Egy beteljesületlen szerelem írta: G Lamaro

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Egy beteljesületlen szerelem

A King’s Cross állomás kilenc és háromnegyedik vágányának peronja ma is épp oly tömött, mint mindig, amikor itt jártam. Kivéve persze azt a néhány évet, amikor a Sötét Nagyúr rettegésben tartotta a varázslótársadalmat, de az már régen volt.
Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy immár nem én készülök Roxfortba, hanem a fiamat, Scorpiust kísértük ki Astoriával. A feleségem az utolsó instrukcióival látja el Scorpiust, aki méltósággal állva tűri a hosszas anyai búcsúzkodást. Pedig ha nem is látszik rajta, tudom, hogy nagyon unja már, és legszívesebben a vonatra ugrana, hogy a leendő barátaival lehessen. Érződik a belőle áradó feszültség, amit a vágyai és a kötelességtudat ellentéte okoz.
Körülöttünk jó néhány gyereknek hasonló próbát kell kiállniuk, és főleg a fiúk, köztük is az idősebbek láthatóan nehezen viselik a nyílt anyai gondoskodás eme eltúlzott példáját. Többen elhúzódnak a ruhájukat megigazító kezek elől, vagy fintorogva tűrik a szelíd anyai erőszakot.

Azt hiszem, ideje kimentenem a fiamat is az anyja kezei közül.
- Lassan ideje lesz felszállni a vonatra – fordulok a családom felé.
Astoria rám pillant, én pedig bólintok; itt és most megengedhető némi gyengédség kimutatása. Megöleli Scorpiust, és lágyan homlokon csókolja a nála csak egy fejjel alacsonyabb fiút.
- Légy jó, kisfiam, és ne hozz szégyent a Malfoy névre! – inti búcsúzóul. – Karácsonykor találkozunk.
- Úgy lesz, anya – válaszol a fiam, majd hozzám fordul, tudva, hogy tőlem is kap néhány jó tanácsot.
- Hallgass anyádra! De ennél is fontosabb, hogy magadra és a szüleidre ne hozz szégyent. Tudod, hogy miről beszélek – emlékeztetem korábbi beszélgetéseinkre, mire ő bólint, hogy érti. – Emlékezz mindenre, amiről korábban beszéltünk! Megkönnyítheti a helyzetedet, ha betartod, és megnehezítheti, ha nem tartod be a tanácsaimat.
- Rendben, apa. Igyekszem nem csalódást okozni.
- Nem is várok el mást tőled, fiam.
- Apa, kérdezhetek valamit? – teszi fel a kérdést halkabban.

Érzem, hogy most valami bizalmasabb jön, és tekintettel arra, hogy láthatóan feszült a téma miatt, engedékenyen bólintok.
- Mi lesz, ha mégsem a Mardekárba kerülök? – szinte suttogva mondja ki, amire kíváncsi.
- Ez szinte kizárt – válaszolom türelmesen. – De ha mégis megtörténne, nos, akkor egy másik házban kell megállnod a helyed.
- Nem fogsz haragudni érte? – kérdezi kicsit aggódva.
- Miért tenném? A Teszlek Süveg a legnagyobb erényeid alapján oszt be, azt pedig nehéz befolyásolni – magyarázom Scorpiusnak. – Minden ház erényei fontosak, mindegyikkel lehetsz sikeres és nagy ember. De mindkét szülőd mardekáros volt, és a süveg nagyon ritkán teszi más házba a gyereket, mint ahol a szülei voltak. De légy nyugodt, a te esetedben kétlem, hogy máshova kerülnél.
- Rendben, köszönöm, apa!
- Nincs mit, fiam – válaszolok. – Most pedig szállj fel a vonatra, mielőtt anyád ismét elkap, hogy még egyszer megigazítsa a ruhád, és ellenőrizze, hogy minden rendben van-e.
Scorpius lopva az anyjára pillant, majd cinkos mosollyal búcsút int, és már indul is a vonat lépcsőihez.

