Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Következő reggelen, először azt hittem, hogy csak álmodtam a pincéből való szabadulásomat, de magam alatt puha ágyat éreztem, és ahogy kinyitottam a szemem, nem a vaksötétben voltam. Nehézkesen felültem, és körbepillantottam. Megállapítottam, hogy egy másik helyiségben vagyok, mint ahol az első éjszakáimat töltöttem. Igazi ablakom volt, amin áradt be a meleg napfény, mellette egy Michelle-éhez hasonló tükrös fésülködőasztal állt. A szekrényeim világosbarna színben pompáztak, balra az ágytól megláttam az ajtót, ami a fürdőhelyiségbe vezetett. Nemsokára kopogást hallottam, Michelle nyitott be. Egy tálcát egyensúlyozott a kezében.

– Hoztam egy kis reggelit – szólt kedvesen. – Nagyon lefogytál, nem egy hétig voltál lent, és én már azt hittem, koporsóban visznek ki onnan.

– Lehet, hogy hibás döntést hoztam – súgtam magam elé.

– Nem! Ne is mondj ilyet! – pirított rám. – Az élet nehéz, de meg kell küzdeni a nehézségekkel, az öngyilkosságot csak a gyávák választják.

– Ezt nem értheted!

A fejét csóválta.

– Te nem tudod, én miért vagyok itt, ahogy azt sem, a többiek, hogyan kerültek ide. Amikor jobban leszel, egyszer elmeséljük. De most egyél! – mondta, és elém tette a zabkását.

Megint diétás kosztot kaptam, mint karácsony előtt, amikor megbetegedtem. Eszembe jutott az az időszak, hogy mennyire biztonságban éreztem magam Cyrill bácsi mellett, milyen boldog voltam akkor. Azonban rögtön elborzadtam arra a gondolatra, hogy egyedül voltam vele egy szobában, és ki tudja, mikre gondolt, miközben beszélgettünk vagy éppen felolvasott nekem. Nagyot sóhajtottam. A boldog idők elmúltak, elvesztek örökre. Egy rossz emlék megfertőzte a szépeket. Mindet másnak láttam már, hiszen hiába akartam a nagybátyám viselkedéséért kizárólag a nénémet okolni, mindig rá kellett jönnöm, hogy csupán feltételezésekbe bocsátkozom.

Pár nap múlva már fel tudtam kelni az ágyból, és lemehettem az ebédlőbe. A lányok mind kedvesen fogadtak, még Bebe sem tett rám megjegyzést. A női szalon egyik sarkába húzódtam Michelle-lel. Csatlakozott hozzánk Cecily is, az a lány, akit legutóbb a szemét törölgetni láttam. A sarokból jó rálátás nyílt a szalonra; ahogy elnéztem a beszélgető lányokat, kíváncsi lettem rájuk. Vajon miről szól az ő történetük? Mégsem mertem megkérdezni tőlük. Oly távolinak, olyan idegennek tűntek még.

– Michelle? – fordultam felé.

– Igen?

– Emlékszel mit mondtál pár napja? Elmesélnéd, hogy…

– Hogy kerültem ide? Persze – mély levegőt vett. – Tanítónőként dolgoztam vidéken – kezdett bele elgondolkozva. – Szerény fizetést kaptam, de magamat el tudtam látni. Szüleim a földből éltek, büszkék voltak rám, amiért tanult ember lettem. Már egy éve tanítottam, amikor az iskola tetőszerkezetét felújították. Megismerkedtem az egyik ácsmesterrel, akivel hat hónap múlva összeházasodtunk. A férjem sajnos sokat utazott a munkája miatt, azonban a házasságunk után nemsokkal egy londoni vállalat hosszú távú állást ajánlott neki a fővárosban. Már vártam a babánkat, a biztos állás nem is jöhetett volna jobbkor. Felmondtam a tanítónői munkám, és Londonba költöztünk. Megszületett a kislányunk.

Kényelmes kis lakásban éltünk, a férjem szeretett, és jól keresett. Egyik nap azonban baleset érte. Minden spórolt pénzünk ráment az orvosokra, de nem tudták megmenteni. – Michelle pár pillanatra elhallhatott, majd folytatta: – Hazaköltöztem, újra állást vállaltam az iskolában, szerencsére a szüleim is segítettek, de apa a következő tavasszal ágynak esett, anyának ápolnia kellett. Nem tudtam a földjeinken, és a tanítói állásban is megfelelően helytállni, de mindkét jövedelemforrásra szükségünk volt, hogy fenn tudjuk magunkat tartani, mivel a termés nagy részét elverte a jég. Egy idő után megbetegedtem, s mire felgyógyultam, az állásomat már betöltötték. A városvezetés csak az alkalomra várt, hogy mikor szabadulhatnak meg a mindig fáradt tanárnőtől, megértem őket. – Nagyot sóhajtott:

