Lépések a mélybe írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<<


Egyik nap arra ébredtem, hogy az arcom büdös, nedves valamin nyugszik. Kinyitottam a szemem, a saját hányásomban feküdtem a padlón. Nem emlékeztem semmire az előző éjszakából. Feltápászkodtam, és mozgást láttam balról. Ahogy odapillantottam, egy szőke, karikás szemű, sápadt, vékony lány nézett rám vissza, arcán félig emésztett ételdarabkák lógtak. Pár pillanat eltelt, mire rájöttem, hogy a tükörképemet bámulom. Undorodtam magamtól, és megfogadtam, hogy abbahagyom az ivást, mert ha tovább folytatom, nem lesz visszaút, mehetek a szegénynegyedbe a gázlámpák alá, és senki sem fog megmenteni. Eddig is csoda volt, hogy a Madame még nem vitetett oda.

Amilyen hirtelen jött az elhatározás, olyan nehéz volt megállnom, hogy ne igyak egy kortyot sem. Sokszor már a kezemben volt az üveg, mire észbe kaptam, mit csinálok. Az agyam egyik fele mindig be akarta magyarázni, hogy egy korty nem a világ, csak oldja az idegességet. A másik fele azonban kiabált, hogy egy korty után jön a kettő, utána az üveg, és az üvegek. Volt, amikor szinte remegtem, annyira kívántam az italt, ilyenkor jól megcsíptem magam, vagy belülről az ajkaimba haraptam, hogy az egyik érzés kiirtsa a másikat.

A férfiakat józanul elviselni sokkal nehezebb volt, de aztán Michelle régi tanácsára el kezdtem ábrándozni, miközben velük voltam. Szép helyekről képzelegtem, ahova el fogok jutni, illetve arról a férfiról, akiről álmodni szoktam. Hajnalonként úgy aludtam el, hogy róla ábrándoztam, átölelt, megsimogatta a hajam, én pedig hozzábújtam, és beszívtam azt az ismerős, kellemes illatát. Éreztem, hogy szeret és vigyáz rám, és én is szeretem. Olyankor egy kicsit boldognak éreztem magam, és elfelejtettem minden bánatom.

Pár hét múlva, egy idegen kocsiban robogtam egy ismeretlen kúria felé. Külsős munkát kaptam. Az ilyesmi ritka volt, de azért előfordult. Egy rendkívül gazdag ember inasa jött el este, és hosszasan nézett minket, majd engem választott. A gazdája nem szeretett bordélyházakba járni, neki vinni kellett a lányokat. Izgatott voltam, és kíváncsian nézelődtem ki a kocsiból a csillagos éjszakába, jó volt kicsit kiszabadulni a bordélyházból. A szökési kísérletem óta, tehát több mint egy éve, nem is tettem ki onnan a lábam. Ugyanakkor féltem is, amiért nem lesz a közelemben Pierre, hogy ha az ismeretlen férfi bántani akarna, akkor leszedje rólam. Egyórás kocsikázás után megérkeztünk egy sötét házhoz. Az inas felvezetett a második emeletre, és bevezetett egy szobába.

– Uram, itt van a kis hölgy.

– Rendben – hallottam egy reszelős hangot, a kandalló előtti fotelból.

Ezután az inas elment. Álltam pár pillanatig. Lassan közeledtem a férfi felé, lépteim alatt megnyikordult az öreg padló.

– Ki mondta, hogy közelebb jöhetsz? – kérdezte mogorván.

– Én csak azt gondoltam…

– Ne gondolkozz! Nem azért hozattalak ide. Akkor mozdulj, ha én azt mondom.

– Rendben.

– Gyere elém!

A kandallóhoz léptem, és felé fordultam. A hangja alapján egy nagyon csúnya és aggastyán férfire számítottam, éppen ezért megkönnyebbültem, amikor egy negyven év körüli férfit pillantottam meg. Bronzos bőre, fekete, hosszú haja, kissé szabálytalan arca volt. Sötét szemei áthatóan néztek az emberre. Egy pillanatra az a képtelen ötletem támadt, hogy képes lenne a gondolataimban olvasni. Ő nyugodtan végigmért.

– Vedd le a ruháidat!

Engedelmeskedtem. Ezután meg kellett fordulnom előtte néhányszor. Fekete szeme végül a vágytól csillogott, éppen ezért már nem tartottam attól, hogy olvasna a gondolataimban. Magához húzott, és mélyen a szemembe nézett.

