A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


– Szervusz Messua, mikor utazol el? – kérdezte az egyik kofa az akrami piacon az idős boszorkányt.

– Három nap múlva, Anshu – felelte Messua, és megállt a színpompás virágokat áruló nőnél. – Mondd a férjednek, hogy semmit nem kell küldeni a birtokra a boltból, most senki sem lesz ott.

– Rendben, megmondom.

Messua bólintott.

– Az a fiatalember nem szokott kijárni? – kérdezte Anshu.

– Évente, ha egyszer jön.

– Miért nem hagyod ott te is azt a birtokot? Lezárnák, és kész. Itt vehetnél egy kis lakást, közelebb lennél az emberekhez.

– Én nem költözöm el onnan, míg élek. Ki járna ki a családi kriptához, ha nem én? Ki tartaná rendben a szobákat, ha nem én? Nem hagyom a családot magára – húzta ki magát az idős boszorkány.

– Messua, már meghaltak – pillantott Anshu sajnálkozón barátnéjára. – Minek rendben tartani a szobákat, amikor senki sem tér oda vissza? Senki sem használja?

– Én már nem tudnék máshol megszokni – rándította meg a vállát az idős asszony. – Mi dolgom lenne itt egy kis lakásban? Nézhetnék ki az ablakon, míg megzápul az agyam a semmittevéstől. Ott legalább van mit csinálnom, még ha szerinted felesleges is.

– Nem azért mondtam – mentegetőzött a kofa. – De már igen idős vagy, bármi érhet, nincs, aki segítsen.

– Tudom, hogy öreg vagyok – bólintott Messua. – Ezért is utazom el arra a gyógyfürdőkúrára, Terrába, amit a gyógyító javasolt.

– Én voltam tavaly, szerintem csodát tesz az ízületekkel – mosolygott Ansu, miközben a derekát ütögette.

– Nem tudom – csóválta a fejét kétkedve Messua –, már akartam menni, de aztán lemondtam. Most csak azért vállalkozom rá megint, mert a gyógyító mindig rágja a fülemet, hogy menjek el, és már elegem lett belőle – legyintett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhajtani maga elől.

– Remélem is, hogy elmész. Le ne merd mondani! – fenyegette meg az ujjával játékosan öreg barátnéját Anshu. – Milyen virágot adjak? – tért át másik témára.

– Abból – mutatott Messua vödörre, amiben a kis szirmú, kék virágok sorakoztak –, meg egy csokor jázmint is kérek, az volt Madhuri kisasszony kedvenc virága.

Messua az utazása előtt mindent el akart rendezni a birtokon. Többször leellenőrizte, hogy az összes szoba szép tiszta-e, és meggyőződött arról, hogy a padlóról akár enni is lehetne. Amint megbizonyosodott arról, hogy Mr. Akbar, ha élne, se tudna belekötni a birtok állapotába, elindult a családi kriptához, hogy a piacon vásárolt virágokat elhelyezze.

Nem sok kedve volt elmenni a gyógyfürdőkúrára, és itthagyni a birtokot; úgy érezte, hogyha elmegy, valami katasztrófa fog történni, betörnek ide vagy ilyesmi. De a gyógyítója, ha meglátta, egyből a fürdőt emlegette, Messua fejében az is megfordult, hogy a férfi jutalékot kap a gyógyfürdőtől a betegek után.

A kripta környéke az elmúlt hónapokban drasztikus változáson ment keresztül. A vadszőlő pusztulása után a gazok rohamosan száradni kezdtek annak ellenére, hogy akkoriban elég sokat esett az eső. A buja növényzetre, ami eddig uralta a kerítésen túli területet, csupán az elszáradt maradványok emlékeztettek. A fásszárú gyomok, mint megannyi csontvázkéz meredtek ki a sötét földből. Az egész táj olyan volt, mintha valami mérgező anyaggal locsoltak volna be mindent. Ezt erősítette az is, hogy a föld a szokásosnál is feketébbnek hatott a kerítésen belül.

Messua elégtételt érzett a gyomtenger halála láttán, ami fölött diadalmasan fehérlett a család kriptája. Lám, az Akbarok nem hagyják, hogy a gazok megcsúfítsák sírhelyüket!

