebb leszel.

– Mi? – kérdeztem rémülten.

Kapiskáltam már, mi folyik itt, de az agyam nem akarta felfogni. A néném jó kereszténynek tartja magát, elítéli a bűnös dolgokat, képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan hellyel, ami az agyamban körvonalazódott, akármilyen szinten is kapcsolatban álljon.

– Jaj, de aranyos! – mosolyodott el. – Azt sem tudod, hova csöppentél? Talán még szűz is vagy?

– Miféle kérdés ez? – szóltam sértődötten. Mit képzel magáról ez a nő?

Megérkezett a vörös hajú, egy hálóruhaszerűséget dobott felém.

– Arra jó, amíg a szobádba elérünk – vetette oda szárazon.

Gyorsan magamra öltöttem.

– Képzeld, Bebe, ez egy kis zöldfülű!

– Tudom, a Madame most mondta a folyosón. Pierre-t is hívtam, ha baj lenne vele.

Nem tudtam tovább titkolni magam elől a nyilvánvalót. Nem kapaszkodhattam semmilyen magamnak kreált sánta hazugságba: egy bordélyházba kerültem!

– Menjünk! Nekünk még sok dolgunk van – csicseregte Mina. Hozzám lépett, megragadta a karom.

Kitéptem magam a kezéből.

– Nem megyek sehová! Kérem a ruháimat, és engedjenek haza!

– Ez az otthonod, szívem – mondta mosolyogva.

– Nem! Itt valami félreértés van! Én nem ide jöttem! – kiáltottam, és a vizsgálóasztal mögé bújtam.

– De, de. Ide jöttél, nincs itt semmi félreértés – felelte, és elindult felém. – Fogd meg, Bebe, jobbról, én balról kapom el. Haladjunk!

Próbáltam egérutat találni, de sem jobbra, sem balra nem tudtam szaladni. Így felpattantam a vizsgálóasztalra, a túloldalán pedig leugrottam róla. Egyenesen átszaladtam a másik szobába. Ott senki sem volt, így feltéptem azt az ajtót, amin bejöttem. Egy megtermett, frakkos férfi állta el az utamat. Kerek arcán picike bajuszt és szakállat növesztett, sötét haja hátra volt nyalva.

– Hova lesz a séta? – kérdezte, közben megfogta a karomat. Ekkorra már Bebe és Mina is kijöttek a vizsgálóból.

– Eresszen el! – kiabáltam és rúgkapáltam. A nőket is rugdostam, de kitértek előlem.

– Vigyük fel gyorsan! – szólt Bebe. – Előtte azonban kössük be a száját, ne zavarja a vendégeket – mondta. Szoknyájáról egy vastag szalagot leoldott, kesztyűjét a számba tömte. Mielőtt kilökhettem volna a nyelvemmel az anyagot, erősen bekötötte a számat a szalaggal. – Jobb, ha a lábát meg a kezét is lekötjük – gondolkozott el hangosan. Még két szalagot levett a ruhájáról. Mina fogta le a lábaim, míg Bebe megkötözött.

A férfi ezután felkapott, mint egy zsákot, átdobott a vállán, és könnyedén lépkedett velem a sötét folyosón. Ahogy tudtam, ütöttem, de mintha meg sem érezte volna. Balra fordult, átmentünk egy ajtón A fogadócsarnokba érhettünk, tőlem jobbra egy ajtón vad mulatozás hangja szűrődött ki. Egyszer csak kivágódott az ajtó, egy túldíszített, fűzős, fekete hajú lány sikongatva szaladt ki. Először azt hittem, bántották, de nevetett. Őt követte egy szőke férfi ingujjban.

– Fekete szépségem, ne szaladj el! – kiáltotta a lány után, aki nagy sikongatások közben hagyta magát elkapni.

Az ajtón egy pillanatig láttam be: rengeteg festett nő csillogó, kacér ruhákban tette-vette magát a szobában lévő férfiak előtt, a bútorok nem is látszottak az emberektől. Voltak, akik táncoltak, mások a férfiak ölében ültek és suttogtak a fülükbe, mire azok bárgyún elvigyorodtak. Az asztalokon édességek, gyümölcsök sorakoztak üvegtálakban. Mellettük italos poharak, meg üvegek álltak. Minden férfinál volt valamilyen ital. Egy barna bőrű lányt az egyikük megitatta a saját poharából. Ezután az ajtót becsukták, és nem láttam semmit.

