Sziget írta: Szakkara

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Lucius

Ezzel a mozi után történt eseményeket kitörölte a lány elméjéből, hogy legyen hely a módosítottaknak.

Ezután egy altató ártással elaltatta Theresát, amíg elrendezett mindent. Az ártás hatóidejét több mint tizenkét órára kalibrálta be. Kapkodva összeszedte a lány összes mugli holmiját, majd levitte a dolgozószobájába, az apróbb tárgyakat egy fiókba tette, a nagyobbakat pedig az asztal bal oldali szekrénykéjébe. Ezután kiadta a parancsot Ezrának, hogy senkit se engedjen be a kúriába, amíg nem jön haza.

Lucius Theresa szüleihez igyekezett. A házaspár már rég hazatért a vakációról, előzőnap hazudott Theresának a december végi érkezésükről. Mr. és Mrs. Green kedvesen beinvitálták Luciust a házukba.

– Theresát mikor engedik ki a klinikáról? Meglátogathatjuk?

– Épp erről szeretnék beszélgetni magukkal. Sajnos Theresát baleset érte tegnap éjjel, és meghalt.

– Tessék? – kiáltott fel Mrs. Green, miközben a szívéhez kapott. – Ez nem lehet igaz! Hiszen a klinikán volt!

– Tegnap hazaengedték, és... a taxija karambolozott.

– Melyik baleseti osztályra vették fel, azonnal mondja meg! – villant haragosan Mr. Green szeme. – Biztos félreértés!

Lucius nem szólalt meg, inkább a talárja zsebébe nyúlt a pálcájáért.

– Azonnal látni akarom a lányomat! Mit csinált vele! – mordult fel Mr. Green, és elindult Lucius felé. A szőke varázsló várta ezt a kirohanást, már elő is vette pálcáját, és a házaspár felé intett. A Green szülők megdermedtek abban a helyzetben, amiben voltak. A varázsló módosította a memóriájukat úgy, hogy azt higgyék, már azonosították Theresát a körzeti halottasházban, s most a temetéssel kapcsolatos ügyek intézésével Luciust bízzák meg. Mrs. Green ezután megadta a varázslónak a temetkezési vállalkozó elérhetőségét.

– Majd én értesítem a rokonokat és a barátokat – suttogta könnyes szemmel Mr Green.


Miután Theresát a muglik világából kitörölte, egy mugli kórházba ment a baleseti osztályra. Lucius kiábrándító bűbájt szórt magára mielőtt belépett volna az épületbe. Olyan embereket keresett, akik autóbalesetet szenvedtek. Mivel saját maga még sosem ült ilyen szerkentyűben, fogalma sem volt arról, hogy milyen emlékképeket kellene Tess fejébe ültetni, így elvette más emlékeit.

A kórházban nagy volt a zűrzavar, a csúszós utak miatt igencsak volt munkája a személyzetnek. A már stabil sérültekkel nem foglalkoztak annyira, így feltűnésmentesen lehetett lopni az emlékeikből. Már több fiolát megtöltött a fényes emlékfoszlányokkal, éppen indulni készült, amikor egy szoba mellett haladt el, ahol hevesen kiabáltak. Éles, egyenletes sípoló hang töltötte be a teret. Lucius megállt, és belesett a nyitott üvegajtón.

– Gyerünk! Gyerünk! – Egy vizsgálóasztalt sok fehér és zöld ruhás alak állt körül, az egyikük két karjával hevesen nyomott le valami. Ahogy Lucius közelebb lépett, látta, hogy egy sötét hajú lány fekszik ott, arca össze volt roncsolódva, szájából csövek lógtak ki. Vértől mocskos mellkasát, amit nem fedett ruha, nyomkodta két kezét egymásra kulcsolva, egy férfi.

– Dr. Addams a defibrillátor feltöltött! – szólalt meg egy nő.