– Mrs. Burrage éppen átutazóban volt a városon, amikor találkoztam vele. Azt mondta, segít nekem sok pénzt keresni, és átadta a névjegyét. Mikor meghallottam az ajánlatát, rögtön elutasítottam. Azon a télen a kislányom tüdőgyulladást kapott, csak úgy tudtuk megvenni a gyógyszereit és az orvost fizetni, hogy anyával nem ettünk, de még a beteg édesapám szájától is meg kellett vonni az ételt. Így végül elhatároztam, hogy írok Mrs. Burrage-nak. A szüleimnek azt mondtam, nevelőnői állást kaptam, és a lányomat nem vihetem magammal. Persze egy idő után anyának megmondtam az igazat, de ő nem ítélt el, sőt rám borult, átölelt, és sírt, amiért mekkora áldozatot hoztam értük. Minden hónapban a keresetem egy részét elküldetem nekik, abból meg tudnak élni rendesen, a többit félrerakatom. – Itt rám nézett, és értetlen tekintetemet látva megmagyarázta. – Egy bankszámlát nyittattam pár várossal odébb. A Madame havonta elviszi a pénzem, és hozza az elismervényt. Már annyim van, hogy egy év múlva elmehetek innen, és az évjáradékból halálomig megélünk, sőt még a lányomat is kiiskoláztathatom! Külföldre utazunk a szüleimmel, ahol senki nem ismer minket. Amerikában veszek egy kis házat, kellemes napos helyen, a tenger közelében. Apának jót fog tenni a friss, tengeri levegő és a fény. Alig várom már! – mondta, szemében boldog fény csillogott.

Ezután Cecily szólalt meg halkan, holott nem is kérdeztem. Talán Michelle története után ő is meg akarta osztani a magáét. Nem szóltam közbe, inkább érdeklődéssel hallgattam. Hangja vékony volt, mint egy kisegéré. Arcán mély fájdalom tükröződött, ahogy visszaidézte a múltat.

– Jó családból származtam – kezdett bele egy halvány, erőtlen mosollyal, ami inkább önmagát kigúnyoló arckifejezés volt, mint az örömé. – Szép hozománnyal mentem férjhez ahhoz az emberhez, akit szerettem. Sajnáltam azokat a lányokat, akiket kényszerítettek a házasságra. Éppen ezért még fájóbb volt minden. Ha egy idegentől kellett volna szenvednem, aki semmit sem jelentett nekem – hangja elcsuklott. Pár perc múlva összeszedte magát, és folytatta:

– A férjem lusta ember volt, csak kártyázni szeretett, meg inni. Én hittem, hogy a szerelmemmel megváltoztathatom, de nem javult meg, éppen ellenkezőleg. Elitta és elkártyázta a saját vagyonát és az én hozományomat, a feszültségét pedig rajtam vezette le. Egy idő után mindennap megvert. Nem volt hová mennem. A szüleim meghaltak egy évre rá, hogy férjhez mentem, amit rám hagytak, azt a férjem rögtön el is szórta, nem tartott tovább pár hónapnál. Egy szutykos kis lakásba költöztünk, annyira nem volt pénzünk. A kisbabánkat is az ütlegelések miatt vesztettem el. De én bolond, még akkor is hittem, hogy megváltozik!

– Amikor a hitelezői szorongatták, felajánlott nekik engem. Mikor látta, hogy ez jó pénzkereseti lehetőség, kilökött az utcára. Az egyik barátja megsajnált, segíteni akart rajtam. Pénzt is adott, hogy új életet kezdhessek, és kitervelte, hogyan hagyhatnám ott a férjemet. Ebbe a férfiba beleszerettem, és ő is szeretett. A második babám tőle fogant, és alig vártam a napot, hogy megszökhessünk. Az indulás előtti este azzal a gondolattal aludtam el, hogy már csak egy éjszakát kell eltöltenem a pokolban. Reggel azonban a férjem azzal keltett, hogy tudja: el akarom hagyni. Nevetve mesélte, miként ölte meg a szeretőmet, és hogy engem is megöl. Ezután ütött, rúgott, ahol ért. Éreztem, amint a lábam között elöntött a vér, tudtam, hogy a második kisbabám is elveszítettem. Ez olyan dühvel töltötte el a lelkemet, hogy vörös köd szállt az elmémre. Egy fogdában ébredtem, semmire sem emlékeztem. Azt mondták, megöltem a férjemet. A bíróság nem ítélt el, mert a szomszédok tanúsították, hogy a férjem többször bántalmazott és megfenyegetett, hogy az életemre tör, ezért önvédelemből öltem meg. Azonban hiába voltam szabad, az emberek többségének a szemében mégis gyilkos maradtam, sehol sem kaptam rendes munkát. Vissza kellett térnem ahhoz, amit a férjem erőszakolt rám. Mindenem irtózott attól, hogy azoknak a koszos, büdös munkásoknak adjam magam, akik felfigyeltek rám. Már-már azon voltam, hogy öngyilkos leszek, amikor egy nő leszólított. Először nem ismertem meg a szép ruhában. Bly volt az, aki apámnál cselédként dolgozott, amíg úgy nem maradt az egyik vendégtől, persze elküldték a háztól. Bly tudott írni, olvasni, számolni, cselédlány létére igen művelt volt. Ő adta meg Mrs. Burrage címét, és mindent elmondott erről a helyről. Szerencsére a Madame tárt karokkal fogadott, talpra állított. Többé egy férfi sem bántott, minden „barátom” nagyon kedves és gyengéd hozzám – mondta már sírva. – Nem is hiszed, milyen jólesik az embernek, ha rendesen bánnak vele, amikor kiszolgáltatott helyzetben van – fejezte be a történetét.

