Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Másnap példásan viselkedtem. Naivan azt gondoltam, ezzel a cselekedettel a szökési kísérletnek még a halvány gyanúját is elkerülöm. Nem kiabáltam rendes ruháért, a hálóingemben meg egy köntösben és papucsban mentem le, mint a többiek. Rendesen reggeliztem, szó nélkül követtem a lányokat a női szalonba.

Nagyon izgatottak voltak, mivel ma kezdődött el a hétvégi vendégáradat, ezért már kettő órakor felsiettek a szobáikba. Michelle most is magával vitt. Három óra után jött Emma a vízzel, én pedig azt mondtam Michelle-nek, hogy megkeresem a Madame-ot, míg ő fürdik, mert beszélnem kell vele.

– Rendben, menj csak! – bólintott, és elmerült a habokban.

A szobámba siettem, de a tegnapi ruhát már elvitték. Azt reméltem, lustábbak a cselédlányok, de sajnos csalódnom kellett. A szekrényeimben pedig hálóruhán kívül nem volt semmi hordható holmi. Szomorúan battyogtam a folyosón Michelle szobája felé, mivel rendes öltözék nélkül nem szökhettem meg, és még egy rémes éjszakát, ha nem többet, el kell töltenem ebben a borzalmas házban. Az előző napi élményeimre visszagondolva kirázott a hideg. Egy percet sem akartam tovább itt maradni, nemhogy napokat vagy heteket, ne adj’ Isten hónapokat! De sajnos nem tehettem semmit. Kétségbeesésemben és tehetetlenségemben majdnem elsírtam magam.

A házra telepedett csendet vágni lehetett volna, a lépcsősor tetejéről lenéztem a fogadócsarnokba. A bejárati ajtó előtt senki sem állt. Egy fogason három hosszú férfi kabát lógott.

Ezek teljesen eltakarnának, gondoltam magamban. Nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget!

Hirtelen ötlettől vezérelve leosontam a lépcsőn, körbepillantottam; kihalt volt minden. Gyorsan kellett cselekednem, hiszen úgy tudtam, Pierre nem szokta elhagyni a helyét, azt gondoltam, most sem lehet messze. Ismét körbenéztem. A legbővebb kabátot leakasztottam, és gyorsan belebújtam. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra bevillant, hogy az biztos be van zárva, ennek ellenére lenyomtam a kilincset, ami engedett. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kiléptem, felnéztem a homlokzatra. A szobák többségének be voltak húzva a függönyei. Féltem, hogy észrevehetnek azokból az ablakokból, ahol nincsenek összehúzva a függönyök, de kockáztatnom kellett. Mély levegőt vettem, és a kovácsoltvas kapu irányába pillantottam.

Az elém terülő kavicsos utat két oldalt szépen nyírt sövény szegélyezte, aminek takarásában, hátra sem nézve, elindultam. Papucsban nehezen ment a futás. A kapuhoz legközelebbi bokor mögött megálltam. Ekkor vettem észre, hogy kapusbódé is van, amit nem láttam, amikor jöttünk a sötétben, mert a másik oldalt ültem a hintóban. A kapu elé egy fuvaros kocsi hajtott, valószínűleg a nyersanyagokat hozta az ételekhez.

Csak egy esélyem maradt: ha kinyitják a kaput, nekiiramodok, és addig futok, míg ráakadok egy rendőrre, akinek elmondhatom a történetem. Vagy találok egy templomot, azt a helyet, ami minden embernek menedéket ad, gondoltam végig gyorsan jött tervemet.

A kovácsoltvas szárnyak kinyíltak, a kocsi behajtott, én pedig nekiiramodtam. A lovakat is megriasztottam, de rájuk sem hederítettem.

– Hé! Jöjjön vissza! – hallottam a kiabálást, és mintha futottak volna utánam.

Éreztem, amint a papucsaimat elhagyom, de nem érdekelt, így legalább gyorsabban tudtam szaladni. Nemsokára az engem követő léptek zajai elhaltak, azonban nem ringattam magam hiú ábrándokba, tudtam, idő kérdése, hogy ismét utánam eredjenek. Kevesen járkáltak az utcákon, de ők megnéztek, és látva, hogy mezítláb vagyok, mutogattak rám. Pár perc múlva találtam egy rendőrt, és odaszaladtam hozzá.

– Uram! Kérem, segítsen! – mondtam lihegve.

– Mi a baj, kisasszony? – kérdezte, miközben végignézett rajtam.

– Engem akaratomon kívül tartanak fogva abban az erkölcstelen házban – hadartam, és a felé az utca felé mutattam, amerről jöttem. – A nagynéném adott el, de én megszöktem. Kérem, segítsen! Nem akarok visszamenni!

A rendőr végighallhatott, komoran nézett bozontos, sötét szemöldöke alól. Megfogta a karom, és elindult velem.

– Nyugodjon meg, kisasszony! Minden rendben lesz, találunk megoldást az ön bajára.

