Szárnyalás az égig írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Milánóban Rosanero saját, három szobás lakásában laktunk, amit egy idősebb cseléd, Julia, tartott rendben lelkiismeretesen akkor is, amikor asszonya éppen távol volt. Megérkezésünk másnapján Rosanero első dolga volt elvinni a varrónőjéhez, hogy ruhákat csináltasson nekem, mert, ahogy mondta: az ő asszisztense nem jelenhet meg rongyosan. A varrónő után kisebb városnézést iktattunk be.

Milánó gyönyörű város! Ez volt az első, amit megállapítottam róla. Mindenfelé látnivalók sokasága terült el, kezdve a Dóm tértől, ez volt a város központja, és a Dómtól – ez volt a legszebb épület, amit életemben láttam – egészen az Ambrosiana könyvtárig, aminek egy palota adott otthont. Megnéztem Leonardo Da Vinci szobrát, több templomot, amiknek a nevére nem emlékszem már, és a történetem szempontjából legérdekesebb épületet, a világhírű operaházat, a Scalát.

Míg a Metropolitan az újszerűségével, addig a Scala régi értékeivel nyűgözött le. Megtudtam, hogy 1778-ban nyitotta meg kapuit, és a világ egyik legnagyobb operaháza. Rosanero, amikor beléptünk az épületbe azt ecsetelte, hogy milyen nagy zeneszerzők jártak itt, például Salieri, Mozart, Bellini, illetve a kortárs Verdi. Ettől még nagyobb csodának éltem meg, hogy olyan lépcsőkön lépkedhetek, amit előttem neves muzsikusok koptattak, a több mint száz esztendő során.

A nagy díva elé valóssággal futva jöttek az igazgatók, és kezet csókoltak neki, s olaszul hadarták el bókjaikat, amikből én egy kukkot sem értettem. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy a munkaadómon kívül, lehet, senki sem beszéli a nyelvemet, és ez megijesztett.


A nagy díva asszisztensének lenni nem volt egyszerű feladat. Rosanero asszony szoros napirendet követett. Igaz, az ebédet Julia főzte, ő járt piacra, és tartotta rendben a házat, a reggelit nekem kellett elkészítenem a dívának.

Rosanero minden reggel mézes tejet ivott. Tejet csak a sarki tejárustól lehetett venni, kizárólag a hajnali szállítmányból. Ezt az én feladatom volt beszerezni. Eleinte rettentő nehezen értettem meg magam a tejárussal. Munkaadómtól kaptam két szótárat olasz-angolt és angol-olaszt, azokban keresgéltem a szavakat, illetve az árus is megmutatta, ő mit akar mondani. Reggeli után elkezdődött a próba. Rosanero nem elégedett meg azzal, hogy zongorázzak neki. Énekelnem is kellett vele, hiába tiltakoztam, hogy nem tudok, legalábbis az ő szintjén nem.

– Énekelni mindenki tud – legyintett. – A duettekhez kell egy másik hangot is hallanom, hogy tökéletes legyek – mondta ellentmondást nem tűrően.

Amint elkezdtem, persze mindig egyből kijavított, hogy másképp énekeljek, tanácsokkal látott el, például, hogy miképpen vegyem a levegőt…

Kora délután rendbe kellett tennem a parókáit – öt darab volt belőle –, hátha kedve lesz felvenni valamelyiket a lakása és az opera közötti rövid útra. Általában csak akkor vette fel őket, ha sétálni kívánt, és nem akarta, hogy a szellő az igazi haját kócolja össze. A vendéghajból készült frizurát nem kellett félteni attól, hogy tönkremegy a séta alatt. Délután a Scalába mentünk, én szótárakkal a kezemben elkértem a ruhatárosoktól a fellépőruhákat, majd az öltözőben elrendeztem őket.

Rosanero sokat kötözködött, mint általában, de én próbáltam lenyugtatni, hogy semmi értelme idegesítenie magát apró dolgok miatt, a nézők nem a ruhagombja vagy a brossa miatt jönnek el, hanem hallani akarják a hangját. Általában – nem mindig – elismerte, hogy megint elvetette a sulykot, és újabban már nagy erőfeszítések árán, bocsánatot is kért azoktól, akiknek lekiabálta előtte a haját. Három óra után langyos teát hoztam a művésznőnek, aki, miután megitta, egy szót sem szólt (sokak megkönnyebbülésére), csak skálázott és énekelt.

