A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Narcissa Malfoy megigazította haját, égszínkék nyári koktélruhája mesésen festett rajta. Életteli mosollyal nézett a tükörbe; már csak igazi mosoly ült az arcán, nem viselt álarcot, mint régen, nem játszotta meg magát mások előtt. Ma egyszerűen boldog volt, mert fiát is annak látta. Draco visszakapta életkedvét, és a sötét évek sebei begyógyulni látszottak gyermeke lelkén. Az asszony magára öltötte ruhájához színben illő könnyű, nyári talárját, majd a fogadószoba felé indult. Útközben még bekopogott férje ajtaján.

Lucius éppen a mandzsetta gombjait tette fel, amikor hallotta felesége hangját.

– Indulnunk kell!

– Rendben, egy perc és lent vagyok – szólt ki. Hallotta a nő távolodó lépteit.

A szőke varázsló megigazította még az ingét, majd maga vette ki szekrényéből a sötétzöld öltönyét. Régóta nem vette igénybe a manó segítségét ilyen dolgokban. Szerette maga kikészíteni a holmijait, elkészíteni a fürdővizét, mint abban a néhány boldog napban, amíg Ramanival közös terveik voltak. Akkor még minden olyan csodás volt.

Lucius még mielőtt elindult volna, az ingén keresztül automatikusan megérintette a nyakában lógó apró, kinyitható arany medált, amiben Ramani hajtincsét őrizgette.

Kihúzta a medált az inge alól, és kinyitotta, óvatosan hozzáért a puha hajhoz. Emlékezett, azon az éjszakán, amikor levágta ezt a tincset, megfordult a fejében, hogy a ravatalozóban lévő test nem is Ramani, hanem csupán egy báb. Hogy a lány halálát valamiért el kellett játszani, és Ramani valójában az egyforma arcú testőrök között rejtőzködik. Sajnos gyorsan rá kellett ébrednie, hogy tévedett.

Lucius a temetési ceremónián, vagy jobban mondva a ceremónia sorozaton rettentően figyelt minden maharira. Bár semmilyen ésszerűen megalapozott érve nem volt rá, mégis úgy vélte, Ramaninak ott kell lennie köztük, és biztos meg is fogja ismerni.

Először a királynő melletti testőröket tüntette ki figyelmével, Asha a népéhez intézett beszéde alatt volt is alkalma jól megnézni őket. De egyikük apró mozdulatában sem volt semmi, ami Ramanira egy kicsit is emlékeztette volna. A beszédet istentisztelet követte egy hatalmas, kupolás templomban, de ott sem látott Ramanihoz hasonló maharit. Úgy vélte, ha a lány zöldeskék szemét barnára is bűvölték, a pillantásában mégis észrevenné a felismerés csillogását, mert Ramani biztos rájönne, hogy ő tudja a titkát.

A két órás mise után a „Hosszú vonulás” következett. E ceremónia során a palotától a Nakbar templomig tartó körülbelül tizenöt kilométeres utat gyalog kellett megtenni. A kijelölt útvonal teljes hosszában kordonok húzódtak, mely mögött végtelennek tűnő tömeg hömpölygött. Ramanit a menet elején egy üvegezett halottas kocsiban szállították, hogy az emberek láthassák őt, az újratemetendő maharik – akiket Yamika királynő rémuralma alatt tömegsírba helyeztek – pedig hasonló, de kétkoporsós kocsikban követték. A kocsikat lovak húzták; úgy tűnt, minden mágiát mellőz a felvonulás, egészen addig, amíg az első virágcsokor a levegőbe nem repült. Sok ember próbált virágot dobni a sor elején lévő halottaskocsihoz, amiben Ramanit – Lucius szerint, inkább az őt alakító bábot – vitték az utolsó útjára. A virágok azonban még a magasan, méterekkel az emberek feje fölött a levegőben elporladtak.

