Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Egyik nap különöset álmodtam: A szegénynegyed valamelyik sikátorában futottam, mögülem alkoholtól bűzlő munkás férfiak cipőinek sietős kopogását hallottam. Többször elestem, de gyorsan felpattantam és továbbszaladtam. Hiába menekültem, végül zsákutcába kerültem. A legközelebbi ház tövébe, egy szemétkupac mögé bújtam. Próbáltam magamat összehúzni, miközben éreztem, hogy a férfiak egyre közelednek. Behunytam a szemem. Haragos kiáltásokat és ütések hangjait hallottam, utána csend lett. A felém közeledő léptekre még jobban összehúzódtam, nem akartam, hogy bántson az a valaki; aki oly könnyedén elbánt a férfiakkal, bármit megtehet velem. Meleg kabát terült rám, akkor tudatosult bennem, hogy mennyire fáztam addig, azután két erős kar könnyedén felemelt. Tudtam, hogy nem akar bántani. Régóta először, biztonságban éreztem magam. A férfihoz bújtam (valahogy biztos voltam abban, hogy egy férfi emelt fel) boróka, ciprus, meg még valami más illat keveréke lengte körül. Valahonnan ismerős volt az illat, de nem tudtam beazonosítani, hiszen annyi illatot éreztem már az utóbbi időben, csak Charlesét tudtam megkülönböztetni, de ez nem hasonlított rá. Ezért felnéztem, de férfi arcát nem láttam, mert széles karimájú kalapja sötét árnyékot vetett rá. Újra behunytam a szemem, és még szorosabban bújtam hozzá. Kezemet a nyaka köré fontam. Azt kívántam, hogy szorosan fogjon, nem akartam újra félni. Éreztem a belőle felém irányuló szeretetet, ami felmelegítette a szívemet.

A kellemes álomból porcelán csörgése és szitkozódás hangja ébresztett fel, azt gondoltam, valamelyik cselédlány összetört egy teás kancsót vagy csészét, ahogy visszavitte valamelyik lány szobájából a konyhára. Próbáltam visszaaludni, de már sehol sem volt az a megnyugtató meleg, kicsit boldog érzés.

Ez az álom a hetek során többször visszatért, és rányomta a hangulatomra derűs bélyegét. Úgy éreztem, hamarosan valami jó dolog fog történni velem, de semmi jó nem történt, éppen ellenkezőleg.

Eljött a karácsony, és az újév is elmúlt. A férfiak szilveszterkor nagyon jó kedvükben voltak, és sokkal többen jöttek, mint általában. Most először egy időben, egyszerre három jó barátot kellett szórakoztatnom. A társaságukat dupla adag szíverősítővel tudtam csak elviselni. Már magányomban is ittam, nem csak akkor, mielőtt lementem a szalonba. Csak így menekülhettem a kellemetlen emlékektől: amikor durván szeretkeztek velem vagy megharaptak néha – a Madame szerint ennyi még belefért –, illetve a magamtól való undoromtól.

Február elején nagy csapás ért. Az ebédlőben ültünk mindannyian, reggeliztünk. Én egy erős kávéval próbáltam felébreszteni magam és a fejfájásomat kezelni, mivel előtte való este olyan sokat ittam, hogy nagyon nem is emlékeztem semmire. Csak annyi derengett, hogy az a férfi, akivel el kellett mennem, borzasztóan taszított. Visszatérve a mondandómra, ott ültünk a nagy asztal körül. Pierre egy levelet hozott be Michelle-nek, aki felbontotta. Miután elolvasta, örömében felsikoltott, és elrohant. Félórával később tért vissza, és bejelentette, hogy már csak egy hónapig fog itt dolgozni, utána elmegy. Elköltözik a családjával Amerikába. A levélben arról értesítették, hogy az ottani kis birtokot, amit egy ügyvéd segítségével kiválasztott, sikerült megvennie. Már csak néhány papírt kell elintéznie. Mindenki gratulált, természetesen én is, de nem tudtam teljes szívemből örülni a boldogságának. Fájt, amiért elmegy, és magamra hagy. Ő volt az egyetlen barátnőm, tőle bármit megkérdezhettem, tartotta bennem a lelket. Erre elmegy, és olyan boldog!

