Sziget írta: Szakkara

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Theresa

Theresa a szülei sírjának meglátogatása után nagyon rosszul érezte magát, sem enni, sem inni nem volt képes. Legszívesebben reggeltől estig csak ült volna egy pózban, kibámulva az ablakon. Szíve legmélyén reménykedett, hogy talán valami félreértés történt, mégsem az ő szülei haltak meg. Ez a remény azért is élt benne, mert úgy érezte, mintha valóban élnének, még a sírkővel való szembesülés sem tudta ezt az érzést teljesen kiirtani. És ezért még jobban fájt szülei hiánya. Lucius mindent megtett azért, hogy valahogy jobb kedvre derítse, hogy belediktáljon némi ételt, de nem ment semmire. Theresa sajnálta a férfit, hiszen látszott rajta, mennyire igyekszik. Talán éppen ezért is egyezett bele abba, hogy elmegy Luciusszal a színházba, pedig semmi kedve nem volt hozzá.

– Meglátod, jót fog tenni egy kis kikapcsolódás! – mondta a férfi. – Nézd, ezt vettem neked! Gyönyörű leszel benne.

A férfi egy nagy fehér dobozt tett az ágyra, majd levette a tetejét, és egy pezsgőszínű estélyi ruhát húzott ki belőle. – Próbáld fel gyorsan! – adta oda a lánynak.

Theresa úgy vélte, igen drága lehetett ez a holmi. Feszélyezve érezte magát, amiért a férfi ilyen sokat költött rá.

– Nem tetszik? – kérdezte Lucius. – Kaphatsz másikat, hozok divatmagazinokat, és olyan választhatsz, amilyet csak akarsz.

Theresa gombócot érzett a torkában, amiért férfi annyi mindent tesz érte, ő meg képtelen örülni neki. Pedig gyönyörű ez a ruha, és a lehetőség, hogy elhagyhatja a házat, színházba mehet, fölér egy főnyereménnyel! Eddig csak egyszer jutott el színházba, egy iskolai program keretében. De akkor nem kellett kiöltözni.

Lucius aggodalmasan nézett rá, látszott rajta, hogy Theresának egy szavába kerülne, és akár még a csillagokat is lehozná az égről, ha történetesen az lenne a lány vágya. A lány szíve megtelt hálával és szeretettel. Eldöntötte, hogy erőt vesz magán, és megpróbálja a szomorúságot elnyomni, és mosolyt erőltetni az arcára.

– Nem, nem kell másik. Ez tökéletes – hadarta.

Lucius megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a lányhoz lépett ,és szorosan magához ölelte. – Vedd fel, én pedig hozom hozzá az ékszereket! – mondta a férfi lelkesen, majd sietve távozott a szobából.

*


– Ha el kell hagynom a páholyt, ne beszélj senkivel sem, míg vissza nem jövök! – adta az instrukciókat Lucius Theresának, ahogy haladtak lefelé a kúria lépcsőin. – Tudod, mondtam, a muglik és a mágiahasználók szerelmét nem nézik jó szemmel. De ne félj, ha mindent úgy teszel, ahogy mondtam, nem jönnek rá, hogy mugli vagy.

– Talán itthon kellene maradnunk – szólt közbe idegesen Theresa.

– Drágám, ne félj, jól elterveztem mindent.

– De te is mondtad, hogy...

– Jaj, azóta már mindent jól átgondoltam – legyintett a férfi.

– Biztos?

– Igen.


Theresa ebben nem volt olyan biztos. Az elmúlt pár napban ugyanis Lucius volt, hogy óránként változtatta a döntését. A ruhapróba másnapján azzal jött, hogy talán mégsem kellene a színházba menniük. Theresa ahogy most a lépcsőkön lépkedett, átkozta magát, amiért erősködött, hogy a férfi mondja meg az okát, miért is ne menjenek. Ha nem tette volna, akkor most a szobájában kuksolhatna, és nem érezné lekötelezve magát ebben a drága ruhában, és a még drágább ékszerekben. A nyakában lógó finom aranyláncon leveleket mintázó borostyánsárga ékkövek csillogtak, Theresa mázsás súlynak érezte ezt a néhány grammnyi csillogó holmit.

