Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 18]

+++ betűméret ---
<< >>


-13-
A bál után


A londoni utcának azon szegletében, ahol ők hárman álltak, csaknem szó szerint megfagyott a levegő, Hermione pedig alig hitt a szemének, habár tudta, ezzel valószínűleg Harry is így van. Egyedül Malfoy tűnt rettentően nemtörődömnek, arckifejezéséből ítélve még szórakozni sem volt kedve, látva a perpatvart.

– Mit művelsz vele? – ismételte hajthatatlanul Harry, és Hermione biztos volt benne, hogy ez nem egy olyan közjáték, ami felett barátja könnyedén át fog majd siklani.

– Neked is szép estét, Potter! – hajbókolt gúnyosan Draco. Harry válaszra sem méltatta, végig Hermionéra nézett, mintha az egykori mardekáros nem is hús-vér ember, mindössze valamiféle zavaró tényező lenne.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Mivel szinte közvetlenül mellettem álltál, nem volt nehéz észrevennem, hogy eltűnsz. Az ajtónálló mondta, hogy a vendégkijárat felé távoztál nem sokkal utána – intett fejével újfent Malfoy felé.

– Nyugodtan kimondhatod a nevemet – legyintett színlelt nagylelkűséggel.

Hermione akkor már tudta, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, így nem is áltatta magát az ellenkezőjével. Szemével próbált jelezni Harrynek, hogy a kialakulni készülő parázs vitának itt és most vessenek véget, és bár a férfi az évek során már megismerte annyira Hermionét, hogy tudja, mit szeretne, ez alkalommal nem engedett.

– Gyere, menjünk vissza! – lépett oda hozzá szelíden. Hermione dühösen rántotta ki a karját a kezéből, amikor barátja megpróbált nyomatékot adni szavainak.

– Nem megyek sehova – rázta a fejét színlelt nyugalommal.

– Meg fogsz fázni – replikázott hasonlóképpen Harry, habár mindhárman tudták, hogy abban a pillanatban ez érdekelhette a legkevésbé.

– Mi van, Potter, felcsaptál személyi testőrnek? Vagy nincs elég bűnöző? Pedig azt hittem, az aurorság jól fizet... – Látszott, hogy hármuk közül Draco szórakozik a legjobban, vagy legalábbis ő próbált úgy tenni, de Harry nem Ron volt, és úgy tűnt, nem sikerült tovább bőszíteni.

– Éppenséggel van egy, itt áll előttem. Tűnj innen, Malfoy, tedd, amihez a legjobban értesz, menekülj, minket meg hagyj békén! – mordult fel barátságtalanul Harry.

– Te csak ne mondd meg nekem, hová menjek. Az utca közterület, ráadásul, ha emlékeim nem csalnak, én voltam itt előbb, nem te.

Hermione maga is meglepődött azon, hogy a szócsatában eddig végig Dracónak adott igazat, és Harryvel kapcsolatban érezte azt, hogy a legjobb az volna, ha kivételesen ott sem lenne. Szinte kívánta azt, hogy Malfoy valami olyasmit mondjon, ami homlokegyenest ellentmond az ő értékrendjének, hogy Harry védelmébe kelhessen, és elvarrhassa ezt a pillanatnyi köteléket is, a cinkosság bűntudatot keltő érzését.

– Hermione, menjünk be – ismételte Harry, szándékosan ügyet sem vetve Dracóra.

– Nem szeretnék. Menj előre, majd utánad megyek. Mégis mi ez az ellenségeskedés, Harry? – értetlenkedett. – Azt hittem, hogy ti már nem vagytok rosszban! Hiszen éveken át ezt mondtad, ráadásul te voltál az, aki tett róla, hogy ne kerüljenek az Azkabanba!

– Ez így már más. Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá, hogy belerángasson a veszélyes játékaiba.

– Neked teljesen elment az eszed! – lépett közelebb felháborodva a szőke férfi. – Ő jött oda hozzám, és nem fordítva!

– Ugyan, deho… Hermione? – pillantott megrökönyödve a lányra.