Ahogy a fiam felszáll a vonatra, körülnézve észreveszem, hogy Harry Potter is épp a fiával beszélget, előtte guggolva. Talán pont ugyanarról, amiről én beszéltem Scorpiusszal. Egy pillanatra a vágy és a csalódottság kerít hatalmába, hogy aztán átadja helyét a szomorú lemondásnak. Nekem már csak ez jutott. Nosztalgiával gondolok vissza ennek az egésznek a kezdetére. Képek villannak be a roxfortos éveinkről, de túl gyorsan, hogy elidőzhessek egy-egy emléken. Aztán lassulni kezd a képáradat, és már könnyebben beazonosítok jeleneteket. Az utolsó három, amikor Harry megátkoz a Sectumsemprával, majd amikor Dumbledore-ral állok szemben a csillagvizsgáló toronyban, végül, amikor Perselusszal menekülünk az iskolából, Harry pedig egyedül üldöz bennünket.
A következő jelenetnél pedig megáll a képek futása, és már a teljes emlék lepereg előttem.

***

A szalonban üldögéltünk apámmal és anyámmal, kihasználva a Sötét Nagyúr távollétét, beszélgettünk. Értékeltük a cseppet sem rózsás helyzetünket, és megpróbáltunk összeállítani egy mindenre kiterjedő stratégiacsomagot, amellyel túlélhetjük ezt a háborút, esetleg még jól is jöhetünk ki belőle. Persze, csak a jelenlegi viszonyokhoz képest...
Bella néni valahol a ház másik részén tartózkodott, így néhány kellően erős magánélet bűbáj védelme alatt viszonylag nyugodtan beszélhettünk. De még így is annyira halkan szóltunk egymáshoz, hogy alig értettük, mit mond a másik. Nem egyszer, a fontosabb dolgokat a Malfoy családi titkos jelbeszéddel közöltük, amit hárman ismertünk összesen. Nem bízhattunk senkiben.
Az akkori helyzetünk röviden és egyszerűen kifejezve: katasztrofális volt. A Sötét Nagyúr előtt leszerepeltünk, nem bízik többé bennünk. Apámnak nem sikerült megszereznie azt a jóslatot a Minisztériumban, ráadásul az Azkabanba került, eljátszva ezzel a becsületét a Nagyúr előtt. Ez után rajtam volt a sor, hogy helyrehozzam a családunk renoméját, de végül én is kudarcot vallottam. Ugyan Dumbledore meghalt, de Perselusnak kellett megölnie, én képtelen voltam rá.

Fogalmam sincs, mitől volt olyan lerongyolódott állapotban, de biztosan olyan kalandban volt része, amit rajta kívül legfeljebb a Nagyúr élhetett volna túl. Akármennyire is hóbortos volt az öreg, azt el kell ismerni, hogy a legnagyobb varázslók egyike volt. Ami pedig még rosszabbá tette a dolgot, túl közel állt Potterhez. Más esetben, egy idegent, vagy egy muglit talán meg tudtam volna ölni, bár erre is kevés az esély, de Potternek egyszerűen nem tudtam ekkora fájdalmat okozni. Arról már nem is beszélve, hogy Potter életben maradási esélyei drasztikusan romlottak Dumbledore halálával. Azt sem értettem, eddig hogy maradtak életben.
Weasley biztosan inkább csak hátráltatta, mint segítette, bár már az akkori hírek szerint is többször is jókor bénázott jó helyen a múltban, kihúzva a triót a bajból. Valami talán ragadt rá a bátyjairól és a barátairól a koszon kívül is. Biztosan Granger tudása segítette őket. Úgy látszik, alábecsültem azt a sárvérű – na jó, Potter kedvéért mugli születésű – lányt. Mindig is tudtam, hogy nagy tudást halmozott fel, de nem hittem volna, hogy alkalmazni is tudja olyan szinten, hogy a halálfalók ne találhassák meg őket. Mellesleg nem is nézett ki rosszul. Ha nem lenne sárvérű – mugli születésű –, még Parkinson helyére is pályázhatott volna. Mert hát a valódi érzelmeimet fedezni kell valakivel. Parkinson társadalmi szempontból tökéletes, és a teste is elfogadható, de minden más szempontból Merlin mentsen tőle. Kinek kell olyan társ, még ha csak álcázásnak is, aki bármikor hátba szúrhat? Grangerben még mindig előbb megbíznék, mint Parkinsonban.