A vadszőlő és a növények hirtelen pusztulása elején, még úgy gondolta, talán szólni kellene a Nakbar templom főpapjának erről a furcsa jelenségről, de aztán mégsem tett lépéseket az ügyben. A pap talán még azt hitte volna, hogy Messua a tiltása ellenére mágiát szórt a kerítésen túlra, és végén nemhogy virágot nem hozhatott volna ki ide, de talán még a birtokról is eltávolították volna őt. Nem, ezt nem akarta megkockáztatni. Azt a néhány évet, ami még hátra van neki itt akarta leélni.

Messua elrendezte a vázákban a virágokat, és elmondott egy imát. De amint letekintett a virágokra, a lélegzete is elakadt. A növények rettentő gyorsan elhervadtak a szeme láttára, holott direkt olyanokat vásárolt, amik a rájuk szórt bűbáj miatt két hétig – míg ő odalesz a fürdőkúrán – virítanak.
A jázminhoz kapott, mintha az érintéssel meg tudná akadályozni, hogy elfonnyadjon, azonban virág feje leesett, ahogy hozzáért.

Talán mégis kellene szólni a főpapnak, gondolta, de ahogy visszafelé ballagott a hatalmas ház felé, végül meggyőzte magát arról, hogy jobb nem bolygatni a dolgokat. Valószínűleg nem volt elég erős a tartósító mágia a virágokon, majd meg is mondja Anshunak, hogy máskor figyeljen jobban oda, mit ad el neki.

Az eső halkan csepegett, Messua a kandalló fényénél kötögetett. Izgatott volt a másnapi út miatt, s ilyen esetben képtelen volt elaludni éjfél előtt. Fel-felpillantott a munkájából a falakon lévő képekre. A festményeken lévő alakok békésen aludtak már. Messua szeme a Madhuri kisasszony portréja mellettin állapodott meg. A kötőtű is megállt a kezében, ahogy az üres vásznat nézte.

Általában egy lakó nélküli festmény nem valami figyelemfelkeltő dolog egy varázslóháznál, sőt teljesen hétköznapi esemény, hogy a portrék nincsenek a helyükön. A szalonban több képnek is csak a háttere virított, mivel inkább egy másik birtokon lévő keretében tartózkodtak. Azonban az az üres vászon, amit Messua figyelt, sosem rendelkezett lakóval. A keret alján aranyszín fém lapocskán cirádás betűkkel Ramani Akbar Black neve állt és a születési évszáma. Ezt a vásznat még a lány születése utáni napokban rakták fel egy erre elkülönített helyiségbe, az „Üresszobába”, az édesanyjáé mellé, ahogy errefelé a varázsló házakban szokás volt. Ha az üres vásznon megjelent valaki, tehát meghalt, csak akkor vitték át a ház olyan részébe, ahol a többi festmény is ki volt téve.

Messua visszaemlékezett arra, hogy két éve, amikor megtudta, hogy Ramani meghalt, először el sem akarta hinni, hiszen a mágikus vásznon nem jelent meg a lány portréja, illetve a fémlapocskán a halálának dátuma sem. Persze nem hitegethette sokáig magát azzal, hogy a legifjabb Akbar valójában él. S Ramani temetése után egy héttel áthozta a portré nélküli képet a szalonba, hiszen ez volt a szokás.

Sokat töprengett a mágikus vászon viselkedésén, még egy képrestauráló szalonba is bement érdeklődni. Ott azt mondták neki, hogy ilyesmi ritkán, de előfordul akkor, ha valami igen erős sötét átok érte az elhunytat a halálakor. Messua Devdastól hallotta, hogyan lépett át a túlvilágba Ramani kisasszony, úgyhogy betudta a portré hiányát annak a gonosz könyv mágiájának, ami megölte a lányt.

Ebben a pillanatban, ahogy az üres vásznat nézte, kényelmetlen érzése támadt. Úgy vélte, talán az az átok, vagy rontás, ami elpusztította a kripta körüli gyomtengert, felelős a portré hiányáért.

Mégis csak szólnom kellett volna róla – gondolta.

Az ingaóra elütötte a tizenkettőt, ettől egy kicsit összerezzent. Ezután jobbnak látta eltenni magát holnapra, még ha csak forgolódik is az ágyban, pihen valamennyit. Elhatározta, hogy reggel ír levelet a Nakbar templom főpapjának a kripta körüli különös eseményekről.

