Sziget írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Lucius

Delores Harlow testét már másnap kész volt kiadni a kórház, így Lucius elkezdte szervezni a temetést. December 13-án, egy hideg keddi napon helyezték „Theresát” örök nyugalomra. Lucius jól megfigyelte a megjelenteket, akik egyesével vagy kisebb csoportokban léptek a zárt koporsóhoz, hogy leróják kegyeletüket. Lucius a Theresa telefonjában és fényképalbumaiban látott képeknek hála több embert felismert. Például a vörös, göndör hajú Lisát, a lány legjobb barátnőjét, Charles bácsit, Marion nénit. Meglátta azt a Lüke Petert is, úgy vélte, a vele tartó fiatal csoport Theresa egyetemi társaiból áll. Több idegen elhaladt előtte, de akit leginkább látni akart, az nem jött el. Azt a Mark nevű fiút sehol sem látta. Sem a ravatalozóban, sem a temetőben.

A ravatalozóban egy könyvbe minden megjelent beleírta a nevét és a címét, a könyvet később a Green szülők kapták meg. Lucius nem értette ezt a szokást, de számára jól jött, hiszen így Theresa minden közeli ismerősét felkeresheti, és mindegyik elméjében módosítani tudja a lány arcának képét.

Pár napja, egy nyugtalan éjszaka az jutott eszébe, hogy ha Tesst valaha is kiviszi a kúriából, és muglik lakta helyre mennek, és valamiért nem működne a kiábrándító bűbáj, akkor nem jönne jól, ha a közeli rokonai, barátai felismernék a lányt. Az utóbbi időben rengeteg ilyen realitást mellőző gondolatláncolat jutott eszébe. Hiszen miért is ne működne bármelyik varázslata? Miért vinné a lányt muglik lakta helyre? – kérdezgette magától a sötétben. Mire megnyugodott volna, újra megrohanták a nyugtalanító gondolatok: Lehet, hogy néha el akarna menni egy mugli étterembe, vagy abba a moziba. Csak nem tilthatom meg, hiszen mindent meg akarok adni neki! Ha pedig elviszem, nem ismerhetik fel, mert a végén még elvennék tőlem. A mágia pedig elveszhet, a szigeten sem volt hatalmam, és ha itt, Angliában is vannak ilyen varázsmentes foltok? Erre a gondolatsorra kiverte a hideg veríték. Lucius, nyugodj már le! Minden rendben lesz. A temetés után már minden rendben lesz.

A temetés rendben is zajlott, Lucius elkérte a Green szülőktől a könyvet, amibe a hozzátartozók beírták a nevüket. Rávette a házaspárt, hogy minél hamarabb adják el a házukat és költözzenek el Londonból New Yorkba. Mr. és Mrs. Green még aznap meghirdették otthonukat.

Lucius a következő hét folyamán felkereste az összes címet, amit a ravatalozóbeli vendégkönyv tartalmazott és mindenkinek megváltoztatta az emlékét Theresáról. Csak azt sajnálta, hogy annak a Marknak nem bukkant a nyomára, hiába tudta meg a Green szülőktől a címét, Mark szülei hónapokkal azelőtt elköltöztek, és a szomszédok nem sejtették, melyik kerületben vettek új házat.



Theresa

Theresa napközben rettentően egyedül érezte magát, de nem panaszkodott Luciusnak, hiszen a férfinak más kötelezettségei is voltak, mint egész nap őt körbeugrálni. Így is rettentően hálás lehet neki, amiért befogadta, vigyáz rá és esténként vele van. Kisírhatja a bánatát a vállán. Otthon, az üres lakásban sem lenne jobb dolga, csak a fizetett ápoló nyitná rá néha az ajtót, de kit tudja, talán éjszakára elmenne, vagy mélyen elaludna, és akkor ő magatehetetlenül feküdne az ágyban, bárki betörhetne hozzájuk, és még csak a rendőrséget sem tudná hívni. Itt meg azért még sincs teljesen maga, hiszen a nap bármely szakában szólítja is a kis manót, az azonnal megjelenik és segít neki. Például a toalett problémáiban. A manó csak egyet csettint az ujjával, mire Theresa felemelkedik az ágyról és belebeg a mellékhelyiségbe. A tisztálkodás is csak egy csettintés, mire kék fények ölelik körbe Theresát, és ahogy a fények eltűnnek, a lány már tökéletesen tisztának érezheti magát. A ruháján nincs ételpecsét nyoma, és a haja is ápoltnak tűnik. Nos, ilyet egy általános ápoló nem tudna pillanatok alatt megcsinálni.