A férfi ellépett a lánytól, kezeit felemelte, mire egy apró termetű nő a lány mellkasához szorított valamilyen tárgyat. A test megugrott, az egyenletes sípoló hang egy pillanatra csipogóvá vált, majd ismét tovább sípolt monotonan. A férfi ismét nyomkodni kezdte a lány mellkasát, majd megint jött a nő azzal a szerkezettel, amitől megugrott a test. Vagy négyszer-ötször lejátszották ezt, végül a férfi csüggedten megszólalt:

– A halál beállta tíz óra tizennyolc perc.

Egy pillanatra szinte megállt az idő, ahogy a halott fiatal lányra pillantottak a körülötte álló emberek. Ekkor Lucius érezte, hogy valaki meglökte. Egy kölyökképű, fehér ruhás férfi szaladt be a szobába, akinek csak egy századmásodpercre terelte el a figyelmét az, hogy az ajtó előtt nekiütközött a semminek, majd tovább sietett.

– Dr. Addams, egy busz felborult, harminc sérültre számíthatunk! – zihálta a fiatalember.

– Értem, dr. Carrington – bólintott a férfi, majd összeszedte magát, és kisietett a szobából.

Lucius ekkorra elállt az útból, nehogy valaki ismét nekimenjen. A többi ember is kisereglett, csupán ketten maradtak ott, egy fiatal lány, aki ugyanolyan ruhát hordott, mint az előbb beszaladt fiú, és egy idősebb asszony, utóbbi egy fehér lepedőt terített az ágyon fekvő halottra.

– Kit értesítsek? – kérdezte a lány.

– A hivatalt. Árva volt és hajléktalan, a város temetteti – mondta szomorúan az asszony. – Szólok, hogy vigyék le a hullaházba.

– Honnan tudja, hogy árva?

– Ismertem, mindig a metrónál kéregetett, és a hajléktalanszállón, ahol önkénteskedtem, beszélgettem is vele. Szegény, mindig hibáztatta magát, amiért az anyja meghalt, mikor megszületett – válaszolta a nő fátyolos hangon, majd nagy levegőt vett, és kevesebb érzelemmel folytatta. – A hivatal majd azt az árvaházat is értesíti, ahol nevelkedett.

Miután lekapcsolták a sípoló gépet, elhagyták a szobát. Nemsokára megjelent két nagyobb darab férfi, fogták a testet és áttették egy guruló hordágyra, mögöttük egy takarító jött, aki a már üres orvosi asztalt lefertőtlenítette.

Lucius követte a hullaszállítókat. A halott lány magasságra pont akkora volt, mint Theresa, a haja is hasonló árnyalatú. Mivel az arca össze volt roncsolódva, így nem lehetett felismerni.

Tökéletes lesz! – gondolta Lucius.

Eddig valami bábot akart Theresa koporsójába bűvölni, de egy igazi holtest mégis csak jobb lesz. Esetleges kihantolás után is rendes halott benyomását fogja kelteni. Lent, a halottasházban a lány lábujjára akasztottak egy bilétát, amiről Lucius leolvasta az adatokat. A lányt Delores Harlownak hívták, 1982. szeptember 5-én született. Anyja neve Diana Harlow.


Lucius megjegyezte az adatokat, majd elhagyta a kórházat. Az épület mögött muglikhoz hasonló ruházatot bűvölt magának, megszüntette a kiábrándító bűbájt, utána visszament a kórházba. Az információs pulthoz sietett. A pult üvegkalitkájában ülő göndör hajú nő épp telefonált, majd amikor meglátta Luciust, letette a telefont.

– Jó napot, kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte.

– Jó napot! A nevem Peter Harlow. Úgy tudom, hogy az unokahúgomat, Delorest, ide hozták be.

A nő pötyögött valamit egy négyszög alakú gombos táblán, miközben egy lapos dobozt nézett. Lucius a hajóorvos rendelőjében látott ilyet, így tudta, hogy a nő adatokat nézhet a dobozban.

– Valóban hoztak be egy Delores Harlow nevű lányt, elütötték.

– És, jól van?

A nő Luciusra nézett.

– Kérem, igazolja magát valamivel, nem adhatok ki több információt idegeneknek.