Hermione bólintott, habár sejtette, hogy ezáltal egy fél világ fog összedőlni Harryben. Elege volt a folytonos magyarázkodásból, hogy a barátai az ő életét képtelenek elfogadni úgy, ahogy azt ő akarja. Az utóbbi időben túlságosan nagy lett az ellentét köztük, akkora, hogy azt nem lehetett tisztázni egy tízperces félrehívással, esetleg egy utcai vitatkozással. Hermione pedig – életében először – úgy határozott, hogy csírájában fogja elfojtani a kialakuló vitát, még akkor is, ha később többet kell majd magyarázkodnia emiatt. Nem tudta, lehetséges-e úgy tenni, mintha Harry közbe sem avatkozott volna, mindenesetre egy próbát megért…

– El szeretnék menni innen – fordult oda Malfoyhoz, mintha mi sem volna ennél természetesebb.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – hápogott Harry, és bár fizikálisan még mindig nem avatkozott közbe, úgy tűnt, már nem sok választja el tőle.

Hermione nevetségesnek találta a gondolatot, hogy barátja majd erőnek erejével fogja visszaráncigálni a terembe, de nem akarta megvárni a végkimenetelt, így megismételte a kérését.

Dracónak utólag fogalma sem volt róla, mi vette végül rá a cselekvésre: Hermione elszánt tekintete, az idegesítő muglik csacsogástól hangos forgataga, a hűvös időjárás, az abban a percben egyébként is megtépázott lelkivilága, a kaján öröm ígérete, hogy borsot törhet Potter orra alá, vagy mindez egyszerre. Mindenesetre megragadta a lány karját, egy útba eső fényplakát mögé vitte, egy pillanattal később pedig már egy csendes utcában, egykori legénylakásának kapuja előtt álltak. Hermione csodálkozva nézett körbe a néptelen utcában, és a lehető leghamarabb kirántotta karját a férfi kezéből.

– Egy kávézó is megtette volna.

– Mi van, beijedtél, Granger? – kérdezte csípősen Draco, szúrós sandítva a lányra. – Potter jelenlétében bezzeg nagy volt a mellényed. Egyébként megmondtam, hogy nincs kedvem az emberekhez.

– Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy akkor engem minek tartasz – jegyezte meg kétkedve a lány, de azért követte egykori iskolatársát a lakásba.

– Na, igen, azt észrevettem, hogy neked ez roppantul fontos – morogta Draco, miközben betessékelte vendégét a lakásba.

– Mármint micsoda? – kérdezte rosszat sejtve Hermione.

– Az, hogy én mit gondolok rólad.

Egy futó pillanatig legszívesebben – csakúgy, mint az előző találkozásuk alkalmával – rögtön kereket oldott volna, de úgy döntött, ez több mint gyávaság volna, ezért inkább követte Malfoyt a nappaliba, és önkényesen hellyel kínálta magát. Draco, miután látta, hogy Hermione nyíltan igyekszik kerülni a pillantását, a bárszekrényhez lépett, és miközben italt töltött, a lány fejében ismét ezernyi kérdés zakatolt, legfőképpen az, hogy vajon jó ötlet volt-e hátrahagyni Harryt és odamenni Malfoyhoz, kiváltképp, hogy a férfi ismét átvette az események felett az irányítást, esélyt sem adva neki, hogy végre úgy viselkedjen, ahogy ő szeretett volna. Motyogva köszönte meg a felé nyújtott italt, és mivel a férfi nem méltatta őt olyan formaságokkal, mint a koccintás, belekortyolt. Utálta a whiskyt, sosem értette azokat, akik már íz alapján meg tudják állapítani egy italról, hogy miféle. Keserű volt és marta a torkát.

Ezt nyilvánvalóan a házigazda is észrevette, mert gúnyosan megszólalt:

– Valami enyhébbet esetleg? Egy kis teát? – kérdezte csúfondárosan, majd lehajtotta a maradékot. Hermione úgy határozott, nem ad több táptalajt a piszkálódásra, ő is hasonlóképp tett, de attól az ujjnyi szesztől is borzalmas grimaszt öltött az arca. – Az arckifejezésedből ítélve nem tudod értékelni a jó italt. Ez egy huszonhét éves Bourbon, idősebb nálad.

– Akkor majd máskor nagyobb tisztelettel fogyasztom el. Egyébként is, a történtek után valójában szükségem is van rá.

– Nos, igen, Potter barátod ismét tanúbizonyságot tett arról, miféle.

– Harry aggódik értem – szögezte le diplomatikusan Hermione. Az egy dolog, hogy Harry a végletekig felbosszantotta, de attól még a barátja volt, ezáltal pedig kötelességének érezte, hogy ne hagyja, hogy elszaladjon velük a ló, amikor róla beszélnek.