Ha valami mondandója volt valakinek, azt leírta. A fodrászt és a sminkest is nekem kellett előkerítenem, ha nem jelentek meg percre pontosan. De akármilyen bonyodalmak adódtak napközben, estére Clarissa Rosanero teljes pompájában tündökölt a színpadon, és elbűvölte a közönséget az áriáival és a híres énekesekkel előadott duettjeivel. Amikor először pillantottam ki a nézőtérre megijedtem a tömegtől – azelőtt a Metben sosem néztem ki esténként, nem volt rá időm –, csodálattal adóztam a dívának, hogy nem csuklik el a hangja ennyi ember előtt.


Pár hónap múlva, már minden gördülékenyebben ment. A szótáraimat, azért még magamnál tartottam, hátha egy-egy szó nem jut eszembe, de ritkán vettem elő őket. A tejárus és minden boltos – újabban a munkaadóm csak a nemrég megnyílt pékség áruiból volt hajlandó fogyasztani – megértette a mondandómat. Jó érzés volt érteni az engem körülvevő embereket a piacon, a főtéren vagy az operaházban.

A próbák során könnyebben énekeltem, mint eleinte. Régebben hamar megfájdult a torkom, de újabban már nem is éreztem. Rosanero ismét elővette a zongora elütős téveszméjét, ilyenkor egy kicsit abbahagytuk a próbát, mert megsértődött, ha én ellentmondtam: „Márpedig nem ütöttem félre.” Azután húsz perc múlva, mintha misem történt volna, megszólalt:

– Folytassuk a munkát, eleget pihentél!

Ehhez nem fűztem hozzá semmit. Megismertem már annyira, hogy tudjam, nem szereti elismerni, ha nincs igaza.

Egyik nap a szokásosnál is kötözködősebb volt, olyannyira, hogy nem maradt csendben a háromórai teája után. Amint megigazítottam a ruháját úgy, ahogy kérte, belekötött a fodrászba.

– Signor Tucci, ez magának frizura? – rikácsolta. – Így nem állhatok ki a közönség elé!

– Signora Rosanero, tegnapelőtt is ezt a frizurát készítettem, és akkor nem volt vele gondja – mondta a vékony, rövid hajú, gyér bajszú férfi.

– Már megint kezdi? Nézze meg, hogy áll a hajam! – sopánkodott a díva, és mérgesen tapogatta a tökéletesen álló frizuráját, miközben a tükrében nézte magát.

– Szerintem tökéletesen áll a haja – jegyeztem meg tárgyilagosan angolul.

Nem akartam idegenek előtt vitatkozni vele, úgy, hogy megértsék, mit mondok neki –, ránéztem azzal a pillantással, amit a vele töltött hónapok során kifejlesztettem, ami azt jelentette, hogy megint hisztizik. Ő erre elhúzta a száját, és elzavarta a fodrászt.

A továbbiakban csak magában duzzogott. Amikor elérkezett az idő, kilépett a színpadra, és mint mindig, azzá a fekete angyallá változott, amilyennek először láttam és hallottam. Az utolsó ária magas hangját gyönyörűen tartotta ki, a közönség állva tapsolt neki, de én láttam egy árnyékot elsuhanni az arcán, és a mosolya sem tűnt olyan természetesnek, mint máskor. Mikor az előadás után beléptem az öltözőbe, ő szomorúan roskadt a székére, és mereven nézett maga elé. Nem vidították fel a virágok, amiket kapott, pedig mindig úgy örült nekik, mint egy kisgyerek – amíg nem unta el őket, körülbelül húsz perc után. Hozzáléptem, és megérintettem a vállát. Ő felnézett rám, a szeme mély fájdalmat és szomorúságot sugárzott.

– Mindennek vége van – csak ennyit suttogott, és újra maga elé nézett.

– Mi a baj?

– Hozd a kabátomat, kérlek!

Miután hazaértünk, a szobájába vonult, még vacsorázni sem kívánt. Másnap reggel elkészítettem neki a mézes tejet, és beléptem hozzá. Ő még hálóruhában feküdt az ágyában, kibontott haja kócosan omlott a párnájára, pedig ilyenkor már teljes öltözékben szokott ülni az íróasztala mellett, és zsörtölődik, amiért késtem egy percet.