Még hallotta a földszinten lévő ingaórát, ahogy elüti az egyet, fél kettő felé lassan elszenderedett. Felületes alvásából ajtó csukódása ébresztette fel. Felült az ágyban, a párnája alól magához vette a pálcáját, és fülelt. Az eső már nem dobolt az üvegen, ellenben a szél felerősödött, és dühödten tépkedte a jajongó fákat.

Talán csak álmodtam, gondolta. Ezt a képzetét az is erősítette, hogyha egy idegen járna a házban, a riasztó bűbájok fülsüketítő rikoltására ébredt volna. Már majdnem visszafeküdt, amikor nehézkes lépteket hallott a földszintről. Megdermedt, nyelt egyet.

Tudtam, hogy valaki be akar törni! Biztos azt hiszik, hogy már elutaztam.

Valójában egy napja el kellett volna mennie, de a fürdő szállodájában valamilyen technikai gondok adódtak, és levelükben restelkedve megkérték Messuát, hogy egy nappal halassza el az utazást, cserébe a gyógyító által rendelteken felül két ingyenes napot tölthet náluk teljes ellátással. Messua így itthon maradt, de senkinek sem mondta, egy nap nem oszt, nem szoroz.

Messua mély levegőt vett, majd kikászálódott az ágyából. Úgy vélte, a meglepetés ereje az ő malmára hajtja a vizet, és az is, hogy halkan jár és nála jobban senki sem ismeri a házat.
Kilépett a folyosóra. Nem gyújtott fényt, hiszen csukott szemmel is eltalál bármelyik szobába.
Lassan leereszkedett a lépcsőn. Áldotta az eget, hogy tavaly kicseréltette a lépcsők borítását, így azok nem nyikorogtak a léptei alatt.

A földszinti szalon tejüveg ajtaján ugráló fény szűrődött ki, mintha valaki begyújtott volna a kandallóba.

Milyen pofátlan betörő tesz ilyet? – morgolódott magában Messua, és ha félt is, a mérge legyőzte félelmét, főleg, amikor meglátta a saras lábnyomokat az addig makulátlanul tiszta márványpadlón. A nyomokból ítélve csupán egy ember volt a szalonban. Messua úgy érezte, képes lesz elintézni, ha kell, halálos átkot is használ. Még csak börtönbe sem zárnák, egy idős boszorkánynak joga van megvédeni magát.

Az ajtó kilincsére kulcsolta vékony kezét, jobbjával a pálcáját erősen megszorította, majd benyitott.

Egy sötét, igen kusza, hossz hajú alak állt háttal neki, a kandalló párkányán lévő fényképeket nézegette teljesen nyugodtan. Világos ruháján itt-ott hatalmas, sötét foltok éktelenkedtek, mintha többször elesett volna a saras úton. Ahogy nyúlt az egyik kép után, a mozgása darabosnak tűnt, mintha valami ízületi merevsége lenne. Messua az alak kezére pillantott, azon hosszú, ápolatlan körmök virítottak. Az idős boszorkány nem értette, a portrék egy ilyen boszorkány láttán, miért nem verték fel kiabálva az egész házat, miért nem ugrottak át másik birtokon lévő kereteikbe segítséget kérni. Ahogy Abhay Akbar portréjára pillantott, a szíve nagyot dobbant.

A férfi már nem aludt, de dermedten nézett maga elé, mintha valami mugli festmény. A szoba összes portréja így viselkedett.

Képes volt megdermeszteni a képeket! Hatástalanította a riasztó bűbájokat is! – gondolta ijedten Messua.

Úgy tudta, hogy a házon lévő ősi vérmágia miatt csak az Akbar dinasztia leszármazottai és az az ember, aki törvényesen megörökli a birtokot, képes parancsolni a képeknek, és a riasztóbűbájokat megszüntetni. Ha rajtuk kívül valaki mégis meg tudja ezt tenni, az nem jár egyenes úton.