Lucius nem tudta, mit csináljon, nem volt nála semmi, mágiát meg ennyi mugli előtt nem használhatott.

– A jogosítvány is megfelel – mondta a nő tárgyilagosan.

– Sajnos a tárcám kint hagytam.

– Nyugodtan kimehet érte.

Lucius nem akart ennyi mugli előtt varázslatot alkalmazni, így kiment. A parkolót vette célba, és az első muglit, aki ki akart szállni az autóból elaltatott. Elvette az iratait. Lucius a papírokat megbűvölte úgy, hogy a fényképeken a saját arca látsszon, és az a név, amit kitalált magának. Ez a bűbáj nem tartott tovább egy óránál, ezért igyekeznie kellett mindent elintézni.
Ismét bement a kórházba. Az információs pultnál ülő hölgy elvette az iratokat, megnézte, majd visszaadta.

– Keresse meg, dr. Addamst, ő vette fel – mondta a hölgy.

– Merre találom? – kérdezte Lucius. – Még sosem jártam ebben a kórházban, vidéki vagyok – magyarázta. – Ha megkérem, ide tudná hívni?

– Természetesen, addig üljön le oda! – mutatott a nő egy műbőr borítású székre. Ezután a hölgy felvette a telefont, majd tárcsázott. – Nemsokára jön, dr. Addams – mondta, majd a következő információt váró emberhez fordult.

Tíz perc is eltelt, mire valaki Luciushoz lépett. Nem az orvos volt, hanem a fehér köpenyes lány.

– Jó napot, kívánok! A nevem dr. Piper Moors, dr. Addams medikája vagyok. Sajnos a doktor úr most éppen nem ér rá. Úgy értesítettek, ön Delores Harlow rokona.

– Igen – bólintott Lucius, miközben felállt.

– Sajnálom, hogy nem értesítettük, de nem tudtuk, hogy van rokona.

– A húgom lánya volt. Tudja, a húgom és a szüleim nagyon összevesztek vagy húsz évvel ezelőtt, és Dianáról nem is tudtunk semmit azóta. Azt hittük, külföldre ment. Édesanyám már idős és beteg, nincs sok hátra neki. Megbánta, hogy összeveszett vele, így nemrég nyomozni kezdtünk Diana után, sajnos megtudtuk, hogy már nem él. A lányára nemrég bukkantunk rá, ma találkoztam volna Deloresszel, hogy elvigyem a nagyanyjához, de nem jelent meg a megbeszélt helyen. Az egyik barátja mondta, hogy baleset érte, és hogy ide hozták be – mondta Lucius, és a lehető legérzelmesebbre vette a figurát.

A kis doktornő nagy kék szemei meg is teltek könnyel, nem is kért semmiféle iratot Luciustól.

– Sajnálom – kezdett bele fátyolos hangon a doktornő, végül elsírta magát –, az unokahúgát nem tudtuk megmenteni. Bocsásson meg, nekem kellene magát vigasztalni – hüppögött. – De, olyan borzasztó, hogy nem sikerült...

– Nem a maga hibája – Lucius megveregette a lány vállát. – Delores testét kiadják, hogy végső búcsút vehessünk tőle?

– Legalább három nap múlva adhatják ki a testet, mert el kell végezni rajta a törvényszéki bon... – harapta el a szót a medika. – Különböző vizsgálatokat kell még végezni, mivel elütötték és a gázoló ellen bírósági eljárást indítanak.

Lucius lehajtotta a fejét, és töprengett. Nem akart megint idejönni, egy varázsló mugli környezetben nem tud sokáig feltűnésmentesen mozogni, főleg nem egy aranyvérű. Legközelebb nem lesz ilyen szerencséje, és ki tudja, lehet, valami félvér vagy sárvérű mágus erre jár, és meglátja őt...

Dr.Moors úgy vélhette, hogy Luciust letörték ezek a hírek, így gyorsan megszólalt.

– Az orvosszakértő jó barátom, majd megsürgetem a patológiát, hogy holnapra kész legyenek.