– Nem érzi jól magát? – kérdeztem, miközben letettem a tejet az éjjeliszekrényre. – Hívjak orvost?

– Az orvos nem segíthet már rajtam – suttogta elhaló hangon.

– Mi a baj? Nekem elmondhatja – szóltam, és az ágyra ültem.

Ő rám nézett, a szemei megteltek könnyel, és sírni kezdett.

– Elvesztettem a hangomat.

– Ez butaság, tegnap is olyan szépen énekelt!

A fejét csóválta.

– Nem tudod, mekkora erőfeszítésembe került. Nem is tartottam ki teljes ideig az utolsó hangokat. Különben szégyenszemre a színpadon némultam volna el. Talán örökre – erre a megállapítására ijedten a szájához kapta a kezét, mintha valami káromkodás szaladt ki volna rajta.

– Ezt csak beképzeli – veregettem meg a vállát.

– Nem, nem – csóválta a fejélt. – Már régóta éreztem, hogy baj lesz, ezért is kötözködtem mindenkivel… például Alberttel, hogy félreüt a zongorán. Egyre többször kellett pihennem a próbák során. – Nagyot sóhajtott. – Érzem, hogy képtelen vagyok egész estés előadásokat énekelni, már sosem kaphatok rendes szerepeket – zokogott. – A közönség már nem fog tapsolni nekem, pedig annál jobb érzés nincs a világon, minden rosszat elfeledtet az emberrel. Semmi értelme nincs az életemnek!

– Ne mondjon ilyet, rengeteg más dolgot csinálhat az éneklésen kívül – próbáltam vigasztalni.

Úgy nézett rám, mint egy félkegyelműre.

– Te nem tudod, milyen a színpad, ha egyszer is hallanád, látnád, ahogy neked tapsolnak, akkor megértenéd, amiről be… – Nem folytatta, átsuhant valami az arcán. Úgy nézett rám, mintha először látna. – Megvan! Tudom már, mit kell tennem! – mondta felvidult arccal, és felült az ágyában. – Te fogsz énekelni helyettem – jelentette ki.

– Én? – kérdeztem elképedve. – Már megbocsásson, de a rajongói könnyen észreveszik, hogy megváltozott a hangja, és én amúgy sem tudok énekelni.

– Nem úgy értettem, hogy én állok a színpadon és tátogok, amíg te énekelsz – nevette el magát. – Hanem te állsz ki.

– Á, dehogy, nem tudok olyan szinten énekelni – ellenkeztem.

Ő nem figyelt az ellenérveimre. Kipattant az ágyból, felvette a házikabátját, és közben tervezgetett. Izgatottan járkált fel-alá a szobában, fekete tincsei könnyű fátyolként lebegtek utána.

– Jól énekelsz, őstehetség vagy, nekem elhiheted, és rengeteget tanultál, amióta velem vagy – bólogatott. – Jó-jó, igaz, hogy egész estés darabot nem tudnál még elénekelni, de egy mellék…

– Én nem akarok énekelni!

Ő rám nézett, mint, aki álomból ébredt. Letérdelt elém, és megfogta a kezem.

– Oli, kérlek, ez az egyetlen esélyem, hogy ne felejtsenek el!

– Nem.

– Tudod mit? Egy fellépésbe egyezz bele, egy kicsi szerepbe! – Az ujjaival is mutatta milyen kicsi szerep lenne. – Ha azután sem tetszik ez a pálya, akkor nem erőltetem.

Könyörgően nézett rám nagy, fekete szemeivel, arcáról még nem száradtak fel az előző sírás nyomai. Nagyon megsajnáltam, de nem akartam színpadra lépni, ha felismerne valaki, akkor Rosanero is megutálna engem a múltam miatt.

– Nem lehet.

– Miért vagy ilyen kegyetlen? Elnézed, hogy egy vénasszony itt térden állva könyörögjön neked! – kiáltott rám. – Csak egyszer! Kérlek! Kérlek! – szólt kedvesebben, reménykedve megszorította a kezemet.

– Nem lehet, mert felismerhetnek – szaladt ki a számon.

Ő értetlenül nézett rám.

– Attól félsz, hogy lenéznének azért, mert öltöztetőnő voltál?

