Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Undorító rémálom gyötört, melyben idegen férfiak kötöztek meg a poros szobában, és akartak megkapni, de mielőtt megtörténhetett volna a legrosszabb, felébredtem. Semmit sem láttam a sötétben. Először nem is tudtam, hol vagyok. Ahogy mozgolódtam, megéreztem magam alatt a bársony ágyterítőt, és minden eszembe jutott. Nem tudtam eldönteni, elérkezett-e a reggel, vagy pár percet aludtam csupán, és még éjszaka van.

Mire ezt végiggondoltam, kopogást és zár kattanását hallottam. Nyílt az ajtó, s számomra vakító fény ömlött be rajta. Gyorsan felugrottam az ágyról és az ajtó felé szaladtam, hátha ki tudnék törni. De a látogatóim számítottak erre: Mrs. Burrage mellett a tegnapi nagydarab férfi állt a küszöbön, aki most is megfékezett.

– Szervusz – köszönt kedvesen Mrs. Burrage. – Azért jöttem, hogy lekísérjelek a többiekhez.

– Én nem megyek le hozzájuk! – kiáltottam.

– Bizonyára éhes vagy már. Ideje reggelizni – mondta mosolyogva, mintha meg sem hallotta volna a szavaim.

Itt nem eszek semmit!

– Pierre – intett, mire a férfi megragadta a karjaim és kihúzott a szobából, maga előtt tolva vezetni kezdett a lépcsők felé.

– Adjon rendes ruhát, ebben nem megyek sehova! – kiabáltam Mrs. Burrage-nak.

A lábamat megfeszítettem, hogy minél nehezebb dolguk legyen velem, de csak azt értem el, hogy lehorzsoltam a sarkam. A lépcsőnél egy gyors mozdulattal a lépcsőkorlátba kapaszkodtam, úgy szorítottam, mintha az életem függne tőle.

– Nem megyek sehova! – hajtogattam tovább.

– Kedvesem, ezzel a magatartással feleslegesen megnehezíted a helyzeted – mondta teljes lelki nyugalommal Mrs. Burrage, miközben lefejtette az ujjaimat és karjaimat a korlátról.

Ezután Pierre a hóna alá vágott, mint ahogy a rakoncátlan kisgyereket szokták, és a lépcső közepén vitt le, nehogy megint meg tudjak kapaszkodni valahol. A tegnapi ajtót – ahonnan a fekete hajú lány kiszaladt – és az előcsarnokot elhagyva egy rövid folyosóra értünk. Onnan egy szobába léptünk, ahol a férfi lerakott az asztalfőnél álló üres székre.

Az ebédlőbe kerültem. A legtöbb helyet egy hosszú asztal foglalta el, a kék függönyös ablakokon beáradt napfény. Az asztal körül harminc lány ült, még köntösben és hálóingben voltak. Csacsogtak, miközben reggeliztek. Amikor leültettek, mindannyian felém fordultak, és kíváncsian méregettek. Mrs. Burrage elém tolt egy tányért, amire zsemlét tett, mellé tejjel teli bögrét húzott. Nem nyúltam semmihez, megfogadtam magamnak, hogy amíg ebben a házban vagyok, egy falatot sem eszem. Reméltem, hogy mihamarabb meg tudok szökni, mert a gyomrom, erőteljesen korgott.

Mrs. Burrage nem törődött vele, eszem-e vagy sem, mögém állt, kezét a székem háttámlájára tette. Elhúzódtam tőle.

– Figyelem! Hadd mutassam be nektek az új lányt! – érintette meg a vállam, én azon nyomban lelöktem magamról a kezét. – Még egy kissé ellenségesen viselkedik, de nézzétek el neki, nagyon zöldfülű, és hisz még a mesékben.

Erre a lányok felnevettek. Ez rosszul esett, de végül nem törődtem velük, hiszen nekik nincs joguk kinevetni engem.

– Vegyétek pártfogásotokba, beszélgessetek vele, osszátok meg a tapasztalataitokat, miegymást!

– Nem lesz gond, Madame – szólt vidáman egy lány. Barna, göndör hajában sárga masnit hordott, aminek árnyalatával egyező színű pongyolájának félig lecsúszott ujja fedetlenül hagyta a vállát.

– Akkor ezt megbeszéltük; ha nagyobb galibát csinálna, szóljatok nekem! – fejezte be, és kiment az ebédlőből.

A lányok tovább fecsegtek, közben többször felém sandítottak. Szerencsére még egyikük sem akart beszélgetni velem, ennek kimondottan örültem. A reggeli lassan véget ért, ezután felálltak.

– Gyere te is! – szólt hozzám Bebe. Mivel nem indultam, karon ragadott, és maga után vonszolt.


Egy szalonféleségbe mentünk, ami világos bútorokkal volt berendezve. Kényelmes székek és kerevetek voltak mindenütt, de a hatást rontotta, hogy nem szépen elrendezve, hanem összevissza álltak. Minden lánynak megvolt a maga helye, amit gyorsan el is foglalt. A kandallón egy aranyóra állt. Nagyon meglepődtem, hogy már delet mutatott. Először azt hittem, elállították a mutatóit, de mint később kiderült, tévedtem: valóban dél volt.

Bebe, miután berángatott a szobába, becsukta az ajtót. Az ablakhoz sietett a székére, barátnője, Mina mellé. Én csak álltam az ajtóban, mivel nem akartam közéjük ülni.

– Gyere ide! – kiáltott felém a sárga szalagos, göndör lány, aki mellett volt egy üres szék.

– Nem ülök le közétek – válaszoltam hűvösen.

Ő egy kicsit elhúzta a száját.

– Nehogy azt hidd, hogy különb vagy nálunk, aki ide kerül, nem különb! – válaszolta szárazon. Elfordult tőlem egy fekete, hullámos hajú lányhoz beszélgetni – talán ahhoz, akit tegnap láttam kirohanni abból a bizonyos szalonból.

Én különbnek hittem magam. Nem is zavart, hogy a szavaim után továbbra sem szólt hozzám senki. Figyelmem a sötét szőnyeg indás, világos virágmintáira összpontosítottam. Ki akartam zárni a lányok jelenlétét az elmémből, de a csevegésük otrombán a fülembe hatolt.

– Nézzétek, ezt a gróf úrtól kaptam! – dicsekedett egy vékony női hang. – Azt mondta, ennek az árából egy városi házat is tudnék venni.

– Mutasd! – kérte egy másik. – Tényleg szép, de meg is érdemled, amennyi dolgod van azzal az öregúrral.

– Ma melyik ruhám vegyem fel szerintetek? – kérdezte egy lágy hang. – Én a kéket szeretném, de Michelle azt mondta, hogy sápaszt, és nem akarok kis beteg békának tűnni.