Luciust ez a különös varázslat zökkentette ki először a testőrök megfigyeléséből. Igaz, csak az előtte és a mellette vonulókat nézhette meg, a mögötte lévőket nem, ő pedig a Ramanit szállító kocsi mögött állt, a negyedik sorban. Legelöl az anyakirálynő lépkedett az ezüst taláros főpap mellett, őt követte a lehajtott fejű Devdas Yamir, aki maga egy külön sornak számított. Arthur Weasley, aki a fiú mögött lépdelt a családjával, oda akart menni hozzá, talán vigasztalni, de egy mellettük haladó mahari rászólt, hogy nem szabad megbontani a menet előírt sorrendjét, tehát maradjon ott, ahol van. Lucius pedig a feleségével zárta a hozzátartozók sorát.

Lucius figyelme az első csokor elhamvadása után a kordonon túli emberekre terelődött. Mindenféle népréteg képviseltette magát a tömegben. Sok asszony jajveszékelt, meg sírt, a kezeiket nyújtogatták Ramani halottaskocsija felé. Lucius kíváncsi volt arra, hogy mit mondhatnak, így zsebéből elővette azt a pici fordítópöttyöt, amit még a nap elején adtak neki és a többieknek. Ilyen mágikus szerkentyűt például olyan konferenciákon használták, ahol több száz embernek kellett fordítani egyszerre. Bőr színű, félbevágott borsószemre emlékeztettet. Az egyik fülhöz kellett tenni – öntapadós volt –, és a rá beállított idegen nyelvet azonnal a viselő anyanyelvére fordította. Sőt, úgy hallhatta a kiáltásokat, mintha a saját nyelvén hangoznának.

– Nem mi öltünk meg! – jajveszékelt egy idősebb asszony. – Kíméljen minket Nakbar isten! – kiáltotta egy férfi. Újabb csokrok repültek a magasba, arany szalagjaik büszkén lebegtek, amíg el nem porladtak.

Az emberek egy része morgolódott, amiért virágaik nem értek célt. A menet hirtelen megtorpant, ahogy a kordont egy bebugyolált fejű asszony átszakította, és eszeveszetten szaladt a Ramanit szállító halottaskocsi felé.

– Kérlek, vedd le rólam az átkot! Én sosem bántottalak téged! – kiabálta, és dörömbölt a halottaskocsi ablakán. A nőhöz maharik léptek oda, és mivel nem akarták a sok ember előtt megátkozni, jobbról-balról megfogták, hogy elhúzzák a kocsitól. A nő azonban nem hagyta magát.

A dulakodás közben lecsúszott a fejéről a kendő: arca tele volt fekélyes sebekkel és kelésekkel. Velőtrázó sikoly töltötte be a teret, az emberek, mintha valami rettentően megijesztette volna őket, hátráltak a kordontól. Ahogy a maharik a kordon mögé vonszolták a zokogó asszonyt, az emberek eltávolodtak tőle, voltak, akik futásnak eredtek. A nő több méteres körzetébe senki sem lépett, ahogy ismét elindult a menet. Lucius észrevette, hogy a már földön kuporgó asszonyt továbbra is nagy ívben kerülik, senki még csak meg sem próbált neki segíteni felállni.

– Miért hagyják ott? – gondolkozott el hangosan.

– Nakbar isten a fertőző betegségek és a járványok istene – válaszolt neki az egyik mellette haladó mahari, azt hihette, neki szólt a kérdés. – Ez a nő láthatóan fertőző betegségben szenved, ezen a napon, jobb az ilyeneket elkerülni, hiszen Nakbar nem hiába büntette őt.

Lucius nem értette, hogy ez a sok ember hogy képes elhinni azt, hogy azt a szerencsétlen asszonyt valamilyen isten büntette meg, amikor csak beteg. Az az ország, mely rengeteg gyógynövényt exportál, ezenkívül számtalan gyógyitalt Jamani bájitalkészítők nevéhez fűznek, tehát a gyógyítói és bájitalkészítői képzésük is magas szinten áll, hogy hihet ennyire a babonákban?