Kimondhatatlanul hálás voltam. Reméltem, mihamarabb a rendőrösre mehetünk, és ott feljelentést tehetek. A szomszéd utcából lódobogást és kerekek zörejét hallottam: egy fekete hintó haladt az úton.

– Itt van! – kiabált a rendőr, erősen megszorította a karom, és a kocsi felé vonszolt.

A kocsit ebből a közelségből felismertem. Evvel vittek abba a házba! Ekkor jöttem rá, hogy biztos számítottak a szökésemre, mert különben miért lett volna befogatva? Ha még csak most akarnák bekötni a lovakat, hogy utánam eredjenek, az minimum fél órába telne. Talán az őrizetlenül hagyott bejárati ajtó és a fogason lévő kabátok is a csapdám részeit képezték.

A rendőr felé fordultam.

– Azt mondta, segít! – kiabáltam rá.

– Az ilyeneknek ott a helyük, nem az utcán, a rendes emberek között – válaszolt, és vonszolt tovább.

A hintóból, miután az megállt, Pierre szállt ki. Próbáltam kicsavarni magam a rendőr kezeiből, de az még erősebben szorította a karom. Nem volt más választásom, megharaptam a kezét, mire elengedte a csuklómat. A szűk sikátorok irányába szaladtam, ahova a fogat nem követhetett, így Pierre-nek futva kellene utánam jönnie. Reméltem, a nagydarab férfi gyorsan kifullad, és egérutat nyerhetek. Eszeveszetten szaladtam, a házak, a kapuk elmosódott foltoknak tűntek, azt sem tudtam, merre lehetek.

Egyszer csak megkondult a templom harangja. Ezt isteni jelnek tekintettem, és elindultam a hang irányába. Néhány perc után egy térre értem, megláttam a fekete kocsit, éppen akkor fordult az utcába. Az út másik oldalán velem szemben állt a templom, ahonnan emberek jöttek ki, valószínűleg a délutáni mise ért véget. Nem vártam meg, míg a hintó a térre ér, átvágtam az úttesten. Valami megszúrta a talpam, de nem álltam meg vizsgálgatni, mi az. A kiözönlő emberek rosszallóan néztek rám, és mogorva megjegyzéseket tettek, ahogy befurakodtam közöttük, a hűvös épületbe.

A templomoknak van egy jellegzetes illatuk, ami az oltáron hervadó virágok, a tömjén és a gyertyák aromájából tevődik össze. Mindig ünnepélyes hangulat fogott el, amikor beléptem egy ilyen szent épületbe, úgy éreztem, Isten is velem van. Most sem volt ez másképpen, úgy éreztem, jó helyre kerültem, lenyugodtam, nem siettem. A bejáratnál lévő szenteltvíztartóba mártottam az ujjaim, és keresztet vetettem.. Az ősz, gyér hajú pap háttal nekem, elmélyülve gondolataiban, éppen a Bibliát lapozta. Odaléptem hozzá.

– Atyám.

Ő kissé megrezzent, megfordult. Kerek, vöröses feje volt, vizenyős kék szeme kérdőn nézett rám.

– Igen, gyermekem?

– Atyám, csak ön segíthet rajtam! A néném eladott abba az erkölcstelen házba, ami a gazdag negyedben van – hadartam most is. – Én nem akartam ott maradni, és erkölcstelen dolgokat csinálni, ezért megszöktem, amikor lehetőségem nyílt rá. Kérem, segítsen! Rendes munkát akarok végezni, cselédként, mosogatok, padlót súrolok, bármit elvállalok!

Az atya csóválta a fejét.

– Rajtad már nem lehet segíteni, aki abba a házba lép, az elveszett.

– Engem becsaptak! Nem tudtam, hová kerülök. Nincs más reményem, csak ön! – kiáltottam elkeseredve, és megragadtam a karját.

– Hogy mersz hozzám érni a mocskos kezeddel?! – Undorodva fejtette le ujjaimat a karjáról. – Tudom, miféle vagy! Akik ott élnek, csak hazudni tudnak! Biztos be akarják sározni a nevemet ellenlábasaim, azért küldtek téged rám! De ebből nem esznek! – harsogta, és kiviharzott a templomból, hogy két rendőrrel térjen vissza.

– Tüntessék el ezt a némbert Isten házából, mielőtt mindent megfertőz a mocskos lényével!

A rendőrök közrefogtak, kapálóztam, de nem sikerült kiszabadulnom a szorításukból.

– Atyám, segítsen! Ne hagyja, hogy visszavigyenek! – kiáltottam felé, de ő hátat fordított nekem. – Isten nem löki el a bűnösöket magától, ha megbánják vétkeiket! Én miért nem kaphatok esélyt? Még nem tévedtem el! Segítségért jöttem!

– Lányom, ne vedd a szádra Isten nevét, és tudd meg, hogy ő elítéli az olyan nőket, mint te! – Verődött vissza az atya hangja az épület falairól. – A mennyország csak az igaz hitű, romlatlan lelkek számára van nyitva, akiket te megrontanál, ha a rendes emberek között maradnál. Nekem, mint jó lelkipásztornak, el kell tüntetnem a gonosz lelkeket a nyájam közeléből.

