A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Egy rendkívül idős boszorkány lassan baktatott az Akbar birtokon át a gyümölcsfák ligete alatt, a családi kripta felé vezető ösvényen. Messua egyik kezében egy kis locsolókannát a másikban a piacon vásárolt virágokat tartotta. Csak a madarak éneke és a bogarak ciripelése vette körbe. Teljesen egyedül élt a birtokon, amióta Abhay Akbar meghalt, csupán Devdas Yamir jelent meg olykor-olykor, de amióta a nagy múltú család utolsó tagja, Ramani is meghalt, a fiú, ha évente egyszer nézett ki, akkor is csak fél órára, pedig volt menyasszonya halála után ő örökölt meg itt mindent. A fiú birtok gazdasági irányítását Tikamból intézte, nem mintha olyan sok dolog lett volna vele.

Volt róla szó, hogy Messua kap maga mellé segítséget, már csak az előrehaladott kora miatt is, de a boszorkány hallani sem akart arról, hogy bármiféle idegen legyeskedjen körülötte, és netalántán meglovasítson valamit. Nem, nem! Ő felel itt minden értékért. Hogy is nézne Mr Akbar földszinti szalonban lógó portréjának szemébe, hogyha egy ezüst kanál is eltűnne? A mai cselédekben nem lehet megbízni.

Ezenkívül nem érezte, hogy szüksége lenne segítségre, magát még képes volt ellátni, a nagy parkot pedig önműködő mágia tartotta rendben. A gazdasági épületeket is mágia védte a pusztulástól, az állatokat pedig már régen átvitték a család egy másik birtokára, csupán néhány baromfiról kellett Messuának gondoskodni. Ezeket a jószágokat is csak azért tartotta, mert húsfélét nem szeretett a piacon vásárolni. Minden mást meg tudott venni ott, így nem kellett veteményessel bajlódnia.

Szeretett piacra járni, elbeszélgetni a kofákkal, akiktől már évtizedek óta vásárolt. Neki elég volt ennyi társaság, képtelen lett volna megszokni valakit maga körül, aki össze-vissza fecsegett volna, mert a cselédek már csak olyanok, hogy mindig beszélnek, ha kicsit is csönd van, mintha félnének a némaságtól.

Messua meg-megállt kifújni magát útközben, de így is nemsokára magas kerítés állta útját, melynek tövében három váza pihent, bennük fonnyadt virágok csüngtek. Messua lehajolt, kiszedte belőlük az elszáradt növényeket, majd kiöblítette az edényeket, friss vizet töltött beléjük, utána szépen elrendezgette a vásárolt virágokat. Foglalatoskodás során fel-felpillantott, és bosszúsan húzta el a száját a kerítésen túli gyomdzsungel láttán. Ha ezt az elhanyagoltságot látná a piaci barátnője, vagy akárki más, menten elsüllyedne szégyenében. Még jó, hogy nincs mellette egy kotnyeles cseléd, aki a végén telekürtölné Akramot, hogy Messua mennyire nem törődik elhalt gazdái emlékével, pedig hát igazán nem ő tehetett erről az állapotról.

Nem értette, miért kellett alig egy nappal az utolsó Akbar temetése után az egész kriptát tíz méteres sugarú körben elkeríteni. Mondjuk az elkerítéssel nem is lett volna gondja, ha ő beléphetett volna a területre, de a Nakbar templom főpapja megtiltotta neki. Még a tiltást is elviselte volna, ha legalább a kerítésen túlról szórhatott volna ki olyan bűbájt, ami rendben tartja a kripta környékét, de ezt is szigorúan megtiltották. Már azért is kisebb harcot kellett vívnia, hogy hetente egyszer idejöhessen imádkozni, és a kerítés tövébe letehessen néhány szál virágot. Így tétlen kellett néznie, hogyan hódítja meg a gaz a régen pedánsan rendben tartott sírkertet, és hogyan falja fel a kripta épületét a vadszőlő.

Messua az utóbbi időben igencsak meresztgette a szemét, mire a sok zöld között észrevette a kriptát. Mindig úgy állt, hogy amikor elkezdi és végez az imával, láthassa az épületet.