Vörös szőnyeggel borított lépcsőn mentünk fel az emeletre. Ott több sötét ajtó mellett haladtunk el, némelyik előtt egy-egy pár ölelte egymást. Ezek után inkább becsuktam a szemem az út további részére. Nem akartam többet látni, az is sok volt, amit eddig megfigyeltem.

Azt vettem észre, hogy zuhanok. Puhára estem. Kinyitottam a szemem. Egy fényűzően berendezett szobába kerültem. Szemben velem, fehér szekrények helyezkedtek el, és egy ugyanolyan színű szék állt az egyik előtt. A szoba ablakos sarkában, a behúzott, sötétvörös függönyök melletti szekrényen, óriási beépített tükör fénylett. Láttam magam benne, összekötözve, amint egy nagy bársony ágyterítős ágyon fekszem. Szinte világítottam, a falon lévő díszes petróleumlámpák fényénél. Le akartam fejteni magamról a béklyóimat, de Bebe jó szorosan kötözött meg. Hozzám lépett, leoldotta és kikapta a kesztyűjét a számból.

– Engedjenek el! Nem tarthatnak itt! Rendőrséghez fordulok, ha nem engednek haza! Segítség! – kiabáltam, amint lehetőségem nyílt rá.

– Nyugodj le, kicsikém! Hiába kiabálsz, ezek a falak hangszigeteltek. A Madame nemsokára feljön, és mindent elmagyaráz neked. Addig kioldom a kezedről a kötést, a lábadról te vedd le – mondta, és kioldotta a csomót. Én azonnal felé kaptam, de gyorsan elugrott a kezem elől.

– Kis vadmacska! – kiáltott fel meglepetten. – De gyorsan meg fog szelídülni – tette hozzá nevetve, és kiment Minával és a férfival a szobából.

Gyorsan próbáltam leoldani a lábamról a szalagot, de mire végeztem, és az ajtóhoz siettem, azt már bezárták. Az ablakhoz szaladtam, hátha ki tudnék szökni rajta. Széthúztam a függönyt, de mögötte csak falat találtam: függöny csak dísz volt. Ismét az ajtóhoz siettem, dörömböltem rajta, ráztam a kilincset, de senki nem engedett ki. Egy idő után leültem az ágyra, és próbáltam felfogni a történteket.

Azt hittem, a nénémet biztosan becsapták, más értelmes magyarázat nem lehetett. De amennyire ő „szeret” engem, nem fog kihozatni innen, ha rájön a turpisságra, gondoltam.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett Mrs. Burrage.

– Itt leszek, ha baj van, csak rázza meg a kilincset – szólt kintről az előbbi férfi (megismertem a hangját), becsukódott az ajtó.

Az asszony most bordó ruhát és erősebb sminket viselt.

– Mi folyik itt? – kérdeztem szemrehányóan. Felpattantam az ágyról. – Ha erről a nagynéném értesül, akkor… akkor mindenki börtönbe jut! – kiabáltam felé, hátha megijed a fenyegetésemtől, és elenged. Ő csak mosolygott.

– Ülj le, kedvesem! – szólalt meg nyugodt hangon, ami határozottan felidegesített.

– Nem vicceltem!

– A nénikéd nagyon jól tudja, hol vagy – mosolyodott el Mr. Burrage. – Ő maga írt nekem, hogy menjek érted.

– Mi? Ez lehetetlen! – ámultam el. Rendeztem az arcvonásaim, és gúnyos hangnemre váltottam. – Ezt most találta ki! Bizonyára félrevezették őt. A néném nem áll szóba olyan nőkkel, mint maga. Mindig imádkozik, és erkölcsi kérdésekben nem ismer irgalmat.

– Őt nem lehet olyan könnyen félrevezetni – kuncogott. – Hidd el, én bárki másnál jobban ismerem őt. – A fehér széket felém fordította és leült rá. – Tudom milyen, nem kell bemutatnod.

Ebből semmit nem értettem. Hogyan ismerheti ő jobban bárki másnál?

– Beszéljünk másról – váltott komolyabb hangnemre. – Az üzleti részről.

– Én nem üzletelek magával. Engedjen el! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Azzal hitegettem magam, ha így beszélek, akkor tényleg megúszhatom a dolgot.