Hirtelen zaj szakította félbe a gondolataimat. Valakik érkeztek, és anyám kiment megnézni, mit akarnak. Úgy látszik, elég fontos lehet, mert bejöhettek, sőt anyám egyenesen a szalonba vezette őket. Apámmal együtt felálltunk.
- Mi történt? – kérdezte apám.
- Azt állítják, elfogták Pottert – csendült anyám hűvös hangja. – Gyere ide, Draco!
Micsoda?! Elfogták Pottert? Az nem lehet! Miért kell odamennem? Miért kell szembenéznem vele?
Engedelmesen, de rettegve odasétáltam. Greyback megint odébb rángatta az egymáshoz kötözött foglyokat, hogy a csillár fénye Potterre essen.
- Na mondjad, fiú! Ő az? – recsegte.

Potter teljesen átalakult. Nagy valószínűséggel néhány ügyes varázslattal Granger torzította el az arcát, és nagyon jó munkát végzett. Alig ismertem fel. Az arca hatalmas, torz, fényes rózsaszínű labdává vált Granger varázslatától. Fekete haja a vállára lógott, és az állkapcsát sötét árnyék körítette. Ha nem ismertem volna minden vonását olyan jól, az első gondolatom biztosan az lett volna, hogy valaki más használja a szemüvegét. Elég megviseltnek látszott, de még így is jól nézett ki. Hogy mi van?! Potter jól néz ki?! Mi a fene van velem, Merlin szívecskés alsógatyájára? Mióta nézem én meg, hogy Potter jól néz-e ki? Vagy bármelyik fiú, vagy férfi jól néz-e ki? A sokk, ami attól a kósza gondolattól ért, teljesen lezsibbasztott.

- Nos, Draco? – Apám hangjában mohó izgalom csengett. – Ő az? Harry Potter?
Merlinre, most mit tegyek? – tértem magamhoz. Nem mondhatom meg az igazat, mert az Potter és a barátai halálát jelentené. A Nagyúr biztosan megölné őket. Harry Potter nem halhat meg! Azt nem tudnám elviselni, ha előttem halna meg. De le sem tagadhatom, mert ha más módon rájönnek a kilétére, nem csak nekik, nekem és a családomnak is annyi. Nem. Az egyetlen megoldás, ha bizonytalanságot színlelek. Potter álcája elég jó, hogy ezt megtehessem. Igen, ezzel időt nyerhetek nekik, és talán ismét megtörténik a csoda, mint már annyiszor, és kivágják magukat valahogy a bajból.
- Nem tudom… nem biztos.
- Nézd meg jobban! Közelebbről!
Apám nagyon izgatott volt, nem mostanában éreztem ki a hangjából ennyi feszültséget.

- Draco, ha mi adjuk át neki Pottert, a Sötét Nagyúr mindent megbocsá…
- Azért csak tartsuk észben, hogy ki fogta el őt, Mr. Malfoy! – szólt közbe fenyegetően Greyback.
- Hát persze, hát persze! – vágta rá türelmetlenül apám, s ő maga is odalépett Potterhez.
- Mit csináltak vele? – vonta kérdőre Greybacket apám. – Mitől van ilyen állapotban?
- Már így találtuk.
- Csalánártásnak nézem – dörmögte apám, s szürke szeme fürkészni kezdte Potter homlokát.
- Látok valamit – suttogta. – Lehet, hogy a sebhely az, csak megnyúlt a bőrrel együtt… Gyere csak, Draco, nézd meg te is! Mit gondolsz?
Miért kínzol, apám? Nem tudom megtenni! Nem tudom Harry Potter halálát okozni!

