A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


Az Angliai Mágikus Régészeti Akadémiára csend borult, ahogy elütötte az óra az éjjel tizenegyet. Csupán az őr óránkénti csörtetése törte meg a némaságot. Ted Archer két hete dolgozott itt, igen lelkiismeretesen, hiába mondta az elődje, Max Tower – aki nyugdíjba vonult –, hogy nem kell annyiszor körbejárni, ide úgysem tör be senki a „kacatokért”. Ted minden helyiségbe benézett, még a „ hullaraktárnak” csúfolt csontterembe is, ahol a különböző leleteket tárolták, pedig ezeket nem igen lopná el senki. Valójában nem csak csontok voltak a gondosan felcímkézett tárolókban, hanem rendes múmiák is. A legutóbbi nagy felfedezés leleteit is itt tartották. Azok nem a fémszerkezetű, robusztus polcokon pihentek a papírdobozokban, mint a többiek, hanem üvegburával lefedett boncasztalokon, ugyanis még igencsak vizsgálgatták őket, és a professzorok, meg a hallgatók nem akartak mindennap a dobozba rakásukkal bajlódni. Azzal érveltek, hogy a sok pakolászás árthat a testeknek. Ted szerint, csak lusták voltak.

A biztonsági mágus megtorpant. Az egyik boncasztal üresen állt, holott egy órája még ott feküdt rajta a díszes, vörös ruhás test. Ted nagyot nyelt idegességében. Betörtek ide, és elvittek egy leletet, amíg ő volt beosztva; holnap már nem kell bejönnie dolgozni, az tuti. Pedig úgy örült ennek a nyugis, biztos, állami melónak.

Csörömpölést hallott a szomszédos szobából.

Talán még nem lógtak meg a betörők, gondolta. Eloltotta a pálcáját, és halkan kilépett a folyosóra. Óvatosan a „Veszély! Mérgek, italok, ismeretlen folyadékok. Idegeneknek belépni Tilos!” feliratú ajtóhoz osont, fülét odatapasztotta.

Határozottan bentről jött a csörgés. Őszintén szólva semmi kedve sem volt bemenni, főleg, ha a dilis betörő összetört néhány ismeretlen eredetű löttyel telt fiolát, és mérgező gázokkal telt meg a szoba.

Ted, ne légy már nyuszi! Ha nem kapod el, akkor röpülsz innen, és akkor nem tudod fizetni a tartásdíjat, és az a gonosz banya volt nejed, pedig nem engedi, hogy lásd a lányod. A kis Sharaért muszáj a tettek mezejére lépned!

Bólintott magának, majd elfordította a kilincset és belépett.

A rácsos ablakokon alig szűrődött be a hold fénye, így a betörő vékony alakja csupán egy sötétebb foltnak tűnt a polcok között. A tolvaj nagyon belemerült valaminek a keresésébe, nem is figyelt fel Tedre; ujjai alatt, mint a zongora billentyűi, csörögtek az üvegcsék.

Ahogy az őr felmérte a terepet, megkönnyebbülve állapította meg, hogy a földön nem hevernek szanaszét üvegcserepekkel keretezett különféle löttyök csillogó pacái, tehát a betörő eddig nem tört össze semmit. Ted nem értette, a tolvaj miért nem gyújtott fényt a pálcájával, hiszen ilyen sötétségben el sem lehet olvasni a fiolák címkéjét.

Az alak abbahagyta a keresgélést, és halványan fénylő üvegcsék sokaságát vette magához. Ted csupán ezeknek a fioláknak a tartalmát ismerte fel. Amikor két hete az öreg őr, Max, körbevezette azt mondta: Megromlott emlékekkel telt üvegeknek diagnosztizálták a löttyöket a professzorok.

– Tegye azokat szépen vissza – szólt rá erélyesen a tolvajra Ted –, majd dobja el a pálcáját, és emelje magasba a kezét!

Ted már-már azt hitte, az előtte álló alak engedelmeskedik neki, de az, már amennyire a fiatal varázsló megállapíthatta a félhomályban, a fiolákat inkább a zsebébe süllyesztette, majd nevetett. Legalábbis Ted azt gondolta, hogy nevet, de a mély, rekedt hang, inkább hallatszott halálhörgésnek, mint nevetésnek.