A virágok elrendezése után felegyenesedett, és az imájához készülődött. Ez alkalommal azonban nem kellett sokáig keresgélnie a fehér épületet. A vadszőlő, ami eddig beborította, elvesztette a leveleit, az ágai élettelenül csüngtek, az egyik oldalról teljesen elengedték már az épületet. Messua nem tudta, mi történhetett. Aszály esetében még értené is a növény reakcióját, de a héten is esett.
Talán valamilyen állat rágta el a gyökerét, gondolta. Akárhogy is történt, örült neki, hogy már nem fojtogatja a kriptát az a növény. Némi rend van a káoszban.

*


Sybille Trelawney a Szent Mungóban ébredt. Úgy érezte magát, mint aki napok óta egy percet sem aludt. Teste mintha ólomból lett volna, ha azt mondják neki, hogy teljesen belesüllyed párnákba azonnal elhitte volna. Nem tudta, mit keres az ispotályban, hogy is került oda. Csak arra emlékezett, hogy Ginny eljegyzési partiján volt, és hogy Mr Malfoy medálos láncát akarta megjavítani.
Jobban magához térve rettentő szomjúság égette a torkát. Oldalra nézett, az éjjeliszekrényén egy kancsó víz és egy üres pohár állt. Óvatosan felemelkedett, hiszen félt, hogy gyenge karjai nem tartják meg, és egy hirtelen mozdulattól visszaesik az ágyba, vagy meghúzza valamilyen izmát. Miután felült, a kancsó felé nyúlt, de a mozdulata félbemaradt, ahogy az ispotályi hálóruha feljebb csúszott a jobb karján. Sötét foltot látott, így teljesen felhúzta az anyagot. Jól kivehetően ujjak lenyomatai látszódtak a bőrén. A foltok nyomásra érzékenyek voltak, a legfurcsábbnak az tűnt, hogy a bőrén felszíni sérülést, horzsolást nem látott, pedig ilyen erős szorítás esetén kellene lennie valami sérülésnek is.

– Miss Trelawney, örülök, hogy felébredt – köszönt egy vidám segédgyógyító lány. – Öt teljes napig csak aludt, a látogatói nagyon aggódtak magáért.

*


– Azt a rémes ékszerkollekciót nehogy elrakd! – harsant Hermione Granger hangja – Irány a kuka!

– De olyan szépek! – mondta ábrándosan Luna, és meglengette a szárított retek nyaklánc- és fülbevaló-szettjét.

– Luna, ha nem hallgatsz rám, akár haza is mehetek – tárta szét a karját Hermione. – Nem értem, miért hívtál el segíteni, nehogy kacatokat költöztess az új lakásodba, ha minden egyes alkalommal nyavalyogni kezdesz, amikor ki akarok dobatni veled valamit.

– Nem gondoltam, hogy ennyi mindent kidobatnál velem – intett szomorúan a lány egy impozáns szeméttartály felé, ami már félig tele volt a Lunára jellemző limlomokkal. Almacsutka karlánctól kezdve, az újságok promóciós ajándékaként kapott dilis szemüvegeken át, a hagymahéjból készült, Luna szerint csodálatos képekig. – Ginny biztos nem lenne ilyen szigorú. Kár, hogy nem ért rá.

– Örülj, hogy Ginny az esküvőszervezéssel van elfoglalva. Ha rajta múlna, maximum az ágytakaród vihetnéd.

Luna nagyot sóhajtott, a kuka felé lépett, majd megtorpant.

– Talán mégsem kellene kidobni, sokáig szárítottam őket...

– Luna, néha azt hiszem, nem is akarsz saját lakásba költözni – csóválta a fejét Hermione. – Igazad van, jobb itt, apa kicsi lányaként, aki egy pillanatra sem maradhat kettesben a vőlegényével, ha az eljön hozzá látogatóba.

Luna a nagy csata utáni évben jött össze Neville-lel. A fiú, mivel az előző év második felét kénytelen volt a Szükség szobájában bujdokolva tölteni, ezenkívül az akkori tanrend sem volt számára megfelelő, ismét el akarta végezni a hetedévet, mint sok más társa. Lunával gyakran voltak egy párba osztva sötét varázslatok kivédése órán, és így közelebbről is megismerték egymást. A Roxfort után Luna újságíró iskolába iratkozott be, hogy képes legyen átvenni a Hírverőt apjától, Neville pedig gyógynövénytan tanári pályát választotta.