– Szerintem a halvány barnát – válaszolt rá valaki. – Az megy a szemedhez.

– Az nem olyan szép – hallottam egy ismerős hangot. – Az arany állna a legjobban, és Mr. Addams is értékelné. Tegnap Otto azt mondta, be fog nézni – fejezte be Mina.

– Valóban? – lelkendezett a kérdező. – Miért csak most mondod? A rózsaparfümödből tudsz egy keveset kölcsönadni? Az enyém elfogyott, és elfelejtettem szólni a Madame-nak.

– Lily, te mindent elfelejtesz – jegyezte meg tettetett haraggal Mina.

– Nem is igaz – nyafogott Lily. – A lényeget sosem felejtem el – tette hozzá kacarászva.

– Szép is lenne, ha pont te nem tudnád, mi a dolgod – nevetett a másik. – Lásd, milyen édes vagyok, adok az enyémből, mivel nem akarom, hogy a kedves Mr. Addams ne az illatos rózsaszálat lássa benned – mondta incselkedve Mina.

Rossz volt hallani, hogy milyen könnyedén beszélgetnek a „munkájukról”. Undorodtam ettől, legszívesebben kimentem volna a szobából. Lassan hátrább lépkedtem, úgy gondoltam, mivel nem figyelnek rám, valahogy kiszököm az ajtón, hogy ne kelljen őket hallgatnom.

– Képzeljétek! – kezdte egy visító hang. – Tegnap új vendéget kaptam! Egy aranyos kis zöldfülűt, a Berrington fiút. Az apja hozta el, hogy ne legyen olyan kétbalkezes a nászéjszakáján.

– Szerencsés vagy – sóhajtott fel valaki. – Az ilyenek olyan aranyosak, még képesek beléd szeretni. Emlékszem, egyszer valamilyen vidéki városból jött fel egy ilyen kis alak. Hogy az mennyire belém habarodott! Már azon volt, hogy megszöktet – nevetett fel. – Persze, az apja nem hagyta ezt, és szép summával jutalmazta a józan eszem, amiért ellenálltam a fia ajánlatának. Nem mintha el akartam volna szökni a kölyökkel, de ezt nem kötöttem az apuka orrára. Aztán a fiú visszament a városkájába, és sosem láttam az én kis megmentőmet – panaszkodott színpadiasan.

Az ajtónak ütköztem. Kezemet óvatosan a hátam mögött a kilincsre kulcsoltam, majdnem elfordítottam, amikor valaki rám szólt.

– Hova hátrálsz? – kérdezte Bebe.

Felnéztem rá. Ő összehúzta rőt szemöldökét, és a fejét csóválta. – Sunnyogás helyett, inkább beszélj magadról. Hadd ismerjünk meg!

– Ez nem beszél a magunkfajtával – szólt közbe valaki a sarok felől.

– Csak meg van ijedve. Olyan zöldfülű, mint Alina kis lovagja, mielőtt idejött. Igaz? – szólt bele Mina.

Mindenki engem nézett, én újra a padlóra szegeztem a tekintetem, de így is éreztem pillantásuk súlyát.

– Ne félj! Nem harapunk! Ha válaszolsz, attól nem lesz semmi bajod – mondta kedvesebben. – Igaz?

– Igen – feleltem.

– Ezt úgy értsem, még szűz vagy? – kérdezte a göndör hajú sárga masnis lány, bár a szőnyeget fixíroztam, azért megismertem a hangját. Nem válaszoltam, csak bólogattam. – Akkor nagyon ki kell okosítanunk, nehogy teherbe ess. Azt a Madame nem szeretné.

Ettől a mondattól éreztem, hogy mélyen elpirulok. Szégyelltem magam helyettük is. Valaki megfogta a jobb vállam. Felnéztem, a göndör lány volt az. A többiek közé vitt, és leültetett. Eelém hozta a székét, és szembe ült velem.

– Nézz rám, és hallgass figyelmesen! – mondta.

Mivel nem akartam ránézni, megfogta az államat, és felemelte. Megállapítottam magamban, hogy hideg a keze. Uborka-zöld szeme értelemtől csillogott.

– Először is, tisztában kell lenned azzal, hogy, miképpen lesz a baba – kezdte bele mondandójába oktató stílusban. – Tudod, havonta azért vérzel lent, mert a méhed, ami itt van – a kezével a hasam alá nyúlt, önkéntelenül elhúzódtam az érintésétől, ő nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a mozdulatomat, és tovább beszélt: – felkészül a baba érkezésére. Úgy képzeld el, mintha puha selyempárnácskák lennének benn, amiben a baba feküdhetne, de mivel nem háltál még férfival, hiába vannak ott, és a kis párnácskákat ki kell dobnia a testednek, akkor vérzel.

– Én ezt nem értem – szóltam közbe. Semmit sem értettem abból, amit összehordott, eddig még sosem véreztem lent. Erre többen felnevettek. Ez rosszul esett. Talán azt hitték, olyan ostoba vagyok, hogy nem értettem a szavakat, ezért gyorsan hozzáfűztem: – Nekem még nem volt ilyen.

Ő csodálkozva nézett rám. Szeme végigsiklott a testemen.

– Hány éves vagy?

– Jövő hónapban leszek tizenhét.

– És még nem volt vérzésed? – nézett rám meglepetten. Úgy éreztem magam a pillantásától, mintha torz lennék. Hiányozna a karom, vagy a lábam. – Ez különös, pedig szépen kifejlődött mindened – folytatta –, igaz, a melleid kisebbek az átlagnál. De hát nem vagyunk egyformák.

– Nagyon zöld még ez a lány! – nevetett fel gúnyosan Bebe.

Ez a kacaj bántott, hiszen én nem tehettem róla, hogy nem véreztem, meg fogalmam sem volt erről a témáról, hiszen senki sem beszélt róla nekem. A barátnőim sem, pedig nekik hamarabb volt mellük, mint nekem – igaz, Penelope és Shara idősebbek is voltak nálam másfél évvel –, de ilyesmiről nem is illett beszélni. Sokáig hiányosnak, csonkának éreztem magam a közelükben, amiért teljesen lapos volt a mellkasom, mire nagy nehezen, tizenhárom éves koromban, én is fejlődésnek indultam. Akkor Berta annyit fűzött hozzá a kérdéseimhez: ne ijedjek meg, természetes, hogy változom, és egyszer erről bővebben beszélgetünk. De arra az „egyszer”-re nem került sor, én pedig nem feszegettem a témát. Mint mondtam, nem is lett volna illő. Visszatérve az előző beszélgetéshez, rosszul esett, hogy kinevettek. A szemem is önkéntelenül könnybe lábadt, de kipislogtam.