Nagyon megsajnáltam szegényt, az én bajom semmi volt az övéhez képest. Hozzá léptem, és megöleltem. Rájöttem, hogy itt a lányok nem rosszak, kifejezetten jó lelkűek.

*


Eljött a nap, amitől rettegtem. Három hete, hogy felhoztak a pincéből, lassan újra normális ételeket ehettem, és visszahíztam pár kilót. Közben a születésnapom is eljött, és csendesen el is múlt. Senki sem köszöntött fel, igaz, senki nem tudta a dátumot. A tavalyi születésnapomra gondoltam, amikor még minden olyan szép volt. Gyorsan elhessegettem magamtól az emléket, nem akartam a múlton töprengeni, ami már úgysem jöhet vissza. Elhatároztam magamban, többé nem ünneplem a születésnapomat.

A jamsz gyökér tablettát is elkezdtem szedni már a pincéből való felhozatalom másnapján, de még messze voltam a minimum két hónapos időtől, ami után hatásosnak mondták.

A vacsorából egy falat sem ment le a torkomon, nagyon féltem és izgultam. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy akárkinek odaadjam a testem. Abban reménykedtem, hogy legalább nem egy nagyon öreg férfival kell lennem.

Michelle egész nap mellettem volt, és próbált lelket önteni belém.

– Menni fog, ne félj! Lefekszel, becsukod a szemed, aztán gyorsan vége lesz. Még nem várnak sok mindent tőled.

– Nem fog menni – súgtam a vacsorámat turkálva.

– Dehogynem – biztatott. – Képzeld, hogy a szerelmed az. Én, bár biztos bolond dolognak hiszed, a férjemre gondolok közben. Így olyan, mintha velem lenne. Őrültség, mi?

– Nekem nincs szerelmem. Volt egy vőlegényem, de elhagyott, amikor szegény lettem. Őt nem akarom magam elé képzelni.

– Megértem.

– Michelle, én annyira félek!

– Nem lesz semmi baj – Bátorítóan megszorította a kezem. – Utána bemegyek hozzád, és megbeszéljük a dolgokat. Csak nyugalom, és ne felejtsd el az új neved!

– Köszönöm a biztatást – nyögtem fancsali képpel.

Az új nevem nem felejtettem el. Etheldának neveztem magam. Úgy véltem, a néném gutaütést kapna, ha megtudná, hogy bűnös életemet az ő neve alatt folytatom. Azt gondoltam, Mrs. Burrage megbotránkozik azon, hogy ezt a nevet választottam, de tévedtem.

– Hát ez nagyon jó! Nagyon jó – nevetett, amikor az irodájában megmondtam neki a „művésznevem”. – Ethy biztos értékelné.

Rá kellett jönnöm, hogy Mrs. Burrage talán mégsem olyan jó barátnője a nénémnek, mint eddig hittem.

Fehér, egyszerű selyemruha volt rajtam, ujj nélküli hálóingként lehetett legjobban jellemezni. Az anyaga rám tapadva követte a testem vonalát. Úgy éreztem, mintha semmi sem lenne rajtam. Hajam szabadon omlott a vállaimra és a hátam közepére, csak egy fehér selyemszalag volt belekötve hajpántként, hogy az arcom jobban látszódjon. Michelle halvány rúzst tett a szájamra.
Nem kellett az elejétől a szalonban lennem, csak amikor már minden vendég megérkezett, utána vezetett be a Madame. A szoba közepén emelvény állt, melyen egy fakalapács feküdt, olyan, amilyet az árveréseken szoktak használni. A székek, a fotelek és a kerevetek körben, a falakhoz voltak tolva. Éreztem a vizslató tekinteteket a bőrömön, s ettől minden erőm elszállt, de a Madame erősen fogta a kezem, és nem engedte, hogy elájuljak vagy elszaladjak. Az emelvényhez érve megálltunk. Ő szembefordított az emberekkel. A pulpitusra lépett. Rengeteg férfi volt benn a teremben, mind engem nézett.