Akkor figyelhette meg ismét jobban a testőröket, amikor a templom előtti utolsó néhány száz méteren Ramani koporsóját kivették a halottaskocsiból, és a maharik a vállukon vitték. Nem, köztük sem látta a lányt, most hátra is pillantott, de a sok egyforma hófehér arcon egyetlen apró szájrándulás, a szemek egyikének csillanása sem fedte fel az esetlegesen rejtőzködő Ramanit. Az egyik testőrnél, aki hirtelen elfordította és lehajtotta a fejét, amint Lucius rá nézett, azt gondolta, talán mintha... De kiderült, hogy a nőnek csak valami belement a szemébe, és azt próbálta kipislogni.

A temetési ceremónia vége sem volt eseménytelen. A Ramani koporsóját hordozó menet már a hatalmas márványtemplom lépcsőinél járt, amikor az egyik mahari összeesett, gyorsan a helyére ugrott egy másik, így a koporsó nem billent ki nagyon az egyensúlyából, és nem ejtették el. Azt, aki összeesett, társai közül ketten közrefogták, és elvitték az útból. Őt nem hagyták magára, mint az öregasszonyt.

A menet haladt tovább. Ahogy Lucius elhaladt a három mahari mellett, megtorpant, ahogy meghallotta a szavaikat.

– Nem érzem a jobb karom és a lábam – mondta az, amelyik a földön ült két társa között, akik elé álltak, takarták őt az emberektől, de Lucius még így is látta, hogy egy zsebkendőt is szorított az orrához, amin lassan vörös folt terjedt.

Lucius megborzongott, hiszen előző éjszaka, ahogy a ravatalozóban hozzáért Ramani kezéhez, az ő karja is megbénult és az orra is vérezni kezdett.

Ramanit Lucius elképzelésének ellenére nem hamvasztották el. Sőt, még csak nem is a Nakbar templomban temették el, mint a többi társát. A templom kertjéből a főpap térkaput nyitott, melyen könnyedén az akrami birtokra léphettek.

Lucius akkor volt kénytelen elhinni, hogy nem egy bábút rejtett az átlátszó fedelű koporsó, amikor Ramanit végső nyugalomra helyezték a családja kriptájába. Köztudott, hogy ilyen helyeken ősi vérmágia él, szóval akárkit vagy akármit nem lehetett odatemetni, s miután a lányt elhelyezték, a kripta magától be is záródott, ajtaja eltűnt – a legtöbb mágikus kripta így viselkedett, ha a családból az utolsó tagot fogadta magába –, a homlokzaton pedig felfrissült a véset, az évszázadokkal ezelőtt eltüntetett N az A elé került. Itt nyugszanak a dicső Nakbar dinasztia tagjai, hirdette az írás.
Lucius attól a naptól fogva mindig magánál tartotta Ramani hajtincsét. Eleinte a tárcájába tette, majd amikor már ismét otthon voltak, akkor csináltatta a most is a nyakában függő aranymedált, mely méltó helyet biztosított a tincsnek.


Lucius összezárta a medált, majd megpuszilta, és elrejtette az inge alá. Szerette a szíve közelében érezni az ékszert.


Narcissa a fogadószobában topogott, már azon volt, hogy a házi manót, Pollyt a férje után küldi, de akkor Lucius megjelent az ajtóban. A férfi árnyéka volt önmagának. Hiába volt rajta drága ruha, hiába volt ápolt, valahogy nem tudta azt az energiát, magabiztosságot sugározni magából, mint régen. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, teste betegesen soványnak tűnt. Alig evett, szinte sosem beszélt senkivel. Az üzleti ügyeket Draco intézte helyette. A fiú alig egy héttel, hogy kikerült az iskolapadból átvette apja helyét a cég vezetésében, a részvényesek legnagyobb örömére. Draco vezetése alatt a bájital forgalmazó vállalat soha nem látott virágzásnak indult. Lucius miután már nem kellett bejárnia az irodájába, szinte az egész napot a négy fal között töltötte, a szobájából alig mozdult ki. Ha mégis kilépett, mint valami kísértet, úgy járt-kelt az ódon kúria falai között. Narcissa talán azért sem vált el tőle, mint tervezte, mert megsajnálta a férfit. Na meg nem is lett volna miért elválnia, miután véglegesen elmúlt a veszély, illetve kiért sem. Igaz, ha valakit megismerne, és talán beleszeretne, biztosan elválna Luciustól, addig viszont nem. A férfi nem zavart sok vizet, szeretői sem voltak már, így Narcissát nem nevették ki a háta mögött, milyen vak is.

