Szárnyalás az égig írta: Szakkara

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Másnap korán ébredtem. Pár pillanatig a plafont néztem értetlenül. Amikor teljesen felébredtem, megkönnyebbülve sóhajtottam, amiért csak rosszat álmodtam; nem a bordélyházban vagyok. Gyorsan lemásztam az ágyról. A többiek is ébredeztek. Megmosakodtam, felvettem a vászonruhám, és a lányokkal elindultam dolgozni.

Eleinte csak egyszerű szabású ruhákat vasaltam.

– Mindig spricceld meg egy kis vízzel a felületet, mielőtt ráteszed a vasalót! – adta az utasítást Miss Green.

Nagyon melegem volt a tűzhelyek mellett. Fel kellett tűrnöm a ruhám ujját, hogy kibírjam a hőséget. A karjaim hamar kifáradtak a nehéz vasalóktól, és sokszor megégettem magam, ha nem figyeltem eléggé. Estére holtfáradtan dőltem ágyba, a kezeimen kisebb égési sérülések lüktettek. De nem bántam, jól éreztem magam amiatt, hogy rendesen keresem a kenyerem, tisztességes munkával.

A hetek alatt lassan beletanultam, mit milyen vasalóval kell kisimítani, igaz, eleinte volt egy-két hibám, de szerencsére nem tettem kárt az anyagokban. A lányokat is jobban megismertem. A legvidámabb a fekete hajú Abby Melon volt (már öltöztethetett is, mert két évig egy színházban dolgozott ezelőtt), ő sokat vitatkozott a mindig zsörtölődő barna hajú, vékony Lisa Rise-szal, ennek ellenére kedvelték egymást. A szőke álmodozó, Betty Almonds nagyon aranyos volt, és már az első napokban beleszeretett az egyik fiúba, aki a díszleteket eresztette le. Grisel Garcia, halványbarna bőrű, félig spanyol lány, szeretett táncolni. Gyakran spanyol dalokat énekelgetett – igen fals hangon – munka közben. Irina Petrova is külföldről jött, ahogy én, de ő törte az angolt. A lányok sokat viccelődtek rajta, amikor egy-egy szót félremagyarázott. Én szívesen beszélgettem vele, közben javítgattam a kiejtését, és egy idő után már kevesebb szót mondott illetve értett félre.
Egyre ritkábban voltak rémálmaim, egyre inkább éreztem magamat újra rendes embernek.

Egy hónap múlva több öltöztető asszony lebetegedett – megfázásos járvány tört ki –, így engem is felhívtak a felsőbb emeletekre segíteni. A jelmezeket sorrendbe raktuk a felvonások szerint, a Faustot adták azon az estén. Mikor felcsendültek a hangok, libabőrös lettem a fenséges zenétől, olyan különös volt a színfalak mögül nézni az egészet. Azelőtt, ha nagy ritkán eljutottam az operába, csak páholyból néztem az előadásokat. Nem sokat értettem a szövegből, mert olaszul énekeltek, de így is nagyon szép volt.

A felvonások között szinte letéptük a szereplők ruháját, gyorsan rájuk adtuk az újakat, és sietve eligazítottuk. Ezután nyomta a fodrász – ha kellett – a parókát a fejükre, vagy csak a hajukat igazgatta egy kicsit, a sminkes pedig púderpamacsaival járt körbe az énekesnők és az énekesek között. Mivel jól dolgoztam, Mrs. Beannek hála, ezután fent maradtam, és véglegesen öltöztetőnő lettem, de néha, ha vasalónőknél akadt hiány, akkor oda küldtek, amit nem bántam, hiszen azt is szívesen csináltam.

A karácsony munkával telt. Az ünnepi időszak minden estéjén telt ház volt, így kimerülten dőltem éjfél után az ágyamba. A két ünnep között volt egy-két nyugodtabb este, a lányokkal akkor ünnepeltünk.

Az operaháztól néhány utcányira szeptemberben nyitott meg egy kis cukrászda. Betty múlt hónapban egyszer elment oda az udvarlójával – a díszletes fiúval –, és azóta áradozott a helyről, meg arról, hogy ott lehet kapni New York legjobb csokoládé tortáját. Összedobtuk a pénzünket – kaptunk fejenként tíz-tíz pennyt karácsonyi ajándékként az igazgatóságtól –, és elmentünk megkóstolni a legendás édességet.