– Bebe, ne legyél már ilyen tuskó – szólt közbe az Alina nevű lány.

Most felé pillantottam, jobban megnéztem. Telt idomai voltak, de nem mondhatta senki kövérnek. Piszkosszőke haja csigákban omlott a vállára, búzavirágkék szeme kissé mérgesen nézett Bebe felé, utána felém pillantott, és kedvesen elmosolyodott. – Ne aggódj, biztos meg fog jönni nemsokára. Az egyik ismerősöm tizennyolc évesen vérzett először, de ettől ő is normális lány volt. Férjhez ment, és sok gyereke lett.

– Én nem akarok gyereket – jelentettem ki.

– Nem is lesz, ha majd mindent úgy csinálsz, ahogy mondunk – szólt közbe a sárga masnis, göndör hajú lány. Ismét felé fordultam. – A Madame nem szeretné, ha bárki teherbe esne, így védekeznünk kell ez ellen különböző módszerekkel, amiket majd később mondok el, mert először megismertetlek az alapokkal. – Megveregette a kezem. – Szóval visszatérve a vérzéshez. Ha férfival hálsz, és nem védekezel, a kis párnácskákra baba kerül.

– Én nem akarok senkivel sem hálni! – fakadtam ki.

– Ne félj, nem olyan rossz az, mint amilyennek lefestik az embernek.

– Csak a férjének adhatja oda magát az ember – jelentettem ki határozottan a nagy igazságot.

Erre ismét nevetni kezdtek, hosszú percek után hagyták csak abba. Én mérgesen néztem rájuk. Rosszul esett, hogy rajtam derülnek.

– Persze, a buta nők így gondolják – szólt közbe Bebe.

– A tisztességes nők gondolják így! – vetettem ellen indulatosan.

– Ők a buták.

– Miért lennének azok?

– Talán – kezdett bele egy rózsás arcú, vörösesbarna nő, aki a kandallónál ült –, mert mielőtt férjhez mennek, hisznek a tündérmesében és a szőke királyfiban, és a vőlegényeik valóban rendesen viselkednek, felnéznek rájuk, legalábbis úgy tesznek, egészen a házasságig. Azonban miután férjhez mennek, teljes mértékben alárendeltek lesznek. Szülnek egy szakajtóra való gyereket, megcsúnyulnak, slamposak lesznek, a gyereknevelés gondjainak megoldása, a háztartás vezetése, férjeik ellátása mellett nincs idejük magukra. Sosem pihenhetnek, fáradtak lesznek, de kötelességük széttenni a lábukat, ha a férjük azt akarja, és biztosak lehetnek abban, hogy kiadós verést is kapnak, ha nem elég meleg a vacsora, vagy a nászi ágy. A férjeik megcsalják őket, és még ezután is, a megaláztatás ellenére is, rendelkezésre kell állniuk minden téren. A családban senki még csak emberszámba se veszi őket. Erőfeszítésüket cseppet sem értékelik. És ők, mint egy igavonó barom, mindent tűrnek.

Az egyik sarokban felzokogott valaki.

– Bocsáss meg, Cecily, nem akartam – szúrta közbe, a sarok felé pillantva, ahol egy vékony, rendkívül egyenes szálú, barna hajú lány ült. Könnyes szemét törölgette.

– Ellenben nekünk? – folytatta a kitérő után a rózsás arcú nő. Visszapillantottam rá. – Nekünk nem kell csalódnunk, hogy mekkorát estünk a piedesztálról az esküvő után. Mi nem mossuk a holmijaikat, amik szeretők parfümjeitől bűzlenek. Nem csúnyulunk el a szülésektől, nem rohangálunk a koszos kölkeik után, nem kell főzni nekik több fogásos vacsorát, amit, ha nem ízlik, a fejünkhöz vágnak. Ráadásul nem kell elviselnünk az erőszakoskodásaikat, a megaláztatást, hogy megcsalnak minket nálunk szebb nőkkel, akik külsejére titokban vágyunk. És nem kell eltűrnünk mindent, mint egy állatnak. – Egy kicsit abbahagyta, több lány helyeselt neki, majd folytatta: – Mindennek van árnyoldala, a mi munkánknak is; nem mondom, hogy nincs. Hiszen sokszor nekem sincs kedvem lefeküdni egy-egy vendéggel, de engem legalább jól megfizetnek érte, nem úgy, mint egy bolond, „tisztességes” asszonyt, aki a hozományával még fizetett is azért, hogy megalázzák. Akinek élete végéig el kell tűrnie a férjét. Ezenkívül mindig jön olyan kuncsaft, akiben a kedvem lelem – fejezte be monológját.

– És a szerelem? Akik úgy házasodnak, azok boldogok – érveltem.

Megint csak nevettek.

– Ó, a kis naiv. A szerelem nem létezik, legalábbis amilyenről te álmodozol. Vagy tudsz ellenpéldát mondani? Ha van kicsi szerelmed, akkor mit keresel itt? Miért nem mentél már férjhez, és szültél neki gyerekeket? – kérdezte Bebe. – Jaj, most jut eszembe, te még szülni sem tudnál, olyan kis éretlen vagy, akár a gondolkodásod! – kacagott gúnyosan, és vele néhányan.

– Elég legyen, Bebe! – szólt rá a sárga masnis lány, majd hozzám fordult. – Gyere, menjünk fel a szobámba! Ez a némber ma bal lábbal kelt fel – nézett csúnyán Bebe felé –, nálam majd nyugodtan beszélgethetünk – mondta, és kivezetett a lányok közül.



Szobája ízlésesen volt berendezve. Az ajtó mellett egy kisebb díszes, őzbarna cserépkályha terpeszkedett. Attól nem messze a fal mentén három sötét szekrény sorakozott, az egyik ajtajába beépített tükör csillogott. Az ablak mellett, ami igazi volt, és áradt be rajta a napfény, egy tükrös fésülködőasztal állt, tetején több tartó helyezkedett el. Az egyikben fésűk, a másikban ecsetek, a harmadikban parfümök voltak. Az ágy közelében két zsámoly terpeszkedett. A szekrényekkel szemben lévő falon egy ajtó nyílt, nem tudtam hová. Ezen az oldalon volt még egy nagy, kétszemélyes, baldachinos ágy, amit csokoládébarna ágyterítő takart, és a függönyei is, amik most szét voltak húzva, ebben a színben pompáztak. A fejrésznél mindkét oldalon egy-egy éjjeliszekrény helyezkedett el. Az egyiken díszes ébresztőóra állt, a másikon valamilyen újság feküdt. A göndör hajú lány az ágyra ültetett, majd mellém telepedett.

– Ó, most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztam! – kiáltott fel. – Bocsánat, de hozzászoktam, hogy minden lány ismer – szabadkozott. – A nevem Michelle – mondta, és kezet nyújtott.