– Kérlek, próbálj jobb képet vágni, és Arthurral ne vessz össze. Ez Draco és Ginny napja– mondta Narcissa, mielőtt beléptek a kandallóba a smaragd lángok közé.

*


A Millman sátorvarázsban nem lehet csalódni. Most is olyan tökéletes volt a sátor és a hozzá tartozó berendezés, mint Bill és Fleur esküvőjén. Molly és Ginny úgy tervezték, hogy a vendégek kerek, elegáns asztalkák körül üljenek, így nem szeparálódnak el annyira egymástól. A sátorbejárattal szemben terpeszkedett az egyetlen szögletes asztal, ez volt a főasztal. A középső székeken ült Ginny és Draco. Mellettük foglaltak helyet a szülők. Jobbról Dracóé, balról Ginnyé. Így a két családfőnek nem kellett egymással szemben ülnie. A többi asztalnál már nem számított, hogy kinek a barátai merről is ülnek. Minél vegyesebb az összetétel, annál jobban megismerhetik egymást.
Ginny Weasley alig várta, hogy ő és Draco végre egymás ujjaira húzhassák az eljegyzési gyűrűiket. Nem sokkal ezelőtt Draco ünnepélyes keretek között is megkérte Ginny kezét Arthurtól – valójában már egy éve jegyben járt a két fiatal, de az eljegyzési parti váratott magára, ahogy a gyűrűk is. Ginnynek eddig nem volt olyan fontos –, aki ismét áldását is adta rájuk. Már csak a családfők pohárköszöntőit kellett végighallgatni arról, milyen jelentős állomás az életükben ez az eljegyzés.

Draco apja nagyon szűkszavúan beszélt, ellenben Arthurral, aki a szemét törölgette minden mondat végén, miközben felsóhajtott: hogy repül az idő, alig néhány éve csak, hogy Ginny pelenkás volt. És felidézte lánya eddigi életének szerinte legérdekesebb és legaranyosabb részleteit; Ginny szerint a legkínosabbakat. A boszorkány örült, hogy előrelátó volt, és Hermionéval elvitette a családi fényképalbumot, mert kinézte az apjából, hogy kisbabakori, egy szál pelenkás képeket mutogatna róla a jelenlévőknek.

– Köszönöm, hogy meghallgattatok – fejezte be könnyes hangon Arthur, majd leült. A fiatalok felálltak, szembefordultak egymással. Az asztalukon lévő gyűrűtartóról egyszerre vették fel a gyűrűket, alig húzták fel egymás ujjaira az ékszereket, és kezdett a baráti társaság tapsolni, amikor;

– Ginny, kérlek, ne csináld! – kiáltotta valaki.

Mindenki odanézett. Harry Potter állt a sátor bejáratánál.

– Harry, te mit keresel itt? – kérdezte bosszúsan Ginny.

– Én is meg vagyok hívva! – jelentette ki a fiú, és talárja zsebéből előhúzta a meghívót, majd diadalittasan lobogtatta. Ettől a mozdulattól kibillent az egyensúlyából, majdnem elesett. Úgy tűnt, valahol már ivott egy kis szíverősítő, hogy elég bátorsága legyen a volt barátnője eljegyzésén megjelenni.

Ginny jelentőségteljesen az édesanyjára pillantott, aki elpirult, és nem is tudta, hova nézzen zavarában.

– Ginny, vedd le azt a gyűrűt, ne jegyezd el magad ezzel a pojácával! – mondta Harry, és közelebb lépett a főasztalhoz.

– Menj innen, Potter, nem vagy szívesen látott vendég! – szólalt meg Draco.

– Nem hozzád beszélek! – húzta el a száját a pápaszemes fiú, és úgy mérte végig a szőke varázslót, mint egy sárdarabot, ami a cipője orrára tapadt, majd volt barátnőjére nézett. – Ginny, én sokat gondolkoztam kettőnkről. Szeretlek, szóval nem kell már eljátszanod ezt az egészet, hogy féltékennyé tegyél.