Februárra új darabot tűztek ki. Gaetano Donizettinek a Lucrezia Borgia című operáját. Több szereposztásban tervezték előadni. Az olvasópróbák, amiken összeénekelték az énekesek a darabot, már novembertől elkezdődtek. Az egyik szereposztás címszerepére vendégénekesként a híres olasz énekesnőt, Clarissa Rosanerót, hívták meg. A díva a világot járta, nem szerződött le véglegesen egy színházhoz sem, hiszen mindig több helyre hívták szereplésekre, illetve egyéni esteket is adott, ahol közkedvelt áriákat énekelt. A Nagy Rosanero – ahogy az énekesek, és az igazgatók áhítattal emlegették – január elején megérkezett a próbákra, és úgy tervezte, a premier után csak egy hónapig marad.
Akkoriban ismét vasalással töltöttem több időt, mert Irina és Betty is az ágyat nyomta. Influenzásak lettek. Én szerencsére gyorsan túlestem a nyavalyán, csak pár napot hiányoztam a munkából. Mrs. Bean többször megjelent nálunk, a vasalórészlegen, hogy kiszellőztesse a fejét, és beszélgessen barátnőjével.

– Anett, ezt a nőt nem bírom elviselni! – csapott az egyik üresen álló asztalra, erre mindannyian megrezdültünk ijedtünkben. – Mindig kritizálja a ruhákat, csak nyafog mindenért. Az előbb is, amikor Mrs. Anderson igazította rá a jelmezt, azzal vádolta, hogy direkt szurkálja a gombostűkkel! – háborgott, és beszéd közben kalimpált a kezével.

– Mrs. Andersonnak, igaz, hogy idős, de sosem remeg a keze, nem szokott szurkálni – fűzte hozzá Anett, aki teljes lelki nyugalommal vasalt egy fehér csupa-csipke blúzt.

– Így van! – kiáltott fel Mrs. Bean. – Én olyan mérges lettem, majdnem mondtam valamit… De aztán inkább lejöttem, még mielőtt valami butaságot csináltam volna – folytatta. – Az igazgató úr nem szeretné, ha a „nagy díva” megsértődne, és elmenne – húzta el a száját –, hiszen a jegyek már előre elkeltek az előadásokra.

Amikor Mrs. Bean így beszélt, örültem, hogy lent vasalgathatok, és nem kell hallgatnom a „nagy díva” kirohanásait.

Egyik nap nekem kellett előkészítenem a jelmezeket az esti előadásra, a színpad felől zongoraszót és egy csodás szoprán hangot hallottam. A Com'é bello, quale incanto-t énekelte a Lucretzia Borgiából. Olaszul volt, ezért nem értettem, de felismertem, mert az operát három főszereplős forgásban készültek előadni, és Adele Minortól, valamint Cecilia Dantontól, az operaház szerződött szopránjától már hallottam ezt az áriát a próbáik során. De ez sokkal szebben csengett, mint az övék. Ki is lestem a színpadra az egyik díszlet mögül, amit csak este tolnak be a helyére. Egy olajbarna bőrű, rendkívül szép, fekete hajú nőt láttam átszellemülten énekelni, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani hány éves. Olyan volt sötét, elegáns ruhájában, mint egy fekete angyal, aki vissza akarja énekelni magát a mennyekbe. Behunytam a szemem, és hallgattam a dalt, közben elképzeltem, ahogy ez a nő felrepül az égbe. Az idill azonban megszakadt, amikor affektáló köhécselés ütötte meg a fülem.

– Albert, már megint félre ütött a zongorán! – hallottam egy tökéletes angolsággal beszélő, magas, rikácsoló hangot. Először nem is tudtam honnan ered.

Kinyitottam a szemem. A fekete angyal elvesztette varázsát, olyan ember lett, mint a többi. Arcán látszottak az idő nyomai, így meg tudtam állapítani, hogy ötven év körüli lehet, de nagyon jól tartotta magát

– Asszonyom, én nem ütöttem félre, és ön is tökéletes volt – mondta a zongorista.