– A pápaszemes tud mást is, mint aggódni? Aggódott azért a satnya kis kőért, elpusztította. Aggódott a baziliszkusz miatt, elpusztította. Mindenbe beleüti az orrát, és…

– Aggódott az emberekért, ezért elpusztította Voldemortot, és történetesen te sem élvezhetnéd itt az évtizedes italodat, ha ő nem teszi meg a családod felé azt a lojális gesztust, hogy közbenjár az ügyetekben – vágott a szavába erélyesen Hermione. – Vagy ezt már el is felejtetted?

– Látod, ebben igazad lehet – bólintott Draco. Hermione teljesen megdöbbent a hallottakon, köpni-nyelni nem tudott, és ez szórakoztatta a férfit; végre sikerült lefegyvereznie, ráadásul egyetlen rövid mondattal. Ezt határozottan sikerként könyvelte el magában, és csak akkor szólalt meg ismét, amikor Hermione zavarában ismét egy húzásra elfogyasztotta mágikusan újratöltődő poharának tartalmát. – Komolyan gondoltam a teát, és még mindig fenntartom – intett az étkező, és az abból nyíló konyha felé, látva a másik eltorzult arcát.

– Megleszek, köszönöm – rázta meg a fejét Hermione. Draco még mindig a bárszekrénynek támaszkodva állt, és bár ez meglehetősen zavarta a lányt, tudta, nem kínálhatja a saját otthonában hellyel az egykori mardekárost. – Hogyhogy megtartottad a lakást? Szoktál még… Fel szoktál járni ide?

– Időnként itt intézem az üzleti ügyeimet. De elég a félrebeszélésből, térjünk inkább a tárgyra. Miért jöttél hozzám? – kérdezte olyan hangon, mintha ez alkalommal is egy ügyfelével tárgyalna.

– Csak Harry miatt jöttem ide. Tulajdonképpen abban a pillanatban bárhová elmentem volna veled, annyira felbosszantott az a jelenet – ismerte el. – Olyan borzasztóan gyerekesek vagytok mindketten.

– Merlinre, ez semmiféle jelenet nem volt! Csak egy zavaró kis közjáték.

– Te nem értheted, nem vagy olyan kapcsolatban Harryvel, mint én. Már hetek óta kételkedik, és nagyon zavarja, hogy közöm volt hozzád.

– Egyáltalán semmi közünk egymáshoz, és… – Draco elharapta a mondatot, és kikerekedett szemmel nézett Hermionéra. – Elmondtad neki a Crakékkal történteket?!

– Dehogy mondtam! – vágta rá Hermione, nem kevés bűntudattal, hiszen Ginnynek elmondta, képtelen volt titokban tartani, de ő más volt. Harrynek sosem adta volna ki. – Ne aggódj, ez az ügy el van felejtve. Mennem kell, köszönöm a vendéglátást – emelkedett fel, miközben táskájáért nyúlt. – Jó éjt!

Draco füstölögve nézett a távozó Hermione után. Nem kísérte ki, felesleges lett volna… vagy mégsem? Tudta, hogy bosszúságának okozója igazából nem is a lány, hanem a saját vakvágányra futott élete, nem is beszélve Astoriáról. Sokszor elképzelte már, mit szólna felesége, ha megtudná, mennyire szenved a házasságukban. Ő szenved! Kizárt dolog, hogy ezt megtudja, erre az elhatározásra jutott mindannyiszor. Talán ideje lenne meggyógyítania magát, újra felépíteni azt, akinek lennie kell.

Hirtelen ötlettől vezérelve sietett utána, és még az előszobában utolérte, habár már épp a kilincsen volt a keze. Hermione csodálkozva pillantott vissza.

– Nem akarok egyedül maradni ma este.

Rá akarta vágni, hogy akkor próbáljon beszélni Astoriával, de nem jött ki hang a torkán. Ő sem akart egyedül maradni. Lélekmelengető, boldogsághoz hasonlót érzett, amikor visszafordult. A legkevésbé sem volt ez kiszipolyozás a férfi részéről, vagy ha igen, akkor mindketten ugyanazt tették, egymást használták ki. Ugyanarra a barna kanapéra ült le, mint annak előtte, és miután Malfoy újabb italt töltött mindkettőjüknek, ismét a bárszekrénynek támaszkodott ő is. Minden visszakerült a helyére, mint egy előre elpróbált színpadi darabban, mintha mi sem történt volna.

– Miért nem váltok el? – Hermione úgy döntött, az lesz a legjobb, ha nem kertelnek tovább, és úgy kezdenek el beszélgetni, mintha az a rengeteg fal, ami az évek alatt megsokszorozódott köztük, nem is lenne.

– Mert nem lehet.