Hangja hidegen csengett, kicsit sem sajnált, nem is akart könyörülni. Pedig már csak a templom és az egyház védelmében reménykedhetem, de ez a reményem is elszállt.

A rendőrök kitaszigáltak az épületből. Az emberek, akik a miséről az előbb kijöttek, még a lépcsőkön álltak, és bámulták a jelenetet. A hosszú kabát alól a dulakodás közben, néha kivillant a hálóingem és a csupasz lábam.

– Ez a szemérmetlen nőszemély, hogy merte betenni erre a szent helyre a lábát?! – hallottam egy nő rikácsolását.

– Az ilyenek semmit sem tisztelnek – jegyezte meg egy másik. – Csak azért élnek, hogy a tisztességes emberek nyugalmát megzavarják, és a templomukat bepiszkítsák!

Egy terebélyes, barna képű asszony felháborodásában még le is köpött. Akármilyen erősen fogtak, a megalázás e jelét a lehető leggyorsabban letöröltem az arcomról a kabát ujjával.

– Kérem, távozzanak, nincs itt semmi látnivaló! – kiabálták a rendőrök.

A tömeg szétvált, így megláthattam a fekete hintót, amibe sietve betaszigáltak. Rám zárták az ajtót. Én azon nyomban ki akartam ugrani a kocsiból.

– Meg ne próbálja! – szólt rám Pierre, és megfogta a csuklóm, ami hatalmas kezében vékony faágnak tűnt. – A Madame nagyon mérges magára.

– Nem érdekel! Ha nem tetszik neki, hogy elszöktem, akkor engedjen el!

– Ez nem így megy.

Ezután csendben volt egészen addig, amíg vissza nem értünk.

– Ne csináljon jelenetet! – mondta szigorúan.

Kiszállt a kocsiból, engem is kirángatott belőle, mert én természetesen ellenkeztem.

Ezután bevitt a házba, azonban nem az emelet, hanem a pince felé indultunk. Ott leráncigálta rólam a kabátot. Egy nyirkos, hideg cellaszerűségbe lökött, ahol csak egy szalmazsák és egy éjjeliedény árválkodott. Rám zárta az ajtót, és elment, és a pinceajtót is bezárta; a földszintről leszűrődő halvány fény megszűnt, teljes sötétségbe kerültem.

– Engedjenek ki! – kiabáltam, amíg be nem rekedtem.

Ráztam a rácsokat, míg ki nem fáradtam. Nem emlékeztem, pontosan mikor, de végül elaludtam. Álmomban ismét megszöktem, valahogy sikerült egy lovat is elkötnöm. Valójában nem tudtam lovagolni, apa sosem engedte, hogy megtanuljak, nagyon veszélyes dolognak tartotta egy nő számára és teljesen feleslegesnek.

Álmomban csillagos éjszaka volt. Egy erdő széléhez értem, amikor az állat megbokrosodott, és levetett magáról. Ahogy feltápászkodtam a földről egy férfi állt előttem, ahogy a holdfény megvilágította az arcát, rögtön megismertem.

– Annyira hiányoztál – mondta, és közelebb lépett, meg akarta simogatni az arcom, de én hátraléptem.

– Megértem, hogy megijedtél tőlem legutóbb. Nem kellett volna úgy letámadjalak.

– Menj innen! Hagyj békén! – kiáltottam rá. Futásnak eredtem.

– Manon, kincsem, ne rohanj el! Nem akarlak bántani. Nem tudom, mi ütött belém.

Én hátra sem nézve szaladtam, ahogy csak bírtam, hallottam, hogy a nyomomban van. Elestem egy fa gyökerében. Ő utolért, felrántott a földről, a fához nyomott.

– Etheldának teljes mértékben igaza volt veled kapcsolatban. Egy igazi démon vagy – mondta a futástól még lihegve –, de én nem akarlak bántani.

Ez alkalommal a szemei tisztán csillogtak, nem úgy mint a poros szobában, egyáltalán nem keltett bennem félelmet.

– Bocsáss meg nekem! – mondta, és lágyan mintha egy törékeny virágot simítana, hozzáért a hajamhoz, az arcomhoz. Nem húzódtam el tőle; és bármilyen furcsa, egy pillanatra még meg is akartam ölelni. Ahelyett inkább mereven néztem rá, úgy tűnt, mint aki tényleg megbánta a tettét.

– Cyrill, hogy képzeled ezt?! – halottam a nagynéném parancsoló hangját, odafordítottam a fejem, láttam, ahogy előtűnik a semmiből, és sietve közeledik. – Még, hogy bocsánatot kérsz! – horkant fel gúnyosan. – Nevetséges vagy! Ez a kis szajha, csak játszik veled, megaláz téged, nem engedheted el büntetés nélkül! Nem látod, hogy most is színészkedik? Csak azért csinálja, hogy megsajnáld, és elengedd, aztán szalad az állatorvos fiát szédíteni. Egyszer és mindenkorra meg kell tanítani neki, hogy nem játszhat a férfiakkal következmények nélkül!