– Ne kezdje megint a hízelgést, ezzel nálam nem megy sokra. Vallja be, hogy elrontotta, és folytathatjuk a próbát – mondta szigorúan a fekete ruhás hölgy.

Ez a rikácsoló hang annyira elütött az előző finom énekhangtól, hogyha nem a saját szememmel látom, hogy ennek a nőnek a szája mozgott beszéd közben, azt gondoltam volna, valaki más, talán egy láthatatlan gonosz tündér veszekszik a zongoristával.

Albert Leavod ősz, pocakos férfi, az operaház legjobb zongoristája volt – azelőtt a világ minden táján telt házas koncerteket adott, de kora miatt már nem tudott annyit utazni. Nőtlen lévén élvezte az életet. Mrs. Bean mindig kipirult arccal mesélte, hogy az öreg Albert mennyi asszonyt meghódított már pályafutása során, és még ma is milyen vonzó – legalábbis számára. A főnökasszonyomnak nem lehetett felróni, hogy tetszett neki a zongorista, hiszen a férje már öt éve meghalt, és azóta nem talált rendes férfit magának.

Visszatérve az előző jelenethez, jobbnak láttam elsomfordálni, nehogy valamiért velem is kiabáljon a „nagy díva”, mert rájöttem – ha más nem is, a rikácsolása elárulta volna nekem – hogy Clarissa Rosanerót hallottam.

Eljött a február, és ezzel a Lucretzia Borgia premierje. Mrs. Bean gyakran sírógörcsöt kapott Rosanero asszonytól, csak úgy, mint a sminkes, a fodrász, vagy Kristina Ernst az egyik legkiválóbb öltöztetőnő, akit külön a díva rendelkezésére bocsátottak vendégszereplése idejéig. Kristinát végül annyira megviselték idegileg az énekesnő szeszélyei, hogy negyven fokos láza lett. Így be kellett ugranom, a pihenőnapomon, hogy a premier estéje jól sikerüljön. Persze nem én kerültem a helyére, hanem Mrs. Bean áldozta fel magát, én csak azért kellettem, hogy teljes legyen az öltöztetőnők létszáma ezen a fontos napon.

Már koránreggel bementem az operaházba, hogy a raktárban átnézzem a jelmezeket a többi lánnyal, felvarrjak egy esetleges hiányzó díszt vagy szalagot. Miközben dolgoztam elgondolkoztam azon, hogy mihez kezdjek magammal. Ezen a napon tudatosult bennem végleg, hogy elszabadultam a pokolból. Eddig gyakran rémálmok gyötörtek, hogy valójában még mindig a bordélyházban élek, és az öltöztető női munka az álom. Sokszor félve aludtam el, nem akartam ott felébredni. De már napok óta nem kísértettek rémálmok, és ma úgy ébredtem, hogy azon gondolkoztam, mihez kezdjek az életemmel. Pár éve még minden vágyam az volt csupán, hogy szerelmes legyek, és a választottammal egybekeljünk, gyerekeink legyenek, és boldogan éljünk. Azonban már tudtam, hogy az a szerelem, amit én elképzeltem, nem létezik, és férjhez sem akartam menni. A férfiakból egy életre elegem volt.

Ahogy vizsgáltam a ruhákat – minden gombjuk, szalagjuk megvan-e –, megijedtem attól, hogy céltalan az életem. Elkezdtem töprengeni, mi az, amit szeretnék csinálni. Például szívesen tanulnék nyelveket, valamilyen szakmát. Talán elmehetnék varrónőnek, és külföldre is szívesen elutaznék. Végül arra jutottam, hogy megtanulok varrni az itteni varrónők valamelyikétől, veszek nyelvkönyveket, és megpróbálok elsajátítani néhány idegen nyelvet. Elhatároztam, hogy az orosszal kezdem, mert abban Irina segíthet.

Egy meglazult lila masnit erősítettem egy szoknyaszegélyre, amikor Mrs. Bean megjelent.

– Oli, kérlek, segíts nekem, ezt a nőt már nem bírom! – Keze remegett az idegességtől. – Le kell mennem Anetthez, hogy lenyugodjak. Addig átvennéd tőlem? A többieket nem akarom megkérni, biztos faképnél hagynának. – Kényszeredetten elmosolyodott. – Csak ezeket a szalagokat kell fölerősíteni, annak a hisztikirálynőnek a ruhájára – mondta, és egy marék aranyszínű selyemszalagot nyomott a kezembe. – Vigyázz, mert benne van!