– Ez butaság. Mindent lehet. Vagy… Megkötöttétek a Megszeghetetlen Esküt?

– Ugyan! – hessegette el a felvetést Draco. – Tudhatnád, hogy nem ez az egyetlen elképzelhető akadály. Egyébként meg egyáltalán nem mondtam, hogy el akarok válni. Nem veszek el akárkit feleségül – húzta ki magát gőgösen, pedig tisztában volt vele, hogy Granger előtt szükségtelen színlelnie.

Hermione úgy döntött, ő sem fog mindenféle felesleges vitákba vagy időpazarló kérdésekbe belekezdeni. Életében először voltak úgy ketten, hogy tényleg ki merte, és ki is tudta mondani azt, amit szeretett volna.

– De ha egyszer egy hazug léggömb az, amiben élsz? Eljátsszátok a tökéletes házaspárt, holott, ha valaki, hát én tudom, mi az igazság. És ne ellenkezz, mert különben most nem velem üldögélnél itt, hanem a feleségednél keresnél megnyugvást. Gyenge embernek tartasz engem, legalábbis ezt mondod, hogy ezzel kisebbítsd a komplexusaidat, amit hihetetlen módon Astoria még jobban felerősít benned, ahelyett, hogy házastárshoz méltó módon inkább tompítana.

A férfit rendes esetben bántotta, sőt, feldühítette volna a kioktatásnak ezen formája, mindent összevetve azonban igazat kellett adnia Grangernek, még ha csak magában is. Hihetetlen módon pedig szüksége volt erre a beszélgetésre, abban a pillanatban legalábbis biztosan.

– Nem tartalak gyengének – szólt közbe alig hallhatóan, de határozottan. Kétesélyes volt, és nem volt biztos benne, hogy annak örülne-e, ha Hermione meghallaná, amit mond, vagy inkább az ellenkezőjének.

Meghallotta. Meghökkentség ült ki az arcára, de nem engedte, hogy ez kizökkentse.

– De én téged igen – szegte fel a fejét, és már nem lehetett megállítani. – Amikor ma felolvasták Piton professzor nevét, te kimentél. Nem tudtam eldönteni, hogy miatta, vagy az egész megemlékezés okán tetted-e ezt. Szerinted mit gondolna rólad Piton professzor, ha látna? Szabályosan hagyod, hogy a feleséged földbe döngöljön téged és mindent, ami voltál… Vagy aminek hittelek, nem tudom. Azt hiszem, ha látja is ezt valaki a környezetedben, akkor nem mondják. Az apád azért, mert hozzád hasonlóan még magának sem meri bevallani, gondolom, még mindig aranyszabály a „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú gondolkodásmód.

– Nem tudom, miféle tévképzetek élnek az elmédben arról, hogy milyen is egy jó házasság, de feltételezem, hogy azt hiszed, jogod van beleavatkozni abba, aminek csak egy apró szeletét láttad. A nemesi frigyek a valóságban nem olyanok, mint amiket a lányregényekben olvasol. Ellenben egy életre szólnak. Hogy képzeled, hogy beleavatkozol valami olyasmibe, amiről mit sem sejthetsz? Szállj le a földre, Granger! Az emberek nagy része nem úgy él, ahogy azt te a fodros-bodros álmaidban elképzelted, lekvárral, friss bagettel és panorámás családi házzal.

– Örülök, hogy boldog vagy – jegyezte meg epésen Hermione, nem is próbálva titkolni a véleményét. Elege volt Malfoy kiismerhetetlenségéből, abból, hogy valamiféleképpen mindig mellette köt ki, de legjobban saját magára volt dühös, amiért rendszerint belement ezekbe a se vége, se hossza beszélgetésekbe, ahol általában mindig ő húzta a rövidebbet, mert minden kezdeményezése ellenére egykori iskolatársa nem volt hajlandó megnyílni, és képtelen volt levetkőzni gőgös modorát.