– Lekötelezne kisasszony – mondta a szőke mágus.

A fiatal doktornő szomorúan elmosolyodott, majd elköszönt.

Lucius visszatért a kúriájába. Úgy érezte, minden a tervei szerint halad. Holnap meglesz a holtest, amit Theresa helyett eltemethetnek a rokonok. Autóbalesetről való emlékképeket is szerzett a kórházból, melyeket a merengője segítségével átalakított egy kicsit, hogy csak erőteljes villanások jelenjenek meg Theresa agyában a balesetről, és inkább az emlékezetkiesés domináljon. Miután úgy vélte, megfelelően megszerkesztette, az emléket egy fiolába rakta, utána felment a lány szobájába.

Theresa csendesen és mélyen aludt. Lucius a lányhoz lépett, az emlékekkel telt fiolához érintette pálcáját, amiből az felszívta a füstszerű anyagot. Ezután a pálcát Theresa homlokához érintette. A pálcából a manipulált emlékek ezüstös fonálként törtek elő, amik a homlokon szétterjedtek, majd mintha a bőr magába szívta volna őket, eltűntek. Lucius Theresára gipszkötéseket varázsolt, így a lány nem is igazán tudott megmozdulni. Ezután a varázsló egy fotelt bűvölt az ablakhoz, és leült. Meg akarta várni, hogy Theresa magától felébredjen.
Néhány óra múlva a lány felébredt, és körbepillantott.

– Hol vagyok? – kérdezte kábán.

– Itthon vagy, drágám – szólalt meg Lucius, és a fotelból felemelkedett. – Hogy érzed magad?

– Mi történt? Miért nem tudom mozgatni a végtagjaimat?

Lucius Theresához lépett, és megsimogatta az arcát.

– Megint nem emlékszel – jegyezte meg szomorúan. – Autóbalesetet szenvedtél.

Theresa pislogott néhányat.

– Miért szédülök, és miért nem fáj semmim? Miért nem vagyok kórházban?

– Az erős fájdalomcsillapítótól nem érzel semmit, attól is szédülhetsz. A kórházból kiengedtek, miután stabil lett az állapotod – magyarázta. Szidta magát, hogy a fájdalomra nem gondolt. Nem akart felesleges fájdalmat okozni Tessnek, de az élethűség kedvéért, miután a lány ismét elalszik, muszáj lesz valamilyen ártással fájdalmat előidéznie, még ha csak tompát is.

– Miért nem vagyok otthon?

Lucius az ágy szélére ült, lágyan megfogta Theresa kezét.

– Csak úgy engedtek ki a kórházból, hogy biztosítottam az orvosodat, hogy gondodat viselem.

Theresa riadtan pislogott.

– Anyáék hol vannak?

– Egy autóban utaztatok, nagyon jegesek voltak az utak – Lucius elhallgatott, majd mélyet sóhajtott. – Tess, sajnos... ők... rajtuk már nem tudtak segíteni a kórházban.

– Tessék? – döbbent le Theresa, majd hisztérikusan folytatta: – Nem, nem! Mondd, hogy nem igaz!
– Sajnálom, de nem mondhatok mást.

Theresa zokogni kezdett. Lucius elővett egy monogramos ruhazsebkendőt a zsebéből, és letörölte a lány könnyeit.

– Nyugodj meg, Tess!

– Hogy nyugodjak meg, mikor meghaltak a szüleim?

Lucius közelebb húzódott hozzá, és óvatosan átkarolta, majd megsimogatta a lány haját.

– Marion néni és Charles bácsikám tudják már?

– Igen.

– Mikor volt a baleset? – Theresa kicsit felemelte a fejét és végignézett magán.


– Három hete – válaszolt Lucius.

– Akkor lekéstem a temetést?

– Még a kórházban voltál eszméletlenül, mikor a szüleidet végső nyugalomra helyezték. Nem tudhatta senki, mikor térsz magadhoz.

Néhány percnyi csönd után Theresa megszólalt.