Theresát ha bosszantotta is valami az állandó fekvésen kívül, amitől már megfájdult a háta, az az volt, hogy a gipsz alatt viszketett a bőre. Alig várta már, hogy megszabaduljon a kötéseitől.

Lucius

– Idd meg ezt, drágám! – mondta Lucius, és egy bögrét tartott Theresa orra alá.

– Mi ez? – kérdezte a lány.

– Csontforrasztó főzet – hazudta. – Magam készítettem, ettől holnapra teljesen helyrejössz.

Theresa bizalmatlanul nézte a zavarosnak tűnő folyadékot.

– Eddig miért nem adtál ilyet? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a lány.

– Nem olyan egyszerű megfőzni, nagyon kell rá ügyelni. Ezért is kellett mellőznöd a társaságom az utóbbi napokban. De most már nem hagylak magadra ilyen sokáig – mondta, és lágyan megsimította Theresa arcát. – Idd meg, és holnap végre leszedhetjük ezt a gipszkötést.

– Nem kellene egy kórházba menni, hogy megnézzék röntgenen a csontjaimat? – kérdezte óvatosan Theresa.

– Nem bízol bennem?

– De igen, csak...

Lucius Theresa szájára tette a mutatóujját.

– Nincs csak. Bízz bennem, én sosem ártanék neked, tudom, mit csinálok. Mifelénk a töréseket így gyógyítják.

Theresa beletörődően bólogatott, majd Lucius segítségével megitta az innivalót.

Lucius örült, hogy másnap vége lesz a színjátéknak, megszabadulnak attól a gipsztől. Már nagyon hiányzott neki Theresa közelsége, hogy ölelhesse a lány forró testét, és együtt töltsék az éjszakákat.

Theresa

Theresa, miután Lucius lebűvölte róla a gipszkötést, óvatosan megmozdította a lábait, bár előző nap igen csak bizalmatlanul viszonyult a zavaros italhoz, amit a férfi belediktált, most belátta, hiba volt húzódoznia az innivalótól. Megmozdította a karjait. Minden végtagja tökéletesen működött, és nem fájt. Talán egy kissé merevek voltak, de ez érthető azok után, hogy milyen sokáig hordott gipszet. Theresa a lehető leghamarabb fel akart állni, de lábai elgyengültek a sok fekvéstől, így remegtek alatta. Ha Lucius nem fogja, bizonyára el is esett volna.

– Ne aggódj, drágám, kapsz egy kis erősítő főzetet, és délutánra már ismét rendesen sétálhatsz. S ha lement a nap, kimegyünk a parkba – mosolygott rá a férfi.

Theresa ez alkalommal szó nélkül megitta azt a kotyvalékot, amit a varázsló a kezébe nyomott, hiszen az a csontforrasztó főzet is használt. Az ital már egy óra múlva éreztette hatását, Theresa gond nélkül lábra tudott állni, bár a járás még nehézkesen ment, azonban délben már segítséggel le tudott sétálni az ebédlőbe. A téli napfény beáradt az ablakokon.

– Bárcsak kimehetnék! – sóhajtotta, miközben a havas parkra nézett.

– Tudod, hogy most nem lehet. Ezek az ablakok megvédenek a nap káros sugaraitól, de ha kimész, akkor súlyosan megégeti a bőrödet – mondta nyugodt hangon Lucius.