Az idős hölgy már biztos volt abban, hogy egy erős, sötét boszorkány tolakodott be a házba. Ezért, hogy a betörőnek ne legyen esélye a támadásra, már ki is mondta a halálos átkot. A zöld fény beterítette a szobát, s mikor elhalványult, akkor láthatta Messua, hogy az alak épp csak egy kicsit megtántorodott az átok lökésétől, a kandalló párkányába kapaszkodott, de nem halt meg. Kiegyenesedett, majd megfordult.
Messua rémületében kiejtette a kezéből a pálcát, miközben felsikoltott.

– Hol van a kardom? – kérdezte rekedtes hangon az alak, és közelebb lépett Messuához. – Kell a kardom! Olyan zavaros a fejem, ha visszakapom, minden rendben lesz.

– A, a templomban van – nyögte ki nagy nehezen Messua.

Biztos csak álmodom, gondolta az öreg hölgy, és többször végignézett az előtte álló alakon, aki nem volt más, mint a két éve elhunyt Ramani Akbar. Igaz, két éves halotthoz képest elég épnek tűnt, hiszen a bőre nem foszlott le a csontjairól. A lány hihetetlenül vékony testén lógott a díszegyenruhája, amiben eltemették. A ruha eleje is tele volt sáros foltokkal, bizonyára a kriptától idevezető út során esett el többször a furcsa mozgása miatt. A feje túl nagynak tűnt vézna testéhez képest. Messua azt várta, mikor roppan el a vékony nyaka a súlytól. Élő ember ilyen alkattal ki nem tud kelni az ágyból, nem lenne ereje hozzá, sőt, így élni sem sokáig lehet. Arról nem is beszélve, hogy az arca sem ilyen színű.

Ramani a hosszú körmeit egyszerűen letörte és a kandalló lángjai közé dobta. A kesztyűjét, ami összehajtva az öve kesztyűtartó hurkában lógott, különös gondossággal húzta fel. A lány ezután megvakarta zöldesszürke, beesett arcát, és a mozdulat hatására az arcán lévő maradék fehér maszkdarabka is leesett. Így hogy a vonásait nem torzította el a maharikat egyformává tévő maszk mágiája, jobban hasonlított régi önmagára, bár szemeit, mely alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, ezüstös homály ülte meg.

– Te, hogy hogy? Hogy jöttél vissza? – hebegte Messua. – Meghaltál! – kiáltotta ijedten, miután óvatosan megcsipkedte magát, hogy álmodik-e, és rájött, hogy bizony ez az élőhalott lény nem a képzelete teremtménye. A sokkot, ami eddig letaglózta, és nem engedte, hogy pánikba essen legyőzte a zsigeri félelem.

– Kell a kardom – mondta válasz helyett Ramani, és az ajtó felé indult. Messua képtelen volt megmozdulni, sírni kezdett. Ahogy közelebb lépett hozzá a lány, megcsapta az orrát az elmúlás szaga. Nem áltathatta magát, aki itt jár-kel a szobában, nem élő ember.

Szorítást érzett a mellkasában, zsibbadás járta át a bal karját, majd mérhetetlen halálfélelem töltötte el. Levegő után kapkodott, lába megremegett. Messua érezte, hogy itt a vég, a szalonban fog kimúlni a szíve miatt. Milyen szánalmas képet nyújt majd, amikor megtalálják! Legalább az ágyában érte volna a halál! Már bánta, hogy nem szólt időben a Nakbar templom főpapjának a kripta körüli növények furcsa pusztulásáról.

Érezte, hogy térdei felmondják a szolgálatot, és összeesik, de egy csontos kéz megfogta a karját, megmentve a padlóra zuhanástól. Messuát felkarjából kiindulva rendkívüli hideg árasztotta el. Felpillantott, Ramani arca mintha kellemesebb színt öltött volna az eddigi zöldesszürke árnyalatnál.