Voltak öregek, akik közül a legtöbbnek alig volt haja, ha volt is, őszen csillogott. Zsírpárnájuk felett feszült a ruhájuk. Undor fogott el arra a gondolatra, hogy egyikükkel el kell mennem. A pillantásom tovább siklott. Fiatalabb férfiak is tartózkodtak a szobában, ránézésre átlagosan harminc és negyvenöt év körüliek lehettek. Köztük is szép számmal akadt túlsúlyos személy, és azt a vörös hajú férfit is megláttam kajánul vigyorogni, aki legutóbb hátulról megölelt. Legszívesebben elrohantam volna. Nem hittem, hogy véghez tudom vinni, amit akarnak. Már a fülem is zúgott, azt hittem, el fogok ájulni. Mély levegőt vettem, és inkább a padlót figyeltem, mint őket. Arra gondoltam, hogy én nem is vagyok itt, és ez az egész mással történik, nem velem.

A Madame hangját hallottam, de mintha több ajtó mögül beszélt volna, nem értettem, amit mondott. Azután nyüzsgést észleltem a teremben. A kalapács koppanásai tompán jutottak el hozzám. Nem tudtam, meddig tartott az egész, csak azt éreztem, hogy valaki megfogta a vállamat. A hangtompító buborék kipukkadt.

– Gratulálok, Mr. Hulbert – hallottam a Madame hangját közvetlenül magam mellől, majd egy férfi megfogta a kezem.

Felnéztem, és első reakcióm a megkönnyebbülés volt. Egy harminc év körüli, vékony férfi állt előttem. Arcát nem mondtam volna elsőre szépnek, de csúnyának sem. Kedvesen mosolygott rám.

– Jöjjön, hadd nézzem meg jobban, mit nyertem! – mondta. Maga után húzott. A fal melletti székekről bosszús hangokat hallottam: – Nem igaz, hogy Burt nyert! – háborgott egy férfi, ahogy elhagytuk a szalont.

Az előcsarnokban már jobban éreztem magam, mivel nem kellett tovább elviselnem azt a sok, tapadós tekintetet. Mr. Hulbert maga felé fordított, így jobban meg tudtam figyelni őt. Körülbelül hat láb magas lehetett, haja sötét, szeme világosbarna volt.

– Mutassa az utat, kedvesem – mondta, és végigsimított az arcomon.

Először nem mozdultam, akkor jutott el igazán a tudatomig, hogy most mi következik, és rettenetesen megijedtem.

– Ne izguljon, nem fogom megenni reggelire – szólt nevetve. – Jó lesz, higgye el! – Közelebb lépett hozzám, és megsimogatta a melleimet.

Szóhoz sem jutottam ettől a közvetlen érintéstől, inkább gyorsan hátat fordítottam, és felsiettem az emeletre. Ő könnyedén követett.

Becsukódott a szobám ajtaja, és én egyre jobban féltem, majdnem elsírtam magam. Éreztem, ahogy a hátam mögé lép, a vállamtól lefelé végigsimított a karjaimon, a felsőtestemen. Én, mint egy szobor álltam, nem mertem mozdulni sem.

– Engedd el magad! – súgta a fülembe, és magához szorított. Elkezdte csókolgatni a nyakamat, és simogatni a melleimet. Ezután a kezei lesiklottak a combjaimhoz, és éreztem, hogy a ruhámat felfelé húzza, végül kihámozott belőle. Csak az alsóm maradt rajtam. Zavarban voltam attól, hogy ruha nélkül lát egy férfi. A szívem vadul kalapált. Ösztönösen magam elé húztam a karjaim. Ő megfordított, lassan végigmért, miközben kigombolta a mellényét és az ingét, amiket hanyagul a szőnyegre dobott. Megfogta a kezem és a mellkasára vonta, végigsimította vele a felsőtestét, a nadrágnál megállt.

– Gombold ki! – mondta.

Remegő kézzel próbáltam eleget tenni a kérésének. Nagyon sokáig szöszmötöltem, amit ő mulatságosnak talált, azután a segítségemre sietett, gyorsan kigombolta a nadrágját, és levette, végül az alsónadrágjától is megszabadult.

– Feküdj le, kényelmesen! – mondta tovább.