Ráadásul nem dobogna a torkában a szíve a félelemtől. Félt attól, hogy bántani fogják őt. „Ha rájönnek, hogy mugli vagy – mondta a varázsló – nem is tudom mi lenne! Az én múltammal nem hinnék el, hogy igazán szeretsz. Biztos elzárnának téged, és mindenféle vizsgálatoknak vetnének alá, hogy meggyőződhessenek arról, hogy nem tartalak valamilyen bűbáj,vagy átok alatt” – ezt olyan hangsúllyal mondta a férfi, hogy Theresa lelki szemei előtt egy különféle kínzószerszámokkal telezsúfolt koszos pincecella jelent meg. Bele sem mert gondolni, vajon milyen vizsgálatokat végeznének el rajta.

– Persze, ne menjünk. Én szívesen itthon maradok – mondta akkor Theresa, de egy óra múlva Lucius megváltoztatta a döntését.

– Nem bámulhatod állandóan a négy falat, ki kell mozdulnod! Egy ilyen előadás biztos elfeledteti veled a bánatod pár órára. – Lucius leült Theresa mellé, megfogta a kezét, majd lelkesen mesélni kezdett. – Tudod, érezni lehet a jelenetek illatait. Például, ha egy virágos mezőn játszódik, az orrodba tolul az a sok kellemes virágillat, bűvölt madarak és pillangók röpködik körbe a színházat. Sőt vannak jelenetek, amibe a közönséget is bevonják oly módon, hogy például egy tengeri csata jeleneténél a páholyok hajókká változnak, és nekünk is be kell húznunk a fejünket, nehogy eltaláljon valami. De persze senki sem sérül meg, hiszen csak ártalmatlan bűbájokat szórnak ránk. Csodálatos lesz! – lelkesedett csillogó szemekkel.

– Biztos az lesz – felelte rá Theresa.

És ez így ment egész ma délelőttig. Csakhogy amikor Lucius le akarta őt beszélni, egyre rémesebb dolgokat festett le, mi történhet Theresával, ha rájönnek, hogy mugli. És hiába beszélt a káprázatos előadásról, Theresa rettenetesen félt attól, mi lesz vele. Túl fogja-e élni egyáltalán ezt az estét? A férfi előtt mosolygott, hogy ne szegje annak kedvét, de ha az nem volt a szobájában, idegesen az ajkait harapdálta, illetve rendre szétszedve a gyönyörű kontyba fésült haját. Nem kis bosszúságot okozva ezzel Ezrának, ugyanis a manó feladata volt Theresának alkalmi frizurát készítenie. Ezra minden tőle telhetőt megtett, a Bűbájos Boszik magazinból kilesett egyik elegáns kontyot készítette el, mesterien elrendezte a díszhajtűket, amik a nyaklánc medáljaival megegyező mintájú és színű ékkövekben végződtek. Ezra végül olyan frizurafixáló bűbájt mondott a kész kontyra, hogy csak ő tudja szétbűvölni a mesterművét.

– Szóval ne beszélj senkivel, amikor nem vagyok ott! – simogatta Lucius Theresa vállát. – Ne félj, nem hagylak magadra, csak ha nagyon muszáj. Hagyd, hogy én beszéljek! Ja, és bármit is látsz a darab közben, ne csodálkozz nagyon, mint aki még sosem látott olyasmit!

Leértek a fogadószobába, Lucius az estélyihez illő talárt borított Theresa vállára.

– Mindenki engem fog irigyelni, ha meglátnak téged – mondta a férfi csillogó szemekkel. – A pálcát tedd el – nyomott Theresa kezébe egy varázspálcát. – A portán úgyis le kell adnod, nem lehet bemenni pálcával a színházba.

Theresa elvette a varázspálcát, pár pillanatig nézegette a fadarabot, majd eltette. Tuti, rájönnek, hogy nem vagyok boszorkány! – gondolta.


Lucius

Lucius és Theresa alig ültek le, amikor a színház elsötétült, a fények a színpadra szaladtak, a nézők elcsendesedtek, majd elkezdődött a nyitány. A páholy első sorában ültek, úgy, hogy Theresától balra a páholyfal volt, jobbra pedig Lucius. Így senki nem szólhatott a lányhoz anélkül, hogy Lucius ne tudott volna róla. Attól nem félt, hogy a hátsó sorokból valaki odahajolna Theresához, hiszen igen nagy illetlenség lett volna egy hölgy nyakába lihegni, főleg ha még idegen is az illető. Az etikett szerint csak Lucius közbenjárásával szólíthatták volna meg Theresát, amíg a lányt hivatalosan be nem mutatják nekik. Luciusnak azonban esze ágában sem volt bemutatni őt a darab előtt, ezért késett éppen annyit, hogy az előadás kezdetére érkezzenek meg, és ne kelljen a formaságokkal tölteni az időt. A gyors köszönés után már helyet is foglaltak.