– Tegye, amit mondok, mert különben meg kell átkoznom magát! – fenyegetőzött az őrvarázsló.

Az alak kiegyenesedett, majd Ted felé lépett. Az őrmágus sietve kábító átkot lőtt. Az átok fényében támadója vörös ruháján az aranyhímzések megcsillantak. A „hullaraktárból” eltűnt múmia állt előtte. Ted úgy vélte, elaludhatott a pultjánál, és csupán lidércnyomása van. Még akkor is azt hitte, hogy álmodik, amikor a csontos ujjak megmarkolták a vállát, és az érintés jegessége az egész testében tovaterjedt. Minden ereje elhagyta, még kiáltani sem tudott, ahogy az erős szorítástól eltört a válla. Mire lerogyott a padlóra, Ted Archer már nem élt.

*


A kis halászhajó gyorsan szelte a tengert. A fedélzeten csupán egy kapitány és két matróz teljesített szolgálatot. Chatur, aki első tisztnek titulálta magát, a fedélzeten őgyelgett, miközben nagyokat ásított. Az utas a hajóorrnál állt, és kitartóan nézte a tengert. Chaturt bosszantotta, hogy most nem aludhat, holott egész éjszaka halásztak. Utasuk hajnali három körül jött, amikor már majdnem kipakolták a teljes rakományt, ha csak tíz percet késik, senkit nem talált volna a fedélzeten. De sajnos még ott voltak. Eleinte Ravi kapitány hallani sem akart arról, hogy megint a tengerre menjen, de a sötét köpenyes erősködött. Végül pár percnyi egyezkedés után a kapitány kijött a kabinjából, és parancsot adott a vitorlák felvonására.

– Fiam, bontsa ki a vitorlákat, erősebb a szél, hamarabb odaérhetünk! – mondta a kapitány Chaturnak.

– Ha ennyire siet, miért nem ment mágikus hajóval? – húzta el a száját, miközben a köpenyes alakra pillantott a kapitány válla felett.

– Hallgasson el, még meghallja! – szűrte a fogai között Ravi kapitány.

Chatur nagyot sóhajtott, majd elkezdte kibontani a vitorlákat.

Az is bosszantotta, hogy nem énekelhet munka közben, mint szokott, illetve alig beszélhet Navinnal a másik matrózzal, ha mégis, csak suttogva, nehogy az utasukat megzavarják.

Miután lebontotta a vitorlákat, hosszú percekig figyelte a még mindig a hajó orrában álló alakot. Az szoborként állt ott, meg sem mozdult, nem lépett egyik lábáról a másikra, nem mozdította meg a karjait. Eddig sem voltak pozitív érzései vele kapcsolatban, hiszen a nagytermészetű kapitány, aki minden csip-csup ügyért képes volt leordítani a hajukat, és akitől a nagyobb hajók kapitányai is féltek, fülét farkát behúzva közlekedett miatta a saját hajóján. Persze Chatur és Navi hozzászoktak a férfi heves vérmérsékletéhez, és már évek óta nem vették magukra a kiabálásait, tudták, hogy a morcos külső valójában igen lágy szívet takar, de idegenek előtt a kapitány általában még jobban rá is játszott a morgó tengeri medve imázsára, nem riadt kisnyusziként viselkedett, mint most. Mindent összevetve különös utasuktól tartani kellett.

Chaturt ez rettentően idegesítette, inkább dacolni akart, ezért sem akart csendben lenni. De a furcsa mozdulatlanság miatt a lelkébe gyökerezett a félelem, és most érezte először azt, amit Navin már az út elején hangoztatott neki – de ő kinevette és gyenge idegzetűnek nevezte a fiatalabb matrózt –, hogy nem is egy ember az utasuk, hanem valami démon, vagy ilyesmi.