Én csupán udvariasságból megfogtam a kezét, amit most is hidegnek éreztem, majd bemutatkoztam. Ezután folytatta a lenti társalgóban elkezdett mondandóját.

– Tehát ott tartottunk, ha férfival hálsz, és nem védekezel, a kis párnácskákra baba kerül. Azután, ha nem történik valami, vagy nem hajtják el… satöbbi, akkor kilenc hónap múlva megszületik. Na, nekünk azt kell elkerülni, hogy a párnácskákba bekerüljön a baba. Ezért kapunk a Madame-tól dolgokat.

Az órás éjjeliszekrényéhez hajolt, és kinyitotta. Egy dobozt emelt ki belőle, amiből elővett egy naptárat.

– Tudom, hogy még nem volt vérzésed, és valószínű az elején, míg be nem áll rendesen a ciklusod, nem sokra mész ezzel a módszerrel, de ha beáll, jó hasznát veszed. Csak számolni kell. Mikor vérzésed megjön, majd mindig fel kell jegyezned, mikor kezdődik, meddig tart, milyen erős. Ebből ki lehet számolni, mikor készülnek a kis párnácskák bent, ugyanis akkor a legvalószínűbb, hogy a baba befészkeli magát. Azokon a napokon, vagy nem érintkezhetsz lent férfiakkal, tehát máshogy kell boldoggá tenned őket, vagy még úgy előzheted meg a dolgot, hogy megszakítod az aktust. Igaz, ahhoz, hogy tudd, mikor kell, a gyakorlat nagyon fontos. Továbbá ezeket a tablettákat is szedni kell – mutatott egy papír tasakban lévő apró fehér golyókra –, vad jamszgyökér őrleményből készültek. A Madame Dél-Amerikából hozatja, de csak két hónapos folyamatos használat után ér valamit. Ezeken túl Mary, a nővér szokott készíteni, különböző szerekkel átitatott hüvelyi szivacsokat, amiket lehet használni az aktus után. Azok elég kellemetlenek tudnak lenni, és van, amikor csípnek.

Amikor a férfiakkal való érintkezésről beszélt, mindig eszembe jutott, mikor én közelről érintkeztem egyel. A hideg is kirázott az emlék hatására, és egy porcikám sem kívánta, hogy mással is érintkezzek. De nem szóltam bele a mondandójába, mert sok érdekes dolgot megtudtam, amik, miután elszököm innen, és valami csoda folytán valaki elvenne feleségül, hasznomra válhatnak. Igaz, néhány dolgot nem értettem, például azt, hogy: megszakítod az aktust. El sem tudtam képzelni, hogyan kell csinálni. Persze, mint mindenkinek, nekem is voltak homályos elképzeléseim, mi történik egy férfi és nő között – főleg a poros szobai élményeim óta –, de pontosan nem tudtam a részleteket. Ráadásul nagyon zavarban is voltam a témától, és nem mertem kérdéseket feltenni. Ő láthatta is rajtam ezt:

– Ó, de buta vagyok! – legyintett Michelle. – Elfelejtettem, hogy te még nem is voltál férfival. Meztelen férfit azért láttál?

– Nem igazán. És nem is szeretnék – tettem hozzá gyorsan.

– Jobb, ha látod, mire készülj; ne akkor ijedj meg, mikor éles helyzetbe kerülsz! Ma este, mutatok neked egyet. De előtte elmondom, hogy a férfiak és a nők mit is szoktak csinálni az ágyban. – Tehát, először is általában levesznek minden ruhát…

Igazán kényelmetlenül éreztem magam, miközben ecsetelte, hogy a férfiak és a nők, hogyan lesznek egymáséi, mire használják a dolgaikat. Előjött a témával kapcsolatos rossz emlékem, de már sok mindent megértettem abból, amit átéltem, és így még undorítóbb volt az egész. Már három óra is elmúlt, mire Michelle abbahagyta a felvilágosítást.

– Jaj, hogy repül az idő! – kiáltott fel. – Ideje előkészülnöm.

Fel akartam állni, hogy elmenjek.

– Ne siess el! Nézd meg, hogy készülök elő, neked is így kell majd – mondta, és felállt, majd kinyitotta a szekrényét, amiben finomabbnál finomabb anyagú ruhák sorakoztak.

Rövid keresgélés után kivett egy smaragdzöldet, majd az alsó fiókok egyikéből hozzá színben illő fehérneműket és fűzőt választott. Ezeket letette az ágyra. Ezután a kis ajtóhoz ment.

– Gyere! – intett, és belépett az ajtón.

Odamentem, és benéztem. Egy kis fürdőkamra tárult elém. A berendezés egy kádból, törülközőtartóból, és az ajtón szemben levő falra szerelt kis polcból állt, amin szappanok, szivacsok és fürdőolajok sorakoztak. Nemsokára kopogást hallottam. Vörös képű, tenyeres-talpas nő nyitott be a szobába, kezében két nagy vizes vödörrel, amikből sűrű pára szállt fel. Elálltam az útjából, amikor a fürdőszobához ért; belépett, és a kádba öntötte a vödrök tartalmát.

– Köszönöm, Emma – szólt Michelle.

– Nincs mit – válaszolta amaz, majd kiment a szobából.

– Ő ki volt? Ő is itt dolgozik? – mutattam a szobaajtó felé, ami mögött az előbb tűnt el az asszonyság.

– Ő Emma. Itt dolgozik, de nem azt, mint mi – felelte miközben ledobta magáról a sárga pongyoláját, alatta csak egy hálóing volt. – Ő cseléd, rajta kívül még vagy tizenötöt alkalmaz a Madame. A konyhában tevékenykednek a szakácsné irányítása alatt, illetve, hordják fel nekünk a meleg vizet három órától körülbelül négyig, ezenkívül takarítanak, megterítenek meg ilyesmi – fejezte be, és kezdte levetni a hálóingét.

Én erre gyorsan hátat fordítottam, élénken emlékeztem még arra, milyen rossz volt, amikor a néném alig akart elfordulni, mikor át kellett öltöznöm.

– Nem kell elfordulnod, nem vagyok szégyellős – szólalt meg a hátam mögül Michelle.

– Nem akarlak látni ruha nélkül.

– Miért nem? Én is lány vagyok, nincs más rajtam, mint rajtad. – Hallottam, ahogy belelépett a vízbe. – Fordulj csak meg, már nem is látszom.

– Inkább nem.

– Engem feszélyez, ha nem látom annak az arcát, akihez beszélek. – Nagyokat csapkodott a vízbe. – Most már csupa hab vagyok. Nyugodtan megfordulhatsz.