– Gyönyörű vagy – mondta, és végigsimogatott.

Sosem éreztem még ilyesmit, legalábbis nem ilyen intenzíven. Alig ért hozzám, a testemet mégis feltüzelte, a csókjai édesek voltak, mint a méz. Az éjszaka minden percét élveztem. Eddig csak egy férfival élveztem valamennyire az együttlétet, Burttel akivel az első éjszakámat töltöttem, és nem is hittem, hogy mással is tudnám. Talán egy kicsit azt is képzeltem, hogy beleszerettem, azonban a mostani élmények rádöbbentettek, hogy ilyesmiről szó sincs. Csak testi vágyat éreztem, és azt nagyon jól kielégítette Burt. De ez a férfi sokkal jobb volt még nála is. Reggelig ott maradtam, akkor elővette a tárcáját, és rengeteg pénzt tett elém.

– A Madame-mal már rendeztem az árad, ez a plusz jutalmad – mondta. – Nehogy eláruld neki, csak elvenné tőled és a többi lánytól is, akik legközelebb hozzám jönnek.

Én gyorsan, hogy minél rövidebb legyen a kínos pillanat, elvettem a pénzt, majd felöltöztem. Akkor éreztem magam először igazi szajhának, hiszen a saját kezembe kaptam a pénzt a munkámért.

A bankjegyeket eldugdostam mindenhová a szobámban, nem akartam, hogy meglássák a cselédek takarításkor. A lányoknál elméletileg nem lehetett pénz.

Egyik este Charles visszatért. Nagyon örültem neki. Azonnal bocsánatot kértem azokért a szavakért, amiket a fejéhez vágtam, és elújságoltam, hogy már egy hónapja nem iszom. Nagyon büszke volt rám, és ez jólesett.

– Charles, megkérhetlek valamire?

– Persze.

– Ezt betennéd nekem egy bankba? – kérdeztem, és a rejtekhelyéről, az egyik kiürült púderos dobozomból, elővettem a pénzemet. Ő kikerekedett szemmel nézte a bankjegyköteget.

– Honnan van? Tudtommal ti nem tarthattok magatoknál pénzt. Nemhogy ennyit!

– Ez sok? – kérdeztem értetlenül.

Egyáltalán nem voltam tisztában a pénz valódi értékével. Sosem vásárolhattunk, a Madame szerzett be mindent, és nem mondta meg az árát. Valami pontrendszert dolgozott ki az adósság kezeléséhez. Évente változtatta az értékeket, míg végül sejtelmünk sem volt, egy pont valójában hány fontot jelenthet. De ha tudtam volna, sem mentem volna sokra, mivel sosem vásároltam. Azzal sem voltam tisztában, egy fonton mit is lehet venni. Egy vekni kenyérre elég, vagy csak egy szem cukorkára.

– Ez sok pénz. Jó, nem vehetnél belőle birtokot, de egy hivalkodó estélyre bőven elég lenne. Illetve valami szerény házat bérelhetsz belőle néhány évig.

– Legutóbb, egy házon kívüli munka során kaptam.

– Beteszem neked a bankba, de hogy fiókot nyithassak, ahhoz kellenek a személyes irataid.

– Azokat nem tudom odaadni, a Madame irodájában vannak, észrevenné, ha ellopnám. Ha nyitni akar nekem számlát, és meglátja, hogy van már egy, akkor abból baj lesz.

– Akkor más eszközhöz kell folyamodni – sóhajtott, elgondolkozva az ágyra dőlt. Pár pillanat múlva, mint akit rugó lökött fel, felpattant.

– Új iratokat szerzünk, és kész!

– Tessék?

– Új iratokat, születési anyakönyvi kivonatot, meg mindent. Új névvel, Manon! Itt a lehetőség, hogy megszabadulj ettől a helytől! – lelkendezett.

– Hogyan?

Közelebb hajolt hozzám, és suttogva belekezdett.