- Nem tudom – morogtam, és elindultam, hogy csatlakozzak a kandalló előtt álló anyámhoz.
- Biztosnak kell lennünk a dolgunkban – szólt oda anyám hideg, csengő hangon apámnak. – Csak akkor hívhatjuk a Sötét Nagyurat, ha kétséget kizáróan Potter az… Azt mondják, ez az övé – anyám a kökénypálcát vizsgálgatta –, de nem illik rá Ollivander leírása… ha ez tévedés, és mi ok nélkül szólítjuk a Sötét Nagyurat… Emlékezz, milyen sorsra jutott Rovel és Dolohov.
- Na és a sárvérű? – horkant fel Greyback. Potter kis híján elesett, mert a fejvadászok most megint rántottak egyet a foglyok csoportján, hogy a lány kerüljön a fénybe.

- Várjunk csak! – emelte fel a hangját anyám. – Igen… igen, ő az, ő volt ott Potterrel Madam Malkinnál! Láttam a képét a Prófétában! Nézd meg, Draco, ő a Granger-lány, igaz?
Ó, nem! Ne, kérlek, anyám ne tedd ezt velem!
- Lehet… igen. – mondtam, érezve, hogy most már nem tagadhatok. Túl feltűnő lenne.
A gyomrom lesüllyedt, és jeges félelem lett úrrá rajtam. A torkomban egy gombóc kezdett egyre nagyobbra növekedni. Lebuktak! Már nem tehetek semmit. Mindjárt hívni fogják a Nagyurat, és végignézhetem, amint halálra kínozzák őket. Nekünk ugyan jobb lesz, de Potter... Harry meghal! A barátaival együtt. A varázsvilág pedig végleg romlásba süllyed.
- Akkor ez meg a Weasley-kölyök! – kiáltott fel apám, miután a foglyok csoportját megkerülve Weasley elé lépett. – Ők azok, bizony, Potter cimborái! Nézd meg, Draco, ugye, ez Arthur Weasley fia, mi is a neve…
Rá se néztem Weasleyre, úgy feleltem. Nem volt értelme, pontosan tudtam az igazságot.
- Igen… Lehet, hogy ő az.

Kinyílt a szalon ajtaja, és felcsendült egy női hang, melynek hallatán Potterék láthatóan összerezzentek, és az én félelmem meghatványozódott.
- Mi van itt? Mi történt, Cissy?
Bella néni lassan megkerülte a foglyok csoportját, de mielőtt Potter elé ért volna, megállt, és megvető tekintettel Grangerre nézett.
- Nocsak… – szólt halkan. – Ez nem az a sárvérű lány? Az a Granger?
- De igen, ő az! Granger! – kapott a szaván apám. – És ha igaz, az ott mellette Potter! Potter és a barátai, végre elkaptuk őket!
- Potter!? – rikoltotta Bella néni. Hátrált egy lépést, hogy végigmérhesse Harryt. – Ez biztos? Azonnal értesítenünk kell a Sötét Nagyurat!
Egy rántással felhúzta talárja ujját. Megmagyarázhatatlan rettegés lett úrrá rajtam, amit igyekeztem leplezni, de az ezt követő események kissé homályosan maradtak meg bennem. Rettegtem, és fogalmam sem volt, miért.

Közben parázs vita alakult ki apám és Bella néni között, ki értesítse a Nagyurat. Aztán Bella néni figyelme a fejvadászok felé irányult, akikkel össze is veszett egy kardon. Kár volt nekik felidegesíteni. Szép sorban elkábította őket haragjában.
- Draco, vidd ki ezt a söpredéket! – szólt Bella néni az ájult férfiakra bökve, miután megtudta, amit akart. – Ha nincs merszed végezni velük, hagyd őket az udvaron, a többit elintézem.
- Ne merj így beszélni Dracóv… – fortyant fel anyám, de Bella néni letorkolta:
- Hallgass! El se tudod képzelni, milyen súlyos a helyzet! Nagyon nagy bajban vagyunk, Cissy!

