Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Már két hónapja dolgoztam a bordélyházban, amikor egyik este egy helyes, fiatal férfi nézelődött kétségbeesetten a lányok között. Úgy tűnt, keres valakit. Vörösesbarna haja, kék szeme, sápadt arca volt, nem lehetett több huszonkét évesnél. Nagyon elveszettnek tűnt, kirítt a többi társa közül, akik tudták, mit akarnak. A fiú mellett egy idősebb férfi ült.

– Fiam, a kis Fifit hiába keresed, ő már elment innen – szólt az öregebb.

– Apa, nekem csak ő kell! Megszoktam már.

– Jaj, nehogy már egy szajhához legyél hűséges! Nézd meg, milyen szép lányok vannak mindenfelé! – veregette meg biztatóan a fia vállát, de az ettől nem került jobb hangulatba. – Még új is van, látod? – mutatott felém. – Milyen gyönyörű a haja! A te Fifidnek hozzá képest drót volt a fején.

– Apa, hagyjuk ezt! Nincs kedvem hozzá – sóhajtott.

– Egy férfinak mindig van kedve hozzá. Maholnap házasember leszel. Majd a feleségednek is ezt mondod? – mordult a fiúra, aztán felém intett. – Szöszke, gyere és vidd fel a szobádba ezt a bús képű lovagot, hadd tudja meg, hogy nem csak egy nő létezik a világon!

Odaléptem, a fiúhoz hajoltam, aki felnézett rám, arca fájdalmasan megvonaglott.

– Apa, muszáj? – nyögött fel fintorogva.

– Igen, fiam. Nehogy már egy szajha miatt búslakodj itt nekem! Eredj föl, különben kitagadlak az örökségből! – morgott. – A Madame-mal elintézem a dolgokat – biccentett felém.

A fiú kényszeredetten fogta meg a kezem, de jött utánam. Furcsa volt, hogy valaki mártír arccal kövessen. Sajnáltam szegényt, azt gondoltam, biztos szerelmes abba a Fifibe, és nem akarja megcsalni. Eldöntöttem, hogy nagyon figyelmes leszek hozzá, hátha jobb kedvre derítem. Miután beléptünk a szobámba, ő – továbbra is kétségbeesett képpel – leült. Lefeküdt az ágyra, végül behunyta a szemét. Nagyon helyes fiúnak tűnt, be kell vallanom, tetszett is nekem.

– Mi a neve? – kérdeztem, miközben óvatosan melléfeküdtem.

– Charles – válaszolt szűkszavúan.

– Máskor is volt már itt?

– Igen, de pár hónapig távol voltam, és az én szeretőm elment.

– Nem nyitná ki a szemét? Vagy nagyon csúnyának tart?

Rám nézett.

– Nem tartom csúnyának, de… Én máshoz szoktam, nem szeretem, ha változnak a dolgok.

– Megszokhatna engem is – mondtam neki kedvesen, és megsimogattam a mellkasát.

Nem ellenkezett, de nem is bátorított, valóságos szoborként feküdt mellettem. Közelebb húzódtam hozzá, beletúrtam a hajába. Nagyon kellemes illata volt a hajának is meg neki is; eddig egyik vendégemnek sem volt ilyen finom illata.

– Ne féljen tőlem, nem bántom! – mosolyogtam rá, és még közelebb húzódtam hozzá, az arcunk már majdnem összeért. A szája önkéntelenül is megvonaglott.

– Én nem félek öntől, kicsit sem félelmetes. Egy tündérre emlékeztet egy régi mesekönyvemből.

– Akkor miért vág ilyen furcsa képet?

– Nem ön miatt van. Én…

– Megcsókolhatom? A vendégeim közül eddig még senkit sem akartam megcsókolni, csak önt. Olyan jó az illata, és olyan helyes.

– Kö… Köszönöm – motyogta zavartan. – Ha nagyon muszáj, megcsókolhat, de eddig csak Fifinek engedtem meg – mondta, mély levegőt vett, és ismét behunyta a szemét.

Óvatosan a puha ajkaihoz értem, és csókolgatni kezdtem, közben simogattam a felső testét. Ő nem viszonozta az érintéseim, továbbra is szobormereven feküdt, de amikor elkezdtem lejjebb simogatni, felkiáltott:

– Én ezt nem akarom csinálni! – Ellökött magától. Felpattant az ágyról, és kirohant a szobából.

Nem tudtam, mi üthetett belé, reméltem a Madame nem látta, ahogy egy vendég fejvesztve rohan ki tőlem, mert akkor mehetnék a gázlámpák alá, amitől rettegtem.

A Madame természetesen tudomást szerzett az esetről. Másnap hívatott. Félve léptem be az irodájába. Mrs. Burrage az asztala mögött ült, éppen papírokat tett be az egyik fiókba.