– Sok pénzzel tartozol nekem – közölte, miközben a beépített tükör felé fordult és megigazgatta a haját.

– Én? – ámultam el. Nem gondoltam, hogy a szoba a fogadóban meg a két ebéd ilyen sokba került.

– Igen – válaszolta, és a tükrön keresztül nézett rám. – Jobban mondva, sokba kerültél. Amíg azt a pénzt meg nem keresed nekem, itt maradsz. De ahhoz, hogy megkeresd, kell egy-két dolog. Szép ruha, illatszerek, ékszerek…

– Én nem dolgozom magának olyasmit! – vágtam a szavába ingerülten.

– Ezt nem te döntöd el – nézett rám szigorúan. Felém fordult, és megenyhülve folytatta. – Ne félj, nem lesz itt rossz helyed. Rendesen kapsz enni, mindennap meleg vízben fürödhetsz, és kell is fürödnöd. Illatszereket és csecsebecséket én adok neked, persze levonom a keresményedből az árukat. Senki sem fog bántani, hacsak nem ez a vágyad. Az erőszakos férfiakat Pierre kihajítja. Miután nekem a tartozásod leróttad, magadnak keresed a pénzt, csak egy részét kapom meg, mivel én biztosítom a munkakörülményeket. Ha ügyes vagy, és sok férfinak megtetszel, illetve jó kapásod van, nem kell csak – hunyorított egy kicsit, miközben gyors fejszámolást végzett – maximum öt évet eltöltened itt, utána annyi pénzed lesz, hogy többé nem szorulsz rá senkire. Én nem zsákmányolom ki a lányaimat, mint mások.

– Én nem akarok ilyesmit csinálni! Ez erkölcstelen!

– Úgy hallottam, elég könnyűvérű vagy – gúnyolódott.

– Hazugság! Én nem csináltam semmit! – kiabáltam. – Kényszerített! De szerencsémre nem lett nagyobb bajom.

– Tudom, épp ezért kerültél sokba. Jövő hét szombaton rendezünk egy kis árverést, ha szerencséd van, az adósságod nagyobb hányadát az fedezni fogja. Tudod, ide csak nagyon gazdag emberek járnak, és sokat adnak egy szűzlányért, akit nem kell elvenniük vagy gyerektartást fizetni neki. – Ezután elgondolkozott, és maga elé beszélt: – Évekkel ezelőtt volt ilyen árverés, biztos sok pénzt fogsz keresni.

– Soha! Inkább meghalok!

– Cicám, azt nem hagyom – csóválta a fejét. – Miután behozod az árad, és egy kis hasznom is lesz rajtad, utána lehetsz öngyilkos. Nem tudom, miért vagy ennyire felháborodva, ha otthon maradtál volna, ingyen kellene mindezt csinálnod. Azt hiszed, békén hagyott volna? Látszik, hogy még nem ismered a férfiakat – horkant fel gúnyosan.

– Én nem akartam!

– Attól még megbélyegzett lennél, hiába nem akartad. És sokan nem hinnék el. Ahogy a nénédet ismerem, mindenki gúnyolódna veled, a városban is lehajtott fejjel kellene járnod, elviselned minden megaláztatást, amit akkor is megkapnál, ha akartad volna.

– De én akkor is tudnám, hogy nem akartam, és Isten is látná, ahogy látja is – húztam ki magam.
Megint gúnyosan elmosolyodott.

– Isten sok mindent lát. És tudod mit? Itt, ebben a házban, több tisztességes lány van, mint az úri szalonokban. Ennél, amit mi csinálunk, vannak sokkal nagyobb bűnök.

– Nem hinném – vetettem oda epésen.

– Majd rájössz. Most hagylak pihenni. A héten nem kell semmit sem tenned. Beszélgess a lányokkal, kérj tőlük tanácsot! – fejezte be mondandóját. Elment, rám zárta a szoba ajtaját.

A petróleumlámpákat lecsavartam. Nem akartam látni a borzalmas szobát, meg magam a tükörben. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben, egyet azonban tudtam: amint lehet, megszököm innen. Nem akarok szajha lenni, inkább keresek egy házat, ahol cselédként dolgozhatok. Arra gondoltam, első utam a templomba fog vezetni, onnan kérek segítséget, hogy ne kelljen ide visszajönnöm.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)