Chatur ezt a sejtését igazoltnak látta, amikor a kapitány a vitorlabontás után végül is megmondta a pontos úti célt, egy elhagyatott szigetet, aminek száz évvel ezelőttig nem is volt igazán neve, csak „A Sziget”-ként emlegették, de az akkori király felmérte Jaman környéki felségterületeit, és ő adatott a földdarabnak használhatóbb nevet, de azt már rég elfelejtették, az emberek inkább Agának, azaz elhagyatottnak nevezték.

Ez a hívogató, élettel teli sziget, nevéhez hűen valóban elhagyatott volt annak ellenére, hogy nem terült el olyan nagyon messze a tikami partoktól. Chatur távolabbi szigeteken is járt már, sőt kisebbeken is, ahol néhány falucskában éltek az emberek, és képesek voltak akár négy órát is Tikamig hajózni – ahelyett, hogy beköltöztek volna a városba –, ha olyasmit kellett beszerezni, amit nem tudtak előállítani, illetve ha hivatalos ügyeket kellett intézniük.

Az Aga, ahogy Chatur a nagyapjától hallotta a legendát, rövid ideig lakott volt, még a sziget névadásakor az akkori király telepített oda embereket, de azok valami oknál fogva majdnem mind meghaltak. Csak egy ember élte túl, aki utána őrült módjára viselkedett. A vizsgálatokból az derült ki, hogy valamiféle mérgező gyümölcsöt ehettek a szigetlakók, a túlélő is attól bolondulhatott meg, de a nép mást gondolt.

A túlélőt hiába nyilvánítottak eszelősnek a gyógyítók, az egyszerű emberek mégis az ő szavait vélték igaznak, és terjesztették egymás között. Azt beszélték, hogy az Aga gonosz szellemek, démonok lakhelye, így egy ember sem mert odaköltözni. Az évszázadok alatt a szájhagyomány elég erős hiedelemkört épített ki a sziget köré, amik apáról fiúra szálltak. Chatur hiába gondolt sok mendemondát ostobaságnak, az Agára ő sem szívesen lépett volna. Főleg nem most, mikor a különös utas láttán beigazolódni érezte a régi mendemondákat.



Az Aga szigetet bő két óra alatt érték el, már a horizont fölé emelkedett a nap. A kapitány egy csónakkal eresztette le az utast. A sötét alak alig kezdett el evezni, a kis halászhajó már fordult is vissza.

– Nem várjuk meg? – kérdezte Chatur a kapitányt.

– Nem, azt mondta hozzuk el ide, és térjünk vissza Tikamba.

– De, mi lesz...

– Chatur – intette le a kapitány –, ez a kis utazás meg sem történt. Kicsit tovább voltunk kint a hajóval, máskor is volt már ilyesmi.

A matróz még hozzá akart fűzni valamit, de Ravi kapitány szeme szigorúan villant, majd szokásához híven elkezdett kiabálni. Erre már a másik matróz is a fedélzetre sietett, és megkönnyebbülve elmosolyodott, amiért a kapitánya újból a régi volt.


*


Hermione legszívesebben még aludt volna, de a professzor hangosan dörömbölt az ajtaján hat órakor.

– Ébren vagyok! – kiáltott ki.

Feltápászkodott, majd elhúzta a függönyöket, mire élesen vakító fény töltötte be a szobát. Sokszor járt már külföldön, de nem tudta megszokni, hogy míg náluk november közepén alig süt a nap, és levelek sincsenek a fákon, addig a déli országokban még minden virul. A reggeli rutin elvégzése után, sietve magára kapta könnyű, nyári ruháját, nyakába akasztotta a turisták állandó kellékét, a fényképezőgépet, majd szalmakalapját a fejére illesztette, kis táskáját magához vette, és lement a szálloda éttermébe reggelizni. Dumps professzor már az egyik asztalnál várta.

– Engedelmével rendeltem önnek is.– Alig mondta ki a férfi, a pincér két hatalmas adag gyümölcssalátát hozott az asztalukhoz.