Theresa értette ezt, de akkor is legszívesebben kiszaladt volna a szikrázó hóval borított parkba. Bár derengett neki – sok emléke igen halvány volt, Lucius szerint a baleset miatt –, hogy a szigetről való megmenekülése után egyik napról a másikra viszketni kezdett a bőre a jó időben, majd égési sérülések jelentek meg rajta, és az orvosi vizsgálatok súlyos napallergiát állapítottak meg nála. De mégis olyan furcsának találta, hogy a házban a napfény nem árt neki, de kint ártana. Belső ösztöne azt súgta, hogy semmi baja nem lenne, ha kimenne. Azonban nem erősködött, úgy vélte, bizonyára olyan a kapcsolata a napfénnyel, mint a fogyókúrázónak a csokival. Minél inkább tiltva van, annál inkább kívánja. Este úgyis fognak sétálni a friss levegőn.

*


Másnap Theresa el akart menni a szülei sírjához, Lucius hiába erősködött, hogy most még talán nem kellene, árthat neki.

– Kérlek, ne aggódj miattam! Látnom kell a sírt, hogy megnyugodjak, hogy elfogadhassam, hogy tényleg nincsenek. Most úgy érzem, mintha még élnének.

– Rendben – sóhajtotta a férfi. – Ma este elmegyünk.

Lucius

Lucius tudta, hogy Theresa látni akarja majd a szülei sírját, de remélte, hogy pár napig még nyugton marad.

Talán jobb minél hamarabb túlesni a dolgon, gondolta, majd késő délután elment a temetőbe. Előtte egy nappal tették fel a márvány sírkövet, amin Theresa neve alatt a születési és halálozási évszámai szerepeltek. Lucius örült, hogy már megvan a sírkő, így azt nem kell bűvölnie, hiszen Tess úgy tudta, már egy hónapja eltemették a szüleit, és ennyi idő alatt illő már sírkövet is tetetni. Így elég a lány adataira bűbájt szórnia, hogy Theresa a szülei neveit és adatait lássa, amikor este kijönnek ide.

A friss hó ropogott a cipőjük talpa alatt, a csillagos ég hideg éjszakát ígért. Theresa Luciusba karolt, másik kezében két kisebb csokor virágot szorongatott, úgy lépkedett a sírok között. Nemsokára az egyiknél megálltak. Theresa a kabátja zsebéből elővett egy gyertyát, amit Lucius meggyújtott. A meleg fényben a lány könnyen kiolvashatta a sírfeliratot. Néhány pillanatig némán bámulta, majd könnyek kezdtek potyogni a szeméből, végül térdre rogyott és zokogni kezdett.

Lucius léptekre lett figyelmes, a temető kapujában két ismerősnek tűnő alak állt, majd beljebb léptek. A varázslót félelem járta át. Lehet, hogy Tess szülei azok? Ők már nem ismernék meg a lányukat, de Tess megismerné őket. Azon nyomban el akart tűnni a temetőből.

– Tess, gyere! Nagyon hideg van, még a végén megbetegszel – mondta, és próbálta felsegíteni a lányt a földről, közben a két alakot nézte, akik közeledtek felé. A lány mintha nem is hallotta volna mit mondott, meg sem mozdult.

– Gyere már! – szólt erélyesebben, és felrántotta a lányt.

– Ezeket még a vázába kell tennem – suttogta Theresa, és megfogta a virágokat és eligazgatta a vázában.

A két alak egyre közelebb ért.

Theresa ismét sírni kezdett.

Lucius megragadta a lányt, átkarolta és úgy húzta el sietve a sírtól. Theresa ekkorra már hagyta magát vezetni, fejét a varázsló mellkasához hajtotta. Lucius még hátra nézett és pálcája röpke mozdulatával megszüntette a kápráztató varázslatot, hogy a sírkövön ismét Theresa adatai látszódjanak. Meg kellett állapítania, hogy valóban a Green szülők jöttek ki a sírhoz, akik odabiccentettek neki, a varázsló is viszonozta a gesztust, majd egyre szaporábban lépkedett. Végre kiért a temetőből, a közeli sikátorba sietett és dehoppanált Theresával.

*


Ahogy közeledtek az ünnepek, Lucius Malfoy postája is megszaporodott. Egyik bagoly jött a másik után, az aranyvérű családok leveleivel, akik meghívták magukhoz. Ki teára, ki vacsorára, Theodora Odgen pedig azt szerette volna, ha Lucius december 25-én az egész napot náluk töltené.