Naná, hogy nagy bajban vagyunk! Pottert és társait elfogták, és nagy valószínűséggel a Nagyúr elé kerülnek. Ő pedig biztosan megkínozza és megöli őket. Nem igazán értettem, miért félek ettől ennyire. Rendben, sosem bírtam szenvtelenül nézni, ahogy megkínoztak valakit. Mindig undorodtam, még magamtól is, és tudtam, hogy nem tudnám ugyanezt megtenni senkivel, legalábbis nem ilyen szinten. Az is rendben, hogy titkon a Nagyúr bukásában reménykedtem, mert sokkal egyszerűbbnek, és összehasonlíthatatlanul kevésbé veszélyesnek tűnt az élet a Nagyúr nélkül. A pletykák szerint pedig egyedül Potter képes legyőzni a Sötét Nagyurat.

De tudtam, hogy nem csak erről van szó. Én kifejezetten Potteréket, pontosabban Harry Pottert féltettem. Igen, féltettem, és ez volt az, amit nem értettem. Harry Potter és a barátai életéért rettegtem! De hát miért? Hisz az ellenségeim voltak! Vagy mégsem? Csak én viselkedtem volna ellenségesen velük? Nem tudtam eldönteni. Weasley persze ellenséges volt velem mindig, de Potteren és Grangeren legtöbbször látszott, hogy csak „Malfoy-mentes” környezetet szeretnének, egyébként tesznek rá, mi van velem, vagy bármelyik mardekárossal. Na de akkor is! Miért rettegek az életükért? Ez olyasmi volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, és ez zavart. Nagyon. Teljesen tanácstalanul rágódtam ezen a kérdésen.

Bella néni néhány másodpercig csak állt, és nézte a rubintköves markolatú kardot. Azután a néma foglyokra emelte pillantását.
- Ha ez tényleg Potter, nem eshet bántódása – motyogta, inkább csak magának. – A Nagyúr maga akar végezni vele… de ha ezt meglátja… előbb meg kell tudnom…
Hirtelen ismét anyámhoz fordult.
- A foglyokat le kell vinni a pincébe, amíg kigondolom, hogy mitévők legyünk.
Némi vita után anyám lekísértette a foglyokat a pincébe, de Bella néni Grangert fent tartotta, hogy kivallathassa.
Miközben Bella néni elrángatta Grangert a többiektől, Greyback leterelte őket a pincébe, ahol már őriztünk néhány foglyot. Weasley néhányszor még Granger nevét kiabálta, de aztán elhallgatott. Valószínűleg Potter szólt rá, hogy ne vonyítson annyit, mivel Greyback már visszafelé tartott, nem akarva lemaradni a „műsorról”.

A „műsor” abból állt, hogy Bella néni kegyetlenül megkínozta Grangert, és közben arról kérdezgette, honnan szerezték a kardot. A griffendéles lány nagyon rosszul tűrte a kínzást, vergődött, sikoltozott, mint bárki más. De kitartott az igazánál, holott valamiért volt egy olyan érzésem, hogy hazudik, mint a vízfolyás, még ha nem is mindenben. Láttam már néhány kínzást, de Granger szenvedését annyira rossz volt nézni, hogy többször legszívesebben én is érte kiabáltam volna, mint Weasley a pincében. Nem egészen értettem, miért érzek iránta ennyivel több szánalmat. Talán, mert személyesen is ismerem, és alig több mint fél éve magam is átéltem ezt a Nagyúr által. Vagy egyszerűen azért, mert Potter barátnője, lopódzott a gondolataim közé egy újabb.
Bella néni még a kobold foglyunkat is felhozatta, ellenőriztetni, igazat mond-e Granger, miszerint találták, és sosem jártak Bella néni széfjében a Gringottsban, ahol az eredeti kardot őrizték.