– Ismerek embereket a belügyminisztériumból, akik tudnak készíteni „hamis” iratokat, amelyek pont olyanok, mint az eredetiek. Valójában eredetiek – magyarázta –, mert eredeti papíron lesznek. Az új születési anyakönyvi kivonatodra olyan város nevét fogják írni, ahol tűzeset volt, és elégtek az eredeti okmányok. Nagyon értenek ehhez, ne félj! – bólogatott lelkesen. – Új nevet kaphatsz, egy teljesen új személyazonosságot. Ha még lesz ilyen munkád, a pénzeket betesszük a bankba, s amikor elég összegyűlt, akkor megszöksz innen. Én segítek. Keresek neked egy rendes munkahelyet.

A lelkesedése rám is átragadt, olyan egyszerűnek tűnt az egész.

– Nem akarok ebben az országban maradni – szögeztem le gyorsan. – A végén még visszahoznának ide, ha felismernek.

– Igazad van – elgondolkozott: – Menj például Amerikába, New Yorkba. Ott október huszonkettedikén nyitják meg az új operaházat. Az igazgatót ismerem, és el tudnék intézni neked egy öltöztetőnői állást, ha megfelel.

– Charles, nem tudod, milyen boldog lennék! Te vagy a legjobb barátom! – kiáltottam fel, és magamról megfelejtkezve összevissza puszilgattam az arcát.

– Elég lesz, a végén még elpirulok – nevetett, és kicsit eltolt magától. – Holnap írok is egy levelet neki, remélem, mihamarabb kapok választ. Találd ki, milyen nevet szeretnél az új iratokon látni!

A napok boldog várakozással teltek, minden könnyebben ment, mert tudtam, hogy nemsokára vége lesz ennek az életemnek. Külsős munkám is lett, a fekete hajú férfi mindig engem hivatott. Jól éreztem magam vele, és a pénzét is szemrebbenés nélkül eltettem. Amint tudtam, átadtam Charlesnak, aki betette a bankba, eleinte a saját nevére, és hozta az elismervényt megmutatni.

Egyik este izgatottan jött, becsukta a szobám ajtaját, gondosan be is zárta, utána mellém ült az ágyra, és a felöltője zsebéből elővett egy köteg papírt.

– Itt vannak az okmányaid – súgta izgatottan.

Egyesével, alaposan, megnéztem őket. A hamisítók nagyon jól dolgoztak, a papírok réginek tűntek, ahogy néztem, biztos voltam benne, hogy senki nem kételkedne az eredetiségükben.

– Tessék! Itt a fiókszámod és az elismervény, hogy minden pénzt, amit eddig adtál, betettem – nyomott a kezembe egy sárga papírt, amin fel volt jegyezve a betett összeg, és a dátum. – Kaptam visszajelzést a munkával kapcsolatban. Az igazgató úr szívesen fogad. Írok neki egy levelet, azt add át, ha odaérsz – mondta, miközben visszavette a papírjaimat. – Tudod, mikor mész legközelebb ahhoz a férfihoz?

– Jövő héten pénteken.

– Az jó. Addigra elintézem az utazáshoz szükséges dolgokat. Reggel, amikor visszafelé hoz a kocsis, akkor mondd azt neki, hogy találkozód van valakivel, és állítsd meg Mrs. Even piteboltjánál. Meg fog állni, hiszen így hamarabb mehet be a kedvenc kocsmájába.

– Honnan tudod?

– Megfigyeltettem. Ha az ember meg akar szöktetni valakit, utána kell járnia a részleteknek – mosolyodott el cinkosan.


Az idő lelassult, mintha nem is akarna telni, de nagy nehezen végre eljött a várva várt péntek. Mrs. Burrage az irodájába hivatott, először azt hittem, rájött a szökési tervemre, de utána kiderült, hogy csak gratulálni szeretne, amiért az adósságom felét már törlesztettem.

– Madame, az új lány makacskodik – szólt be Bebe az ajtón.

– Máris megyek. Te maradj még itt, kapsz tőlem valamit, mindjárt jövök – mondta, és kisietett az ajtón Bebe után.