Visszanéztem a nagybátyám arcára, aki sötéten nézett rám, szeme ugyanolyan ködösnek tűnt, mint amikor megtámadott.

– Igazad van, Ethy, meg kell büntetni.

Ezután a földre lökött, és letépte a ruhám.

Ekkor fölriadtam. Teljesen átizzadt hálóingem rám hűlt, és rázott a hideg. A sötétben lassan felálltam, karjaimat dörzsölgetve óvatosan sétálgattam a szűk cellámban. Felrúgtam az éjjeliedényt. Füleltem, hátha hallok valamit fentről, amiből következtethetnék, hány óra lehet, de nem szűrődött le zaj. Azt gondoltam, vagy még csak öt óra lehet, vagy másnap délelőtt.

Egy idő után eluntam a járkálást, s bár még fáztam, mégis megkerestem a szalmakupacot, és leültem rá. Hallgatóztam, minden neszt megfigyeltem. Halk kaparászást hallottam tőlem jobbra, reméltem, hogy nem patkány az, hanem egy bogár. Irtóztam a patkányoktól. A gyomrom korogni kezdett. Még jobban dideregtem.

Ez az élmény eszembe juttatta a nénémet, hiszen miatta sokszor fáztam és éheztem. Arra gondoltam, biztos örülne neki, ha tudná, hogy itt vagyok. Még azt is el tudtam képzelni, hogy a Madame megírja neki, miképp viselem a helyzetem. Magam elé idéztem a néném mosolyát, ugyanazt, amit akkor láttam rajta, amikor Mrs. Burrage megmondta neki, hogy már másnap elvisz. Bár ez erős szó, de abban a pillanatban, a pince mélyén, a szalmakupacon dideregve, gyűlöltem őt, amiért ide küldött. Máshova is elküldhetett, illetve egyszerűen kirakhatott volna a házból, hogy csináljak, amit akarok.

De ő annyira gyűlölt, hogy eldöntötte, a pokolra juttat, ha kell erőszakkal is.

Ez újabb gondolatot szült.

Mi van, ha a néném valamit csinált a bácsikámmal, és ő azért bántott?

Ha Ethelda néni ismer olyan nőt, mint Mrs. Burrage, aki külföldről mindenféle különleges szereket – mint például azt a jamszgyökér őrleményt – tud szerezni, akkor könnyen szerezhetett olyan mérget, ami így kifordította önmagából a nagybátyámat.

Azelőtt olyan rendes volt velem… Biztos ilyesmi áll a háttérben. Csak ez lehet a magyarázat!, vélekedtem magamban. Hiszen, ahogy visszagondoltam eddigi kapcsolatunkra, nem emlékeztem, hogy Cyrill bácsi valaha is illetlenül közeledett volna felém.

Erre eszembe ötlött annak a párbeszédnek egy részlete, amit akkor hallgattam ki véletlenül, amikor először a reggelizőszobába hívattak:

– Jaj, Cyrill, nem látsz a szemedtől, ő egy kis démon! Alig tizenkét órája, hogy itthon vagy és miatta veszekszünk.

– Nem miatta, hanem miattad, mert ok nélkül bántod őt.

– Megvan az oka.

– Mi oka lehet? Ingyencselédet csináltál belőle, és ő szó nélkül tűri és mindent megcsinál. Más helyen legalább kapna fizetést. Csodálom is, hogy nem küldted el a szomszéd megyébe egy házhoz szolgálni, hogy a kis keresetét hazaadja.

– Örülnél neki, mi? Ha elküldeném innen valahová, talán még helyet is szereznél neki.

– Ezt meg hogy értsem?!

– Tudod te azt nagyon jól, hogy értsd.

– Neked elment az eszed.

– Az én eszemmel nincs gond, de a tieddel annál inkább.

– Tudod mit? Elegem van belőled és a jeleneteidből.

– Most hova akarsz menni? Cyrill, fordulj meg! Cyrill! Kérlek, ne menj el, bocsáss meg, nem úgy gondoltam!

– Engedj el, Ethy!

– Nem! Csak ha megbocsátasz, és nem mész el. Alig jöttél haza, úgy vártam, hogy itt legyél, ne menj el. Kérlek, tudod, mennyire szeretlek.

– Ha szeretnél, nem bántanád Manont.

– Tudtam, hogy ő sokkal fontosabb neked, mint én! – csattant fel mérgesen a hangja.

– Jajj, Ethy már megint ez a bajod? Persze, hogy fontos! Ő az unokahúgom, az öcsém lánya, természetes, hogy a szívemen viselem a sorsát.

– Tudod te mennyire…

– Ne kezdd már megint az ostobaságaid – vágott közbe Cyrill bácsi.

Az azóta velem történtek megvilágításában végiggondolva a vitájukat világossá vált számomra, hogy a bácsikám nem gondolt rám illetlenül, de a néném ezzel vádolta, és a szavaiból ítélve már régóta ez volt a rögeszméje.