A nap folyamán Tikam minden egyes történelmi épületét megnézték, még a főpalotát is, igaz csak egy, az épületegyüttes méreteihez képest, apró részére léphettek be. Ott Jaman történelméről és a jelenlegi uralkodócsaládról tudhattak meg többet az érdeklődők. A templomokat is megnézték. Az egyik utolsóban jártak már, de Dumps professzor még nem rukkolt elő azzal, hogy hogyan is akar bejutni a Nakbar templomba, amit a városnéző körút nem ejtett útba. Sőt, már vissza is indult a turistabusz a hotel előtti térre, a kiindulóhelyre. Hermione, mint a többi turista, le akart szállni a végállomáson, de Dumps leintette, majd miután minden utas leszállt, a sofőrrel és az idegenvezetővel elegyedett szóba. A két férfi eleinte nagyon rázta a fejét, majd Hermione néhány bankjegyet látott megvillanni a kezek között. Ezután becsukódott a busz ajtaja, és elindultak.

– Maga megvesztegette őket? – kérdezte elhűlten Hermione. – Ennyi erővel mehettünk volna taxival is.

– Csak egy kis külön pénz, amiért a szolgálati időn kívül kivisznek minket a Nakbar templomhoz. Különben azt hiszi nem próbáltam taxit fogni? Még mielőtt maga lejött volna reggelizni, próbáltam, de senki nem vállalta el a fuvart, sima taxisok nem mehetnek csak úgy oda. De egy turistabusz az más, az eltévedhet arra véletlenül – válaszolta ártatlan arccal Dumps.

– De oda nem engednek be.

– Nyugodjon meg, tudom, mit csinálok – legyintet a férfi. – Nem ez lesz az első „tiltott hely”, ahova bemegyek. A pénz sok mindent megold. Biztos ott is van alulfizetett templomőr, vagy ilyesmi. Mindenhol vannak megkenhető emberek.

Bő fél órás út után megérkeztek a céljukhoz.

– Nagyon messze vagyunk a várostól – aggodalmaskodott Hermione, ahogy leszállt a buszról, és körbenézett a sík, lakatlan vidéken. A városból semmi sem látszott.

– Maximum tíz, tizenöt kilométerre – jegyezte meg könnyedén Dumps, miközben ő is lekászálódott a buszról.

Ezután elindultak az impozáns fekete márvány épület felé. Hermione a szeme elé emelte a fényképezőgépet és kattintgatott párat. Ki tudja? Hátha ilyen közelségből mégis lehet készíteni képeket. Ahogy visszanézte a digitális kamera képeit, elhúzta a száját, hiszen frissen készített fotói olyan zajosak voltak, hogy semmi érdemleges alakot nem lehetett kivenni belőlük.

A templom előtti lépcsősorhoz értek, amikor hallották, hogy a busz motorja felbődül.

– Álljanak meg! – kiabálták, de hiába szaladtak utána, a méretes jármű hamar pici ponttá zsugorodott a távolban.

– Jól átvertek minket! Ez az egész a maga hibája! Bérelhetett volna egy autót is, hogy kijöjjünk ide! – kiabálta Hermione.

– Nekem sajnos nincs jogosítványom mugli járművet vezetni, ahogy magának sem – válaszolta a professzor. – Mágikus járműveket meg nem bérelhetnek külföldiek.

– Most hogy jutunk vissza? Ebben az országban nem hoppanálhatunk és zsupszkulcsot sem készíthetünk külön engedély nélkül, zsupszkulcs központ meg nincs itt sehol! – intett körbe idegesen Hermione.

– Nyugodjon meg! Majd kitalálunk valamit.

– Ebben nem tudok kilométereket gyalogolni! – mutatott a szandáljára a lány.

– Veszek egy másikat, ha elkopott, rendben? De most inkább menjünk be – biccentett a templom felé a professzor.


A templom ajtaja zárva volt, és hiába dörömbölt rajta Dumps professzor, senki sem jött ki. Körbejárták a hatalmas épületet – Hermione lába már ettől megfájdult –, de semmilyen titkos ajtó nyomát nem találták. Dumps mérgelődött magában, amiért senki nem őrzi az épületet. Milyen templom ez, ahol nincsenek papok, meg különféle segédek? Bárhol járt a nagyvilágban, mindig volt valaki, akit meggyőzhetett arról, hogy engedje be valahová. Még a Tikami templomok is tele voltak mindenféle kispapokkal, meg ajtónyitogatókkal.