Értetlenül néztem rá.

– Mármint Rosanero benne van a ruhában – magyarázta. – Ne aggódj, húsz perc, és visszajövök, de ha most egy pillanatnál tovább ott kell maradnom vele, olyat teszek, amit magam is megbánok! – mondta még, azután biztatóan megveregette a vállamat, utána elsietett.

A szalagokat kisimítottam, elindultam a színpad felé. Már messziről hallottam a zongoraszót, a gyönyörű éneket, utána a díva ideges hangját. A főpróba előző este zajlott, de Rosanero a saját áriáit még átakarta venni, többször az esti előadás előtt.

A színpadon, a prológus díszlete, a velencei Palazzo Grimani teraszának fehér korlátja, mögötte a terasz egyik nagy ablakának valósághű festett képe foglalta el a helyet. Az ember első pillantásra tényleg elhitte, hogy Velencében jár. Azonban a terasz előtt a „vízben” föl-le járkáló ideges alak megtörte a képet.

– Nem lehet igaz, hogy ennyi fafejűvel legyek körbevéve! – nyafogta a fekete hajú nő.

Egyszer csak megállt, én hozzá szaladtam, ő rám nézett – először azt sem tudta, miért vagyok ott. – Észrevette a kezeimben az aranyszalagokat, és nagy kegyesen hátat fordított nekem, hogy fel tudjam tűzni a ruhájáról még hiányzó díszeket, közben továbbra is elégedetlenkedett.

– Én a lelkem is kiteszem, hogy tökéletes legyen az előadás, maga meg mindig félreüti azt a nyamvadt zongorát! Pedig az igazgató azt mondta, maga a legjobb – fröcsögte gúnyosan.

Albert nem tűrt tovább, paprikavörös fejjel felállt, felemelte a kottát, és teljes erejéből a földhöz vágta, ami jó hangosan nekicsapódott a színpadnak, utána elviharzott.

– Hogy merészel itt hagyni engem?! Kirúgatom, ha nem jön vissza egy percen belül! – kiabált a díva a zongorista után, de az hajthatatlannak bizonyult.

Nem tudom, mi ütött belém, talán mert nem szerettem, ha az embereket megsértik a szemem előtt, hirtelen kiszaladt a számon.

– Nem kellene így beszélnie Mr. Leavoddal, ő nem ütött félre.

Úgy éreztem, mintha a levegő megfagyott volna körülöttünk. A díva lassan megfordult, és fekete szemeit rám szegezte.

– Mit mondtál nekem? – kérdezte fojtott indulattal a hangjában.

– Nem kellene így beszélnie Mr. Leavoddal, ő nem ütött félre.

– Akkor nem hallottam rosszul, pedig azt hittem – mosolyodott el hidegen. – Nem tudom, hogy egy kis ruhatáros lányka, aki nem sokat konyíthat a zenéhez, milyen jogon oktat ki engem? – kérdezte hűvösen. – Attól, mert itt dolgozol, és talán meg tudod különböztetni a szopránt az alttól, még nem lesz hallásod a zenére – szólt gúnyosan.

– Régen zongoráztam, és tudom, hogy mit hallottam – feleltem bosszúsan.

– Régen zongoráztam, és tudom mit hallottam – gúnyolta ki affektálva a szavaimat. Jóízűen felkacagott. – Akkor lássuk a nagy zongoraművész kisasszonyt, van-e olyan rossz, mint Albert. – A zongora felé intett.

Meg kell mondjam, igencsak inamba szállt a bátorság, hiszen nagyon régen játszottam.

– Ha nem ülsz le, és nem kísérsz, esküszöm, hogy kirúgatom Albertet, még ha vissza is jönne! – fenyegetőzött.

Ez az érv mindent eldöntött. A kezeimben lévő arany szalagokat, a zongora tetejére tettem, felvettem a földről a kottát, fellapoztam a megfelelő résznél, leültem. Pár pillanatig néztem a hangjegyeket, és felidéztem magamban, hogy is kell egyáltalán zongorázni.

– Haladjunk, nem érünk rá egész nap! – türelmetlenkedett mögöttem a díva.