– Miért nem Charles bácsiéknál vagyok? Apa és anya után ő és Marion néni a legközelebbi rokonom. Marion messze lakik, érthető, hogy nem vállalt el, azonban Charles bácsi csak néhány utcára él tőlünk.

– Jobb lesz, ha eszel egy keveset, az erős gyógyszerek miatt sokat aludtál – tért ki a válasz elől Lucius, majd felállt. – Mindjárt hozok valamit– azzal kiment.

Míg leért a konyhába, agya lázasan kattogott. Most mi legyen? Mit mondjon Tessnek, miért nem a rokonainál van? Ezzel a Charlesszal kellene valamit csinálni, de a nagynéninek is kell egy kiváló indok, miért nem fogja meglátogatni Theresát, illetve miért nem szeretné, ha ő látogatná meg őt. A konyhába ráparancsolt Ezrára, hogy gyorsan készítsen valami diétás kosztot. Míg a manó szöszmötölt, Luciusnak fény gyúlt az agyában. Emlékezett arra, hogy Theresa telefonjában az a Charles bácsi igencsak nagydarab ember volt. Hermionétől pedig hallotta, hogy aki túlsúlyos, az bizony meghalhat szívrohamban, vagy agy... Mindegy miben.

Ennek a Charles bácsinak jó lesz a testvére halála miatti szívroham, ami őt is elviszi. A nagynéni meg egyszerűen nem akarja látni Tesst, de még a hangját sem hallani, mert... a drága nővérére emlékezteti a lány. Ez az, ez így remek lesz.

Mire kitalálta az újabb hazugságokat, Ezra el is készült az íztelen burgonyakrémlevessel.

Lucius segített felülni Theresának, majd a lány mellkasára terített egy kendőt, hogy az véletlenül se egye le magát. Ezután a tükrös fésülködőasztaltól az ágyhoz húzta a széket – úgy jobban odafért az ágyhoz, mint a fotellal –, majd mivel Theresa mindkét karja válltól az ujjakig be volt gipszelve, maga etette a lányt. Theresa a procedúra után hálásan mosolygott rá.

– Köszönöm szépen, hogy segítesz. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

– Ez csak természetes, te is segítettél engem a bajban.

Az evés után teát itatott a lánnyal.

– Még nem is mondtad, hogy a bácsikám miért nem fogadott magához – szólalt meg Theresa, miután Lucius letette az éjjeliszekrényre a teáscsészét. – A volt felesége segített volna ellátni engem, illetve a biztosításunkból futotta volna egy ápolónőre egy ideig.

– Tess, most inkább pihenj – tért ki a válaszadás elől a varázsló.

– Valamit titkolsz előlem? – vonta fel a szemöldökét a lány.

– Mára már elég volt az izgalom neked... – Lucius félrepillantott, ez elég volt ahhoz, hogy Theresa tovább faggatózzon, pont úgy, ahogy eltervezte.
– Vele is történt valami?

– Tess...

– Mondd meg azonnal! Mondj el minden rosszat, essünk túl rajta!

Lucius pár pillanatig csöndben volt, mint akinek nehezére esik kimondani a szavakat, majd mély levegőt vett, és belekezdett.

– A nagybátyád szívrohamot kapott, amikor megtudta az apád halálhírét. Sajnos meghalt.

– Nem igaz!

– A nagynénéd pedig súlyos depresszióba esett, az orvosai és a saját kérésére nem szeretné, ha meglátogatnád, felhívnád, és ő sem fog keresni téged egy jó ideig.

– Miért nem?

– Azt mondta, hogy annyira emlékezteted őt a nővérére, hogy képtelen lenne elviselni fájdalom nélkül bármiféle érintkezést veled.

Theresa megint sírni kezdett. Lucius az ágy szélére ült, átkarolta a lányt, és csendesen nyugtatta.

– Most nagyon rossz neked, szerelmem, de nemsokára minden kicsit jobb lesz, majd még jobb. Én mindig veled maradok, sosem hagylak el.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)