Aztán elszabadult a pokol, amikor Bella néni Greybacknek akarta adni Grangert. A foglyok valahogy kiszabadultak, és ránk támadtak. Némi patthelyzet alakult ki, amikor pálcáinkat elvették, viszont Bella néni elkapta Grangert, és a torkának szegezett tőrével sakkban tartotta a támadóinkat. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék rajtuk, főleg, miután anyám utasított, vegyem el a pálcáikat.
Rövid idővel azután, hogy ezt megtettem, nyikorgást, majd pattanást hallottunk a plafon irányából, és felnézve a lezuhanó csillárt vettük észre. Bella néni épphogy csak félre tudott ugrani előle, de Granger és a kobold alatta maradt. Mindenfelé éles üvegszilánkok repkedtek, az arcomat is megvágta néhány. Vérző arcom elé kaptam a kezem, és összegörnyedtem, így védve magam a további sérülésektől.

Weasley Grangerék segítségére sietett, Potter pedig egy széket átugorva előttem termett, és megragadta a kezemben lévő pálcákat. Annyira meglepett vele, hogy alig jutott eszembe, hogy némi ellenállást kellene tanúsítanom. Persze, csak annyit, hogy ne úgy nézzen ki, simán átadtam neki a pálcákat. Azért küzdjön értük egy kicsit, még ha azt is kívántam, megszerezve a pálcákat, legyen esélyük a menekülésre.
Potter első mozdulata, miután kicsavarta a kezemből a pálcákat az volt, hogy mindhárom pálcát Greybackre fogta, és elkábította. A vérfarkast a plafonig dobta az átok, mostanában nem lesz rá gond. Anyám megpróbált kimenekíteni a tűzvonalból, de hirtelen az ajtó felé lendítette a pálcás kezét.
- Dobby! – sikoltotta anyám, s váratlan kitörésétől még Bella néni is megdermedt. – Te voltál!? Te dobtad le a csillárt…?
A pöttöm manó besietett a szobába, s remegő ujját anyámra szegezte.
- Nem bánthatjátok Harry Pottert! – sipította.
- Öld meg, Cissy! – rikácsolta Bella néni, de ekkor átok durrant, és anyám pálcája átrepült a szalon túlsó végébe.
- Mocskos kis majom! – üvöltötte Bella néni. – Hogy merészelsz megtámadni egy boszorkányt, hogy mersz gazdáid ellen fordulni!?
- Dobbynak nincs gazdája! – hangzott a dacos válasz. – Dobby szabad manó! Dobby azért jött, hogy megmentse Harry Pottert és a barátait!

Dobby valamikor apám házimanója volt, akit Potter egy igazán mardekáros trükkel felszabadított. Viszont arról fogalmam sem volt, miként fordulhatott ellenünk, és főleg hogy juthatott be. Bizonyára valami manó-varázslat, vagy a manó-törvényekkel kapcsolatos dolog, amit apámék elfelejtettek figyelembe venni a kúria védelmének kialakításánál. Lényegtelen. A fő, hogy Dobby itt van, és a segítségével Potteréknek van esélyük elmenekülni.

Potter hirtelen a homlokához kapott, majd Weasley-re kiáltott.
- Ron, kapd el, és INDULÁS!
Közben odadobta Weasley-nek az egyik pálcát, azután lehajolt, és kihúzta a koboldot a csillár alól. Vállára emelte a nyöszörgő kis testet, aki még mindig szorongatta a kardot, majd elkapta Dobby kezét, és hoppanált.
Mielőtt eltűntek volna, még láttam, hogy Bella néni valamit feléjük hajít. Sejtésem szerint a tőrét dobta el végső elkeseredésében. Nagyon reméltem, hogy nem Pottert találta el...