*


Ramani a kezéből kiinduló melegséget érzett, amint utánakapott az összeesni készülő idős nőnek. A melegség tovaterjedt az egész testébe, s úgy érezte, egy kicsit tisztult a fejében lévő villanások kaotikus halmaza. A fel-felbukkanó és elsüllyedő képek, arcok, hangok illatok emlékei, melyek eddig kavarogtak benne, kissé hátrébb szorultak. Eszébe jutott, hogy máskor is érzett már ilyen melegséget, de nem tudta volna pontosan megmondani, mikor. A hosszú sötétség előtt, vagy után. Úgy vélte, előtte is érzett valamit, de akkor olyan nagy volt a kavarodás:

Akkor képtelen volt mozogni, azt sem tudta, hogy ő kicsoda, a saját nevére sem emlékezett – még most sem derengett neki –, abban azonban teljesen bizonyos volt, hogy valami fontos dolgot kell még tennie. Csak bosszankodhatott magában. Egy idő után a szemhéján átszűrődő szűnni nem akaró fényt érzékelt.

Majd mindenféle hangok, tompa sírás hallatszott messziről. Nem értette, miért sírnak azok az emberek. Egyik sem jött a közelébe, pedig érezte, ha közelebb jönnének, és az energiájukból átadtak volna neki, meg tudott volna mozdulni. Azután általában egy ideig csend honolt körülötte, majd ismét a tompa sírások. Nem tudta meghatározni, hogy mennyi időt töltött a fényes helyen, mire egyszer közelebbről szólt hozzá valaki, egy férfihangot hallott, de hiába akart visszaemlékezni, mit mondhatott, képtelen volt rá. Annyiféle szó kavargott az elméjében, idegen szavak. Talán régen tudta a jelentésüket? Őszintén szólva abban a pillanatban cseppet sem érdekelte. A férfi energiáit érzékelte, de valami útját állta azoknak. Rettentően bosszantotta, hogy egy karnyújtásnyira lehet az az alak, és képtelen elvonni tőle a megfelelő mennyiségű életerőt. Azután történt valami, az akadály valahogy megszűnt, a férfi pedig hozzáért, de sajnos nem elég sokáig, hogy ő megerősödhessen. Valamilyen illatot is érzett előtte. Igen, akkor vett levegőt, nagyon ritkán vett levegőt, azóta csak egyszer, amikor a hideg, sötét helyen érezte azt a különös, meleg energiát. Azt sokkal erősebben áramlott felé, mint az öreg hölgyé...

A fényes helyről míg a sötétbe ért, nagy hangzavar vette körül, érezte a körülötte kavargó energiákat, de azok megint falba ütköztek, nem folyhattak akadálytalanul felé, ennek ellenére valamennyire mégis feltöltődött velük, bár korán sem eléggé, továbbra sem tudott mozogni, végül csend lett. Lassan minden hang elhalkult körülötte, a megszerzett erők elszálltak, ő pedig elaludt. Azután jött az az energia, ami sokkal erősebb volt az öreg hölgyénél, hiszen elég volt, csak a közelében lennie, hogy felébressze őt. Furcsa módon az energialökést akkor nem a kezében és a karjában, hanem a hajánál érezte meg, és utána hallotta egy nő hangját:

– Van itt valaki, aki segítséget kér?

Ramani továbbra is képtelen volt mozdulni, félálomszerű állapotban arra gondolt, hogy talán dörömbölnie kellene. Nemsokára az energiát egész közelről érezte, és látta is egy nő fénnyel körülölelt alakját. Valahogy tudta, hogy nem a saját szemével lát, hanem szellemi síkon találkoztak, talán ezért is lehetett erősebb a nő energiája, mint az öreg hölgynek. A nőből áradó melegség erővel töltötte őt fel, amint tudatosult a szellemi síkon is, hogy neki van teste, az lelki szemei előtt meg is jelent az, azonnal megragadta az asszony karját. Szüksége volt minden energiára, hogy kiszabadulhasson, hogy elvégezhesse a feladatát.

A nő azonban eltűnt, mielőtt elég életerőt adott volna át neki. De legalább már nem aludt vissza. Ismét hallott maga körül hangokat: rágcsálók motoszkálását a földben, a növények gyökereinek növekedését. Élt a világ körülötte, és az energiák áramlását már semmi sem akadályozta, elszívhatta őket a környezetéből. Lassan de biztosan erősebbnek és erősebbnek érezte magát. A közelében sorra megszűnt a motoszkálás, ahogy a növények és az állatkák elpusztultak. Egy idő után képes volt mozdítani a karjait, ekkor tudatosult benne, hogy be van zárva egy dobozszerű valamibe. A kardom! – Villant fel elméjében a fegyver képe. Azzal kiszabadulhatok –, gondolta. De hiába tapogatózott a szűk helyen, a kardja nem volt a közelében.