Lucius csupán felületesen figyelte meg, kik ülnek körülötte. Mögöttük néhány fiatalabb varázsló foglalt helyet párjaikkal. A boszorkányok úgy legyezgették magukat, mint akik repülni akarnak a törékeny tárgy segítségével. A nők irigykedve, a férfiak kíváncsian pislogtak Theresa felé. Lucius sokatmondóan megszorította Theresa kezét, mire a lány rápillantott, elmosolyodott, majd ismét az előadásra fordította figyelmét. Lucius úgy érezte, mintha valami szúrná a bőrét. Oldalra nézett. A szája sarka megrándult, amikor észrevette, hogy a páholy első sorának átellenes végében Theodora Odgen és az unokahúga ül. A fiatalabb boszorkányon ugyanolyan ruha feszült, mint Theresán. Lucius megállapította, hogy a jól szabott estélyi rendkívül előnytelenül áll a vénkisasszonynak, csak úgy, mint a smink, ami még jobban kiemelte Eulália hosszú orrát, távol ülő, apró malacszemeit. A nő arcáról lerítt, hogy majd megpukkad mérgében, és személyes sértésnek veszi, hogy Lucius partnere ugyanolyan ruhát hord, mint ő. Luciust mulattatta Eulália arckifejezése, és örömmel nyugtázta magában, hogy úgy megsérthette a boszorkányt, hogy az soha többé nem kívánja látni őt, így nem kell a sorozatos meghívásaitól tartania. Lucius biccentett a két boszorka felé – azok kimérten viszonozták a gesztust –, majd ő is az előadást kezdte figyelni, s egy árnyalatnyival közelebb húzódott Theresához.

– Elnézést, de nem érzem jól magam – hallotta Eulália hangját, majd a vénkisasszony hangos ruhasuhogtatás közepette kivonult a páholyból, őt aggodalmas arccal követte nagynénje. Theodora azért még megeresztett egy szúrós pillantást Lucius felé.

Theresa

Teljesen belefelejtkezett a darabba. Tényleg olyan csodálatos volt, mint amilyennek Lucius lefestette. Csodálkozott azon, milyen jól is hallja a színészeket, mintha csak néhány méterre állnának tőle, holott jóval távolabb voltak. Úgy vélte, nem csak a terem akusztikája, hanem a mágia is felelős ezért a kiváló hangminőségért.

A darab egy fiatal boszorkányról szólt, aki értett a pillangók nyelvén. Ezek különleges varázsporokat adtak neki, melyekkel bármilyen betegséget meg tudott gyógyítani. A világ minden tájáról jöttek hozzá betegek, s a lány sosem kért pénzt a gyógyításért. Theresának különösen tetszett az a jelenet, amiben a színész boszorkány elküldte a lepkéit a szélrózsa minden irányába, hogy idegen tájakról hozzanak neki mágikus port.A pillangók valóban repültek, és színes, csillogó felhőként elözönlötték a nézőteret. Még a páholyba is felrepült jó néhány belőlük.

Az egyik mágikus pillangó Theresa kezére szállt, aki az apró lábak érintésétől egy kicsit megijedt és elhúzta a kezét, majd gyorsan visszatette a könyöklőre. Remélte, hogy nem vették észre, hiszen más páholyok nézői közül senki sem tett hasonló mozdulatot, sőt a szemben lévő páholyban egy álmatag arcú, piszkos szőke hajú lány karját teljesen belepték a lepkék. A bűvölt állatkák azután nyomtalanul elillantak, ahogy a színésznőt valamilyen gonosz boszorkány elrabolta, ugyanis el akartra venni a lánytól a pillangók értésének képességét, hogy minden gyógyító mágia végül az ő kezében legyen, és ezzel uralhassa a világot. Épp akkor indult volna a fiatal boszorkány keresésére a szerelme, amikor vége lett az első felvonásnak.

Kigyúltak a fények. A nézőtérről az első sorokban ülők a színpad melletti külön ajtón vonultak ki, hiszen az ő jegyükhöz járt a különterembe való belépés lehetősége, ahol a félórás szünetben ehetnek és ihatnak is valamit, a többiek a terem színpaddal szembeni nagy ajtaján mehettek ki egy aulába, hogy friss levegőt szívjanak.