– Harry, én nem játszok meg semmit – jelentette ki a vörös hajú lány határozottan. – Szeretem Dracót. És roppant érdekes, hogy éppen most jöttél rá, hogy szeretsz, amikor dobott téged a legutóbbi csajod.

– Ez hülyeség! Te is tudod, hogy csak azért kezdtél ezzel, mert ki nem állhatom – morogta a fiú.

Draco szája ideges vonallá préselődött, kezét ökölbe szorította.

– Harry, fiam – szólalt meg Arthur –, talán jobb lenne, ha inkább lepihennél. Most nem tudod, mit beszélsz.

Arthur felállt, Harryhez lépett, és a vállára tette a kezét, hogy szépen kivezesse, de az ifjú varázsló nem hagyta magát.

– Miért csinálod ezt, Ginny? Tudom, hogy nem volt szép, hogy más lányokkal jártam, de... Képzeld, én az életem kockáztattam értetek! – intett körbe a társaságon. – Az ember megijed, amikor szembe kell néznie a halállal, és amikor megússza... Csak féltem, mennyi mindent elszalaszthatok, de már rájöttem, hogy hülye voltam. Meg kellene bocsátanod, mégiscsak a többség – ismét körbemutogatott – nekem köszönheti, hogy ma itt lehet!

– Ne hazudozz, Potter, te is tudod jól, hogy körülbelül rajtam kívül igazából senkit sem mentettél meg! – fröcsögte Draco. – Te, a „Kiválsztott” képtelen voltál legyőzni Tudjukkit. Ne játszd már az eszed!

Harrynek sem kellett több, kitépte magát Arthur fogásából, aki fel sem ocsúdhatott a döbbenettől, a fiú már kivont pálcával a főasztalnál termett, hogy megtorolja a sértést. Draco is pálcát rántott. Mire az átkot kiszórták, addigra Lucius pajzsbűbájt bűvölt a két fiú közé, így Harry átka a pezsgőspohárhegynek csapódott, és az üvegszilánkok szerteszét röpültek. Hermione sietve fagyasztó bűbájt mondott a szálló darabkákra így azok lelassultak, és senkiben nem tettek komoly kárt. Draco átka is gellert kapott, éppen az apja a nyakát súrolva szállt el annak válla fölött, kilyukasztva a sátrat.

Arthur kihasználva a pillanatnyi zavart, karon ragadta Harryt, kitépte a fiú kezéből a pálcát, majd kivonszolta az ittas varázslót.

A vendégek lassan lenyugodtak, Draco még ökölbe szorított kézzel állt, és dühösen kémlelte a sátor bejáratát. Az apja által idézett pajzsbűbáj lassan elenyészett.

– Talán megsérült, Mr Malfoy? – hallotta Trelawney professzor hangját. Draco az apja felé fordult. A férfi kigombolta az inge felső gombjait. A nyakánál egy vörös csík jelezte, hol suhant el a fia átka.

– Apa, minden rendben van? – kérdezte aggódva Draco, ahogy apja az ingét tapogatta furcsán.

– Persze, fiam – válaszolta, majd az inge kigombolt részén előbújtatott egy medálos nyakláncot. – Csak az átok eltépte a láncot, és leesett a nyakamból – magyarázta. – Kényelmetlen lett volna, ha egész este a hasamnál van a medál.

– Én meg tudom javítani! – ajánlkozott Trelawney professzor, aki már ott is termett a főasztalnál. – Mielőtt a tanári pálya valaha is eszembe jutott, mágikus ötvösnek tanultam.

– Nem szükséges, majd elvitetem az ékszerészemhez – próbált Lucius udvariasan kitérni a boszorkány segítő gesztusa elől, miközben gondosan a medál köré csavarta az elszakadt aranyláncot. Nem akart egy számára igen fontos dolgot ennek a nőnek a kezébe adni.

– Ne bolondozzon, egy pillanat alatt megjavítom – kedélyeskedett Trelawney, és kikapta a férfi kezéből a medált.