– Nem a boldogság az egyetlen opció. – Draco egy korttyal eltüntette a poharában levő whiskyt, néhány percig várt, végül távolba révedő tekintettel mesélni kezdett. – Astoria elfoglalt. Igazából mindig elfoglalt volt, de más az, amikor az esti összejövetelre kell órákon át ruhát választani, mint amikor valaki délelőtt elmegy otthonról, és ki tudja, mikor ér haza. Ha haza is jön napközben, annak soha nem én vagyok az oka. El tudod képzelni, milyen érzés az, hogy nekem, akinek életem túlnyomó részében a fülem botját sem kellett mozdítanom ahhoz, hogy mindenki rám figyeljen, hirtelen ilyenné azt sem tudom elérni, hogy a tulajdon feleségem érdeklődését felkeltsem? És nem, nem beszélek erről senkinek, mert, ahogy mondtad, nálunk ez nem szokás, és neked sem azért mondom el, mert annyira megbíznék benned, vagy olyan nagyra tartanálak. Egyszerűen te elég messze vagy, nem tartozol a mi köreinkbe, és így olyan… Én csak rossz döntéseket hoztam, Granger! Érted? Akárhányszor lehetőségem volt dönteni, én mindig a téves utat választottam, még akkor is, ha csak kétesélyes volt a dolog. Mindig. Peches lennék? Ezt sem gondoltam, az apám, a pénze, a befolyás segített, valami folyton megmentett, még a börtöntől is. Gondolnád hát, hogy én, aki a tüzes parázson is könnyedén átlépdeltem, pont a házasság tekintetében csúsztam el olyan nevetségesen, mint a banánhéjon? Astoria nem mindig volt ilyen, de az utóbbi időben teljesen megváltozott, és kérlelhetetlennek bizonyul, ha változtatásról van szó.

Hermione képtelen lett volna a védelmébe venni Astoriát, vagy akárcsak bármi biztatót javasolni vele kapcsolatban azok után, hogy megtudta, Malfoy még jobban át van verve, mint ahogy azt gondolja.

– Ha még… Khm…– Próbált a lehető legkönnyedebben fogalmazni, de a whisky e tekintetben bizony megtette a hatását, ő pedig egyáltalán nem akart kétértelmű helyzetbe kerülni. – Amennyiben áll még az ajánlatod, hogy elmehetnénk együtt helyekre, akkor… szívesen veled tartanék. Mostanában a barátaim nem értenek meg engem, és…

– És? – visszhangozta megütközve Malfoy. – Ha nincs hippogriff, jó a seprű is? Most meg mit mosolyogsz?

– Nálunk ez a mondás úgy hangzik, hogy ha nincs ló, jó a szamár is. Tőled hallom ezt először, hát nem érdekes? Ilyenkor jövök rá, hogy van még mit tanulnom. Pedig Mrs. Weasleytől az évek alatt annyi ilyet hallottam, hogy már azt hittem, ismerem mindet. De én komolyan gondoltam, amit mondtam. Tudok egy jó programot szombatra.

– Az ajánlat már nem áll – rázta a fejét a férfi, de valójában rögtön megbánta, amit mondott, főleg, amikor meglepő módon meglátta a Granger arcára kiülő… csalódottságot? Nem merte ennek nevezni, csak azt tudta, hogy hosszú ideje nem érezte már azt, hogy valakinek valóban szüksége lenne rá, és ezt nem szerette volna elengedni, még akkor sem, ha törékeny és kétesélyes volt. Még akkor sem, ha Hermione Grangerről volt szó. – Esetleg szabaddá tudom tenni azt a napot. De nem ígérhetek semmit – bólintott végül, és amikor a lány arca felderült, már azt is tudta, hogy előbbi észrevételei sem voltak helytelenek. Szüksége volt a társaságra, még akkor is, ha egy régi ellenség volt, nem utolsó sorban pedig ki akarta deríteni, mi folyik Granger és közte.

Hermionénak esze ágában sem volt meggondolnia magát, esetleg visszakoznia; Malfoyjal való rapszodikus ismertsége során először érezte úgy, hogy azt mondta, amivel ő maga is maradéktalanul elégedett. Végre képes volt elismerni, hogy szeretné még jobban megismerni az egykori mardekárost, még akkor is, ha ez ellentmond mindennek, amit a józanság címkéjével lehet illetni. Halvány elképzelése sem volt arról, mi fog ebből kisülni, azt pedig végképp szégyellte, hogy úgy érezte, valami titkos bűnt követnek el ők ketten, de mindennek ellenére tényleg megingathatatlan volt. A sötétbarna kanapén üldögélve, alig néhány lépésnyire a férfitól, biztos volt abban, hogy bármi is süljön ki ebből az ellentmondásos kapcsolatból, ez alkalommal semmi nem állhat majd az útjukba, ők fognak a végére járni. Ketten




Sziasztok! Mint láthatjátok, ez egy rövidebb fejezet volt, mert szerettem volna ezt a "vízválasztót" külön részbe foglalni. A következő viszont már hosszabb lesz.
Nagyon köszönöm az eddigi kritikákat, szívet melengető érzés olvasni őket! :)
Folytatás pénteken!



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)