Lucius is hivatalos volt a különterembe, ennek ellenére nem siette el a távozást a páholyból, így Theresa sem állt fel. Megvárták, míg mindenki távozik.

– Ha bárki kérdezi, akkor egy üzleti utam során ismertük meg egymást – súgta Lucius a lánynak.

– Tudom, mit szabad mondanom – bólintott Theresa.

– Tudom, hogy tudod, csak magamat akarom megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.

– Nem kellett volna eljönnöm, most nem idegeskednél.

– Bocsáss meg Tess, nem úgy értettem. De képtelen voltam tovább nézni, ahogy a négy fal között búslakodsz. Szerettelek volna egy kicsit felrázni a fásultságból, még akkor is, ha ez rád és rám nézve is veszéllyel jár. – Lucius lágyan megcirógatta a lány arcát.

– Nem akartalak megbántani, sajnálom – mentegetőzött Theresa.

– Semmi, baj drágám. Induljunk, ha már eljöttünk, ne azzal vonjuk fel magunkra a figyelmet, hogy végigsértjük az igazgatóságot, amiért elkerüljük a különtermet! A végén még azt hiszik, hogy a figyelmességüket semmibe vesszük.

Theresa úgy lépkedett Lucius mellett a folyosók sötétvörös szőnyegén, mintha a kivégzésére menne. Ezt az érzetet erősítette, hogy mindenki leplezetlenül megbámulta és össze is súgtak a háta mögött, mint a kosztümös filmekben a főtérre vezető végső útjukon a halálraítéltek mögött. Theresa gyomra émelyegni kezdett arra a gondolatra, hogy egy olyan terembe kell mennie, ahol nem suhanhat el az emberek elől, mint itt a folyosón.

A különterem pazarul berendezett, tágas szoba volt. Arany, halványlila, tört-fehér színekben pompázott a díszítés. Hosszan egy minden igényt kielégítő svédasztal húzódott, amin több jégszobor is csillogott. Ha elment mellettük valaki egy pohár itallal, a szobrok megelevenedtek, s aprócska jégkockákat szórtak az italba. Az emberek csak a pillanat töredékéig csendesedtek el, amikor Lucius és Theresa belépett, majd mindenki folytatta a társalgást az aktuális beszélgetőpartnerével.

Theresa jobban belekarolt Luciusba, ahogy beljebb lépkedtek. A lány körbepillantott, ismerős arcokat is észrevett. Egy fényképről ismerte a fiatal párt: Lucius fia és annak felesége a terem ellentétes sarkában beszélgettek egy alacsony boszorkánnyal, aki Theresának háttal állt, s akinek mintha egy-két, szárnyával verdeső bűvölt pillangó ékesítette volna piszkos szőke haját.

Lucius


Lucius a színház folyosóin lépkedve arra gondolt, rettentően meggondolatlan dolog volt elhoznia magával Theresát. Hogy is képzelte, hogy nem jön rá senki, hogy a lány egy mugli? Hogy megbámulják!

Nem, biztos nem tudják, hogy nem boszorkány. Csak azért nézik, mert velem van.

Nos, megint lesz min pletykálkodniuk
– nyugtatta magát.

Ahogy becsukódott mögötte a különterem ajtaja, jobban érezte magát, amiért már nem tapadnak rá kíváncsi szemek. Legalábbis nem olyan tolakodóan, mint a folyosón a sok bugrisé. Az itt megjelent boszorkányok és varázslók megfelelő neveltetést kaptak, tudták, hogy senkit sem illik bámulni. Még akkor sem, ha fejen állva énekelné a Merlin gatyája kezdetű trágár nótát. Persze itt is voltak olyanok, akik valami miatt fittyet hánytak az illemre. Például Eulália Odgen, aki a svédasztal végén állt és mereven, pengevékonyra szorított szájjal nézte a belépő párt, miközben észre sem vette, hogy kezében porrá tört egy habcsókot. Vagy éppen Hermione Granger, bocsánat, Malfoy. Lucius szinte azonnal észrevette Dracót, odabiccentett a fiának, aki viszonozta azt. Draco szorosan karolt feleségébe. Hermionén látszott, hogy még nem igazán tanulta meg az etikettet, túl gyakran pislogott apósa és annak partnere felé, látszott rajta, hogy legszívesebben elindulna feléjük, holott volt beszélgetőpartnere, és arra kellett volna odafigyelnie.