Nagy levegőt vettem, és elkezdtem játszani. Eleinte bátortalanul, de az ujjaim a körülményekhez képest gyorsan visszaidézték a régi leckéket, és egyre könnyebben ment. Ahogy meghallottam a díva hangját szívem hevesebben kezdett verni, hiszen rettenetesen izgultam, nehogy félre üssek, de őt megzavarta valami. Köhécselt egy kicsit.

– Félre ütöttél, és megzavartál – mondta hidegen.

– Nem ütöttem félre – fordultam felé, és a szemébe néztem.

– De igen.

– Nem. Talán csak maga felejtett el énekelni – fakadtam ki. Ahogy kiszaladt a számon, rájöttem, hogy ezt nem kellett volna mondom, de már nem volt mit tenni. Fel kellett vállalni a szavaimat.

– Hogy merészeled? – kérdezett elhűlve, a szemei villámokat szórtak.

– Nem szeretem, ha engem hibáztatnak valamiért, ami nem az én hibám – jelentettem ki.

A színpad végén a díva mögött megláttam Mrs. Beant, aki idegesen kalimpált felém, a jelzéseiből arra a következtetésre jutottam, hogy azt akarja, hallgassak el. Nem tartottam fontosnak ezt a vitát folytatni, ezért felálltam, és Mrs. Beanhez mentem.

– Te megőrültél? Tudom, hogy idegesítő, de ezért ki is rúgathat – szűrte halkan a fogai között.

– Nem érdekel, de akkor se beszéljen így senkivel – mondtam, és elindultam a raktár felé. Hallottam még, ahogy Mrs. Bean bocsánatot kért a nagy dívától a nevemben.

A masnis ruhához visszatérve ismét kezdtem megerősíteni a meglazult szalagot, közben még gondolkoztam a történteken, és arra jutottam, hogy tényleg nem érdekel, ha az a nő elbocsáttat. Szerencsére volt tartalékom. A számlámhoz csak egyszer nyúltam, a múlt hónapban, amikor Jane sírjára sírkövet csináltattam a fakereszt helyett. Elég pénzem maradt, hogy meg tudjak élni, még ha évekig nem is kapnék állást, de úgy éreztem, gyorsan találok másik munkát, hiszen az új nevemen nincs folt. Ha mégsem, legalább lesz időm nyelvet és szakmát tanulni.

A premier rendben lezajlott, utána minden este telt ház volt. Mindenki fellélegzett egy kissé, amiért nem bukott meg a darab. Mert hiába tökéletesek az énekesek, a jelmezek és a díszlettek, ha a nézőknek nincs hangulatuk az előadáshoz, simán megbukhat. Mindenki jobban dolgozott, miután már nem volt akkora a nyomás. A felmondási levelemet nem kaptam kézhez a vita után sem egy nappal, sem egy héttel.

Egyik este, az előadás után Mrs. Bean azzal jött hozzám, hogy a hisztikirálynő hívat engem. Tudtam, hogy a nagy díva, már csak két hetet tölt New Yorkban, utána visszamegy Milánóba, ahol a saját estjével bűvöli el a közönségét. Azt gondoltam, most akar kirúgatni. Mindenre felkészülve mentem fel a vörös szőnyeges emeleti folyosóra, ahonnan a főénekesek és énekesnők öltözői nyíltak. A mellékszereplők közös öltözőkben kaptak helyet. Az egyik barna ajtón cirkalmas arany betűkkel díszelgett Clarissa Rosanero neve. Bekopogtam.
– Szabad! – szűrődött ki a hangja.

Elfordítottam kilincset, és beléptem. Az öltöző minden területét virágcsokrok, illetve kosarak tömkelege borította, melyek között keskeny csapás vezetett egy impozáns méretű, tükrös fésülködő asztalhoz, ami előtt a nagy díva elegánsan ült.

– Tedd le valamelyik kosarat! Csinálj magadnak helyet – mutatott egy mesterien megszerkesztet, vörös rózsakosár felé, ami egy széken pihent. Én óvatosan letettem a földre a kosarat, és ültem le.

– Legutóbb nagyon tiszteletlenül beszéltél velem – kezdett bele. – Úgy gondolom, meg kellene válnod ettől a munkahelyedtől…

– Megértem, ha ki akar rúgatni – szóltam közbe.