*


Trelawney alig érintette az ékszert, máris megbánta, hogy megfogta. Azt hitte, hogy valamilyen zsupszkulcs lehet, hiszen eltűnt a barátságos sátor, és egy sötét, rendkívül hideg helyre került. Hiába kiabált, senki sem válaszolt. Csak annyi haszna volt a hangoskodásnak, hogy a falakról visszaverődő hangokból rájött, hogy valamiféle teremben lehet. Mindig is volt némi enyhe klausztrofóbiája, de azt tudta kezelni normális körülmények között, azonban ilyen sötét helyen, aminek a méreteit egyelőre képtelen volt megállapítani, csontig hatoló félelem uralkodott el rajta. Úgy érezte, már levegője sincs.

Gyorsan meg kell keresnem a kijáratot!

Kinyújtott karokkal elindult, pár lépés után sima felületű falnak ütközött. Ahogy tapogatózott a falak simasága néha megtört, úgy vélte, téglalapok borítják a falakat, s a téglalapokra írás van vésve, legalább kettő sorral mindegyik rendelkezett. Az alsó sorok nem is betűknek, hanem inkább kötőjelekkel összekötött számoknak tűntek. Amint összetette az információkat, elméjében tű élesen megjelent egy sírtábla képe.

Merlinre, egy kriptában vagyok!Kezét elrántotta a márványtéglalapról, és hátrébb lépett. A levegőt egyre hevesebben kapkodta, azt hitte, menten elájul.

Minél hamarabb ki akart szabadulni, már majdnem sírt.

Nem, nem, nem! Ez nem velem történik, én itt sem lehetek. Nem is éreztem rántást a köldökömön, nem is lehetett az az ékszer zsupszkulcs. Csak álmodom ezt az egészet, csak egy látomás!

Ettől az eszmefuttatástól kicsit jobban érezte magát. Csak egy látomás, semmi több, tehát a teste biztonságban van a sátorban, ahol jó sok hely van. Biztos van valami oka, hogy ezt látom. gondolkozott el, és a félelem helyét a kíváncsiság vette át. Érdekelte ez az új képessége, hiszen eddig csupán a jövőről érkeztek képek neki, azok sem rendszeresen. Az egyetlen számottevő jóslata sem igazán jött be. Tudjukki és Harry Potter is éltek, és a sötét mágus mégis legyőzötten raboskodott az Azkabanban.

A családjában csak az üknagymamája volt halottlátó, olyan, aki nem a varázslók lelkeinek itt maradt lenyomatait észlelte, hanem a két világ között bolyongó valódi lelkeket, akik át akartak lépni a fénybe. Ezt a képességet azóta senki sem örökölte a családban. Eddig.

– Van itt valaki, aki segítséget kér? – kérdezte vékony hangon Trelawney.

Senki sem szólt hozzá, majd mögüle tompa hangú dörömbölés hallatszott. A boszorkány megijedt, majd nagy levegőt vett, és elindult a hang irányába, miközben az arany medált erősebben szorította a tenyerében. A hang erősödött, majd Trelawney nekiment valami kemény tárgynak. Körbetapogatta, egy ember nagyságú, a tapintásból ítélve, gránittömb lehetett. Közelebb hajolt hozzá, a dörömbölést a tömbből hallotta.

Talán élve temettek el valakit?

– Mindjárt segítek! – kiáltotta. – Ne mozogjon feleslegesen, mert elfogy a levegője.

Úgy gondolta, hogy egy szarkofág-szerűség van előtte, így megpróbálta a tetejét valahogy elcsúsztatni, hogy kiszabadíthassa azt a szerencsétlent, akit bele zártak. Jó lett volna tudni, kit rejt a kripta, hogy a látomásból magához térve szólhasson a megfelelő embereknek, és a való világban is segíthessenek

Remélem, emlékezni fogok erre a látomásomra.

Eddig nagyon kevés látomására emlékezett. A Tudjukkiről és Harryről szóló jóslatáról például Dumbledore professzortól hallott, amikor a férfi arra próbálta rávenni, hogy a lehető legharsányabb és hiteltelenebb módon tanítsa a jóslástant. Trelawneyt mélyen sértette, hogy így kellene oktatnia ezt a nemes mágiaágat, de az igazgató szavai a történelmi jóslatáról, és arról, hogy a saját érdekében kell bohócot csinálnia magából, nehogy a halálfalók megöljék őt, meggyőzték.