Lassan megfordultam. Ő nyakig habos volt, valóban nem látszott belőle semmi. A fehér réteg alól kinyúlt, és magához vette a szivacsot, egy szappant, és összedörzsölte őket.

– A Madame elvárja, hogy minden nap fürödjünk. Más házakban nem figyelnek annyira a tisztaságra, és ez az egyik oka, hogy nagyobb a mi forgalmunk, mint másnak. Mi mindig illatosak vagyunk. Nem csak addig, amíg levesszük a ruháinkat, amikor már a nyakra locsolt parfüm illatát elnyomja a mosdatlanság szaga, mint más helyeken. – A szappant visszatette a helyére, majd a szivaccsal elkezdte a karjait dörzsölni. – Ide nagyon gazdag emberek járnak, és a pénzükért a legjobbat kell kapniuk. Ezért is kell mindennap elolvasni a Timest meg mindenféle komoly lapokat is, hogy tudjunk miről beszélgetni a vendégekkel. – Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire elmagyarázta. – Van, aki csak beszélgetni jár ide, mert a felesége olyan kis butácska, hogy alig tud írni-olvasni, de a hozománya nagy volt. Igaz, a legtöbben nem csevegni jönnek, de míg a szalonból a szobáig jut az ember, nem lehet néma. Sosem tűnhetünk ostobának. Ostoba nőket bárki talál a gázlámpák alatt vagy egy szegényes kuplerájban. Igaz, vigyázni kell nehogy okosabbnak tűnjünk, mint a vendég, akivel elmegyünk arra az éjszakára – sorolta, majd felém tartotta a mosdószivacsot.

– Kérlek, mosd meg a hátam! – szólt, közben előrébb hajolt a kádban.

Zavarba jöttem ettől a kéréstől, csak toporogtam az ajtóban.

– Ne légy már ilyen! Én is lány vagyok – nevetett, és meglóbálta a szivacsot.

Nagyot sóhajtottam, és hozzá léptem. A kezembe nyomta a szivacsot.

– Jó erősen dörgöld meg!

Azt sem tudtam, hova nézzek. Sosem mostam meg még senki hátát. Erőt vettem magamon, belemártottam egy kicsit a vízbe a szivacsot, épp annyira, hogy a szappanhabot azért ne mossam le róla, majd megdörzsöltem a hátát.

– Erősebben, alig érzem – jelentette ki.

Én jobban rányomtam, reméltem, már jó lesz.

– Ne vedd sértésnek, de miután kész leszek, majd te is fürödj meg, mert, már megbocsáss – húzta el a száját, rövid orra kicsit elfintorodott –, de úgy érzem, rád férne. Ugorj bele az én vizembe. Ne félj, nincs betegségem, és te koszosabb vagy, mint én.

Rosszul esett a megjegyzése, de igazat kellett adnom neki. Már rég nem fürödtem meg rendesen. A néném csak szombat este engedélyezett nagyobb „fürdést”, akkor mindenhol megmosakodhattam egy kis langyos vízben, mivel piszkosan nem lehetett templomba menni. A néném a múlt vasárnap nem engedett templomba, így a fürdés is elmaradt. Michelle felállt, és alulról kezdte mosni magát, én gyorsan kiszaladtam a szobába, mielőtt a hab lejött volna a bőréről. Pár perc múlva megjelent egy törölközőbe csavarva.

– Mehetsz – szólt, és intett a fürdőszoba felé.

Bementem, becsuktam magam mögött az ajtót, levetkőztem, majd beleléptem a kádba. A víz még meleg volt. Eszembe jutott, hogy már legalább hét hónapja nem fürödtem kádban. Nagyon jólesett, ahogy az egész testemet belepte a víz. A polcon lévő szappanokat megszagolgattam, majd egy gyöngyvirág illatút választottam, és elkezdtem mosni magam. Az arcomat dörgöltem, amikor nyílt az ajtó. Gyorsan a víz alá süllyedtem, azonban a szappan a szemembe ment, muszáj volt felülnöm, hogy ki tudjam mosni. Michelle egy törölközőt nyomott a szememhez. Miután kitöröltem a szappant, visszasüllyedtem a vízbe, amiről a hab nagy része már elpárolgott.

– A hajadat is mosd meg. Tessék, ez nagyon jó hajtisztító, Indiából hozatja a Madame – nyomott a kezembe egy kis üveget. – Segítsek?

Mire nemet mondhattam volna, fogott egy csömpe, nagy korsót a kád mellől – amit eddig nem vettem észre –, a vízbe merítette és a fejemre öntötte a tartalmát.

Ezt többször megismételte, majd elvette a kezemből az üveget. Hideg anyag folyt a hajamra, utána dörzsölni kezdte a fejem. Leöblítette, majd újra kezdte a műveletet. Ismét öblítés következett, majd a vizes hajamat kontyba kötötte a fejem tetejére, és megmosta a hátam. Most már tudtam, mit értett erős dörzsölés alatt.

– Mindenhol így dörzsöld át magad, ott pedig kézzel mosd meg, de nagyon alaposan – mutatott a vízbe a lábam közé, majd kiment.

Én úgy tettem, ahogy mondta, miután kész lettem, a törölközőtartóról elvettem a tiszta törölközőt, amivel az előbb a szememet töröltem meg, majd megtörölköztem, végül magamra csavartam az anyagot, és kimentem a szobába. Michelle már kék pongyolában a fésülködőasztala előtt ült, a haját fésülgette. Megfordult, és rám nézett.

– A hajad is töröld meg.

– Hogyan töröljem meg, amikor rám van tekerve? – mutattam a törölközőre.

– Adok egy köntöst.

Az egyik szekrény alsó fiókjához lépett, kihúzta, és elővett belőle egy rózsaszín ruhadarabot.

– Ez már nem jó rám, de neked jó lesz. – Nézegette, majd a kezembe nyomta.

Visszavonultam a fürdőszobába, felvettem a köntöst, majd a felszabadult törölközőben megtöröltem a hajam. Hallottam, hogy kint nyílik az ajtó. Michelle beszélt valakivel, utána az ajtó becsukódott.

– Azokat a Madame hozatta be neked – mondta, amikor kiléptem a fürdőből. Hanyagul az ágy felé intett, majd tovább fésülgette tincseit.

A csokoládébarna pléden a zöld mellett egy vajszínű ruha feküdt a hozzá tartozó fehérneműkkel, a szőnyegen pedig egy ugyanolyan színű cipő pihent.

– Azt mondta, nekem nem kell…

– Nem is kell még férfiakkal foglalkoznod, de lejössz, és megfigyeled a dolgokat. Ne félj, senki nem fog hozzád érni. Az – mutatott a vajszín ruhára – egy zárt ruha. Nem olyan, mint például az én zöldem. A vendégek tudni fogják, hogy veled nem kezdhetnek még ki. Most pedig megmutatom, hogy készítsd ki az arcodat.