***

Hogy mi történt, amikor megérkezett a Sötét Nagyúr, nem szívesen emlékszem vissza. Már amire egyáltalán emlékszem. Mindnyájunkat megkínzott, ezúttal senkit nem hagyott ki, még Bella nénit sem, akivel azért általában elnézőbb volt. Én hamar eszméletemet vesztettem, de mint később kiderült, a többiek nem úszták meg olyan kevéssel, mint én. Napokba tellett, mire úgy, ahogy felépültünk a büntetésünkből.

Később hetekig foglalkoztatott az érzés, ami azon a napon a hatalmába kerített. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, nem tudtam elhinni, azt, amire minduntalan kilyukadtam. Vagyis inkább nem akartam elhinni, elfogadni: szerelmes voltam Harry Potterbe. Ráadásul elkezdtem fantáziálgatni róla. Ahogy öleljük, simogatjuk, sőt csókoljuk egymást. Néha ruhában, néha meglehetősen hiányos ruházatban.
Mindez már eleve nagy sokként ért, de az igazi baj az volt, hogy tudtam, ez a szerelem örökké viszonzatlan marad. Potternek – Harrynek – ott van Ginny Weasley, akivel – bármennyire is igyekeztek titkolni – tudtam, hogy szerelmesek egymásba. Az a szakítás, amit Dumbledore temetésén előadtak, és később a Weasley-lány igyekezett fenntartani a látszatot, egyszerűen kamu volt. Nem tudtam pontosan, mi volt a célja, de átláttam a függönyön, hogy csak eljátszották. Talán Potter így akarta védeni a szerelmét, talán más célja volt. Mindenesetre a lényeg ugyanaz maradt: nekem esélyem sem volt Potternél.

Hetek múlva értesültünk róla Roxfortban, hogy Potterék kirabolták a Gringotts bankot, egész pontosan Bella néni széfjét. Ezek őrültek! De sikeres őrültek. Sikerült nekik a lehetetlen, és a hírek szerint nem kicsi káoszt hagytak maguk után. Éreztem, hogy egyre fokozódik a feszültség, és hamarosan eldől a háború és a varázsvilág sorsa. Harry Potter és a Sötét Nagyúr össze fognak csapni, és így vagy úgy, de eldől ott és akkor, hogy ki nyeri meg ezt a háborút...

***

Az összecsapás hamarosan be is következett, mégpedig Roxfortban. Sejtelmem sem volt akkor, Potterék hogy jutottak be, de bejutottak, a Sötét Nagyúr pedig megostromolta az iskolát, hogy elfoghassa, és megölhesse Pottert.
A csata során többször is összefutottam Potterékkel, és amennyire tudtam, segítettem őket, persze úgy, hogy a valódi szándékaim ne derüljenek ki. Egy alkalommal Potter szó szerint megmentette az életemet, amiért nagyon hálás voltam neki. Az az idióta Crak táltostüzet indított el, aztán pedig elvesztette az uralmát felette. Oda is veszett, és majdnem mi is.

Aztán amikor a Nagyúr bevonult az iskolába Potter holttestével, valami megszakadt bennem. Olyan lelki fájdalmat éreztem, amit azelőtt még soha. Legszívesebben együtt sikoltottam, sírtam volna a Weasley-lánnyal és a többiekkel.
De Potter újabb meglepetést, majdhogynem sokkot okozott: eltűnt, és később élőként jelent meg. Nem tudom, hogy sikerülhetett neki, de ez az idegesítő griffendéles még a halált is kijátszotta!
Hamarosan Bella nénit megölte Weasley-ék anyja, mert rá mert támadni a lányára. Ezután már csak arra eszméltem, hogy Potter és a Nagyúr párbajra készülnek.
Ketten kerülgették egymást, mindenki más csak nézte őket. Potter pedig olyan nyugalommal, és néha értetlen kisgyerekeknek járó stílusban magyarázott valamit a Nagyúrnak, hogy velem együtt mindenki más csak nézett a sokktól.
Ha jól értettem, a Nagyúr sorozatos hibáit és gyengeségeit olvasta a fejére, egyre inkább felidegesítve őt. Esztelen griffendéles vakmerőség! Vagy mégsem? Hirtelen mindketten meglendítették a pálcájukat, a Nagyúr Dumbledore-ét, Potter pedig az enyémet. A Nagyúr halálos átka hatalmas csattanással ütközött össze Potter lefegyverző átkával, és visszapattanva kioltotta a küldője életét. Potter beváltotta a jóslatot, mely szerint ő az egyetlen, aki legyőzheti a Sötét Nagyurat.