Draco egy idő után egy bocsánatkérő mosoly kíséretében el is húzta feleségét egy, a terem díszítéséhez tartozó hatalmas karácsonyfa árnyékába, és fogai között szűrve a szavakat mondott neki valamit. Lucius úgy vélte, a fia fejmosást ad a feleségének, hogy ne legyen már ennyire tapintatlan. Lucius előző este elment Dracóhoz és felkészítette arra, hogy egy nála sokkal fiatalabb hölggyel fog mutatkozni, és szeretné, ha a kíváncsiságukat legyűrnék, és nem jönnének oda hozzájuk. Hiszen, mint mondta, nem tudja még, mi lesz ebből az egészből, és nem szeretné a partnerét kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy mikor először mutatkoznak nyilvános helyen, a családja lerohanja őt. Draco megígérte, hogy nem fog tolakodóan viselkedni, és ismét bocsánatot kért a múltkori miatt. Lucius úgy gondolta, Draco akkor sem jönne most oda hozzá, ha nem kérte volna meg rá külön, hiszen a fiú véletlenül sem akarta, hogy az apja azt higgye, nyomozgatnak utána.

Lucius több ismerősével találkozott, akiken látszott, hogy rettentően kíváncsiak a kísérőjére, de a megelégedtek annyi információval amit a férfi megosztott velük, tehát Theresa nevével. Ezután inkább közömbös témáról beszélgettek, mint általában: időjárás, politikai helyzet…

– Képzeld, Hector Caramel jelölteti magát miniszternek a következő választásokon – mondta Pan Pryhus. Lucius a dús bajszú barátjával Wintrop Walters temetése óta nem is találkozott. Most önkéntelenül eszébe jutott a borús égbolt, a sötét sírgödör, a fiatal özvegy, akinek egyáltalán nem volt sírástól vörös a szeme. Még a látszat kedvéért sem használt egy kis könnybűvölő varázslatot.

Pan bár a politikáról beszélt, többször sokatmondóan pillantott a Lucius mellett álló Theresára, majd vissza a szőke mágusra. Nem kellett hozzá legilimentornak lenni, hogy ki lehessen találni, mit gondol a férfi: Lucius is ugyanabba a csapdába esett, mint Walters.

– Az elemzők azt mondják, minden esélye meg van rá, hogy miniszter legyen, így, hogy januártól ő lesz a Wizengamot főbírája. Ilyen fiatalon, ebbe a pozícióba igen erős személyiségű, ambiciózus emberek kerülnek. Ez tetszik a népnek. Kell már valaki, aki gatyába rázza ezt az egész rendszert. Á, itt is van az említett! – pillantott az ajtó felé Pyrus. Lucius is megfordult.

A terembe egy széles vállú, jó kötésű, harmincas évei közepén járó férfi lépett be. Első pillantásra inkább kviddics világbajnoknak nézett ki atletikus termetével, mint főbírónak. Lucius megállapította magában, hogy a fiú egy hajszálnyira sem hasonlít az apjára, a joviális arcú, elég tutyimutyi Cornelius Caramelre. Az ifjú varázslóról csak úgy sütött a határozottság, az embernek meg sem fordulna a fejében, hogy ezt a férfit korrumpáni lehetne. Pedig Hector, ha külsőre nem is, de megvesztegethetőség tekintetében az apjára ütött, igaz, a fiú minden ügyét úgy intézte, hogy semmilyen árnyék ne vetüljön hírnevére. Eddig is bíró volt, és hivatali állása során sosem vádolták meg azzal, hogy bármelyik peres fél lefizette volna, hogy megfelelő döntést hozzon. Ami igencsak nagy szó, mert általában mindenkit megrágalmaznak néhányszor pályafutása alatt.

– Bemutatlak a főbírónak – mondta Pan. A férfi hangjából kiérződött, hogy nem akarja, hogy Lucius partnere is velük tartson. Lucius is egyetértett ezzel az elgondolással. Hiszen, ha az emberek azt látnák, hogy Theresát is magával viszi, amikor bemutatják a főbírónak, az azt jelentené, hogy a lánnyal igen komolyak a szándékai. Ez pedig ellentétes lenne azzal, amit Dracónak mondott előző este. Tehát jobb, ha mindenki azt hiszi, hogy ez az egész még nem komoly, akkor Theresára sem lesznek annyira kíváncsiak, hiszen lehet, hogy a következő partin már más lesz a partnere.

– Megbocsátasz néhány percre ? – kérdezte Theresát Lucius. A lány bólintott, mire a varázsló a barátjával Hector Caramel felé indultak.

– Kiket jelöltek még? – kérdezte halkan Lucius Pant.