– …de nem rúgatlak ki – folytatta. Hangja nyugodtan csengett. Nem rikácsolt vagy hisztizett.
Értetlenül néztem rá.

– Lányom, éppen most mondott fel az asszisztensem. Azt szeretném, ha te vennéd át a helyét. Zongorázni is tudsz, és tényleg… Nem ütötted félre. – Az utolsó mondatot félre pillantva, halkan elhadarta, mintha nehezére esne jól érthetően kimondani. Ismét rám nézett kedvesen elmosolyodott. – Velem jönnél a világ minden tájára? Nem kellene kétbalkezes öltöztetőnőkkel vesződnöm, meg ugyancsak botkezű zongoristákkal. Mit szólsz?

Nem jutottam szóhoz, el sem hittem, amit hallok.

– Nem hiszem, hogy ez a hely, legalábbis abban a minősítésben, amiben itt dolgozol, megfelelő lenne számodra – folytatta látva a habozásomat. – Szépen beszélsz, zongorázol, te nem vagy olyan, mint a többi iskolázatlan, buta liba, akik körülvesznek.

– Ne nevezze így őket, rendes lányok! – keltem a társaim védelmére.

– Bocsánat – motyogta a bajsza alatt, miközben egy láthatatlan porszemet lesöpört a karjáról. – Akkor elfogadod az ajánlatom? – pillantott rám. – Évente ötven dollárt kapsz, ezen kívül ellátást, az útiköltségeket én állom.

– Hízelgő az ajánlat, de maga nagyon idegesítő tud lenni – szaladt ki a számon, ami először eszembe jutott.

– Az igaz, egy hisztérika vagyok, de nem vagyok gonosz – mondta mosolyogva. – Látod, most sem rendezek jelenetet. Én maximalista vagyok, és nem bírom elviselni, ha valaki hátráltat a színpadon. De addig, amíg te nem szóltál vissza, nem vettem észre, hogy mennyire megbántottam másokat. Nekem kell valaki, aki néha rám szól, mert a végén annyira megutálnak, hogy sehova sem hívnak – fejezte be a körmeit nézegetve. – Nos, akkor elfogadod az ajánlatot?

– Még meg kell gondolnom – feleltem.

– Rendben, de ne sokáig töprengj, mert tízen ugranának a helyedbe.

Őszintén szólva, nem akartam Clarissa Rosanero asszisztense lenni, egy arrogáns, igazságtalan nőt láttam benne. A beszélgetésünk után is sokszor hallottam, ahogy veszekszik valakivel. Egyik nap éppen Lucretzia jelmezét vittem a mosodába, amikor sírás hangja ütötte meg a fülemet. Kinéztem a színpadra, ahol a Faust első jelenetének díszletei között, a műpókhálós poros dolgozószobában a széken ült egy nő, és az asztalra borulva sírdogált. Hozzá léptem.

– Rosanero asszony, valami baj van?

Ő felnézett, gyorsan megtörölte a szemét.

– Engem mindenki utál!

– Talán, Mrs. Rosanero, ha nem lenne ilyen rigolyás, akkor szeretnék.

– Nem vagyok Mrs., vagy Miss, csak Rosanero.

– Értem.

– És milyen díva lennék, allűrök nélkül!? Egy idő után csak a rigolyák maradnak – sóhajtotta szomorúan. – Na mindegy, elég a bőgésből – mondta, és megtörölte a szemét. – Holnap lesz az utolsó előadásom itt. Jut eszembe, gondolkoztál az ajánlatomon?

– Nem volt rá időm.

– Akkor döntsd el most! – nézett rám határozottan. – Ülj le, Mefisztónak csak estére kell – mutatott az íróasztal másik oldalán lévő székre.

Én óvatosan odébb húztam, és leültem. Nem tudom miért, de mindig azt hittem, ha egy díszlethez hozzáérnék, az összetörne. Így voltam ezzel akkor is. Bár gondolhattam volna, ha a nagydarab énekest, Frederic Addamst, aki Mefisztót játszotta, elbírta a szék, akkor alattam sem törik össze. Ennek ellenére minden pillanatban készen álltam az ugrásra, ha össze akar csuklani a bútordarab, ne essek a színpadra.