Gyorsan a takaró alá bújtam, amit nyakig magamra húztam. Így már kicsit jobban éreztem magam. Mellém bújt. Becsuktam a szemem, és gondolatban felkészítettem magamat mindenre, például hogy durván fog hozzám érni, de helyette gyöngéden simogatni kezdett. Kinyitottam a szemem, ő rám nézett.
– Nyugodj meg, nem leszek veled durva, amúgy sem szoktam az lenni. Michelle sokat mesélt rólad. Végül is ő beszélt rá, hogy eljöjjek ma este, és licitáljak rád. Nem bántam meg. Amint megláttalak, megkívántalak, nem is engedtem volna, hogy más nyerjen el – mondta vággyal teli hangon.

Hozzám hajolt, és óvatosan megcsókolta a számat, utána többször is megcsókolt, közben simogatott. Később oldalhelyzetből a hátamra fordított, és ajkaival bejárta az egész testemet, míg végül a bennem lévő feszültség lassan enyhülni kezdett. Én is meg-megöleltem, megsimogattam a hátát. Végül visszatért az arcomhoz, magához szorított, éreztem, hogy a combjaim közé simult az alsóteste. Ez rossz emlékeket idézett bennem, de ő óvatosan nyomta magát hozzám, nem markolt a fenekembe, úgy hogy fájjon. Lágyan simogatott, ami – be kell valljam –, jólesett. Egy idő után óvatosan levette az alsóneműmet.

– Próbálom úgy csinálni, hogy ne fájjon, de nem ígérek semmit. Azt mondják, az első mindig fáj egy kicsit – suttogta. Megcsókolt, és óvatosan belém hatolt.

Az éjszakának ez volt a legkellemetlenebb része. Nagyon vigyázva mozgott, de nekem akkor is fájt. Ő tudta ezt, többször megállt, az arcomat fürkészte, és azzal biztatott, hogy jobb lesz pár alkalom után. Lassan a fájdalmat csak tompa feszülésnek éreztem, volt, mikor enyhült az érzés, de aztán erősödött. Valahogy éreztem, hogy nemsokára vége lesz. Ő egyre kapkodta a levegőt, és erősebben szorított magához.

– Ó, milyen jó vagy, édes – nyögte a fülembe.

A fájdalom újra fellángolt egy pillanatra. Megfeszültek az izmai, aztán kihúzta belőlem a férfiasságát, és éreztem, hogy valami meleg csorog végig a combomon, közben ő megkönnyebbülve nyögött a fülembe. Pár percig még rajtam feküdt, közben kifújta magát, végül lefordult rólam.

– Ez nagyon jó volt – mondta, miközben közelebb húzódott, és átölelt. – Neked, hogy tetszett?

– Nem tudom. Az biztos, hogy rosszabbra számítottam – morogtam.

Ő felnevetett, közben szórakozottan simogatott.

Mr. Hulbert, aki azt mondta, hívjam Burtnek, ha már ennyire közeli kapcsolatba kerültünk, az éjszaka további részét is velem töltötte. Csak hajnalban ment el, addig még háromszor a magáévá tett. A végére már nem feszengtem annyira, én is úgy öleltem, ahogy ő engem. Arra gondoltam, ha csak vele kellene ezt csinálnom, akkor talán nem is lenne olyan rossz. De tudtam, hogy nem csak ő lesz, főleg mert pár hónapra el kellett utaznia. Reménykedtem benne, ha erre jár, néha azért kedvet kap hozzám, és akkor megment legalább arra az éjszakára attól, hogy egy undorító férfival kelljen lennem.

*


Michelle másnap bejött hozzám. El kellett neki mesélnem mindent töviről hegyire. Éreztem, hogy sokszor elpirulok közben, de ő csak vidáman csillogó szemmel nézett.

– Mr. Hulbert egy nappal hamarabb utazott volna el, de én rábeszéltem, hogy maradjon. Tudom, milyen kedves ember, és azt akartam, hogy az első élményed jó legyen. Mondjuk úgy, hogy ezt adtam születésnapodra.

– Honnan tudod, hogy születésnapom volt? – kérdeztem meglepetten.

– A múlt héten a Madame nem találta a banki elismervényem az asztalában – magyarázta –, és kiment az irodájából. Én meg belekukucskáltam az egyik fiókjába, ahol a hivatalos iratokat tartja a lányokról. Ott voltak a te papírjaid is, és az anyakönyvi kivonatodban láttam, de nem akartam felemlegetni neked, gondoltam, rossz emlékeket idézhet, ha hallgatsz róla. Bocsánat, hogy megemlítettem.

– Semmi baj. És köszönöm, hogy rábeszélted a maradásra.

– Annyira azért nem kellett nagyon győzködni, hiszen a legutóbbi árverésen vesztett. Most meg szeretett volna nyerni, és elég volt csak szépeket mesélnem rólad, hogy maradásra bírjam.