Felállt, és a fésülködőasztalhoz vitt egy zsámolyt; engem arra ültetett, ő pedig a széken foglalt helyet. Az egyik fiókból hajpántot vett elő, és leszorította a haját, majd különböző finom illatú kenőcsöket kent magára.

– Nagyon fontos, hogy puha legyen a bőröd, fürdés után mindig kend be krémmel! Azután, egy kis púdert tegyél az arcodra, de ne sokat, mert a sok öregít. És neked – nézett az arcomra – nincs sok bőrhibád, talán még púder se nagyon kell. Utána jönnek a szemek, neked nem kell hangsúlyoznod, ne is húzd ki, mert így is feltűnőek. Nekem sajnos ki kell, erre használt gyújtó alkalmas, a szenes részével kis gyakorlással könnyen meg lehet csinálni.

A gyújtószállal könnyed mozdulatokkal kihúzta a szemeit.

– Nem mindig húzom én se ki, mert egy idő után viszket – folytatta, amikor befejezte a műveletet. – Ezután, jöhet a szemek festése. – Elővett egy fadobozkát, amiben különböző színű festékek voltak.

Fogott egy ecsetet, és megforgatta a palettán, majd gyakorlott mozdulatokkal vitt fel a szemhéjára a ruhájához illő zöld színt. Ezután halvány rúzst kent fel a szájára, végül az arcát minden oldalról alaposan megvizsgálta. Miután itt-ott igazított a sminkjén, levette a pántot, a haját összefésülte egy kontyba, zöld, díszes hajtűvel fogta össze, néhány vékony tincset kihúzott a kontyból, és mesterien eligazította.

– Hozd ide a fűzőm és a fehérneműim! – mutatott az ágy felé.

Felálltam, és odavittem neki a holmikat, ő ledobta a pongyoláját, én addig a padlóra szegeztem a tekintetem.

– Húzd meg erősen a zsinórokat! – szólt.

Felnéztem. Háttal állt nekem, a fehérneműk és a fűző már rajta volt. Megfogtam a zöld szálakat, és amennyire tudtam, meghúztam, majd megkötöztem őket, ezután odavittem a kikészített ruháját, amibe könnyedén belebújt. A hátrésznél segítettem neki összekapcsolni. Nagyon szép lett, mint egy hercegnő. Egy túl merész ruhás hercegnő.

– Most te jössz! – mondta, és leültetett a fésülködőasztal elé.

A hajam még nedves volt egy kissé. A hajpántot a fejemre rakta, majd pár percig elgondolkozva nézte az arcomat.

– Én nem szeretném, ha kifestenél – jegyeztem meg, és fel akartam állni, de ő visszanyomott.

– Ne félj, meg sem fog látszani, csak egy halvány rózsaszín rúzst teszek a szádra.

Hagytam magam. Úgy gondoltam, majd amikor senki sem látja, letörlöm a festéket és kész. Miközben festegetett, tovább beszélt az itteni dolgokról.

– A vendégek mindig egész éjszakára fizetnek. De van, aki nem tölti ki az idejét, amint megkapta, amit akart, már megy is. Ilyen esetekben a megmaradt fürdővízben meg kell mosakodni a stratégiai pontokon, és ismét le kell menni a szalonba. Ne aggódj, valószínűleg csak az elején kell majd többször lemenned, míg újdonság leszel, és nem lesznek törzsvendégeid. Általában Bebe szokta elkapkodni a sietős férfiakat, ez szinte előjoga. Ő van itt a legrégebben, már tizenöt éve csinálja.

– Nem a férfiak választanak? – kérdeztem meglepődve.

Michelle elnevette magát.

– Bebe, bár nem a legszebb lány közülünk, bármelyik férfi fejét el tudja csavarni, akit csak kiszemel magának. Így az ő esetében a férfiak csak azt hiszik, hogy ők választottak. Mindig Bebe választ.

– Értem.

– Talán Bebe az egyetlen, aki igazán szereti ezt csinálni, hiszen már rég elmehetett volna.

A szemhéjamra is kent valamit, majd miután kész lett, a tükör felé fordított. Igaza volt. Alig látszott, hogy ki vagyok festve, akár még az utcára is kiléphettem volna így, de azért nem olyan volt az arcom, mint előtte. Örültem, hogy nem olyan erősen kent ki, mint magát. A vajszínű ruha melletti fehérneműket és a fűzőt Michelle felvette az ágyról, és ideadta.

A köntös takarásában felvettem a bugyogómat. Michelle mulatságosnak találta a szégyenlősségemet, amikor a fűzőhöz értem tapintatosan elfordult. Miután felvettem a fűzőt, Michelle a szalagjait jó erősen meghúzta, alig kaptam levegőt. Ezután a vajszínű ruhát segített felvenni. Úgy éreztem, mintha egy páncél lenne rajtam, ami megóv az itteni világtól. Reméltem, hogy így is lesz. A hajam következett. Michelle óvatosan kifésülte, majd lazán befonta és feltűzte. Ezután felvehettem a ruhámhoz illő cipőt. Michelle az ékszeres dobozkájában turkált, csillogó gyűrűt, ezüst nyakláncot és fülbevalót vett ki, melynek közepén zöld kövecskék voltak, közben elmesélte, hogy a fő szalonba kell majd lemennünk, ott találkozunk a férfiakkal.

– Ne félj, ma nem lesznek olyan sokan, a nagy roham hétvégén van – próbált nyugtatni, miközben felvette az ékszereket.

Rettentően ideges voltam, nem akartam sehova se menni, csak el ebből a házból, minél hamarabb. De ahogy Michelle mesélte, Pierre mindig a főbejáratnál áll, más ajtókat pedig zárnak, így esélyem sem volt a szabadulásra. Egy idő után csengetést hallottam. Michelle felállt, és karon ragadott.

– Gyere, menjünk le enni, mert vacsora után nem sokkal kezdenek jönni a vendégek.



Az ebédlőben a lányok már nem pongyolában, hanem csillogó színes ruhákban üldögéltek. Hatalmas szalvétákat tettek az ölükbe, illetve némelyiknek egy sarkát a mellükhöz gyűrték, az anyag többi része a ruhájuk felső részét védte, hogy véletlenül se egyék le magukat. Már nagyon éhes voltam, de nem akartam enni ebben a házban, és ehhez az elhatározásomhoz ragaszkodni kívántam; irányítani akartam valamit, hogy ne érezzem magam olyan kiszolgáltatottnak. A szomjúságomnak viszont muszáj volt engednem, így rávettem magam, és ittam egy csésze teát.