A nap kezdett lenyugodni.

– Ideje lenne visszaindulni – sóhajtotta Hermione, miközben legyezgette magát a szalmakalapjával.

Dumps csupán mérgesen bólintott, majd elindultak.

Tikam a közlekedési táblák szerint 15 kilométerre volt. Mivel Hermione lába, a szandáljára szórt kényelmi bűbájok ellenére is, gyorsan megfájdult, így négy óra helyett ötbe telt az út, egyetlen mugli, vagy mágikus járművet sem láttak. Hermione úgy vélte, nem a hétvége miatt nincs erre forgalom, valószínűbb, hogy hétköznaponként sem sok ember téved erre.

Rendesen rájuk esteledett, mire elérték Tikam szélét. Ott taxit fogtak maguknak, majd a szállodába hajtattak.

– Ha már eljöttünk idáig ne menjünk el üres kézzel – motyogta maga elé Dumps professzor, a liftben.

Hermione kérdőn nézett a férfira.

– Holnap elmegyünk abba az Akramba. Megnézzük annak az iskolatársának a sírját, talán valaki beenged a kriptába.

– A kripta lezáródott – jelentette ki fáradtan Hermione.

– Jó, de attól még hátha megtudunk valamit.

– Ginny azt mondta, lakik ott egy öreg hölgy – gondolkozott el hangosan Hermione. – Talán ő tud valamit mondani, de csak a családról.

– Annak a lánynak volt egy rúnakardja, igaz?

Hermione bólintott, mire a professzor folytatta.

– Valamiért, valahogy csak megkapta. Ha tudjuk, hogy kapják meg a kardot azok, akik most használják, a többi kard öröklésére is fényt deríthetünk, legalább valamit megtudunk, és nem mondhatja senki, hogy csak nyaralni jöttünk.

*


Másnap korán indultak a Tikami zsupszkulcs állomások egyikére, és reggel fél kilencre már Akram főterén találták magukat. Dumps körbenézett, majd miután megtalálta a piacteret, bement érdeklődni a kofáktól, hogy merre is van az Akbar birtok.

– Hiába mennek, nincs otthon senki – jelentette ki egy virágárus nő, miután elmagyarázta merre is van a birtok. – Messua elutazott két hétre, le van zárva minden.

– Én Ramani osztálytársa voltam. Csak meg akarom látogatni a sírját. Fordítsa ezt le – mondta Hermione Dumpsnak, aki eleget tett a kérésnek.

– Sajnálom, nem tudok segíteni, két hét múlva jön haza Messua. Talán írjanak üzenetet, és a főkapun lévő levelesládába dobják be – adott tanácsot az asszony.

– Most tényleg üzenetet írunk? – kérdezte Hermione, ahogy egy taxiba szálltak.

Hermione furcsának találta, hogy a taxis övén egy pálca lóg, és mégis autót vezet. Nagyon idegen volt számára, hogy egy varázsló mugli eszközt használjon, pedig tudta Jamanról, hogy itt a mugli és a mágus világ nem különült el szervesen egymástól.

– Mi mást tehetnénk? – vonta meg a vállát Dumps. – Persze nem maradunk itt két hétig, de megadom a címem, és a hölgy felveheti velem a kapcsolatot. Legfeljebb lelevelezzük az engem érdeklő témákat.

Nemsokára megérkeztek egy kovácsoltvas kapuhoz.

– Várjon meg itt! – szólt oda Dumps a taxisnak, az csak bólintott.

A kapu mögött egy szépen gondozott, hatalmas park és egy impozáns fehér épület látszott. Dumps közelebb lépett a kapuhoz. A biztonság kedvéért csöngetett is néhányat, hátha rosszul tudták a piacon, és a gondnokhölgy mégis itthon van. Hermione addig elővett a táskájából egy papírtömböt és egy töltőtollat, majd átadta Dumpsnak, aki gyorsan leírta az üzenetet, a címét és az időpontot, amikor itt járt, hogy a hölgy majd tudja, milyen régen is vár rá ez a levélke, végül a postaládába dobta. Már menni akartak, amikor a professzornak támadt egy ötlete, és visszafordult a kocsitól.