– Ester Archert és Jhonson Clemenst. Sajnos utóbbi nem sokkal a Wizengamot szavazása előtt csúnya ügybe keveredett egy kétes hírű boszival, ezek után nem választhatták meg. Így, hogy Clemens végül magától visszalépett a főbírói jelöléstől, az újságok nem írták meg a dolgot. Archert meg csak azért volt a jelölt listában, hogy egy nő is legyen.

Lucius nagyon is el tudta képzelni, hogy Clemenst jól csőbe húzták, hogy kénytelen legyen visszalépni, és Hectort válasszák meg. Mert egy nőt, míg világ, a világ nem fognak a Wizengamot élére állítani, az biztos.

Theresa

Ahogy Lucius ellépett mellőle, rettentő kényelmetlenül érezte magát. Mintha egy hajótörött lenne a tengeren, mentőmellény és mentőkarika nélkül. Most mit csináljon? Álljon itt és várjon a férfira, mint valami kiskutya a gazdájára? Az teljesen ciki lenne. Kellene valamit csinálnia, de mit?

Mikor lesz már vége ennek a fránya szünetnek? Odamegyek a svédasztalhoz, és megnézem mi van rajta, addig is csinálok valamit, és nem tűnök egy olyan libának, aki a párja nélkül egy lépést sem tud tenni.

Ahogy ezt kigondolta, oda is lépkedett az asztalhoz. Már messziről megfigyelhette, hogy a jégszobrok az arra haladók italába jégkockákat dobálnak így nem lepődött meg rajta, hogy ahogy elhaladt az egyik mellett, az felé fordult. Az azonban igencsak meglepte, hogy a szobor megszólította:

– Látom, nincs itala, mit szeretne fogyasztani? – Talán egy hangyányit még hátrébb is lépett ijedtében.

– Én... én semmit nem kérek – hebegte Theresa, majd megköszörülte a torkát, hogy magabiztosabb legyen a hangja. – Nem vagyok szomjas, köszönöm.

– Nem úgy van az, itt a jegy mellé jár egy ital. Kóstolja meg a Boszorkányok Álma koktélunkat, nagyon finom. Megnyerte az Aranykondér Italverseny első helyezését.

– Én tényleg nem...

– Hozasson neki áfonyaszörpöt két jégkockával, ne a koktélt reklámozza! Mindenki tudja, hogy a fürtös szeder bokrok, amik gyümölcséből készül az ital, a Narglik lakóhelye. Épeszű ember sose inná meg az ilyen mérget – szólalt meg Theresa mögött egy lágy hang.

A szobor elhúzta a száját, majd pár pillanat múlva egy vörös folyadékkal teli pohár lebegett Theresa elé, amibe a szobor egy halom jégkockát szórt.

Kellemesen hűsítse, és oltsa szomját! – mondta a szobor, majd végre elhallgatott.

– Köszönöm, hogy kisegítettél – hálálkodott Theresa a már mellette álló lánynak. Felismerte az álmatag arcot, ő volt az, akinek egész pillangóhad trónolt a karján. A hajában most is volt a bűvölt állatkákból.

– A nevem Luna – mutatkozott be a lány, és kezet nyújtott Theresa felé, aki habozott, erre a lány leeresztette a kézét. – Megértem, ha nem fogadod el. Sokan bolondnak tartanak, és bizonyára nem akarod, hogy téged is annak higgyenek.

– Miért lennél bolondabb, mint más? Itt mindenki furcsa – mondta halkan Theresa. – Például a mögötted lévő nő is. Úgy néz rám, mintha legalábbis megöltem volna a családját. Ne nézz hátra!

Luna azonban hátranézett.

– Mi a baj? Ivott a Boszorkányok Álmából azért vág ilyen hasfájós képet? – szólt a szőke lány Eulália Odgenhez. – Apám szerint a legjobb orvosság ellene, ha békamájat rágcsál éjfélkor.

A nő annyira meglepődött azon, hogy valaki egyáltalán hozzá mert szólni, hogy csak hebegni tudott, majd inkább otthagyta a svédasztalt. Luna visszafordult Theresához. – Te még be sem mutatkoztál – jelentette ki.

– Theresának hívnak.

– Különben te is furcsa vagy – jegyezte meg a szőke lány.

– Tessék? Miért, valamit rosszul csináltam? – hadarta ijedten Theresa.