Biztos addig ügyeskedett, hogy végül neki legyen igaza. Engem eltávolíthasson a háztól, a bácsikámat meg zsarolhassa, hogy mindenkinek elmondja, mit tett, ha nem tölt több időt vele. Csak így történhetett. Abban a dobozban lehettek a különleges mérgek, amit Marta hozott a postáról, éppen az azelőtti napon, amikor megtörtént… gondoltam.

Felrémlett, hogy a dobozon a postafiókszám előtt, elmosódott M vagy N nevű városnév szerepelt, és hogy Marta említette, hogy a nénikémnek nagyon kellett még aznap a doboz. Abban a pillanatban teljesen biztos voltam benne, hogy csakis N lehetett. N mint Nettville.

– Lehet már akkor tudatta a nénikém Mrs. Burrage-dszal, hogy jöhet értem, amikor megrendelte tőle azt a kis doboznyi mérget – bólogattam magam elé, ezzel is igazolva a feltételezésemet Ethelda néni borzalmas tervéről.

Bevillant, hogy a londoni pályaudvaron nem álltunk sorba a pénztárakhoz, mert Mrs. Burrage előre megvetette a jegyeket.

„A nénikéd nagyon jól tudja, hol vagy. Ő maga írt nekem, hogy menjek érted”. Jutottak eszembe Mrs. Burrage szavai, amikor Ethelda néni haragjával fenyegetőztem.

Minél többször átgondoltam a dolgot, annál jobban hittem – hinni akartam – a teóriámban, hogy a poros szobában velem történtekért csupán a nagynéném felelős, bár mindig előjött a tudatomból egy kiábrándító gondolat: ez csupán feltételezés

– Nem! – kiáltottam a pince sötétjének, és régi emlékekkel próbáltam az igazamat alátámasztani.

Cyrill bácsit, amióta az eszemet tudom, ismertem. Első emlékeimben mindig kedvesnek és tréfásnak találtam őt, nem olyan komolynak, mint más felnőttet: apát, Bertát, vagy a nevelőnőmet. Mindig szerettem eljátszani azokat a meséket a játékaimmal, a kis szalonban álló nagy babaházammal, amiket anya mondott. Amíg élt, vele játszottam, de a halála után jó ideig senki nem ült le velem a babaházamhoz: apa nagyon elfoglalt volt. Berta csak gyártott játékokat, például sárkányt varrt egy zöld anyagból vagy gonosz boszorkányt (ezek hiányoztak a készletemből, mivel csak szép babákat kaptam). A nevelőnőm butaságnak tartotta a gyerekes időtöltésem, inkább olvasott. Cyrill bácsi volt az egyetlen, aki anya halála után fél évvel észrevette, hogy milyen magányos vagyok, és vette a fáradságot és leült velem játszani, ha apa éppen tárgyalt valakivel, és nem tudta őt egyből fogadni.

– És a sárkány bekapta a herceget – mondta, és a sárkány bábbal úgy csinált, mintha az megette volna a herceget, amit közben letett a földre.

– De a Csipkerózsikában nincs is sárkány! – oktattam ki. Mivel én a Csipkerózsikát báboztam el magamnak.

– De így nagyon unalmas. Nem kell mindig a könyvekhez ragaszkodni, a mesében bármi megtörténhet.

– Így nem ébresztik fel a királylányt, és a birodalom aludni fog – nyafogtam.

– Jól van – adta meg magát. – A sárkány kardostul nyelte le a királyfit, az pedig kiszabadította magát – itt elővette a földre tett királyfit, és a babaház felső szobájába léptette. – Utána felsietett Csipkerózsikához, és felébresztette, végül az egész birodalom felébredt.

Ezután az összes fekvő játékot felültettük, mintha felébredtek volna.

– Most már minden rendben? A birodalom felébredt, csak az a szegény sárkány járt pórul – mondta olyan szomorkás arccal, hogy még én is megsajnáltam a zöld lényt.

– A sárkányt a királyfi meggyógyítja, mert megbocsátott neki, hogy megette – egészítettem ki a történetet, hogy a sárkány ne járjon olyan rosszul. – Keresnek neki hozzá való feleséget.

Ezután körbenéztem a játékos dobozomban, és a boszorkány bábomat vettem elő, úgy gondoltam, küllemre éppen összeillenek.

– Ő lesz a felesége – nyomtam a kezébe a bibircsókos rongybabát.

– De ez nagyon csúnya! – húzta el a száját. – A sárkány egy hercegnőt akar – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Nincs hercegnő, de ez a boszorkány most nem gonosz – próbáltam elhitetni, hogy a sárkány jó vásárt csinálna a feleségjelölttel. – Ő kedves, és sok gyógyfüvet ismer.

– Na jó, ha nincs hercegnő, a boszorkány is jó lesz – egyezett bele. Mire eljátszottuk a mese végét, addigra apa is szabaddá vált.

– Máskor, amikor jövök olyan mesét játsszál, amiben sok harc van, ne legyen unalmas – mondta, a bácsikám miközben felállt mellőlem.