Bizonyára rosszul érintett, hogy megint két tiszteletjegyet küldtek neked a szilveszteri díszelőadásra. Ezek a mai színházigazgatók nem elég figyelmesek, hiszen köztudott, hogy magányosan élsz. Hogy ne érezd magad kényelmetlenül egy üres szék mellett ülve, Eulália szívesen elkísérne. – írta utószóként Theodora.

Lucius felvette az asztaláról a vajsárga, arany szegélyes borítékot, amiben a fent említett színházjegyek voltak. Ha más nő nem élne a földön, akkor sem vinném el azt a rondaságot. Az lenne igazán kínos, ha vele mutatkoznék.

A legtöbb meghívást elutasította arra hivatkozva, hogy a fiát látogatja meg az ünnepek alatt. De a színház elől nem tudott kitérni, hiszen arra Draco és felesége is hivatalosak voltak.

A fiatalok nem mulasztották volna el megnézni a szilveszteri díszelőadást, hogy a felvonások közötti szünetben a különleges vendégeknek fenntartott teremben azokkal az ismerőseikkel is találkozzanak és beszélgessenek egy kicsit, akikkel hazaérkezésük óta nem sikerült szót váltani. Ezek az ismerősök távoliak voltak, de Draco nem akarta megsérteni őket, nehogy valamiért keresztbe tegyenek neki a diplomáciai munkája során. Lucius úgy gondolta, majd a színházban ő is letudja a kötelező köröket mindazokkal szemben, akiket elutasított.

Huszonkettedikén a Zsebpiszok közben sétált, egy bolt felé igyekezett, ugyanis rendelt Theresa számára jó néhány tégely különleges összetételű krémet, szappant, fürdősót, amik a lány napallergiáját voltak hivatottak szimulálni, és amiket nem akart a házához szállíttatni. Lucius azért szerezte be a krémeket, mert tartott attól, hogy Tess egyik nap megelégeli a bezártságot, és valahogy kimerészkedik a parkba.

Nem jöhet rá, hogy semmi baja sem lenne a napfénytől!

E félelme sem volt reális. Mármint az, hogy Theresa csak úgy kijuthat a kúriából, ha ő nem akarja, de akkor sem tudott nyugodni, míg minden ponton be nem biztosította magát. Az eladóra sem nézve gyorsan elpakolt mindent, majd fizetett és sietve távozott. Nem akarta, hogy bárki meglássa, legalábbis ne olyanok, akik árthatnak neki.

Az Abszol-út karácsonyi fényeiben már lassabban lépkedett. Örült, hogy sikerült megszereznie, amit akart, már azt tervezgette, hogy cserélteti le feltűnés nélkül Ezrával a lány szobájában lévő pipereszereket ezekre. A manó majd olyanra változtatja őket külsőre és illatra, mint amilyeneket most használt a lány.

Madam Malkim talárszabászatának kirakatánál megállt. Egy gyönyörű pezsgőszínű estélyi díszelgett az üveg mögött. Lucius arra gondolt, milyen jól állna Theresának.

– Szervusz, Lucius! – köszönt rá egy ismerős hang. A kirakatüvegben Theodora Odgen arcát látta tükröződni. Megfordult, ekkor észrevette a nő ronda unokahúgát is. Mosolyt erőltetett az arcára, és úgy köszönt a boszorkányoknak.

– Drága Lucius, még nem is írtad, hogy hogy döntöttél. Viszel valakit magaddal a színházba? – A nő jelentőségteljesen megütögette az unokahúga vállát. – Mert ha igen, akkor annak a valakinek kellene egy szép ruha. – Theodora közelebb lépett Luciushoz, aki inkább oldalra tért ki a nő elől. – Ez a gyönyörű estélyi tökéletesen állna Euláliának, nem gondolod? – kérdezte Theodora a kirakatra pillantva.

Lucius válasz helyett csak elhúzta a száját. Még egy madárijesztőn is jobban állna, gondolta magában. Theodora és Eulália az előbbi gúnyos fintorát nem látta, mert a ruhát bámulta.