– Mit csinál? – kérdezte értetlenül Hermione.

– Megnézem nyitva van-e.

– Azt mondták, le van zárva.

– Rájöhetett volna már, hogy én általában nem hiszem el, amit az emberek mondanak. Máskülönben otthon üldögélnénk az Akadémián, papírok fölé görnyedve.

Dumps lenyomta a kapu kilincsét, ami nagy meglepetésére engedett. Belökte a kapu szárnyait.

– Én nem mennék be – cincogta Hermione. – Ki tudja, milyen átok védi a birtokot?

– Ide szerintem muglik is járnak. Talán azok hoznak ezt-azt a piacról. Nem hiszem, hogy olyan gyilkos átkok lennének kiszórva, amik nekik ártanának. És nyitva volt. Miért lenne nyitva, ha nem akarják, hogy bemenjenek rajta? – tette fel a költői kérdést a férfi, majd határozottan belépett.

A varázsló már húsz méternyit bement, és még semmilyen átok nem érte. Így Hermione is elindult utána.

– Maradjon itt, míg nem jövünk! – kiáltotta Dumps a taxisnak, mire az bólintott, és leállította a motort.


– Hahó, van itt valaki? – kiáltotta Dumps professzor, amikor belökte a félig nyitott főbejárati ajtót, majd óvatosan belépett a házba. – Hahó!

– Szerintem el kellene menni. Ez betörés – aggodalmaskodott Hermione.

– Nem betörés, nyitva volt az ajtó. Talán az öreg hölgy elfelejtette becsukni, biztos kiment még a hűvösebb időben a kriptához. Menjünk, keressük meg! – mondta Dumps, majd kilépett a házból, arra ügyelt, hogy Hermione véletlenül se csukja be maga mögött az ajtót, ha már oly' előzékenyen nyitva hagyták.

Dumps úgy vélte, amikor Messua elutazott, bizonyára nem szórta ki a megfelelő lezáró bűbájokat, talán elfelejtette. Megesik az ilyesmi az öreg boszorkákkal. Mindenesetre a professzor meg akart bizonyosodni arról, hogy a hölgy valóban nincs a birtokon, így szépen nyugodtan kutakodhat majd a házban. Persze bizonyára lesz olyan szoba, ahová nem juthat be, de hátha talál valami érdekeset.

A kriptához kis ösvény vezetett, így nemsokára oda is értek. Messua nem volt ott, a vázákban pedig fonnyadt virágok lógtak. Az öreg boszorkány tehát nem járt itt ezen a napon, valószínűleg tényleg elutazott.

– Miért ilyen itt minden? – nézett fintorogva Hermione a kriptát körülölelő kerítésen belülre, ahol életnek nyoma sem volt.

– Nem tudom, talán valami sötét átok fertőzte meg a földet – gondolkozott el hangosan a professzor, és karja már nyúlt is a kerítés ajtaja felé, de Hermione megfogta.

– Professzor nem engedhetem, hogy belépjen oda, baja eshet. Nézzen oda! – mutatott Hermione valamire. Dumps odapillantott, egy kisebb állat, talán mezei hörcsög teteme volt az, nem lehetett több pár naposnál. Ahogy Dumps jobban körbenézett, a száraz gazok között több állati tetemet vett észre, amik a hőség miatt már erősen lebomlottak, és fehér csontvázukat az ember először elszáradt fás szárú gyomnak nézte.

– Merlinre! – suttogta a férfi. – Ilyet még nem láttam.

– Talán jobb lenne menni.

– Térjünk vissza a házba, talán a hölgy írt valami naplószerűséget, és erről a jelenségről is említést tesz benne – mondta Dumps, majd hátat fordított a kriptának.

Dumps a földszinti szalonban nézelődött, Hermione nem értett egyet a kutakodással és inkább a folyosón topogott egy darabig. Úgy érezte, bűncselekményt követnek el azzal, hogy egy idegen házban vannak engedély nélkül. Csak szerencséjük volt eddig, hogy semmiféle riasztó bűbáj nem lépett életbe. Ez a momentum azért aggasztotta is. Nem hallott még olyan varázsló, illetve boszorkány lakta birtokról vagy házról, ahol nem volt valamiféle riasztó bűbáj kiszórva, főleg, hogyha másmilyen varázslat – parkrendbetartó például – élt.