Az idő hihetetlen gyorsasággal száguld, ha az ember lelassítaná, így volt ez velem is. Mire észbe kaptam, már március lett, és Michelle-től búcsúzkodtunk. Olyan boldog volt, irigyeltem érte, és haragudtam rá, ezért az érzésért pedig utáltam magamat. Michelle nélkül mindent nehezebb volt elviselni. Hatalmas űrt hagyott maga után, amit be kellett foltoznom. Újra és újra előkerült az üveg az ágyam alól.

– Nem kellene annyit innod – jegyezte meg egyik este Charles. – Csak ártasz magadnak vele.

– Semmi közöd hozzá, mennyit iszom. Nem tudod, mit kell elviselnem nap mint nap, te csak idejössz, és elmondod a gondjaid, aztán elmehetsz, de másnap nekem muszáj odaadnom a testemet egy undorító férfinak – förmedtem rá. – Te ne akarj engem kioktatni, mennyi az elég!

– Én csak aggódom érted.

– Sokra megyek vele! – vetettem oda gúnyosan.

– Manon, legalább akkor ne igyál, amikor itt vagyok – mondta, és ki akarta csavarni az üveget a kezemből.

– Bocsáss meg, kis gyenge idegzetű fiúcska, amiért rontom a szépérzéked. Azért, hogy jól érezd magad, én szenvedjek? – kiabáltam rá, és kitéptem az üveget a kezéből, elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre estem.

– Hadd segítsek! – Felém nyújtotta a kezét, de én ellöktem.

– Tűnj a szemem elől! Nem akarom látni a lesajnáló tekinteted!

– Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.

– Ha nem bírod látni a képem, menj el! Nekem nem kell segítség, jól vagyok! – fordultam el tőle.

– Ha így gondolod, akkor elmegyek, amúgy is el kell mennem. Pár hónapig külföldön leszek, a feleségem távoli rokonait látogatjuk meg.

– Engem nem érdekel! – rántottam meg a vállam. – Nem fogsz hiányozni. Legalább nem szólsz bele abba, hogy mit csinálok!

Charles tényleg nem jött. Azt hittem, csak fenyegetőzött vele, de nem így volt. Rettentően hiányzott. Szégyelltem magam, amiért úgy beszéltem vele a legutóbb.

Éjszakánként elmerültem az alkoholmámorba, persze a szalonban még józan voltam (nehogy a Madame a gázlámpák alá vitessen), de a szobámban már minden elsötétült.

Egyik reggel rosszul éreztem magam, szédültem, és émelyegtem. Mélyeket lélegeztem, mire nagy nehezen leküzdöttem a hányingert. Azt gondoltam, túl sokat ittam előző este. Összeszedtem magam, és lementem az ebédlőbe, de nem volt étvágyam. S ahogy megcsapta a friss pirítós illata az orromat, úgy éreztem, hogy menten felfordul a gyomrom. Délutánra már jobban lettem, és ugyanúgy telt a nap további része, mint máskor, de az újabb reggel megint rosszullétet hozott, s mikor le akartam menni az ebédlőbe, elájultam. Az orvosi szobában ébredtem fel. A mogorva, csontos kezű orvos vizsgált éppen, aki legutóbb. Bőszen tapogatta a hasam, azt hittem, a vizsgálóasztalt akarja rajtam keresztül megérinteni, olyan erősen nyomkodott. Miután abbahagyta a kínzásomat, a paraván mögé parancsoltak, ahol bele kellett pisilnem egy éjjeliedénybe. Az eredményt kis üvegbe kellett rakni, és átadni az orvosnak.

– Megcsináljuk a béka-tesztet, annak az eredménye után meglátjuk, mi lesz.