Valóban nem volt sok időm töprengeni az ajánlatán. És úgy véltem, miután nem tért vissza rá, hogy csak tréfált velem. Ahogy átfuttattam magamban a dolgokat, az agyam egyik fele azt súgta, hogy fogadjam el az ajánlatát, mert többet kereshetek, világot láthatok, amit egymagam nem járhatnék csak úgy be hajadon fejjel. A másik fele pedig le akart beszélni. Emlékeztetett rá, mennyire kiállhatatlan ez a nő, és hogy lehet, nem lenne türelmem hozzá.

Amíg töprengtem, az íróasztalra tett félig leégett gyertyát, és a műpókhálóval borított sárgás gipszkoponyát nézegettem, végül felpillantottam Rosaneróra. Szemében nem volt semmi gőg, vagy arrogancia. Michellre emlékeztetett. Abban a pillanatban úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatát, legalább világot látok, megismerem azokat a helyeket is, ahol apa járt régen, s amikről az útikönyvekben olvastam.
Az igazgató elfogadta a felmondásomat, és megkaptam a béremet. Reggel elpakoltam a holmijaim, a kis táskámban el is fért mindenem, hiszen semmit nem vettem azóta, amióta ide kerültem.
A lányok nagyon sajnálkoztak, amiért elmegyek.

– Biztos, hogy ezt akarod? Azt a nőt egy napig sem bírnám elviselni – mondta Lisa.

– Legalább világot láthatok, és ha mégsem bírnám vele, az igazgató úr azt mondta, bármikor visszajöhetek.

– Sok szerencsét – szólt, és megölelt, a többiek is így tettek.

Délelőtt elmentem a bankba, és havi állandó átutalást intéztem a köztemető részére, hogy a gondnok rendbe tartsa Jane sírját, és minden héten friss virágot vigyenek rá a nevemben, amíg távol leszek. Ezután a temetőbe is elkocsikáztam, útba ejtve egy virágboltot. Megbeszéltem a temető intézőjével, Mr. Doddal a dolgokat. Ő intézte a papírügyeket. Ezután a sírhoz mentem, és elköszöntem Jane-től.

– Nem tudom, mikor jövök legközelebb – sóhajtottam. – De ha erre járok, mindig benézek. Ne félj, minden héten kapsz friss virágot, elintéztem! Köszönök mindent.

Ezután visszatértem az operaházhoz, ahol Rosanero kisebb fogadás keretében elbúcsúzott az igazgatóságtól, és a társulattól. Estére már hajón voltunk, útban Itália felé.

A díva már az első naptól kezdve nyafogott, hogy tengeribeteg, és nem tudja megenni az ételeket, amiről véleményt kellett volna mondania a lelkes szakácsnak. Egyik nap végül felvilágosítottam róla, hogy nem tengeri beteg, hiszen nincs sem szédülése, sem hányingere. Valószínűbb, hogy csak finnyás, mert megtudta, hogy a szakács német, és előítéletei vannak a német konyhával szemben.

– Ez nem is igaz! – torkolt le.

– Akkor miért fintorgott, mikor bemutatták önnek, aki főz?

– Csak a tengeri betegség miatt volt – mondta védekezésképpen.

– Akkor még el sem indult a hajó – jegyeztem meg mellékesen.

Erre nem szólt semmit, de észrevettem, hogy húsz perc múlva elkezdte enni az ebédjét.

Angliát is érintettük, de én akkor nem mentem ki a fedélzetre. Nem akartam látni a szülőhazámat. Féltem, hogy olyan honvágy törne rám, hogy talán le is szaladnék a hajóról a kikötőbe, és nem akarnék eljönni onnan.

Március huszonötödikén Le Harve-ban, Franciaországban kötöttünk ki, de nem nézelődhettünk, a legelső vonattal Párizsba, onnan tovább Dijonba utaztunk. Addig elég gyors tempóval haladtunk, de Dijontól nem volt még megfelelően kiépítve a vasúthálózat, így egy nap pihenő után bérkocsival utaztunk tovább. Legközelebb Genéve-ben szálltunk meg. Másnap hajnalban indultunk tovább, hogy kisebb megállók után este nyolc óra körül végre megérkezzünk Milánóba.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)