Felidézte magában az Ősi mágikus falak és védelmek című könyvben tanultakat a birtokok és házak védelméről. Egy sima gondnok hiába is felejti el, a házakon, birtokokon lévő ősi vérmágia működésbe lép, kivéve, ha a ház tulajdonosa inaktiválja, és utána nem hozza ismét működésbe. Persze a vásárolt házak esetében több generációnak is ott kell élnie, mire az előző tulaj vérmágiája véglegesen elenyészik – általában inaktívvá teszik eladáskor –, de úgy tudta, ez a birtok évszázadok, sőt talán már ezer éve ugyanannak a családnak a birtokában volt. Tehát, ha nem aktiválódtak a védő átkok, az azt jelentené, hogy egy leszármazott szüntette meg őket, és nem szórta ki újból. De az utolsó Akbar, Ramani, két éve meghalt, neki pedig nem volt gyereke. Akkor meg miért nem pörkölte meg őket a birtokot védő átok?

Végül ő is belépett a szalonba, a szeme azonnal megakadt a portrékon.

– Dumps professzor, ezek a képek meg lettek dermesztve – állapította meg, és a kandalló feletti portréhoz lépett. Önkéntelenül eszébe jutottak az átkokat tanító professzora, Mcenzie szavai a mágikus képek, és a birtokokat védő ősi vérmágia közötti kapcsolatról:


A portrék összeköttetésben állnak a birtokot védő átokrendszerrel, hiszen a portrék könnyen felriaszthatják a háziakat, hívhatnak segítséget másik birtokon, házban lévő kereteik segítségével. Az átkok, még ha védő átoknak is hívják őket, mindig átkok maradnak – mondta a professzor –, ezért a varázslóknak tudniuk kell megvédeni magukat ellenük. Volt már eset, hogy egy birtokot védő átokrendszer arra a családra támadott, amit védeni volt hivatott. Azért kapcsolták a védelmező átkokat és mágiákat a képekhez, hogy ilyen esetekben, a képeket ledermesztve könnyen megszüntethetőek legyenek a védőátkok. Persze – kuncogott magában a professzor, mintha valami viccet akarna mesélni – ne dermesztő bűbájra gondoljanak. Ez csak amolyan szó a jelenségre. Egyszerűen arról van szó, hogy a családfő, megparancsolja a képeknek, hogy ne „éljenek”. Ne beszéljenek, mozogjanak, lássanak, és halljanak, olyanok legyenek, mint valami mugli képek. És a portrék engedelmeskednek, míg a gazdájuk nem parancsol mást nekik.

– He? – kérdezte Dumps ezzel visszahúzta Hermionét a jelenbe. A professzor az íróasztal fiókjaiban kutakodva, fel sem nézett a boszorkányra.

– Azért léphettünk be, mert megdermesztették a képeket – fejtette ki bővebben Hermione. – Az tanultuk, hogy csak a család tagjai tudják... Szóval talán jobb lenne elmennünk, nekem ez az egész nem tetszik, a végén még nagy bajba kerülhetünk – cincogta az ajkait harapdálva, remélte, meggyőzi a varázslót és mihamarabb eltűnnek innen.

– Biztos el akarják adni a birtokot, és csak így tudnak a potenciális vevők belépni – legyintett Dumps, majd felpillantott Hermionéra. – Kisasszony, máskor jobban figyeljen Mcenzie professzorra, a portrék dermesztésével kapcsolatban biztos azt is említette, hogy a család fején kívül még számos személy megdermesztheti a képeket, mint például az a valaki, akit a családfő kinevezett, vagy akire a családfő beszámíthatatlansága esetén átruházzák ezt a tisztséget, illetve az örökös. Biztos az örökös szüntette meg, mert, mint mondtam, el akarja adni. Ha valaki ránk törne, legalább azzal menthetjük ki magunkat, hogy csak meg akartuk nézni a házat, mivel meg szeretnénk venni.