– Szóval, viszel valakit? – nézett a nő ismét Luciusra.

Lucius már rettentően unta ezt a két nőt. Ezt a tolakodó rámenősséget. Egyszer és mindenkorra meg akart tőlük szabadulni. Nem is gondolt bele abba, mit mond:

– Igen, viszek.

Theodora arca felderült, csak úgy, mint Euláliáé. Utóbbi el is pirult, amitől még visszataszítóbb lett a külseje.

– És kit? – kérdezte huncutul Theodora.

– Egy hölgy ismerősömet – felelte szűkszavúan. – Ha megbocsát, Theodora, még vennem kell egy csodás ruhát – mondta, majd otthagyta a csillogó szemű boszorkákat, és belépett a talárszabászatba.

Lucius tudta, hogy Theodora és unokahúga azt várják, hogy Euláliát hívja meg a színházba és neki is veszi meg a kirakatban látott estélyit. Ezt kész lánykérésnek érezték.

*


Luciusnak semmi kedve nem volt elmenni a karácsony első napján rendezett vacsorára a fiához, nem akarta Theresát magára hagyni, aki, mióta meglátogatták a szülei állítólagos sírját, letargiába esett, nem evett, nem ivott, csak nézett ki az ablakon és sírt. Lucius hiába próbálta megvigasztalni, sehogy sem sikerült neki. Néha már-már azon volt, hogy mindent elmond Theresának – még ha a lány meg is gyűlöli ezért –, és visszaengedi a családjához. De mindannyiszor, amikor megölelte Theresát tudta, képtelen lenne nélküle élni, képtelen lenne elengedni, még akkor sem, ha úgy érezte minden egyes ölelésnél, mintha egy jégcsapot érintene. A lánynak terhére voltak az intim érintések, sosem volt kedve a szerelmeskedéshez, ez lelombozta Luciust, de úgy vélte, nemsokára minden visszakerül a régi kerékvágásba. Meg fog nyugodni, minden rendben lesz, csak egy kis idő kell neki, biztatta magát.


– Hallom, apa, hogy Eulália Odgent viszed el a színházba – szólalt meg Draco.

Lucius a karácsony első napján tartott családi vacsorán volt, épp Hermione rágós pulykáját próbálta legyűrni. Már percek óta küzdött a falattal, de az sehogy sem akart puhulni. Nagy nehezen egy pohár bor segítségével lecsúszott a torkán a húsdarab.

– Eszem ágában sincs azt a bányarémet bárhová is elvinni – felelte Lucius.

– De Lucius! – szólalt meg Narcissa, aki az asztal átellenes oldalán ült. – Hogy beszélsz róla? Miért hívtad el, ha most meg szégyelled?

– Nem hívtam el. A pletykaforrásaid tévesek – válaszolta szárazon a varázsló.

– Maga Theodora dicsekedett vele a minap, amikor betértek hozzánk némi debodor főzetért – mondta Narcissa bólogatva, ezzel is alátámasztva az igazát.

– Én egy szóval sem mondtam neki ilyesmit.

– Lucus, nem kellene a barátainkból gúnyt űzni.

– Nem a barátaim, és nem űzök gúnyt. Theodora azt kérdezte, viszek-e valakit magammal, én meg azt mondtam, igen. Nem tehetek róla, ha olyan ostoba, hogy ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy azt a rém ronda unokahúgát meghívtam. Ép eszű ember ilyet még csak nem is feltételezne rólam.

– Akkor kit viszel? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét a szőke boszorkány.

– Mi ez? Vallatás? – csattant fel a férfi. – Mi közöd hozzá?

– Lucius, nyugodj meg! – szólt közbe Perselus. – Narcissa nem akart tapintatlan lenni, csak... Tudod, aggódunk miattad.

– Most az a baj, hogy élni akarok egy kis társasági életet? – kérdezte ingerülten Lucius, és evőeszközeit a tányérja mellé csapta. – Döntsétek már el, hogy mi a jó nekem, hogy tudjam, mihez tartsam magam! Ha begubózom, vagy ha elmegyek a színházba?