– Azt hittem, legutóbb megértettük egymást – kezdett bele, miután kiegyenesedett a székében, és az asztal fölött összeérintette az ujjait.

– Én mindent…

– Ülj le! – vágott a szavamba, és az asztalával szemben álló szék felé biccentett.
Miután leültem, gyorsan folytattam ez előbb elkezdett mondatomat.

– Én mindent megpróbáltam! Nem az én hibám, hogy elszaladt! Nem tudom, mi ütött belé. Talán fél tőlem, illetve szerelmes abba a Fifibe, és ezért nem akarta…
Mrs. Burrage elgondolkozott.

– Még egyszer ilyen ne forduljon elő! – Felállt, és az ablak melletti üvegesszekrényhez lépett, amit belülről kis csipkefüggöny díszített, így nem lehetett látni, mi van benne. – Rontja az üzletet, ha a vendégek menekülnek a lányok szobáiból.

– De… – szóltam volna, ám leintett.

Amikor a szekrényt kinyitotta, kicsit oldalra dőltem, így egy szeletet láttam a tartalmából. A csillogó, sötét fapolcokon több, különböző színű folyadékokkal teli üveg sorakozott. Az alsó polcokon, díszes dobozkák feküdtek. Süteményes, illetve cukros dobozokra emlékeztettek. Az egyiket kivette, visszasétált az asztalához. A kék dobozt óvatosan letette, kinyitotta. Többféle, a bennük lévő folyadékoktól színes üvegcse volt benne. Egy sötétbarnát kivett, és elém rakta.

– Ha legközelebb jön, öntsd az italába! Biztos, hogy nem elrohanni, inkább lerohanni akar majd téged – mosolygott rám hamiskásan.

– Ez csalás! – képedtem el, és nem nyúltam az üvegért. – Úgy értem, ha nem akarja, nem lehet kényszeríteni.

– Vigyázni kell a hírnevünkre – mondta, miközben hozzám lépett. – Itt minden vendégnek jól kell éreznie magát, ha akarja, ha nem. – Elkapta a jobb kezem, az asztalról felvette az üvegcsét, és a tenyerembe rakta. – Mivel ez a Charles úrfi nem igazán az az iszákos fajta, küldetek föl a szobádba teát. Teában vagy kávéban nem feltűnő a színe, illetve édes íze. Főleg, ha valaki édesszájú.

Kibontottam és beleszagoltam, enyhén kakaós illata volt.

– És ha valami baja lesz ettől?

– Ugyan már! – legyintett. – Ha mindennap kapna belőle, akkor sem lenne semmi baja. Talán nyugtalanabb lenne, illetve álmatlan. De ide nem is aludni jönnek a férfiak.

– És ha mégis észreveszi?

– Vitetek fel aprósüteményt is, a mellett biztosan nem fogja megérezni.

A fiút a hét további részében nem láttam. Szombat este újra megjelent, és egyenesen felém jött. Reméltem, már könnyedebb dolgom lesz vele, és nem fog olyan érzéketlenül feküdni, mint legutóbb. Nem akartam megitatni vele a szert, amit az éjjeliszekrényem fiókjának aljába süllyesztettem, miután a Madame-tól kijöttem, de a fiú ugyanolyan szoborként feküdt, mint az első esténken. Mikor csókoltam, ismét ellökött magától, de ez alkalommal nem rohant ki, csak oldalra fordult, háttal nekem. A vállai remegtek, hallottam, hogy sír.

– Valami rosszat tettem? – kérdeztem ijedten, hiszen eddig senki nem sírt a szobámban, rajtam kívül.

Estek meg furcsa dolgok ezen négy falak között. Például egy férfi azt szerette, ha kikötözöm az együttlétünk közben. Egy másiknak énekelnem kellett. Volt, aki szidásra vágyott, vagy, hogy csúnya dolgokat suttogjak a fülébe. Az egyik törzsvendégemet „tanítóbácsinak” kellett szólítanom, és az ölében ülve mondanom fel valami verset, hogy aztán a vágytól felhevülve szinte leszaggassa rólam a ruhát. De sírni senki sem sírt.

– Nem az ön hibája, hanem az enyém – zokogta. – Én nem vagyok normális férfi.

Nem tudtam, mit ért ez alatt, azt gondoltam, biztos túl kicsi a nemi szerve, és szégyelli, nem akarja, hogy kinevessem. Közelebb húzódtam hozzá, és biztatóan megsimogattam a vállát.

– Ez butaság! Maga igazi férfi. Még fiatal, de attól igazi. És a lányoknál a kedvesség többet számít, mint a méret.

– Nekem nem kicsi – jegyezte meg szipogva. – Bár az lenne a bajom! – sóhajtott fel kétségbeesetten.

– Nekem elmondhatja, nem fogom kinevetni.