– Nem – válaszoltam, és kimentem a nappaliba.

Sírás fojtogatta a torkomat, hiszen be kellett látnom, hogy a múltam elől nem szaladhatok el, hiába van álnevem. Egy kétségbeesett asszony kívánságát sem teljesíthetem, pedig szívesen teljesíteném. Hallottam, hogy kijött utánam.

– Mi a baj? Mondd el! – szólt hozzám kedvesen, és megsimogatta a vállamat.

– Ha elmondom, akkor meg fog utálni.

– Ha nem vagy hozzám őszinte, akkor el is mehetsz! – csattant fel sértődötten, és elkapta a vállamról a kezét.

– Talán jobb, ha elmegyek – mondtam, és besiettem a szobámba pakolni. Nem volt sok holmim, így negyed óra alatt készen lettem. Már az ajtóban álltam, amikor utánam kiáltott.

– Olivia, ne menj el! Nem akartalak megbántani. Kérlek, mondd el, mi a baj, nem foglak utálni miatta! – hangja megértően csengett.

Megfordultam, ő kérdőn nézett rám. Arra gondoltam, joga van tudni kit is alkalmazott. Így leraktam a csomagom az ajtó mellé. A nappaliban leültem az asztalhoz, ő velem szemben foglalt helyet.

– Sajnálom, hogy nem voltam őszinte önnel, de most mindent elmondok, amit tudni lehet rólam. Először is az igazi nevem nem Olivia Willner, hanem Manon Mildborow… – kezdtem bele a történetembe, miközben az asztal csipketerítőjét figyeltem. Nem mertem ránézni, nem akartam látni, hogy az arcáról miképpen olvad le a megértés, és hogyan fagy rá az utálat és az undor fintora. A történetem végén óvatosan rápillantottam. Könnyes szemmel nézett rám, felállt, és megölelt.

– Ó, kicsikém, milyen szörnyű dolgokat kellett átélned! – mondta szipogva. – Én nem ítéllek el, és senkinek nincs joga hozzá. És te se ítéld el magad, ne dobd el a tehetséged, mert félsz, hogy megszólnak! – mondta, és leguggolt elém és a szemembe nézett. – Már csak azért is énekelned kellene, hogy megmutasd a világnak: te nem szégyelled, nem ítéled el magad.

– De felismernek – vetettem ellene.

– Az opera egy teljesen más világ. Engem sem ismernek fel az utcán, ha nem vagyok úgy kikészítve, mint a színpadon. Különben is, minden színésznőről azt hiszik, hogy könnyűvérű.

Észrevette, hogy ez nem éppen a legjobb érv volt arra, hogy rábírjon a szerepre.

– De mi rá fogunk cáfolni erre a tévhitre, rendben? – hadarta. – Ezenkívül a külsőd is átalakíthatjuk, ha ennyire aggodalmaskodsz – mondta. Felpattant, és eltűnt, hogy a szobájából kihozza az egyik barna parókáját. A hajam kontyba kötötte, leszorította egy anyaggal, ezután rám tette a parókát, gondosan eligazította, utána tükröt nyomott a kezembe.

– Látod? Így teljesen másképpen nézel ki, és még az új neved is jobban illik hozzád. Valahogy mindig úgy éreztem, az Olivia nem illik a szőke hajadhoz.

Igaza volt. A barna paróka teljesen megváltoztatta a kinézetem, lehet, még én sem ismertem volna fel magam, ha szembe jövök az utcán.

– A szemöldöködet befesthetjük barnára. Tucci ért hozzá, de a hajadat biztos nem festené be, szőke hajat befesteni szerinte bűn.

Rosanero nagyon beleélte magát a dologba, és én is elkezdtem hinni benne, hogy tényleg átalakulhatok. Igazán Olivia lehetek!

– Akkor sem tudok énekelni – hűtöttem le a lelkesedését.

– Csak egy kicsi szerep, és bebizonyítom neked, hogy tudsz – mondta, és a kezét nyújtotta felém.

– Áll az alku, de ha nem tetszik, akkor nem kell énekelnem többet – kötöttem az ebet a karóhoz, miközben kezet ráztunk.

– Rendben – mosolyodott el –, és mostantól hívj Clarissának, és ne magázz.

– Megpróbálom… Clarissa.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)