– Bárcsak lenne valami fény! – morogta. – Akkor jobban látnám, merre kell elmozdítani ezt a kőtömeget.

Trelawney fáradtan dőlt a szarkofágnak, mélyet sóhajtott, majd megpróbált összpontosítani és irányítani a látomást. Dédnagyanyjának állítólag sikerült, így több információt tudott megszerezni az eltévedt lelkekről, és hatékonyabban segíthetett nekik.

Egy lobogó fáklyát képzelt maga elé, hiszen az illett a környezethez. El akarta hinni, hogyha kinyitja a szemét, akkor valóban egy fáklya fog lobogni az egyik falon. Ha a látomás útján segítséget kérnek tőle, akkor sikerülnie kell.

Sercegést hallott, majd lobbanás hangját. Kinyitotta a szemét; az egyik falon egy fáklya lobogott. Megállapította, hogy valóban egy kriptában van. Újabb dörömbölés hallatszott. Megfordult, a sötét gránit szarkofágon csupán egy két évvel ezelőtti dátum díszelgett, 1998. június 3.

Aki el lett temetve, már biztos nem él. Erre elszontyolodott, hogy nem tudja megmenteni a való világban. Valamiért csak van ez a látomás, ok nélkül az ember nem lát ilyesmit.

A dörömbölés nem maradt abba. Trelawney körbejárta a szarkofágot, majd a fedél alsó peremén lévő karcolásokból kiokoskodta, hogy merről tették rá, így az ellenkező irányba kezdte tolni. Behunyta a szemét, ha a fáklyával bejött, akkor talán a gránittömbnél is sikerül. Azt képzelte, hogy könnyedén letolja a szarkofág fedelét.

A dörömbölés egyre erősödött.

Terve bevált, kisebb erőlködés után a fedél engedett. A szarkofág teteje nagy robajjal esett le a túloldalon. A dörömbölés is megszűnt. Trelawney lepillantott. Egy átlátszó koporsóban, mint gondolta, nem egy élő ember volt. Azonban ahhoz képest, hogy két éve itt lehetett a lány, nem volt annyira elbomolva a teste, ellenkezőleg. Inkább tűnt egy csonttá-bőrré fogyott embernek, mint többéves halottnak. A szeme sem volt beesve az üregébe, Trelawney azt gondolta, ha felnyitná a szemhéját, talán még a szemét is láthatná. Ahogy jobban megfigyelte az alakot, rájött, hogy az valamilyen egyenruhát visel. A lány ismerősnek tűnt, bár arcának egy részén kisebb-nagyobb fehér, sima foltok – mint valami összetört maszk darabjai – takarták, a hozzájuk tapadt bőrt elhúzva, ezzel torzítva az alak valódi arcát. A halott sötét haja a térdéig ért, kezei, melyek összekulcsolva pihentek mellkasán, majdnem húszcentis körmökben végződtek. A koporsó üvegén nem volt egy tenyértől, ököltől származó folt, karcolás, karmolás nyom sem. Nem tűnt úgy, hogy bárki is szökni próbált volna belőle.


– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Trelawney. – Miért dörömböltél? Most miért nem jelzel?


Az alak továbbra is nyugodtan feküdt. Trelawney kezében hirtelen lehűlt a medál.

– Ezt akarod? – kérdezte. – A tiéd volt?

A medál egyre jobban hűlt, és Trelawney úgy érezte, a karja gyengülni kezd. Azt hitte, ez a tünet a látomása végeztét jelenti, tehát gyorsan kell cselekednie, ha segíteni akar. Ezután már rutinosan elképzelte maga elé, hogy képes kinyitni a koporsó tetejét.