A Roxfort végeztével a felhőtlenül szabad napok véget értek. Ugyanis Luna és Neville kapcsolatát nem nézte jó szemmel a lány édesapja, Xenophilius Lovegood. A fiatalok nem tölthették együtt az időt kötetlenül, mint az iskolában. Luna apja a lánya tanulmányaira hivatkozva a lehető legkevesebbszer engedte a szerelmeseket találkozni. Lunának minden percéről el kellett számolnia, amit a házon kívül töltött, így még az Abszol úton sem találkozhattak Neville-lel a tanítás után. A fiú csakis Lunáék házában látogathatta meg a lányt. A nappaliban kellett üldögélniük Luna apjának társaságában, egymástól két lépés távolságra.

Neville ezt megelégelte, és választás elé állította a lányt. Vagy elköltözik otthonról, hogy normálisan találkozhassanak egymással, vagy marad az apja nadrágja mellett, de akkor a kapcsolatuknak vége. Luna úgy döntött, a nagykorúságakor megkapott anyai örökségéből vesz egy kis lakást az Abszol úton. Miután Neville-lel összeházasodnak, legfeljebb bérbe adják.

– Ne beszélj így, csak félt – kelt apja védelmére Luna.

– Mitől? A vészterhes idők elmúltak már, nem kell attól tartania, hogy elrabolnak téged. Vagy talán Neville-től akar megóvni? – húzta el a száját Hermione. – Nála jámborabb fiú nem is létezik a világon.

– Ha elmegyek, akkor magányos lesz – sóhajtotta a piszkosszőke hajú lány, és lehuppant az ágyára.

–Luna, míg a Roxfortba jártál, akkor sem voltál itt, csak az ünnepekre és a nyári szünetre jöttél haza – veregette meg biztatóan a boszorkány vállát Hermione. – Akkor nem féltett? Csak most, amikor már felnőtt nő vagy? Megértem, hogy fél a magánytól, meg minden, de neked a saját életedet kell élned, nem maradhatsz örökké a szófogadó kislánya.

– Tudom – nézett fel könnyes szemmel Luna Hermionéra, majd zsebéből elővett egy méretes fehér zsebkendőt, és megtörölgette a szemét. – De akkor is sajnálom itt hagyni. Miattam nem akart új asszonyt hozni a házhoz, hogy ne érezzem azt, hogy anyát akarja helyettesíteni, vagy ilyesmi. Most meg magára hagyom. Hálátlannak érzem magam.

– Bármikor meglátogathatod, és majd ő is rájön, hogy már nem kell feláldoznia az életét érted, hogy ő is élhet, találhat magához való boszorkányt.

– Remélem így lesz – sóhajtotta a lány.

– Megemlítem Mollynak, hogy apád milyen magányos lesz, miután elköltözöl. Molly, addig nem fog nyugodni, míg apádnak nem talál egy megfelelő boszorkányt.

Erre Luna elnevette magát. Igaz, Molly Weasley szívén viseli az egyetlen szomszéd varázslócsalád sorsát. Amikor Luna édesanyja meghalt, akkor is hozott át ennivalót, és megtanította Luna apján néhány fogásra, hogy ne csak nyers zöldséget egyenek.

Luna végül kihajította a retek kollekciót, majd az egyik üveges szekrényhez lépett. Hermione odapillantott, magában megadóan sóhajtott a kavicsgyűjtemény láttán. Sok dolga lesz még Lunával, ha a vackait ki akarja dobatni. Ő is a szekrényhez lépett, és mielőtt Luna hozzáért volna egy színes, igen nagy, háromszög alakú kőhöz, Hermione gyorsan kikapta, és már a szemetes felé akarta hajítani.

– Azt ne! – kiáltotta a szőke lány. – Az anyáé volt, nem vacak kavics!