Ellopták! Vissza kell szereznem, akkor tudom csak a feladatom véghezvinni.

Bár ködös volt, hogy mit is kell csinálnia, azt viszont tudta, hogy a kardját meg kell szereznie bármi áron. Sokkal több energiára volt szüksége, mint gondolta, ahhoz, hogy kiszabaduljon.

Elképzelése sem volt arról, mennyi idő telhetett el, mire kitört a börtönéből. De nagy nehezen sikerült. A kripta ajtajával már nem kellett vesződnie, az magától kinyílt előtte. Először nem tudta, merre menjen, majd valami belső késztetéstől vezérelve elindult az egyik irányba. Esett az eső, kellemesen langyosnak érezte a cseppeket. Végtagjai mereven mozogtak, többször el is esett. A gyomtalan méterek egy részét négykézláb tette meg, majd ahogy kiért a parkba, jobban érezte magát. Lassan felállt, majd útnak indult, a parkon lévő mágiában sétálni felüdülés volt. Bár lábai még mereven mozogtak, határozottan erősebbnek érezte magát.

A park közepén álló impozáns házba vezették a léptei.

Amint benyitott, ismeretlen bizonyosság kerítette hatalmába, hogy ez a ház az övé, bár csak halványan tűntek ismerősnek a falak. A szalonba lépve önkéntelenül is ráparancsolt a képekre, hogy ne lássanak, ne halljanak, ne szóljanak, ne mozogjanak, hiszen nem akarta felverni a házat. A portrék szó nélkül engedelmeskedtek neki, ez erősítette benne azt az elképzelést, hogy ez a ház csakugyan az övé, főleg, hogy a kandalló is magától belobban, hogy melegítsen neki. Hosszan nézegette a kandalló feletti férfi portréját, és határozottan ismerősnek tűnt a barna, meleg szeme, ősz haja, de nem tudta hova tenni; ahogy a rátámadó öregasszonyt sem, pedig meg mert volna esküdni arra, hogy őt is látta már, de nem emlékezett élesen rá. Nem érhetek csak úgy hozzá –,villant fel elméjében a gondolat, ahogy az idős boszorkányra pillantott. Nem értette honnan jött ez a sugallat, de habozás nélkül engedelmeskedett neki. Ezért amennyire tudta, rendbe szedte a kezét, és felvette a kesztyűjét.

Most meg itt állt, az öreg hölgy hullája felett. Nem akarta megölni az asszonyt, nem akarta elszívni az összes életerejét. Ezzel csak felesleges bonyodalmat okozott magának. Egyszerűbb lett volna egy memóriatörlő átkot mondani rá, de nem tudta, hogy irányíthatná az energia elszívás technikáját.

Valamit kellene csinálni vele, nem hagyhatom itt –, gondolta, ahogy a halott asszonyra nézett.

Nem semmisítem meg a testét, még elkezdenék keresni, a végén még felfedezik, hogy megszöktem. Direkt vették el a kardom, hogy ne teljesíthessem be a feladatom. Ha megtalálnának, mielőtt visszaszerzem, és teljesen erőre kapok, megint bezárnának.

Nem tudta, kik vették el a kardját, de az okát illetően teljesen biztos volt a feltevésében. Az idős hölgy mellől elvette a varázspálcát, majd az asszonyt az egyik emeleti szobába cipelte, betette az ágyba, és betakarta. Így olybá tűnhetett, mintha álmában érte volna a halál, senki sem hozhatja összefüggésbe vele.

Ramani, mielőtt elindult volna a kardja keresésére módszeresen eltüntetett minden rá utaló nyomot a házból. A folyosóról bűvölte el a saras lábnyomait, amikor az egyik tükörbe pillantott. Közelebb lépett a fényes tárgyhoz. A kezét elhúzta az arca előtt, így már biztos lehetett abban, hogy akit lát, az ő maga. Elméjében kristály tisztán tudatosult, hogy ő micsoda is, egy decran, Nakbar isten élőholt szolgája.