A csatát követően a nagy örömünnep közepette igyekeztünk meghúzni magunkat, de igazából senki sem törődött velünk. Később kiderült, mivel apámék a csata során segítették Pottert, megmentve ezzel az életét, lehetővé tették neki, hogy legyőzze a Sötét Nagyurat. Potter és Granger vallomása alapján – nem lehet igaz, hogy ezek még azt is kiszúrták, hogy én is igyekeztem segíteni őket azzal, hogy visszafogtam magam is, és azt a két tökkelütöttet is – mindhármunkat felmentettek, hivatkozva arra, hogy kiemelkedő segítséget nyújtottunk halálfalóként a jó oldal győzelméhez, elárulva ezzel a Sötét Nagyurat.

Persze ezzel csak a börtöntől szabadultunk meg, a megbecsülésünk odalett. Apám megértve, hogy ő már nem sokat javíthat a Malfoy név renoméján, átadta nekem a családfő szerepét, amikor összeházasodtam Astoriával, és ő maga visszavonult a társadalmi életből, csak mint családtag jelent meg, ahol szükséges volt. Így is hosszú évek kemény munkájába tellett, mire úgy, ahogy sikerült helyreállítanunk a családunk becsületét.

***

Ma már ismét megbecsült polgárai vagyunk a varázslótársadalomnak. Na persze messze nincs olyan hatalmunk, mint apámnak volt korábban, de legalább nem néznek le a múltunk miatt, a jelent fogadják el, és az alapján ítélkeznek a legtöbben.
Harry Potter persze a csúcsra került, sokan istenítik, talán nagyobb tisztelet övezi, mint Dumbledore-t valaha is, miután legyőzte Grindelwaldot. Ami viszont meglepett, hogy Potter tényleg nem kedvelte ezt a hírnevet, mint ahogy azt el is mondta párszor a Roxfortban is, és később is. Sosem értettem ezt a viselkedést, de nagyon tetszett. Kiderült, hogy tényleg azért szakított Ginny Weasley-vel, hogy megvédje. A csata után ismét összejöttek, és néhány évvel később feleségül is vette. Most pedig három gyerek boldog szüleiként élik – amennyire ez az esetükben lehetséges – hétköznapi életüket.

Közben a Roxfort Expressz elindult, én pedig gépiesen intettem a fiamnak búcsúzóul, és karomat nyújtva Astoriának elindultunk a kijárat felé, hogy hazatérjünk.
Időközben megbarátkoztam a Potter iránti érzéseimmel is. Persze mélyen elrejtettem őket magamba, hiszen tudtam, hogy semmi esélyem sincs nála. De ettől még jól esik néha fantáziálni róla. Hol csak a sima együttlétről, hol pedig sokkal érdekesebb tevékenységekről, melyeknél a ruha csak időleges mellékszereplő. Na, nem mintha Astoriát nem szeretném. Szeretem őt, de az igazi szerelmet mindig is Harry Potter iránt éreztem, bár erről rajtam kívül nem tudott senki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ez kiderüljön. Senki soha nem szerzett, és nem is fog tudomást szerezni a szerelmemről Harry Potter iránt. A szerelemről, amely örök időkre beteljesületlen marad...




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)