Hermione jobban megnézte a kezében tartott tárgyat. Az csakugyan nem egy vízmosásban talált vacak kő volt, amiből tucatja egyforma. Nem. Valójában hosszú piramis alakú gránit tömb volt, és mind a négy oldalán apró jelek díszelegtek. Ahogy forgatta a kezében, Hermione észrevette, hogy a kőre vésett hieroglifák értelmes szöveget adnak ki. Tehát a piramis nem a vásárokon megvehető olcsó tucatáru, amin ha értelmezhető szöveget is talál az ember – általában csak a mutatós jeleket pakolják válogatás nélkül egymás mellé kaotikus szöveget alkotva –, az nem több jókívánságok felsorolásánál. Persze a tudatlan vevő mindig elolvad a számára rejtélyesnek és misztikusnak tűnő szöveg láttán.

Hermione tovább forgatta a követ, és a szíve megállt egy pillanatra, ahogy a piramis két oldalán különleges rúnajeleket vélt felfedezni. A táskájához lépett, és előkotort belőle egy nagyítót, majd jobban megnézte az apró véseteket. Sejtése beigazolódott. Olyan motívumok voltak a piramisba faragva, mint amilyet az egyiptomi lelet falain láttak. Hermione szíve izgatottan dobogott, a keze is nyirkos lett. Forgatta a kezében a piramist, s hol az általa ismert hieroglifákat tanulmányozta, hol az ismeretlen rúnajeleket.

– Ez olyan, mint a rossete-i kő! – suttogta izgatottan.

– Micsoda? – kérdezte Luna.

– A muglik az ezerhétszázas évek végén találtak egy olyan gránittömböt, amin görögül, egyiptomi démotikus írással és hieroglif írással volt egyazon szöveg leírva, ezzel a tudósok végre megfejthették az ezernyolcszázas évek elején a hieroglifák titkait. A mágus világ, bár nem verik nagydobra, csak a muglik munkássága után volt képes lefordítani az egyiptomi írásokat.

– Akkor el tudod olvasni, mi van rajta? – érdeklődött Luna.

– Még nem vagyok olyan jó a hieroglifák olvasásában, mint Dumps professzor – húzta el a száját Hermione. – Luna, ezt kölcsön tudnád adni nekem?

– Anyáé volt – magyarázta Luna, és nyúlt a kő után.

– Esküszöm, hogy visszaadom, csak lefényképeztetem az akadémián. Látod? – mutatott a rúnajeles felére Hermione. – Ezek pont olyan jelek, mint amiket meg akarunk fejteni – hadarta lelkesen. – Ezzel a kővel sikerülhet az új felfedezésünkről többet megtudni!

Lunát még nem győzte meg.

– Ha sikerül az áttörés, akkor ezt a követ az édesanyádról nevezzük el, és azt a titkos nyelvet is, amit meg akarunk fejteni. Dumps professzor is biztos egyetértene velem ebben.

Ez a momentum meggyőzte Lunát.

– Jó, odaadom, de nagyon vigyázzatok rá!

Hermione elmosolyodott. Már nem volt olyan szigorú Luna kacatjaival szemben sem. Minél hamarabb végezni akart itt, hogy felkereshesse Dumps professzort, és megmutathassa a szerzeményét.

*


Négy hónap telt el mióta, hogy Hermione megtalálta a különös piramist. Azóta Dumps professzorral elég sokat bíbelődtek az Egyiptomban talált szöveggel. Annyit mindenesetre már megtudtak, hogy az írás a kriptában lévő embereknek szólt, és külön rész volt szentelve a vezérüknek, a díszesebb ruhás múmiának. Állítólag neki kellene felébreszteni a többieket, amikor eljön az idő, és az utolsó vezér közéjük áll. El kell mennie egy szigetre, hogy a többi vezérrel találkozzon.

Sajnos a földdarab nevét, bárhogy keresték, nem találták semmilyen térképen, pedig Dumpsot felettébb érdekelte. Látni akarta a saját szemével, mi lehet azon a szigeten. Az írásból az is kiderült, hogy valamilyen kaput kellett kinyitniuk – a szövegkörnyezetből az derült ki, hogy valamiféle dimenzió kapu lehet –, de Hermione és Dumps professzor nem voltak abban biztosak, hogy ezek az emberek lépnek át a kapun, vagy valamit átengednek rajta, hiszen az átlépés és az átengedés jele ugyanaz volt. Sok jelnek több jelentést is feltételeztek. S így a szövegnek is több értelme is lehetett.