Este megint izgultam, igaz, már tudtam, mit hova kell tenni, de féltem a partnerem temperamentumától. Szerencsém volt. Igaz, nálam jóval idősebb férfi fogott ki (míg nem voltak törzsvendégeim, addig a Madame döntötte el, kivel kell elmennem arra az estére, illetve akkor is, ha egyszerre több törzsvendégem akart engem), de rendes volt, és gyorsan fáradt. Utána pedig csak beszélgettünk, elmesélte a napi gondjait.

*


Ahogy telt az idő, kiderült számomra, hogy a vendégek a valódi neveiket használják, nem is próbálják titkolni a személyazonosságukat, éppen ellenkezőleg. Az, hogy ide járnak, amolyan presztízskérdés volt számukra, mint a klubba járás. Az egyik állandó vendégemet, egy üzletembert, éppen a felesége zavarta el hétvégenként a mi házunkba – pedig azelőtt egy másik, szerényebb bordély volt a törzshelye –, nehogy azt gondolják róluk az emberek, nem elég gazdagok, hogy megengedjenek maguknak ilyen szórakozást. Érdekes módon, mint később kiderült a férfiak fecsegéséből, a legtöbb feleség így gondolkodott, és a teapartikon, ha valaki nem panaszkodott színpadiasan a férjére – persze titkos szavakkal, amiket a társaságban ki lehetett mondani pirulás nélkül –, hogy a mi házunkba jár, akkor azt kinézték maguk közül, mert „ágrólszakadt”. Megvetettem ezt a kétszínűséget. Azon nők némelyike, akik a templom előtt gúnyoltak, meg leköptek az „erkölcstelenségem” miatt, szinte elvárják a férjeiktől a házasságtörést. Azután meg eljátsszák egymás és a világ előtt a szerencsétlen, semmire sem becsült feleséget. Ők sem jobbak nálam, igazat kellett adnom a Madame-nak: itt ebben a házban több tisztességes lány van, mint az úri szalonokban.

A nappalok rettentő gyorsan múltak, és újra és újra azon vettem észre magam, hogy megint lefelé megyek a fő szalonba. Mindig arra vágytam ilyenkor, bárcsak elveszteném az eszméletem, és egyedül ébrednék fel az ágyamban, nem emlékezve semmire.

Egyik este egy nagyon visszataszító férfival kellett elmennem. Azelőtt még sosem láttam a vendégek között. Azt beszélték, talán amerikai, mivel kicsit furán ejtette a szavakat. Az egész személye taszított, nem tudtam undor nélkül ránézni, így alig figyeltem meg. Kövér volt, sötét haja ápolatlanul lógott a vállaira, ennyit állapítottam csak meg róla a szalonban. Amikor becsukódott a szobám ajtaja, rám vetette magát, mint valami állat. A szaga is olyan volt, miután levette a ruháit. Azt gondoltam, már jó ideje nem fürödhetett.

Becsuktam a szemem, összeszorítottam a számat, és próbáltam kevés levegőt venni, nehogy felforduljon gyomrom. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem kellett sokáig várnom. Felemelkedett rólam, felültem, közben nagyot sóhajtottam; örültem, hogy megszabadultam tőle. De ő nem volt elégedett.

– Azt hiszed ennyivel megúszod?! Fogd meg, és simogasd, míg rendesen nem áll, utána tovább folytatjuk.

A hányinger kerülgetett. Rettentően undorodtam tőle, képtelen voltam rávenni magam, hogy megint hozzáérjek.


– Nem teszed, amit mondok? – kiáltott rám.

– Maga olyan undorító, hogy senkinek nincs gusztusa magához érni. Ha legalább megfürödne, akkor nem hánynám el magam! – szaladt ki a számon.

Egy nagy pofon csattant az arcomon. A következő pillanatban padlón feküdtem, az orromból csöpögött a vér. Ezután a hajamba markolt, és felhúzott.

– Te kis kurva, nem merj szemtelenkedni velem! – kiáltotta. Világítóan kék szemei villámot szórtak. – Ha nem megy szép szóval, megtanítalak, hogy kell a vendégekkel bánni!

Ezután ütlegelni kezdett. Próbáltam az ajtóhoz szaladni, hogy lekiáltsak Pierre-nek, de a férfi a hajamba kapaszkodott, az ágyra dobott, és tovább vert. A számban is éreztem a vérem fémes ízét, és ijedten láttam, hogy ő a bántalmazásom közben felizgult. Sikoltoztam, és segítségért kiabáltam. Az ajtó egyszer csak kinyílt, Michelle állt mögötte.

– Hívd Pier… – kiáltottam felé, de az arcomra mért erősebb ütés belém fojtotta a szót.