Hermione megrázta a fejét Dumps sánta kifogása miatt. Úgy vélte, akár azt is mondhatná, hogy halálos átkok potyognak az égből, a férfi akkor is találna mentséget arra, hogy miért is „jogszerű” a betörésük. Ezután felment az emeletre. Talán mégis itthon van az idős asszony, csak nagyothall, és nem hallotta meg a csengőt, gondolta. Elvégre nem kell mindenkinek korán kelnie. Jobban érezte volna magát, ha egy a birtokhoz tartozó személy engedélyével tartózkodnak a házban.

– Jó napot! – kiáltotta az emeleti folyosón. – A nevem Hermione Granger.

Elhallgatott, semmi motoszkálást nem hallott. Megpróbált benyitni egy-két szobába, amik mellett elment, de nem járt sikerrel. A folyosó végén lévő ajtó kilincsét is lenyomta, az engedett. Egy hófehér szobába lépett, a bútorok, az ágytakaró is ebben a színben pompázott. Az ágy melletti éjjeliszekrényén egy üveg vázában jázmin illatozott, Hermione úgy vélte, fonnyadás gátló bűbáj hatására ilyen szép a virág. A vázához egy kép volt támasztva. Hermione a kezébe vette a képet, ami egy barna bőrű nőt, és egy szőke fehér férfit ábrázolt. Hermione úgy vélte, Ramani elhunyt szüleinek a fotóját látja, hiszen a férfi szeme pont olyan színű volt, mint Ramaninak, a nő alkata és arcvonásai pedig szintén lányt idézték. Felpillantott a képről, és ismét körbenézett a kifogástalan állapotú szobán.

Olyan, mintha bármikor fogadhatná a lakóját, gondolta. Visszatette a képet a helyére, majd kilépett a folyosóra. A következő emeletre ment, az egyik szoba kilincse itt is engedett. Kíváncsi volt, vajon kinek a szobájába lép. Kopogott, majd kinyitotta az ajtót. A helyiségben félhomály honolt az elfüggönyözött ablakok miatt, de ez is rendezettnek látszott, azonban míg az előző szobában senki nem tartózkodott, itt az ágytakaró árulkodóan dudorodott.

Lám igazam volt, gondolta Hermione, az idős hölgy elaludt. Hermione hangosan köszönt, miközben közelebb lépett az ágyhoz, halvány fényt bűvölt a pálcájával, és megrázogatta az asszony, és szólongatta de az nem riadt fel. Hermione közelebb hajolt az idős hölgyhöz, így a pálca fénye megvilágította Messua halott arcát. Hermione hatalmasat sikított, ahogy meglátta az üveges, semmibe meredő tekintetet, és elugrott az ágytól


– Dumps professzor! – kiáltotta.

Az öreg férfi nemsokára megjelent az ajtóban.

– Mi történt?

– Itt van a hölgy – mutatott az ágy felé. – Halott.

– A mindenségit!

– Jelentenünk kell – nyöszörögte vékony hangon Hermione.

– Egy frászt! – mondta indulatosan Dumps, miközben egy pálcaintéssel széthúzta a függönyöket, és Hermione szemét bántóan erős fény ömlött be a szobába. – Akkor ki tudja, meddig itt kell maradnunk az országban. Azt sem tudjuk, hogy halt meg, talán még gyilkossággal is vádolnának minket, míg ki nem derül, hogy nem erőszakos halált halt.

Dumps közelebb lépett a halotthoz, felemelte a takarót, és szemügyre vette, lát-e rajta valami különöset.

– Ennyi erővel akár Adava Kedavra is érhette – sóhajtotta. – És úgy tűnik, valaki bántotta – mutatott a nő rövid ujjú hálóinges jobb karjára, amin jól kivehetően emberi ujjak formája sötétlett. – Minél előbb el kell tűnnünk innen, nehogy ránk kenjék a dolgot – sziszegte idegesen maga elé a férfi.

– De a taxis.... – vágott közbe ijedten Hermione.

– Majd törlöm a memóriáját – intette le Dumps a lányt.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)