Megfordult, könnyes szemével rám nézett. Nagyon aranyos volt, mint valami elveszett kis állatka.

– Tudom, hogy nem nevetne ki – mondta, miközben mellénye zsebéből elővett egy zsebkendőt és megtörölte az arcát. – Látszik magán, hogy rendes lány. Talán ezért is jöttem vissza. Azt gondoltam, magával sikerül. De nem bírom megtenni. Fifivel is egy évbe telt mire képes voltam rászánni magam, de akkor takarózhattam azzal, hogy szűz vagyok és félek, de már nincs mivel elodáznom a dolgokat.

– Én nem siettetem, beszélgethetünk is – ajánlottam fel, ő erre határozottan megkönnyebbült.

Ezután beszélgetni kezdtünk. Elmesélte: hogy egy hónap múlva feleségül kell vennie a menyasszonyát, akit nem szeret, és sosem fog megszeretni. Hogy színész akart lenni, de az apja nem engedte, mivel ő az egyetlen örökös, akinek tovább kell vinnie a birtokokat és a nevet. Vágyott egy fivérre, aki levenné a válláról a terhet, hogy szabad lehessen.

– Biztos butaságnak tartja az álmaimat – sóhajtott szomorúan –, és engem elégedetlennek. Egy ilyen fiatal férfinek, aki nagy vagyon várományosa, és még egy szép lányt is elvehet – mert Dolores tényleg az –, tökéletesen elégedettnek kellene lennie a sorsával.

– Nem tartom butaságnak, ismertem olyan álmodozó lelket, mint ön, az apám is ilyen volt – mondtam, és elmeséltem apa történetét.

– Szép életet élt, és biztos boldog is volt.

– Szerintem igen.

Ezután minden héten eljött – az apja nagy örömére –, és beszélgettünk. Sosem ért hozzám úgy, hogy valamit akarna tőlem, csak barátilag ölelte át a vállam.

Egy hónap múlva eltűnt, mert megházasodott, és a feleségével Itáliába utaztak nászútra.

Hiányoztak az estéink, mivel akkor legalább egy kicsit elfeledkezhettem arról, mit is csinálok más éjszakákon. A „szíverősítőből” egyre többet fogyasztottam. A szobámban is volt egy kis üveg – a vendégeimmel hozattam fel mindig újat, ha elfogyott –, hogy ha erőt kellett gyűjtenem egy-egy férfihoz, akkor kéznél legyen.

Charles négy hét múlva visszatért. Nem úgy nézett ki, mint aki boldog mézesheteket tudhat maga mögött. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, a haja csomókban hullott. Amint beléptünk a szobába, sírva vetette magát az ágyamra. Óvatosan leültem mellé.

– Én egy szörnyeteg vagyok! – kiáltott fel fájdalmasan. – Annyira félek… Ha rájönnek, végem van. De nem tudtam mit tenni. Nem tudtam tovább küzdeni ellene. Nincs bocsánat a tettemre – zokogott, és úgy nézett ki, mint aki valami halálos bűnt követett el.

Az ötlött a fejembe, hogy megölte a feleségét, de elhessentettem a gondolatot, mivel egy ilyen kedves fiúból nem néztem volna ki ezt a szörnyűséget.

– Mi a baj? – A hátát simogattam, és próbáltam megnyugtatni.

Ő rám nézett. Lemászott az ágyról, letérdelt elém, és megfogta a kezem.

– Nekem nem bocsát meg senki! Bűnbocsánatot sem kérhetek, mint egy gyilkos, mert az egyház a magamfajtákat gyűlöli és üldözi. Kérem, hadd gyónjam meg magának a bűnömet, már nem tudom tovább magamban hordozni. Utána, ha akar, szaladjon a rendőrségre, hogy bezárjanak engem! – rimánkodott. Az ölembe hajtotta a fejét. Kezemet elengedte, és a térdem alatt karolta át a lábam.
Vigasztalón simogattam a haját, és ő elkezdett mesélni.