– Mit csinál? – kérdeztem leplezetlen érdeklődéssel.

– A béka-tesztet. Az eljárás során a béka bőre alá tesztelendő vizeletet juttatunk – mutatta fel az üveget. – Amennyiben hím béka esetében a hímivarsejtek szaporodása jelentkezik, pozitív a terhességi eredményt.

– Terhes vagyok? – kérdeztem meglepetten. – De az, hogy lehet? Én szedtem a jamszgyökér-őrleményt, és…

– Az sem nyújt százszázalékos védelmet – jelentette ki az orvos határozottan. – Mióta nem jött meg a női baja?

– Összevissza szokott megjönni, nem is gondoltam, hogy azért késik, mert terhes vagyok.

– Még nem biztos, de minden jel erre utal. A teszt eredménye néhány nap múlva világos lesz, annak függvényében hozom a szereket.

– Milyen szereket?

– Amikkel a babát elhajtjuk – szólt közbe Mrs. Burrage. – Csak nem gondolod, hogy megtarthatod a te helyzetedben? Ráadásul azt sem tudod, ki az apja.

– De ez gyilkosság! – háborodtam fel. – Ki is lehetne adni dajkának, és fizetni érte, amíg nem leszek jobb helyzetben, hogy magamhoz vegyem.

– A szülésig, mit csinálnál? Mit dolgoznál? Azt hiszed, egy állapotos nőt bárki is megkíván? Amíg nem törleszted nekem a tartozásod, nem lehetsz terhes! – jelentette ki a Madame határozottan.

– De…

– Nincs semmi de! Most eredj a női szalonba, és ne fecsegj a lányoknak erről! Felesleges régi sebeket feltépni.

Furcsa dolog volt tudni, hogy egy baba van a hasamban. Elgondolkoztam rajta, vajon ki lehet az apja. Nem tudtam rá jönni. Az elmúlt hónapokra csak ködösen emlékeztem, különben sem volt érdekes. Így csak az én kisbabám volt, nem más gyereke.

Hiába szidtam magam minden egyes alkalommal, hogy ne ábrándozzak a babáról, hiszen nem tarthatom meg, egyre többször azon kaptam magam, hogy elképzeltem, mi lenne, ha mégis megtarthatnám. Ki kellene adnom dajkaságba, amíg nem szabadulok el innen, de nem messzire adnám, és amikor csak tudnám, meglátogatnám. Szeretném, és ő is szeretne engem, őszintén. Rendes ember válhatna belőlem, lenne értelme az életemnek, az, hogy vigyázzak rá, gondoskodjak róla. Azt képzeltem, hogy fiam lesz, a legjobb iskolákba fogom járatni, segítek neki elérni az álmait, jó anyukája leszek. Nem halok meg időnek előtte, és nem hagyom magára, mint ahogy az én anyám tette. Felnőtt korában egy rendes lányt választ feleségnek. Szép családja lesz. Öreg napjaimban hintaszékben fogok üldögélni, és elnézem az unokáimat, akik majd játszanak egy olyan kiscicával, mint Manó. Szeretni fognak, én boldog leszek, és minden rosszat elfelejtek.

Napokig ábrándoztam erről az idilli képről. A végén már nem akartam lebeszélni magam az álmodozásról, s már-már el is hittem, hogy így lehet. Inni nem ittam egy kortyot sem, nem akartam, hogy baja essen a babámnak. Hiszen ha én szédelgek és nekem fáj a fejem az italtól,vajon neki mit árthat, mije fájhat? Az ábrándom színes szappanbuborékát kipukkasztotta az orvos megjelenése. A vizsgálóban ültünk, én a vizsgálóasztalon, ő egy széken. Rajtunk kívül a Madame és Mary, a nagydarab nővér volt bent.

– Kisasszony, ön minden kétséget kizáróan terhes – jelentette ki az orvos.

A lelkemben felizzottak az elmúlt napok ábrándképei, örültem a hírnek.