Michelle eltűnt, a férfi pedig szétfeszítette a lábaimat, és durván belém hatolt, közben fojtogatni kezdett. Már alig kaptam levegőt, fekete pontokat láttam magam előtt, amikor hirtelen elengedte a torkomat, és felemelkedett rólam. Köhögve felültem, és láttam, ahogy Pierre és egy másik férfi, Michelle bajszos törzsvendége, Mr. Eddols, a szobából kifelé vonszolták a kövér férfit, aki letolt nadrággal, és még merev férfiassággal ellenkezett az atrocitások ellen.

– Te kis ribanc, nagyon megbánod még, hogy így megaláztál! Egyszer elkaplak, de akkor nincs menekvés! – kiabálta felém vérben forgó szemmel.

Tudtam, hogy nem viccel, és rettentően megijedtem tőle. Miután nagy nehezen kivonszolták, Michelle mellém ült, átkarolt, és kedvesen simogatta a hátamat.

– Nyugodj meg, nem fog bántani. A Madame az ilyeneket kirúgja innen, nem jöhetnek vissza többé.

Reszkettem a félelemtől, azt hittem, a férfi bármelyik percben kiszabadítja magát Pierre és Mr. Eddols karjaiból, és újra itt terem. Az arcom fájt, éreztem, hogy a szám és az orrom feldagadt.

– Akarod, hogy ma veled aludjak? – kérdezte Michelle. Én bólogattam.

Tíz perc múlva a Madame feljött a szobámba, azt mondta, öltözzek fel. Amilyen gyorsan csak tudtam, eleget tettem a kérésének. Kabátot adott rám, lementünk az udvarra, kocsiba ültünk, és elhajtottunk.

– Ne aggódj, az ilyen férfiakat nem engedem be többször – kezdte. – Eddig még nem volt itt, nem tudtam, mire képes. Különben nem hagytam volna, hogy te foglalkozz vele, hanem Athalie-re beszéltem volna rá. Ő szereti, ha bántják. Furcsa egy lány, de tényleg élvezi – bólogatott.

Felrémlett előttem Athalie, az a lány, akit, mikor idekerültem és Pirere zsákként cipelt a szobámba, kiszaladni láttam a főszalonból. Hogy szeretheti, ha bántják? Ezt el nem tudtam képzelni róla. Alapjában véve senkiről nem tudtam elképzelni, hogy a verést élvezheti.

– Mondd el, hogy történt pontosan a dolog – húzott vissza a gondolataiból Mrs. Burrage hangja. – A férfi álláspontját már ismerem.

Én elmondtam mindent, mire a végére értem éreztem, hogy megáll a kocsi.

– Azt nem tette jól, hogy bántott, de te is tettél olyat, amit nem lett volna szabad. A vendégeket sosem sértegetjük, még akkor sem, ha undorodunk tőlük! Ha sértegetni akarod őket, akkor itt a helyed – mondta, és kimutatott az ablakon.

Kinéztem. Megállapítottam, hogy a szegénynegyedben vagyunk. A szemben lévő gázlámpa tövénél rongyos nő kapaszkodott a póznába. Több tagbaszakadt, ápolatlan férfi állta körül. A nő csúnyán kiabált, sértegette a férfiakat, az egyikkel mégis elment.

– Nem csak a mai eset miatt hoztalak ide. Már egy ideje fontolgattam, hogy beszélek veled – sóhajtott fel Mrs. Burrage. – Több vendég panaszkodott, hogy mogorva vagy a szalonban. Morcos kiscicának hívnak. Manon, ajánlom, hogy legyél kedvesebb a vendégekkel, mert a végén kénytelen leszel egy ilyen gázlámpa tövében pár pennyért árulni magad. Akkor csak a napi verésadagban lehetsz biztos, mert vagy nem fizetnek, vagy egy ad valamennyit és az összes barátja átmegy rajtad. Szóval válassz! Kedvesebb leszel a vendégekhez, vagy máris kilöklek az új munkahelyedre, az öt férfi elé, akik hoppon maradtak. Biztos nem hagynának magányosan kóborolni – jegyezte meg gúnyosan. – Soha nem kapnak ilyen illatos és tiszta nőt. Jól megaláznának mindenféle módon, mert messziről lerí rólad, hogy olyan társadalmi osztályból jöttél, amely őket lenézi és kizsákmányolja.

A hintó ajtaján volt az egyik keze, a másik a hátamon.

– Mit döntöttél? – kérdezte, keze megfeszült, készülve a lökésre, a kilincset lenyomta.

Nem akartam, hogy ezekhez a férfiakhoz közöm legyen. Mindtől undorodtam, nem tudtam volna elviselni, hogy egy is hozzám érjen, nemhogy öt!

– Kedves leszek – válaszoltam gyorsan.