– Normális gyereknek születtem, mindent megfelelően csináltam, úgy fejlődtem, mint a korombéliek, egészen tizenöt éves koromig. Akkor örökre megbélyegzett lettem – sóhajtott, és kicsit szorosabban ölelte a lábamat. – Azon a nyáron a szüleimmel elutaztunk Franciaországba, anya egyik távoli kuzinjához. Csak frigyek általi rokonság volt köztük. Voltak a néninek hozzám hasonló korú gyerekei. Egy fia és egy lánya, a neveiket nem szeretném elmondani, nem akarom a bűnömmel bemocskolni őket. A lánynak megtetszettem, mindig körülöttem sündörgött. Egyik nap lementünk a tengerpartra, csak mi hárman: ő, a bátyja és én. A lány hamar elunta a társaságunkat, és visszament a házba, mivel nem foglalkoztunk vele, inkább rákokat szedegettünk. A fiú egy nedves kövön megcsúszott, ha nem kapom el, betöri a fejét. Ahogy megérintettem, furcsa érzés kerített hatalmába, olyan, amit addig nem éreztem: meg akartam csókolni. Szerencsére ő semmit nem vett észre ebből az egészből. Utána este nem tudtam aludni, és napközben mindig távol tartottam magam tőle, de nem tudtam elfojtani az érzéseim. Legszívesebben mindig őt bámultam volna a buta húga helyett. Azután nagy nehezen hazajöttünk.
Azt hittem, ez az érzés elmúlik belőlem, hogy a parton talán napszúrást kaptam, és azért volt. De rá kellett jönnöm, hogy a társaságban nem a hölgyek vonzanak, hanem a férfiak. Apám, míg fiatalabb voltam, nyugodt volt, amiért nem futok a szoknyák után. Legalább biztos lehetett abban, hogy nem lesz szanaszét a világban fattyam, akik után neki kellene tartásdíjat fizetnie, azonban húszéves koromra elérkezettnek látta az időt, hogy megismertessen a női társasággal. Akkor hozott el ide. Nagyon féltem, de örültem is annak, hogy itt lehetek. Féltem, mert az itt megjelent férfiak egy része jobban vonzott, mint a lányok. Ugyanakkor örültem, amiért leplezetlenül bámulhattam őket, arra hivatkozva, hogy az ölükben ülő lányokat nézem. Persze nem nézelődhettem hónapokon keresztül, kellett választanom egy lányt… Fifit választottam. Hogy miért őt? Nem tudnám megmondani. Türelmes volt velem, megértette, hogy félek, én meg folyton halogattam a szüzességem elvesztésének időpontját. Félévvel ezelőtt azonban megtörtént. Nem volt jó, én nem élveztem, de utána hetente egyszer túl kellett esnem rajta. Végül megszoktam Fifit, és nem volt olyan rossz vele. De utána el kellett utaznom tanulmányi útra pár hónapra, és mire visszajöttem Fifi elment, ön került a helyére. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Más lányokat képtelen lettem volna elviselni, és nem is bíztam abban, hogy nem kürtölnék szét, hogy hasznavehetetlen szerető vagyok. Talán ki is nevettek volna, ezzel tisztában voltam. Ahogy azzal is, apa nem tart rendes férfinak, amiért nem szaladgálok a szoknyák után ilyen idős koromra.

Felnézett rám egy pillanatra, majd visszaborult az ölembe. Tovább simogattam a haját.

– Nemrég feleségül vettem Dolorest, nászútra Nápolyba mentünk. Mit ne mondjak, katasztrófa volt az egész, mármint az ágyban. Le is mentem a tengerpartra kiszellőztetni a fejem. Ott találkoztam egy férfival, ő is angol volt, pihenni ment Itáliába. Valahogy megéreztük egymásban azt a furcsa vonzódást, és… megtörtént a dolog. Utána a feleségemmel nagy nehezen sikerült lefeküdnöm, mert miközben együtt voltam Dollyval, mindig arra a férfira gondoltam. Tudtam, hogy nem helyes, de tehetetlen voltam. Többször láttam a férfit a nászút során, és mindhiába küzdöttem a hajlamaim ellen, végül újra egymás karjaiban kötöttünk ki. Ő azután elment. Nem is hallottam róla többet, de nem is bánom. Mindig lelkiismeret furdalással feküdtem le a feleségem mellé, végül elnyomtam minden érzést magamban, pedig kiabálni tudtam volna. El akartam mondani valakinek a bűnömet, mert ez a titok teljesen felőröl! – Felnézett rám, megtörölte a szemeit. – Most már jobb. Mintha valami romlott dolog eltávozott volna belőlem. Felkészültem a börtönre – mondta nagyot sóhajtva. – Nyugodtan szaladhat, és hívhat egy rendőrt.

– Miért hívnék?

– Mert… én bűnös vagyok, ezt a fajta vonzalmat büntetik.

– Én nem hívok rendőrt, amikor egy ajándékot adott nekem.

– Tessék? – nézett rám értetlenül.

– Charles, maga az élete legféltettebb titkát mondta el. A bizalmával ajándékozott meg, ez nekem sokat jelent. Sosem fogom elmondani senkinek.

Ő újra sírni kezdett, szorosan megölelte a lábaimat.

– Köszönöm, Ethy, tényleg olyan tündér, mint a mesékben.

– Ne hívjon Ethynek, ha magunk között vagyunk. Az igazi nevem, Manon. Bizalomért bizalom jár cserébe.

– Rendben, Manon – mondta mosolyogva.

Ezután volt, mikor hetente háromszor is eljött hozzám.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)