– Itt vannak a főzetek, amiket meg kell innia. – Két barna üvegcsét vett elő a táskájából. – Az egyik egy enyhe méreg. Ne féljen, önnek nem árt. A másik erős méhösszehúzódást idéz elő. Így teljesen biztos a vetélés, de csinálunk még tesztet utána.

Az orvos szenvtelenül adta elő az egészet, miközben egy harmadik üvegben összekeverte a két fiola tartalmát. Morcos arca egy kicsit sem enyhült meg, mintha cseppet sem sajnálna engem, vagy a babámat. Valószínűleg itt sokszor előfordult az ilyesmi, és azt hitte, azért, mert a testem árulom, már nincs is szívem. Nagyon fájt, hogy így beszélt a kisbabám haláláról. Könnyek szöktek a szemembe.

–Meg akarom tartani – mondtam, miután leküzdöttem a torkomat fojtogató gombócot.

– Ez butaság – szólt ingerülten a Madame. – Minek ez a kolonc a nyakadba? Te még fiatal vagy. Nem tudod, milyen nehéz egy gyerekkel.

– Ahhoz nem vagyok fiatal, hogy a testemet áruljam? – kérdeztem vissza mérgesen.

– Nem tarthatod meg! – Szigorúan villantak a szemei.

– Meg akarom tartani. Nem iszom meg azokat a löttyöket, és kész!

– Mary – intett a Madame a nővérnek.

A nő mellém lépett, a vizsgálóasztalra nyomott. Karjaimat lefogva teljes erejéből a felsőtestemre nehezedett. Mrs. Burrage a fejemet fogta le, az orvos pedig hozta az üvegcsét. Összeszorítottam a számat, és kapálóztam. Jobban mondva csak kapálóztam volna, mert Mary úgy szorított, hogy csupán a lábaimmal rúghattam a levegőt, de azzal semmire sem mentem.

– Nyissa ki a száját! – utasított az orvos, de én még jobban összeszorítottam, és a fejemet csóváltam, hogy véletlenül se tudja megitatni velem a szert.

A Madame taktikát változtatott. Könyökhajlatába fogta be a fejemet, és erősen szorította, így már alig tudtam mozdítani. Szabad kezével befogta az orromat, hogy kinyissam a számat. Eleinte azt gondoltam, kibírom levegő nélkül, hamarabb megunják ők a színjátékot, de a szervezetem kiáltott a levegő után, így ki kellett nyitnom a számat. Az orvos gyorsan beleöntötte a kotyvalékokat, az állkapcsomat össze szorította, hogy ne nyithassam szét. A szám be is fogta, nehogy kiköpjem a szert. Muszáj volt lenyelnem, hogy levegőt tudjak venni. Magamban bocsánatot kértem a kisbabámtól, amiért nem tudtam megmenteni.

Az elkövetkező éjszaka borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha valaki izzó fogóval markolna és tépkedne belülről. A testi kínokhoz azonban nem volt mérhető, mennyire fájt a szívem a babáért. Csak sírtam és sírtam. Végül lázas álomba merültem. Futottam valami elől, aztán lenéztem magamra és nagy pocakom volt. A semmi közepén kellett szülnöm, de a babám halva jött a világra. Ezután ismét a szegénynegyedben találtam magam, ahol a férfiak felajánlották, hogy csinálnak nekem új babát. Mindegyik egyet. Szaladtam előlük, nem akartam, hogy elkapjanak. Zsákutcába kerültem, összehúztam magam. Újra éreztem a meleg kabátot, és a szeretetet, és a biztonságot, nem akartam felébredni soha többé.

De felébredtem, és minden folytatódott tovább, egyre többet ittam. Gyakran azt sem tudtam, milyen dátumot írunk. A születésnapom is úgy elfelejtettem az összefolyó napok tengerében, hogy csupán hetek múlva, mikor egy új vendég megkérdezte, hány éves vagyok, jutott csak eszembe, hogy elmúltam már tizennyolc.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)