Legalább már be tudta sorolni magát valahova, ha a nevére nem is emlékezett, és már az is megvilágosodott előtte, mi az a fontos dolog, amit meg kell tennie. Egy dimenziókaput kell kinyitnia, hogy az isten újra ebbe a világba léphessen. De hogy hogyan jut el odáig, hogy ezt valóban meg is tegye, homályos volt számára. A végcélt látta, de az odavezető utat nem.
Ha a kardom nálam lesz, tisztábban fogok látni –, gondolta.

A kardjára elég volt csak összpontosítani, hogy megtalálja a rejtekhelyét.


A Nakbar templomot védő átkok és bűbájok senkit sem riasztottak, mi több, a templom ajtaja magától kinyílt Ramani előtt. A lány könnyedén elővarázsolta a kardját az egyik sírból. Az éles fegyverhez érve végre teljes egésznek, sebezhetetlennek érezte magát. Már senki nem állhat útjába. A dobozból kivette a hajtincsét, majd a hajához illesztette. A tincs a hajkoronájához forrt, mintha sosem vágták volna le. A kard dobozát visszabűvölte a sír mélyére, és visszavarázsolta a márványtömböt is a helyére. Ezután egyenesen a templom szentélye felé vette az irányt; úgy érezte, mintha valami belső sugallat irányítaná lépteit. A szentély belsejét egy halvány fénnyel derengő kút világította meg. Ramaninak azonban nem kellett ennyi fény sem. A falra vésett rúnajelek az ő szemének kékesen vibráltak.

Az írásból kiderült, hogy nem egyedül kell véghezvinnie a feladatát, hogy rajta kívül is léteznek még decranok világszerte. Hogy a többi vezér segítségével fel kell ébresztenie az összes magukfajtát, mielőtt a dimenziókaput megnyitnák.

Miután elolvasta a jeleket, elindult, hogy végrehajtsa az első lépést. Egy Tikamhoz közeli szigetre kellett utaznia, hiszen a többi vezérel ott fog találkozni.

Tikamba hoppanált, és a mágikus kikötő felé igyekezett, útközben egy kötekedő, részeg csavargótól elvette annak hosszú, csuklyás, bő, fekete köpenyét, és magára kanyarította, a csuklyát mélyen az arcába húzta. Nem akart túl nagy feltűnést kelteni az emberek között.

A kikötőben többféle hajó megfordult, ő az egyik legkisebb és legigénytelenebb felé sietett. Úgy sejtette, ott nem kell felesleges kérdéseknek megfelelnie. És különben sem volt fontos számára a kényelem.

Nemrég érkezett meg egy hajnali utasszállító, boszorkányok és varázslók hada lepte el a kikötőt. Ennek ellenére Ramani elég gyorsan haladt helyinek tűnő emberek között. Hiszen voltak, akik ösztönösen elhúzódtak az útjából.

*


Hemione és Dumps professzor kora hajnalban érkeztek mágikus hajóval Jamanba.

– Miss Granger, siessünk a szállodába, hogy holnap korán kezdhessük a városnézést! – lépkedett a kikötőben sietősen Dumps professzor.

– Az első busz reggel hétkor indul – válaszolta Hermione, aki a papírjaiba mélyedve nem vette észre, hogy két nő megtorpant mellette, hogy átengedjenek egy sötét csuklyás alakot maguk előtt, ezért ő teljes erejéből nekiment az alaknak. Hermione úgy érezte, mintha egy oszlopnak ütközött volna, el is esett. Ahogy felpillantott, látta, hogy egy embernek rohant, azonban mire bocsánatot kérhetett volna, a sötét alak már tovább lépkedett.

– Lányom, nyissa ki a szemét! – pirított rá Dumps, miközben felsegítette.

– Nézze, kitérnek az útjából! – mondta maga elé Hermione, ahogy a sötét köpenyest követte a pillantásával. Rossz érzése támadt a láttán, a halálfalókat juttatta az eszébe.

– Biztos valami magas rangú valaki – legyintett Dumps. – Errefelé szigorúan veszik az ilyesféle tiszteletadást. Még jó, hogy sietett, és nem érezte sértésnek, hogy maga nekiment. Jobb, ha minél hamarabb eltűnünk innen, mielőtt meggondolná magát – hadarta Dumps, majd karon ragadta a bámészkodó Hermionét, és maga után húzta.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)