A vacsora után mindenki átvonult a fényűzően berendezett fő szalonba. A tágas helyiségben bútorok és a függönyök a krém, az arany és a vörös színek kombinációiban pompáztak. Az egyik sarokban fekete zongora állt. Néhány férfi volt még csak bent. El akartam somfordálni, de Michelle megfogta a kezem, és magával húzott. Leültetett egy kerevetre, ő meg mellém telepedett. Egy magas, barna hajú, bajszos férfi, aki eddig a kandallónál állt, hozzánk lépett. Michelle kedvesen rámosolygott, és kinyújtotta a kezét, a férfi hosszan megcsókolta.

– Hiányoztál már, kedvesem – szólt a férfi, miután felegyenesedett. Azután rám pillantott. – Ezt a kis szöszit még nem láttam – jegyezte meg mosolyogva.

– Új lány, még csak megfigyeli a dolgokat, én vettem pártfogásomba. – Michelle átkarolt, és megveregette a vállam.

A férfi leplezetlenül, lassan végignézett rajtam. Le is sütöttem a szemem, annyira zavarban voltam, de még így is éreztem a tekintetét.

– Jó pártfogót kapott, de egy kicsit még szégyellős – állapította meg a férfi.

– Nincs még semmilyen tapasztalata – fecsegte Michelle.

– Valóban? – kérdezte a férfi elmerengve.

– A Madame jövő hét szombaton akar rendezni egy árverést, aki a legtöbbet fizet, az avathatja be.

– Akkor biztos itt leszek, és szólok Burtnek is, ő a legutóbbi árverésen lecsúszott száz fonttal a lányról. Ez meg szebb, mint az volt.

Rosszul esett, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy darab áruról. Ráadásul a fülem hallatára.

Az ajtó többször kinyílt, és bár nem néztem fel, éreztem, hogy lassan megtelik a helyiség. A férfiak szivarra gyújtottak – a füst csípte a szemem –, poharak csengését, majd ital öntésének jellegzetes hangjait hallottam. A férfiak mindenféléről beszélgettek a lányokkal, egyik a feleségére panaszkodott, másik az üzleti ügyekre.

– Nyugodj meg, drágám, majd én elfelejtetem veled a gondjaid – hallottam Mina búgó hangját balról.

Odapillantottam. Egy fekete hajú, sötétebb bőrű, nagydarab férfi vállait masszírozta. Az öntött egy pohár italt, és miután Mina abbahagyta a masszírozást, a férfi az ölébe kapta, és összevissza csókolta. Mina csak kacagott. Körbenéztem, mindenhol ez folyt. Michelle is eltűnt mellőlem, az egyik sarokban enyelgett az előbb még a kandallónál álló úrral. Az egyik lány a zongorához ült, és egy pikáns dalt kezdett, többen vele énekeltek.

Egyre rosszabbul éreztem magam, mintha valami rémálomba csöppentem volna, amiből nincs ébredés. Hányingerem lett, és verejtékezni kezdtem, ki akartam menni a friss levegőre. Lábaim remegtek, nem tudtam, ha felállnék eljutnék-e egyáltalán az ajtóig. Mélyeket lélegeztem, majd összeszedtem minden erőmet. Felálltam, és el akartam indulni kifelé, amikor valaki hátulról megragadott. Annyira megijedtem, hogy még sikítani is elfelejtettem.

– Szia, kislány, mi még nem találkoztunk – suttogta egy érdes hang a fülembe. Szivar és alkohol szaga csapott meg. – Nem akarod megmutatni a szobádat? – Szembefordított magával.

Egy tömzsi férfi állt előttem. Haja, mint a láng, olyan vörös volt. Kerek arcában apró, barna malacszemek ültek, orra rövid volt. Húsos kezei még a karjaimat szorították. Határozottan visszataszítónak találtam, de akárki jött volna hozzám a szalonból, az is undort keltett volna bennem.

– Gyere, tubicám, adj egy csókot! – szólt, és húzott volna magához, én persze ellenkeztem.

– Rokk, hagyd békén! Nem látod, hogy mi van rajta? – hallottam végre Michelle hangját. – Nem szabad hozzáérni! Jövő szombaton nyisd ki a pénztárcád, és akkor megkaphatod, ha elég bőkezű vagy!

– Csak egy kicsit játszottam vele, nem akartam bántani – felelte a vörös hajú kajánul mosolyogva, miközben elengedett.

Kisiettem a szalonból. Pár pillanat múlva utánam jött Michelle.

– Ne ijedj meg, ehhez hozzá kell szoknod! Csak egy kicsit megviccelt. Gyere vissza!

– Nem tudok visszamenni. Elhányom magam, ha még egyszer be kell lépnem oda.

– Jó, ne gyere – egyezett bele. – Menj fel a szobámba, mindjárt én is megyek! Mutatni fogok valamit.

– Nem akarom látni!

– Pierre-rel vitesselek fel? – Hangján hallatszott, hogy komolyan gondolta a fenyegetést.

A bejárat felé pillantottam, ott éppen néhány férfi lépett be. Pierre kérdőn nézett felénk. Úgy gondoltam, nem szeretném, ha ma több férfi hozzám érne, ezért inkább a saját lábamon mentem fel Michelle szobájába, és leültem az ágyra.



Jó volt ott üldögélni, szinte csendben. A szalonból halkan szűrődött fel a mulatozás hangja.
Fél óra múlva nyílt az ajtó, Michelle, a kandalló előtt álló férfit húzta be a szobába, aki nem lepődött meg rajta, hogy ott vagyok.

– Nos, most láthatsz egy igazi férfit! – szól ünnepélyesen Michelle.

Az említett kihúzta magát.

– Mr. Eddols nagylelkűen vállalta a feladatot, hogy bemutassam rajta a férfi anatómiáját.

A férfi felnevetett, majd rám nézett: – Hozzám is érhetsz, ha a kis tanítónő nem magyaráz elég érthetően – mondta mosolyogva, és kacsintott egyet.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Persze a szobában rajtam kívül mindenki természetesnek vette a helyzetet, nem szégyellték magukat.

– Akkor kezdheti is, Mr. Eddols – mondta tréfásan, tanítónői stílusban Michelle.

A férfi levette a mellényét, majd az ingét kezdte gombolni, közben végig engem nézett vigyorogva. Nem bírtam elviselni a tekintetét, inkább a padlót figyeltem.

– Kész is vagyok – szólalt meg pár perc múlva.

Michelle mellém ült, és felemelte a fejem.

– Kezdjük fentről lefelé – mondta, és a férfi felé irányította az arcom. – Nehogy becsukd a szemed! – pirított rám.

Mr. Eddols fejét néztem, majd Michelle a férfi mellé lépett, így láthatta a tekintetem.

– A fejet az ember mindig látja. Haladj lejjebb! – mondta.