– Rendben.

Kilencéves koromig, ha megláttam, szinte ugráltam örömömben, szaladtam hozzá, és meg se várva, hogy levegye a kabátját, húztam a babaházamhoz. Ilyenkor a nevelőnőm, Miss Almer mindig rám szólt.

– Kisasszony, ne fárassza butaságokkal Mr. Mildborowt! Hagyja, hadd foglalkozzon a felnőttekkel is!

– Apa nem ér rá, addig játszhat velem – morogtam Miss Almernek bosszúsan, hiszen mindig leszólta a babázásomat, azután meg, amikor már Cyrill bácsi leült mellém, ő is odasomfordált, és beleszólt mindenbe, hogy inkább a fekete hajú babát válasszam Hófehérkének…, pedig ő aztán nem is értett a babázáshoz.

Ahogy visszagondoltam, már megértettem, miért sündörgött annyit a Miss körülöttem, és a játékaim körül, ha Cyrill bácsi is ott volt – tetszett neki a nagybátyám –, de kisgyerekként csak dühített a dolog. És már azt is értettem, a bácsikám miért jött el akkor is, ha apa nem volt otthon – ő sem volt teljesen közömbös a nevelőnőm iránt.

Olyankor, bosszúságomra, keveset játszottunk, mert utána hosszan beszélgetett Miss Almerrel franciául, amiből nagyobb koromban sem értettem sokat, nemhogy akkoriban. Mivel többször előfordult, hogy a mesék rövid változatát játszottuk el, és a nevelőnőm mindig belekotyogott a bábválasztásomba, és gyakran úgy tűnt, ő játszik és nem én, egyik napról a másikra abba is hagytam a babázást.

Utána inkább olvastam, a külföldi országokról szóló útikönyveket, főleg a keleti világ kötötte le a figyelmemet, és a képeket próbáltam lemásolni több-kevesebb sikerrel. Miután már nem babáztam, Cyrill bácsi azért, míg várt apára, mindig beszélgetett velem, megkérdezte, mit olvasok, meg miket gondolok róla. Sok butaságot is összehordhattam, de sosem mondta, hogy buta vagyok, nem úgy, mint néha Miss Almer. Nagyobb koromból is csak jó emlékek fűztek hozzá. Sosem nézett rám, illetve ért hozzám úgy, mint az erdőben vagy a poros szobában.

Ilyesmi biztos feltűnt volna nekem, adtam meg a végső érvet az igazamnak.

De hiszen te csak azt láttad, amit látni akartál, a saját kis álomvilágodban éltél– szólalt meg hirtelen egy tárgyilagos hang a fejemben –, ahol minden szép és jó. Miután tizenhárom évesen lecsúsztál a lépcsőkorláton, leestél és beverted a fejed…

– Én sosem csúsztam le a lépcsőről, és nem vertem be a fejem! – ellenkeztem magammal.

A homlokodon még halványan látszik a seb…

Ösztönösen a homlokomhoz kaptam, kitapintottam a vékony csíkot, és azzal a lendülettel el is rántottam a kezem.

– Nem a lépcsőről estem le, hanem az udvaron csúsztam el a kavicsokon!

Ha kavicsos úton esel el, akkor a kezed is megsérült volna, de csak a fejed és az orrod vérzett…

– Miss Almer is megmondta, hogy csak a betegségem miatt álmodtam a lépcsős balesetet… Három napig nyomtam az ágyat, mert megsimogattam azt a kóbor kutyát, pedig Berta rám szólt, hogy ne tegyem… Ha a lépcsőről csúsztam volna le… akkor apa nagyon megharagudott volna rám… Arra tisztán emlékeznék! – ellenkeztem hangosan magammal.

Mivel ritkán szidott le, mindig emlékeztem az ominózus esetekre. Olyankor nagyon szégyelltem magam, amiért rossz gyerek voltam, és fárasztottam őt, pedig csak annyi volt a dolgom és kötelességem, hogy jól viselkedjek, jó legyek. Ez sokkal könnyebb feladat, mint egy vállalatot irányítani.

Apád több hetes üzleti úton volt...

– Én nem estem le! Nem történt semmi ilyesmi! – hadartam.

A vitát gyorsan le akartam zárni magamban, és többet rá sem gondolni. Ennek ellenére tisztán láttam magam előtt egy fehér, véres kendőt. Az emlék hatására szédülés és hányinger kerülgetett, sosem bírtam a vér látványát. Apádnak nem kell megtudnia… szinte hallottam Cyrill bácsi hangját.

– Nem, nem, én sosem estem le a lépcsőről!

Mire újra vitatkozni kezdtem volna magammal, léptek zaja ütötte meg a fülem. Hallatszott a zár kattanása, és a pinceajtó kitárult. Gyertyafény szűrődött be rajta. A Madame lépett be a pincébe, mögötte nagy, sötét árnyként Pierre alakja rajzolódott ki.