– Mit csináltál volna rosszul? Csak állsz, azt nem lehet rosszul csinálni. Azért mondtam, hogy furcsa vagy, mert idegesnek látszol, mégsem markolászod a levegőt a derekad körül, nem igazgatod az öved, vagy ilyesmi...

Theresa felvonta a szemöldökét.

– Ideges vagyok, mert még sosem jártam ilyen elegáns helyen, de más is így viselkedne. Miért kellene ehhez markolásznom a levegőt?

– Azt figyeltem meg, hogy általában a boszorkányok és a varázslók, ha idegesek rögtön a pálcájuk után nyúlnak, megfogják, és attól megnyugszanak, és ha az nincs náluk, mint most, akkor a derekuk körül markolásszák a levegőt, vagy az övüket babráljak, mert általában ott hordják a pálcájukat. Ez amolyan reflex. Te pedig nem csináltál ilyesmit. Talán valamelyik szülőd mugli volt? – kérdezte a szőke lány. – Azoknál láttam, hogy nem rögzült beléjük ez a mozdulat, akiknek egy vagy mindkét szülője mugli volt, és mikor otthon voltak nyári szünetben, nem használhatták a pálcáikat.

– Érdekes megfigyelés – mondta Theresa, miközben körülnézett a teremben lévő embereket futólag vizsgálva. Egy pocakos férfi ezüst övcsatjával vacakolt, egy nő összefonta a kezeit, de jobb keze ujjaival idegesen dobolt a csípőjén. Lucius többször is hozzáért a szmokingja alatt lévő spanyol övhöz, miközben beszélgetett a vele szemben álló férfiakkal.

– Szóval, igazam van? Valamelyik szülőd mugli volt? – kérdezte a lány.

Theresa válasz helyett belekortyolt az innivalójába. Nem tudta mi lenne a helyes válasz. Vajon hogy viszonyulnak a félmugli boszorkákhoz? Bizonyára nem kedvelik különösképpen az ilyen félszerzeteket, ha a varázsló-mugli szerelmet sem nézik jó szemmel.

Sajnos az áfonyaszörp rettentő gyorsan kiürült a poharából. A szőke lány álmatag tekintettel nézett rá és várta a választ.

– Öhm... – kezdte Theresa. – Miért van pillangó a hajadban? – terelte a témát.

– Ja ezek? – Luna hozzáért a hajában lévő egyik színes lepkéhez. – Gondoltam, viszek haza a szobámba belőlük.

–Hogy maradtak meg? Azt hittem, mind eltűnt.

– Bűbájragacs-porral szórtam be a frizurámat, ennek nagyon finom az illata, Neville nagyon szereti, ha ettől illatozom. És a pillangók is szeretik, szinte lerohantak engem. És néhány a hajamba ragadt, és a ragacspor megőrzi őket, míg vissza nem kapom a pálcámat, és akkor már én bűvölhetem tovább őket.

– Ez nagyon érdekes.

– Semmi különös nincs benne, minden kozmetikai boltban lehet kapni.

Theresa az ajkába harapott, az ostoba megjegyzése miatt. Semmin nem szabad meglepődnie, ahogy Lucius mondta.

– Tényleg, hallottam már róla, csak még nem használtam – próbálta kiköszörülni a csorbát. Érintést érzett a vállán, majd meghallotta maga mellől Lucius hangját.

– Ideje lesz visszamenni a páholyunkba – szólalt meg a férfi. – Miss Lovegood, remélem, megbocsátja, hogy így elrabolom a kísérőmet, de önnek is ideje lesz visszatérni a páholyába.

– Én sosem nézem meg a színdarabok végét, mindig elrontják őket a Happy Enddel, vagy a drámával – mondta Luna, majd elköszönt és elment.

Lucius

Lucius a második, végső felvonás során gyakran pillantott Theresára. Örömmel nyugtázta magában, hogy a lányt teljesen „elvarázsolja” ez a romantikus darab. Ő a maga részéről néhol erőltetettnek és nyálasnak tartotta, úgy vélte, a kritikusok is rendesen le fogják húzni a holnapi újságokban. Mikor a fények kigyúltak, Theresa szemében meghatódottság, és nem a gyász könnyei csillogtak. Lucius örült, hogy a lány egy kicsit elfelejtette a bánatát, remélte, hogy a műsor utáni újévi köszöntő tűzijáték még inkább elűzi Theresa borús gondolatait, s ezen az éjszakán végre újra a lány mellett aludhat. Ugyanis, mióta lekerült Theresáról a gipszkötés – és annak majdnem két hete volt – egyelten éjszakát sem töltött a lánnyal, pedig kimondhatatlanul vágyott már rá, hiszen a gipsz levétele előtt is egy teljes hétig nélkülöznie kellett a közelségét. Theresa számára az intim együttlét volt az utolsó, amire gondolni tudott, Lucius pedig nem akarta kikényszeríteni a lány szerelmét.