– Csak nem akarjuk, hogy valaki kihasználja... kihasználja, hogy magányos vagy. Annyi minden megtörténik manapság. Rengeteg a pénzéhes boszorkány – hadarta Narcissa.

Lucius felvonta a szemöldökét.

– Pénzéhes boszorkány? Mire akartok ezzel célozni?

– Semmire, ugyan...

– Csak nem megint nyomozgattok utánam? – A szalvétát is lecsapta az asztalra, és felállt. – Már a Gringrottsban sem intézhetem az ügyeimet nyugodtan?

– Apa, higgadj le! – szólt közbe Draco. – Csak az egyik barátom szólt, hogy... Olyan sok pénzt vettél ki – felelte a fiatal varázsló, miközben lesütötte a szemét.

– Félted az örökséged, fiam? – kérdezte élesen.

– Nem erről van szó – mentegetőzött Draco, s ismét apja szemébe nézett.

– Ne félj, ha meghalok, jut mázsaszámra galleon, nem tékozlom el az örökséged – vetette oda epésen. – De amíg élek, hadd döntsem már el én, mikor, mire, mennyit költök! Jött egy nagyszerű befektetési lehetőség, és le kellett csapnom rá, ezért vettem ki annyi pénzt a bankból. De ne félj, fiacskám, a papa minden sarlót visszatesz a saját számlájára, nehogy éhen maradj, miután beadom a seprűt – morogta, majd otthagyta az asztaltársaságot. Már a kapunál volt, amikor meghallotta a fia hangját:

– Apa, sajnálom, én nem úgy gondoltam! Nem akartalak megbántani.

Lucius megfordult.

– Draco, miért nem hagytok békén? Miért akartok felügyelni? Nem vagyok gyerek!

– Apa, sajnálom. Nem kellett volna nyomoznom. Nem is érdekelt volna különösképpen ez a dolog, de az a bizonyos barát azt mondta, hogy a galleonokat mugli pénzre váltottad. – Draco automatikusan lehalkította a hangját, nehogy valaki meghallja. – Miért kell neked mugli pénz? Ha erre válaszolsz, akkor többé nem nyomozok utánad, mert tudom, hogy minden rendben, de nem rád vall, hogy mugli pénzzel kötsz üzleteket. Ha valaki ezt megszellőzteti Potternek... Félek, hogy valami ostobaságot csinálsz, amiért az Azkabanba juthatsz. Persze Hermione nem tudja ezt a mugli pénz dolgot, és senkinek sem mondtam el.

Lucius Draco vállára tette a kezét.

– Nyugodj meg fiam! Csak egy ingatlant vettem meg, amit történetesen muglik árultak, semmi törvényelleneset nem teszek. Tudom, hogy az a pápaszemes majom be akar záratni. Ne nézz ostobának!

– Bocsáss meg, apa!

– Semmi baj, fiam.

– Visszajössz? – intett Draco a ház felé.

– Jobb, ha nem. Anyád és a férje túlságosan kíváncsi természetűek – mondta epésen.

– Szereted még anyát? – tette fel hirtelen a kérdést Draco.

– Nem – válaszolta automatikusan Lucius.

– Akkor miért idegesíted fel magad miatta?

Lucius eltöprengett egy darabig.

– Mert elvette a legjobb barátomat – válaszolta. – Narcissa talált volna ezer másik varázslót magának, miért pont Piton kellett neki? Az az ostoba meg örült, hogy egy boszorkány szóba állt vele. Pitonnak nem volt választása, őt senki sem szerette, és nem is egy főnyeremény első, de még második pillantásra sem, hogy a szebb boszorkányok adjanak neki egy esélyt, jó hogy az első szép nőbe beszeretett, aki kicsit is kedves volt hozzá. De Narcissa...

– Apa, az ember nem parancsolhat a szívének.

– Ebben igazad van fiam – sóhajtotta. – Nos, jobb ha indulok, téged bizonyára már hiányolnak.

Draco bólintott, majd visszatért a házba, Lucius pedig a kapun kiérve dehoppanált.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)