– Okos vagy.

Elvette a hátamról a kezét, az ajtó kilincset is elengedte. Maga mellől előhalászott egy üveget, és egy pohárkát. Teletöltötte, és felém nyújtotta.

– Idd meg! Jót fog tenni.

Elvettem a poharat, és belekóstoltam. Köhögtem tőle.

– Egy húzóra idd! – tanácsolta, közben kopogott a kocsisnak, hogy mehetünk.

Az italt lenyeltem, perzselte a torkomat, továbbra is köhögtem tőle. Mire vissza értünk a házhoz, nagyon melegem lett, kissé szédelegtem, és a lábaim is egymásba gabalyodtak. Ha a kocsis nem kapott volna el, biztos a kavicsos útra zuhanok kiszálláskor.

Már nem fájt az arcom, és a számat sem éreztem. Pierre felkísért a szobámba, Michelle már ott várt rám. Készíttetett nekem fürdővizet, segített megfürödni, mert az italtól nem bírtam egyenesen állni. Ellátta a sebeimet, felöltöztetett, és lefektetett aludni. Sokáig simogatta a hátamat, és egy altatódalt dúdolgatott.

Hajnalban felriadtam, de hallottam Michelle szuszogását, és ez megnyugtatott.
Az arcom napokig gyógyult. Amíg foltos volt, nem dolgozhattam, aminek kimondottan örültem, mert más problémám is jelentkezett.

A szörnyű éjszaka utáni másnap nagyon fájt az alhasam, és estére vérezni kezdtem. A Madame attól tartott, hogy belső vérzésem lett az előzőnapi ütlegeléstől, ezért kihívta az orvost. A mogorva férfi alaposan megvizsgált, többször áttapogatta a hasam, végül arra jutott, hogy nincs belső vérzésem, csak a női bajom jött meg. Mindenki megkönnyebbült. Kaptam tíz darab, több rétegből összevarrt, nyolc és fél inch hosszú, három és fél inch széles anyagot, aminek a végein négy madzag volt. Azokkal lehetett felkötni a megfelelő helyre. Az anyag felfogta a vérzést. A használtakat mindig gyorsan ki kellett mosni, hogy mihamarabb megszáradjanak.

– Ugye, mondtam, hogy előbb-utóbb megjön? – veregette meg a vállamat Michelle. – Most már nagyon kell vigyáznod, és írd a naptárat! – Kezembe nyomott egy ceruzát, és a naptárat. Ismét elmagyarázta, hogy miután beáll a vérzésem, miképpen kell kiszámolni azt az időszakot, amikor nagyon valószínű, hogy teherbe esek, ha nem vigyázok. – Akkor csak a kezeddel és a szájaddal kényeztetheted a vendégeket, nehogy baj legyen, míg meg nem tanulod mikor kell megszakítani az aktust – mondta, és elmagyarázta, mit értett az előbbiek alatt.

A hasam úgy görcsölt, hogy majdnem sírtam, éreztem, ahogy folyik a vérem, és közben hallgattam az instrukcióit, és egyre jobban undorodtam magamtól.

Miután minden bajom elmúlt, visszatérhettem a munkámhoz. Párizsból, az Aubade* fehérneműgyártó cégtől megérkeztek a nekem rendelt, nagyon finom anyagú és ízlésesen díszített fűzők (Mrs. Burrage azért külföldről szerezte be, mert szerinte az angolok nem értenek a különleges fűzők gyártásához), amiknek az árát a Madame hozzácsapta eddigi adósságaimhoz. Kaptam még az eddigieken felül mindenféle kenceficét, parfümöket meg ékszereket, amik borsos árai tovább növelték a terheimet, és az itt várható éveim számát. De a szép ruhák és ékszerek, és az, hogy újabban már mosolyogtam a férfiakra – főleg, ha előtte ittam egy kis szíverősítőt –, sok vendég akart engem, amitől állítólag egyre drágább lettem, és reményt adtak, hogy előbb-utóbb kiszabadulok.

Esténként szigorúan csak egy pohárkával ittam – az italos üveget az egyik vendégemmel csempésztettem fel a szalonból, nem sokkal azután, hogy ismét dolgoztam –, nem akartam berúgni, csak egy kicsit felengedni, hogy könnyebb legyen. A szalonban magunktól nem ihattunk, csak ha az a férfi kínált minket, akivel arra az estére elmentünk, és akkor sem sokat. A Madame nem akarta, hogy részegek legyenek a lányai, mert az ilyen nők csak undort keltenek a férfiakban vágy helyett.


Lábjegyzet:

Aubade*: („A női fehérnemű történelme az Aubade-val kezdődött”) egy ma is létező francia fehérneműgyártó cég, 1875-ben alapították.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)