– Ostoba dolog volt megszöknöd – mondta szárazon Mrs. Burrage, miközben lelépkedett a lépcsőkön. – Tán azt hitted, a rendőrség vagy az egyház segíthet? Jobb, ha tudod, magas összegeket fizetek a hatóságoknak és az egyháznak, hogy a házam legálisan működhessen, illetve ha egy lányom elkóborol, azt gyorsan visszairányítsák ide.

Semmit sem szóltam erre. Mély megvetettem magamban a rendőrt és a papot.

– Tetszik a helyed? – kérdezte, miután leért, és a cellámhoz sétált. Szeletnyi penészes kenyeret és egy pohár vizet dugott be a cella rácsain.

– Engedjen el! Én nem fogom azt csinálni, amit maguk! – kiabáltam a képébe.

Erre elmosolyodott.

– Majd meglátjuk. Nálad erősebb lányokat is megtörtem már. Egy kis éhezés csodákra képes – mondta, utána távozott. Magamra hagyott a sötétségben.

– Legalább éhen halok! – kiáltottam utána.

Akkor komolyan is gondoltam, amit mondtam. A kenyeret ki is hajítottam a rácson. A vizet azért megittam, mert a sok kiabálástól nagyon kiszáradt a torkom.
Hol elaludtam, hol felébredtem, az álmaimra sosem emlékeztem. Nem is akartam emlékezni rájuk. Két alvás között görcsösen kerültem a múlt emlékeit, csak a jelenre koncentráltam, ami, ahogy egyre éhesebb lettem, könnyebben ment, mivel a folyton korgó gyomrom emlékeztetett rá. Néha mintha zeneszót hallottam volna. Nem tudtam, milyen nap lehet vagy hány óra. Az éjjeliedényemet naponta egyszer ürítették, azt a napszakot jelöltem ki reggelnek, de ugyanúgy akár este is lehetett; akkor hoztak egy szelet penészes, száraz kenyeret, mellé nagy pohár vizet. Valamelyik cseléd végezte a műveletet Pierre jelenlétében, aki vigyázott arra, nehogy szökni próbáljak.

Az éhség már fájón marta a gyomromat, de továbbra is csak a vizet ittam meg, a kenyeret a lehető leghamarabb – mielőtt még kísértésbe estem volna –, kihajítottam a rácson. Végül odáig jutottam, hogy a szalmazsákból rágcsáltam ki a tölteléket; úgy gondoltam, csak a hasam telik vele, de nem táplálja a testem. Nagyon fáztam, de képtelen voltam felállni, hogy egy kicsit körbejárkáljak a cellában, annyira legyengültem.

Egyszer újra lejött a Madame Pierre-rel a nyomában, a kezében egy tányért fogott. Belépett a cellámba, leguggolt mellém, és megmutatta nekem, mi van nála. Egy nagy darab, aranybarnára sült, felkockázott, csirkemell virított a tányéron. Az illata mennyei volt. Egyből elfelejtettem, hogy éhen akarok halni, „rávetettem” magam az ételre, jobban mondva csak felé kaptam, de a kezem azzal a lendülettel le is hanyatlott, mint egy rongybabának, nem bírta a megerőltetést. Mrs. Burrage felállt, és mosolyogva falatozni kezdett.

– Nem tudod, mit hagysz ki – mondta, utána bekapta a következő falatot. – Mmm, ezt most nagyon eltalálta a szakácsné!

Mintha valaki gyomron rúgott volna, úgy belém mart az éhség, annyira kívántam az ennivalót, mint még soha. Úgy éreztem, bármit megtennék, csak egy falatot kaphatnék a csirkéből!

Szedd össze magad, te kis hülye! Egy szelet sült húsért eladnád magad? Undorító vagy!

Ezután inkább a fal felé küszködtem a fejem, hogy ne is lássam, ahogy az a nő eszik, de az étel ínycsiklandozó illata így is otrombán az orromba ivódott.

– Látom, még mindig makacskodsz – mondta Mrs. Burrage. – Ahogy elnézlek, pár nap múlva írhatok a nénédnek, hogy méltóztattál meghalni.

Hallottam, ahogy bekap egy falatott.

– Nagyon fog örülni a hírnek – folytatta pár pillanat múlva könnyed, csevegő stílusban. – Tudod, mielőtt elhoztalak ide, ő azt mondta, te olyan sokat hiszel magadról, meg az ártatlanságodról, hogy inkább meghalsz, mintsem beállj közénk. Persze nem hittem neki, de rá kell jöjjek, igaza volt. Én arra fogadtam, megtörsz, ő arra, hogy meghalsz. Úgy tűnik, én veszítek – sóhajtott. – Még szerencse, hogy nem kell látnom azt az önelégült vigyort az arcán.

Éreztem, ahogy letérdelt mellém, és hozzám hajolt.

– Bolond vagy, ha azt hiszed, a halál lemossa rólad a rágalmakat! – próbált erősebb hangnemmel meggyőzni. – Ide pap nem teszi be a lábát, az utolsó kenetet sem kapod meg. Nem lesz egyházi temetésed, ebben biztos lehetsz! A nénéd tesz róla. Hiszen, ha úgy nézzük, amit csinálsz, az öngyilkosság, ami – nem kell neked mondanom – halálos bűn. Az öngyilkosok a pokolra jutnak, nem temetik őket megszentelt földbe.