Az elmúlás szaga fintort csalt az orrára, amikor felnyitotta az átlátszó tetőt. A medált tartó kezéből teljesen kiment az erő, és a lábai is remegni kezdtek alatta. Sietve a lány kezéhez rakta a medált, de az ékszer rátapadt a tenyerére, mi több, ujjai is ráfeszültek, mintha ellenkezni akarnának vele. Próbálta szétfeszíteni ujjait, sikertelenül. A térde már nem bírta tovább, megrogyott alatta, ökölbe szorított keze a halottéhoz ért. Fel akart állni, és ahhoz, hogy lendületet kapjon, muszáj volt a halottra támaszkodnia. Egy sóhajtást hallott, erre megdermedt, a koporsóba pillantott, de a lány ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint azelőtt. Ismét próbálkozott a felállással, behunyta a szemét, és elképzelte, hogy megint jár, azonban egy jeges szorítás kizökkentette az összpontosításból. Felkiáltott, a medált fogó karját a halott lány szorította meg. Ebből a szögből már felismerte az arcát. Egyik volt diákja, Ramani Black feküdt előtte.

– Engedj el! Engedj el! – kiáltotta. Kezdett elsötétedni előtte a világ. A végtagjait már nem érezte, csak a gyilkos bénító hideget, ami az egész testébe tovaterjedt. Már csak a szíve dobogását érezte, ha azt is eléri a hideg, neki vége van, gondolta, ekkor ökle szétnyílt a medál pedig kicsúszott belőle.

*


– Professzor asszony, jól érzi magát? – kérdezte óvatosan Ginny. A jóslástan tanárnő maga elé meredve nézte a kezében lévő ékszert, félelemtől eltorzult arccal zihált, végül nyugodtabb lett, de továbbra sem tért magához. Amikor el akarták tőle venni a medált, ökölbe szorította a kezét, majd térdre esett, és kiabálni kezdett:

– Engedj el! Engedj el!

Mr Malfoy, Arthur és Ginny csak együttes erővel tudták szétfeszíteni az ujjait, és kivenni kezéből az ékszert. Az asszony nem ébred fel, Molly azonnal baglyot küldött a Szent Mungóba gyógyítóért.

– Milyen sötét mágia volt rajta? – förmedt Arthur Luciusra.

– Semmilyen.

– Higgyem is el? – kérdezte kihívóan Arthur, és maga elé lebegtette a medálos nyakláncot, azonban nem ért hozzá.

– Te annál is ostobább vagy, mint gondoltam – sziszegte gúnyosan felelet helyett Lucius. – Komolyan azt hiszed, hogy átkozott nyakláncot hordok? Az átkozott ékszerek nem válogatnak, nem tesznek különbséget, mindenkire hatnak, arra is, aki létrehozta rájuk az átkot. Nem kell hozzá magas iskola, hogy tudd, csak egy kicsit figyelned kellett volna annak idején a Sötét Varázslatok Kivédése órákon.

– Ne merj sértegetni! – csattant fel Arthur.

– Te meg ne vádaskodj!Azt pedig haladéktalanul add vissza! – Lucius a medál felé nyújtotta a kezét.

– Majd miután megvizsgáltattam megfelelő körülmények között. – Egy átlátszó tasakot bűvölt, amibe belelebegtette az ékszert, amit ezután gyorsan megfogott, és a talárja belső zsebébe süllyesztett. – Valamiért csak rosszul lett Sybill.

– Talán túl sok Sherryt ivott, és hallucinált – vágta rá fintorogva Lucius.

– Ha valamit találok, ez alkalommal nem fogod megúszni az Azkabant, abban biztos lehetsz – szűrte a fogai között, villámló szemekkel Arthur.

– Elég legyen! – kiáltotta Draco és Ginny egyszerre. – Mindketten hagyjátok el a sátrat, nem kell a veszekedés! Épp elég baj, hogy a professzorasszony rosszul lett, nem kell, hogy a végén pálcát rántsatok – mondta Draco.

– Talán az lesz a legjobb, ha én hazamegyek – bólintott Lucius, elköszönt a társaságtól, majd kivonult a sátorból.

Nem sokkal utána megérkeztek a gyógyítók, akik rövid vizsgálat után kijelentették, hogy Trelawney professzort beviszik az ispotályba.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)