Egyedül maradtam. Tudtam, hogy Mrs. Burrage ugyanahhoz az ablaktalan szobához ment, ahol első éjszakáimat töltöttem. Az újonc egy vörös, göndör hajú, formás lány volt. Huszonkét éves lehetett, eddig az utcán élt, és féltette az autonómiáját, ezért makacskodott, ahogy Bebe mondta, de kivételesen szép arca miatt a Madame nem akarta elszalasztani. Ahogy várakoztam, eszembe jutott, mit mondott Michelle tavaly, miután átestem az első éjszakán:

„Tudod, Mr. Hulbert egy nappal hamarabb utazott volna el, de én rábeszéltem, hogy maradjon. Tudom, milyen ember, és azt akartam, hogy az első élményed jó legyen. Mondjuk úgy, hogy ez volt a születésnapi ajándékod.
– Honnan tudod, hogy születésnapom volt?
– A múlt héten a Madame, nem találta a banki elismervényem az asztalba, és kiment az irodájából. Én meg belekukucskáltam az egyik fiókjába, ahol a hivatalos iratokat tartja a lányokról, ott voltak a te papírjaid is, és az anyakönyvi kivonatodban láttam. De nem akartam felemlegetni neked, gondoltam rossz emlékeket idézhet.”


El kell vennem a papírjaimat – jutott eszembe. – Még a végén Mrs. Burrage visszaélne vele. Nem akarom, hogy nyoma maradjon az ittlétemnek.

Felálltam, az asztal fiókjához léptem, és kinyitottam. A szívem a torkomba dobogott, másodpercenként kémleltem az ajtó felé, közben remegő kézzel kutattam a papírok között, nemsokára megtaláltam az én kartotékomat. Kivettem belőle minden iratot, levélpapírokat tettem a helyükre, hogy úgy tűnjön, van benne valami. A kartotékot visszaraktam a fiókba, a papírokat pedig a ruhám alá rejtettem, utána sietve visszaültem, mintha el sem mozdultam volna a helyemről. Pár perc múlva Bebe lépett az irodába, szólt, hogy a Madame holnap beszél velem, mert sok dolga akadt, ezenkívül a hintó is megjött értem. Megkönnyebbültem, mert féltem, hogyha Mrs. Burrage visszajön, észreveszi rajtam, az idegegességet, és rájön mindenre. A hintó felé legszívesebben szaladtam volna, de nem akartam feltűnést kelteni, így szépen lassan gyalogoltam, és minden egyes lépéssel könnyebbnek éreztem magam.


Ebbe az éjszakába mindent beleadtam, egyrészt, mert ez volt az utolsó, másrészt hálás voltam ennek a fekete szemű férfinak, hogy titkos adományainak köszönhetően, új életet kezdhetek. Másnap reggel a kocsis tényleg szívesen megállt a piteboltnál, és sietősen visszafordult. Utána megjelent mellettem Charles. Először nem ismertem meg, mivel álcázta magát: sötét álszakállt és álbajuszt hordott.

– Nem akarom, hogy rajtam keresztül lenyomozzanak téged, amikor keresnek, mert biztos fognak kerestetni – mondta. Egy elhagyatott épület felé vettük az irányt.

Kora reggel lévén alig lézengtek az utcán. Az épületbe belépve, bezárta az ajtót. Egy csomag felé bökött.

– Van benne rendes ruha, öltözz át, a hajad tűrd a kalap alá, amennyire tudod! – mondta, miközben ki-kinézett az ablakon.

A csomagban egyszerű barna vászonruha volt, vászonkendő és vászonkalap, és egy barna táska. Nagyon jó volt rendes ruhát felvennem, amiből nem látszott ki mindenem.

– Kész vagyok! – A régi ruhámat a csomagba raktam.

– Rendben – mondta, és felvette a csomagot. – Siessünk, hogy elérjük a vonatot, ami elvisz minket Liverpoolba, onnan hajóval mész tovább Amerikába. A pénzedet New Yorkban is kiveheted a bankból. Igaz, kell rá várni egy kis időt, de biztonságosabb így, mint magadnál tartani. Az utazási költségekhez hoztam egy kevés pénzt, ha bármi adódna, legyen nálad.

– De van nálam pénz, kaptam most is a férfitól.

– Sosem lehet tudni, mi történhet az úton – bólintót Charles, és a kezembe nyomta a bankjegyeket. – A jegyed is rakd el – mutatta fel a papírt. Én mind a pénzt, mind a jegyet illetve a hivatalos papírjaimat elraktam a barna táskába, amibe Charles a hamis irataimat előre beletette. – Ne szólj az út során feleslegesen senkihez. A kapitányt ismerem, rajtad tartja a szemét. A polgárok osztályán fogsz utazni, külön kabinban – hadarta. Kiléptünk az utcára.

Reméltem, örökre magam mögött hagyhatom a régi életemet.


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)