Hallottam, ahogy a következő falatot bekapja.

– Úgy tervezte – folytatta, ismét csevegve, miután lenyelte a falatot –, ha meghalsz, fényes temetést rendez, de csak polgárit, ahol a valós vagy vélt bűneid szépen csengő szavakkal kihirdeti, hogy az, aki még addig talán szánt téged, megtudja, milyen rossz gyermek voltál, mennyire romlott. Mindenki őt fogja sajnálni, illetve tisztelni, amiért oly sokat kellett vesződnie veled, és ennek ellenére milyen szép temetést rendez neked. A sírban is megbélyegzett leszel, az emberek kerülni fogják a hantodat. Mert igaz, hogy a Szentírásban írnak a megbocsátásról, de az emberek inkább mások bűneit suttogják egymás között, másokat vetnek meg, nehogy a saját romlottságukra fény derüljön. Főleg így van ez olyan embereknél, akik ismerik egymást. A barátnőid, akik elfordultak tőled, belekapaszkodnak a nénéd hazugságaiba, hogy tisztára mossák a lelkiismeretüket maguk és a világ előtt, és azt hangoztathassák, hogy rájöttek, milyen romlott lány vagy, és azért fordultak el tőled, nem pedig az elszegényedésed miatt. A régi jegyesednek is kapóra jön ez a rágalom, hiszen sokan nem vették jó néven, hogy csak úgy ott hagyott, miután pénz nélkül maradtál.

Elhallgatott, de mivel semmi jelét nem adtam, hogy döntésemet megváltoztattam, folytatta.

– Makacskodj tovább, és sosem moshatod le magadról a szennyet, és rendes egyházi temetés nélkül mehetsz a pokolba. Vagy tedd, amit mondok, és pár év múlva elmehetsz innen, meggyónhatod a bűneid, tiszta lelkiismerettel élheted az életed.

Nem szóltam semmit, meg sem mozdultam. A gondolatok, már amennyire képes voltam az éhségtől gondolkodni, cikáztak az agyamban. Csodáltam, hogy mennyi mindent tud rólam ez a nő. Bizonyára Ethelda néni mondta el ezeket neki.

A néném arca lebegett lelki szemeim elé. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy a halálomat akarná, és azt, hogy egyházi temetés nélkül a biztos kárhozat várjon rám mihamarabb, de jobban belegondolva elképzelhetőnek tartottam. Nem akartam pokolra jutni, de zsigerből elutasítottam azt az utat, ami kivezetne innen, hiszen az bűnös irány. Azon is eltöprengtem, amit teszek tényleg öngyilkosságnak számít-e? Saját akaratomból nem ettem meg a penészes kenyeret, én döntöttem el, hogy éhen akarok halni. Akárhogy is néztem a dolgot, ez bizony öngyilkossággyanús.

Elképzeltem a temetésem, ahol a néném kívülről fásultan nézi a koporsómat, de a gyászbeszéd minden engem rágalmazó szavánál, legbelül örömtáncot fog lejteni, amiért elérte a célját: a pokolra juttatott, ráadásul úgy, hogy én azt hittem, a mennybe kerülök, mert erős voltam, és kitartottam a becsületem mellett. Az a mosoly a kis szalonban! Boldog volt akkor, amikor Mrs. Burage bejelentette, hogy elvisz. Pont így vigyorog a temetésemen is magában.

Nem szerezhetem meg neki ezt az örömöt. Nem hagyhatom, hogy a saját fegyveremmel legyőzzön! – kiáltottam fel magamban. – Előbb-utóbb el fogok szabadulni innen, és meglátjuk, ki jut pokolra!

– Jó, én nem erőszakoskodom veled, kezdem is fogalmazni a levelet Etheldának – sóhajtott Mrs. Burrage. Hallottam, ahogy feláll mellőlem.

– Várjon! – szóltam utána rekedten. – Nem akarok meghalni! Nem most, és nem így.

Ő szó nélkül kiment. Éreztem, hogy valaki felemel a földről. Pierre volt az. Elindult velem felfelé a lépcsőn. A folyosókon égő petróleumlámpák fénye a sötétség után bántotta a szemem, úgyhogy inkább lehunytam. Ahogy haladtunk, hallottam a szobákból szűrődő mocskos zajokat. Megborzongtam, ahogy tudatosult bennem, mire is vállalkoztam, de már nem volt visszaút. Eldöntöttem, nem adom meg a nénikémnek azt az örömöt, hogy azzal a tudattal élhessen: végérvényesen a pokolra küldött. Hiszen, amíg élek, mindig lesz esélyem a bűnbocsánatra. Tudtam, nénémet ez a tudat gyötörni fogja, amíg csak él, hogy hiába lökött a fertőbe: még van lehetőségem a mennybe jutni, vagy legalábbis a tisztítótűzbe.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)