Lejjebb néztem. Látóterembe egy széles, szőrös mellkas került, ettől megrándult a szám, és kirázott a hideg, majd lejjebb kúszott a pillantásom. Meg kellett állapítanom, hogy Mr. Eddols karbantartja magát: hasa lapos volt és izmos, a mellkasa is ilyen lehetett, de a sok szőr eltakarta. Lejjebb már nem akartam nézni, de Michelle rám parancsolt.

– Amit eddig láttál, azt egy festményen is megnézhetted, a lényeg lejjebb van.

Nagy nehezen oda pillantottam. Csak valami lógó izét láttam, ami megtörte az eddig „tökéletesnek” tetsző test harmóniáját. Mr. Eddols lábai is izmosak voltak, az, ami a férfit férfivé teszi, egyáltalán nem tűnt annak.

– Az lenne a...? – kérdeztem. Ahogy most teljes egészében láttam Mr. Eddolst ruha nélkül, olyan tréfásan festett, majdnem elnevettem magam. A férfi úgy tűnt, egy kicsit megsértődött.

– Nem lesz olyan mókás, ha Michelle megmutatja, milyen változáson tud az a valami keresztülmenni – mondta vidáman.

Rájöttem, hogy a sértődöttsége csak tettetett volt. Ezután felém jött, és leült mellém. Én gyorsan az ágy sarkára húzódtam. Michelle a férfi másik oldalára ült, majd annak az ölébe tette a kezét: én nem mertem odanézni. Mr. Eddols behunyta a szemét, mélyeket sóhajtott, majd elfeküdt az ágyon. Ezután nyögdécselni kezdett. Az arcát figyeltem, többször az ajkaiba harapott, néha úgy tűnt, mintha fájna neki valami, és olyan hangokat is adott ki, de aztán elmosolyodott.

– Michelle, nagyon jól csinálod – lehelte, két nyögés között, majd kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Ha most lenézel, érdekes dolgot láthatsz. – Én nem néztem arra, de ő biztatott. – Nem kell megijedni, nem harap!

Lenéztem. A lógó valami már nem lógott, hanem mereven állt. Michell simogatta, néha megszorította, mire a férfi felnyögött.

– Nyugodtan hozzá érhetsz. Fogd csak meg! – szólt a férfi.

Michelle rám nézett, én a fejemet ráztam, szólni sem tudtam. Erre ő megragadta a kezem, és húzta volna a férfi felé, de én kitéptem magam a szorításából, és kiszaladtam a szobából.



A folyosón több pár enyelgett.

– Szöszke, hova szaladsz? Ki riasztott meg? Gyere ide, én majd vigyázok rád – kiáltotta felém egy férfi, akin az egyik lány csüngött.

Erre még jobban siettem, a szobámba menekültem, és becsaptam az ajtót. Bent sötét volt, és megnyugtató csend. Az ágyhoz botorkáltam, majd lerogytam rá. A szemem még káprázott Mr. Eddols testének látványától. Eldöntöttem magamban, hogy másnap – ha törik, ha szakad – , megszököm innen, mert nem akarok olyasmit csinálni, mint Michelle.

Töprengésemet az ajtó nyílása zavarta meg. Mrs. Burrage lépett be, petróleumlámpával az egyik, tálcával a másik kezében.

– Szervusz, kedvesem. Milyen volt az első nap?

– Megalázó.

– Hallom, Michelle vett szárnyai alá. Rendes lány az. Figyelj oda arra, hogy miket mond, és legközelebb ne szaladj ki a szobájából! Csak segíteni akart, hogy jövőhéten könnyebb legyen.

– Akkor lenne könnyebb, ha nem kellene itt lennem! – fröcsögtem haragosan.

Ő elmosolyodott, és letette az éjjeliszekrényre a tálcát, amin egy bögre tej és pár szelet kalács volt.

– Edd meg! Egész nap nem ettél.

– Nem kérem – mondtam. Még a fejem is elfordítottam az ételtől, pedig mardosott az éhség.

– Ne hidd, hogy az ellenséged vagyok, majd ha jobban megismersz, rájössz. Tudom, mit érzel most, de az életben az ember néha nehéz helyzetbe kerül, és kompromisszumokat kell kötnie.

– Ha tudja, mit érzek, miért nem enged el? – mordultam rá.

– És hova mennél? Mit csinálnál, ha szabad kérdeznem? – vonta fel fekete szemöldökét.

Meg sem várta, hogy megszólaljak, rögtön megválaszolta saját kérdését.

– Nincs hova menned. A nénédhez nem mehetsz, egyrészt mert gyűlöl téged, másrészt már telekürtölte a városod és a környékét azzal, hogy te rútul elszöktél tőle valami napszámossal vagy matrózzal. Ott már amúgy is azt hiszik, hogy feslett erkölcsű vagy, nem alkalmaznának sehol. Máshol, más városban, kapcsolatok nélkül, ugyanazt kellene csinálnod, mint itt, de pár pennyért kellene adnod a bájaid mocskos, durva embereknek.

Éppen szóra akartam nyitni a szám, de leintett.

– Tudom, mire gondolsz, de nem vennének fel cselédnek. Az ő múltjuknak utána néznek. Ajánlólevél nélkül egy háznál sem állnak szóba veled.

Én nem értettem egyet ezzel, hittem, hinni akartam, hogy ha kiszabadulok innen, majd Isten megsegít, és tisztességes munkát kaphatok. De most inkább nem szóltam közbe. A gyomrom egyre hangosabban korgott és ezen felül már rettentően fájt is. A tányér felé pillantottam. Úgy gondoltam, mégis csak megeszem a kalácsot, mert éhgyomorral nehéz szökési terveket kovácsolni. Amikor Mrs. Burrage látta, hogy elkezdek falatozni, elégedetten mosolygott, úgy tűnt, azt hiszi, a szavai hatására beadtam a derekamat.

– Gondolkozz el rajta, milyen néven akarsz itt élni. A valódi nevedet a saját érdekedben nem használhatod, mert ha évek múlva elmész innen, könnyebb úgy új életet kezdeni, hogy az igazi neved nem ismerik az idejáró vendégek. A ruhádat meg vesd le! – nézett a szoknyám felé. – A nagy szaladgálás közben elszakítottad. Tedd a székre! Holnap a cselédlányok megvarrják. A szekrényben van hálóruha, öltözz át, úgy jobban fogsz aludni.


Kiment, de előtte az egyik petróleumlámpát meggyújtotta. Átöltöztem a hálóruhába, majd lefeküdtem aludni. Azon töprengtem, hogyan szökhetnék meg. Olyan időpont kellett, amikor nem vagyok együtt a lányokkal, és Pierre sincs a bejárati ajtónál.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)