Járjatok az árnyak között, elvegyülve a sötétség gyermekeivel, takarja mindeneteket ruha, kerüljétek az élők puszta érintését... – adta az instrukciókat az írás.

Hermione nem tudta eltalálni, hogy a múmiáknak azt kell-e kerülni, hogy ők érintsék meg az élőket, vagy azt, hogy az élők érjenek hozzájuk. Azért nem mindegy, kinek kell jobban tartani a másiktól.

Erről eszébe jutott Harry egyik videojátéka. Egy hónapja találkozott a fiúval, aki rettentően szégyellte magát, azért, amit Ginny eljegyzésén művelt, és Hermionét akarta felkérni amolyan békítő-közvetítő szerepre a vöröshajú lány és őközte. A fiatal varázsló nagyon neki volt keseredve, de szerencsére nem az italhoz nyúlt, mint az eljegyzés előtt. Más függőséget talált magának, a videojátékot.
Azt mondta, ez teljesen kikapcsolja az agyát, és míg játszik, nem gondol semmire; nem látja maga előtt élete nagy szerelmét, Ginnyt, ahogy egy másik férfit szeret.

Harry képes volt Sirius házában, ahol a nagy csata óta lakott, mágiamentes zónát létrehozni, csakhogy az akkumulátoros mugli videojátékkal játszani tudjon. Valamilyen zombis játékra volt rákattanva – állítólag unokatestvére ajánlotta neki zaklatott lelkiállapot ellen – annyira, hogy még akkor is bőszen nézte a képernyőt és nyomogatta a gombokat, amikor Hermionéval beszélt. Hermione úgy ítélte meg, hogy maga részéről biztos sokkal idegesebb lenne a bugyuta játéktól, de mégis jobb, hogy Harry ezt és nem az alkoholt választotta a szorongás oldására.

A játék zajongását nem tudta a lány figyelmen kívül hagyni, sokszor rá is szólt Harryre, hogy hagyja már abba.

– Oké, csak ezt még kinyírom egy kis heallel.



– Talán őket is életenergiával lehet elpusztítani, mint a videojáték szörnyeit ?– morfondírozott Hermione a lefordított szöveg fölött.

Az ablakot egy bagoly kocogtatta meg, Hermione felállt az asztalától. Remélte, nem megint Ron írt ömlengő szerelmeslevelet. A fiú újabban a mágikus posta baglyaival küldözgette neki az írásokat, mivel Hermione Pulipintyet rögtön megismerte, és volt, amikor nem vette át az írást, mivel tudta, hogy csakis Ron küldhette, ugyanis a Weasley család többi tagja Ginny Dracótól kapott fekete baglyát, Horust használta, mert az sokkal gyorsabb volt, mint Puli.

Az ablak felé pillantva látta, hogy Dumps professzor barna baglya veri bőszen az üveget. Az általában nyugodt madár idegessége arra engedett következtetni, hogy a professzornak nagyon sürgős üzenete van Hermione számára.

A lány beengedte a baglyot, sietve leoldotta a lábáról a pergament.

Miss Granger, szedje össze az úti okmányait, meg rendezzen el mindent, amit csak szükséges, öt nap múlva Jamanba megyünk. Meg akarom nézni magamnak a Nakbar templomot, amiről múltkor mesélt. Kíváncsi vagyok az ottani írásokra; azok szövege mennyire hasonlít az általunk találtra. Egyszerű turistaként megyünk, csak így kaptunk engedélyt az országba való belépésre. Már be is fizettem egy Tikami városnéző körútra, a prospektus szerint a templomok egy részébe is be lehet lépni.

A boszorkány nem értette, Dumps lelkesedését, hiszen amit Hermione Ginnytől hallott a Nakbar templommal kapcsolatban, és továbbadott a professzornak, bizonyára számára is nyilvánvalóvá tette, hogy annak a templomnak a közelébe sem engedik őket.

Biztos tud valami kiskaput a professzor, talán ismer befolyásos embereket, gondolta végül.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)