Talán ezen az éjszakán más lesz, gondolta a varázsló bizakodva a tűzijáték alatt.

Vidám hangulatban kísérte Theresát a szobájáig.

– Hogy tetszett a darab? – kérdezte a lányt.

– Szép volt.

– Csak szép volt? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és megállította Theresát a szobája ajtaja előtt.

– Te mondtad, hogy ne ragadtassam el magam.

– Nekem azért elmondhatod, hogy valójában hogy tetszett.

– Csodás volt, nagyon élethűek voltak azok a pillangók – mondta Theresa és egy kicsit elmosolyodott. Lucius hetek óta ezt a mosolyt várta. A lányhoz hajolt, és talán túl szenvedélyesen csókolta meg és zárta a karjába.

– Kérlek, most ne, nincs kedvem – utasította el Theresa, és elfordította arcát a férfiétól és az ölelésből is ki akart szabadulni.

– Azt hittem, hogy jobban vagy. Tetszett a darab is, és...

– Csak azért vittél el az színházba, hogy viszonzásul lefeküdjek veled? – vágott közbe indulatosan Theresa.

– Én nem úgy értettem – szabadkozott a férfi, és sietve elengedte a lányt.

– Mondhattad volna, hogy mire megy ki ez az egész. Akkor én megmondhattam volna, hogy még nem állok készen erre újra, és itthon maradhattam volna.

– Azt mondtad, tetszett a darab – szólt közbe Lucius.

– Az tetszett is, de ahogy kiléptünk a páholyból… – Theresa homlokára ideges ráncok szaladtak. – Lucius, én rettentően féltem, hogy rájönnek, hogy mugli vagyok. Nem akarok megint elmenni ilyen helyre.

– Drágám, nagyon ügyes voltál – simított végig Theresa arcán. – Senkiben fel sem merült, hogy nem vagy boszorkány.

– Tévedsz. Az a szőke lány megkérdezte tőlem, hogy valamelyik szülőm mugli-e, mert nem kapkodtam a derekamhoz idegességemben a pálcámat keresve.

– Sokan nem úgy vezetik le az idegességüket – nyugtatta Lucius Theresát, és közben magát is. Nem gondolta volna, hogy ilyen apróság szemet szúr valakinek. Ő sosem vette észre, hogy idegességében keresgélni szokta-e a pálcáját. Persze másokon megfigyelt már ilyesmit. Például a fián is, jobban mondva Dracó éppen ellenpéldaként szolgált Theresa félelmére. – A fiam sem a pálcáját szokta keresgélni, hanem magas hangon nevetgél, pedig Draco minden őse varázshasználó volt. Ne foglalkozz azzal a bolond nőszeméllyel, senki nem ad a szavára. Az apja egy ostobaságokkal teli lap tulajdonosa. A Hírverő hasábjai képzeletbeli lényekről való kutatásokkal vannak teli. Lett volna alkalma rendes lapot csinálni abból a szemétre való sajtótermékből, de azt is elbaltázta. Miss Lovegood csak azért volt különteremben, mert a jövendőbeli férje, Neville Longbottom, nevet szerzett magának pár éve a varázslók háborújában és a színház a lánynak is küldött jegyet.Amúgy a fiú most meg sem jelent, lehet rájött, hogy mégsem ezt a kótyagos lányt kellene elvennie. Ha még a vőlegénye is bolondnak tartja, akkor mit gondolhatnak róla mások? Szóval ne szegje a kedved az a lány, és gyere el velem legközelebb is. És nem azért vittelek el, hogy bármiféle viszonzást várjak érte, csak nem tudtam megállni, hogy ne csókoljalak meg, olyan gyönyörű vagy. Várni fogok rád, amíg csak kell, ne érezd magad sürgetve.

– Bocsáss meg, hogy ilyesmit feltételeztem rólad – sóhajtotta Theresa.

– Semmi baj, kedvesem. Ideje lesz lepihenned – mondta Lucius, majd búcsúzásképpen hosszan homlokon csókolta a lányt. Így mégis csak újra hozzáérhetett, de ezt az atyai mozdulatot nem lehet félreérteni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)