A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Hermione keze még a mágikus hajón is remegett. Azt hitte, hogy az utolsó pillanatban lekapcsolják és letartóztatják őket a vámnál egy olyan gyilkosság miatt – ha az történt egyáltalán –, amit el sem követtek. Alig várta, hogy hazaérjen, és ezt az egész ügyet elfelejthesse.

Angliában azonban a megnyugvás helyett további izgalom érte. A Régészeti Akadémia teljesen felbolydult amiatt, hogy két napja valami huligánok betörtek, megölték az éjjeliőrt, ráadásul ellopták az egyik múmiát, a különleges emlékfiolákkal együtt. Hermionét nagyon megrázta Ted Archer halála, hiszen ő segítette munkához a mugliszármazású varázslót, akinek a volt feleségével évfolyamtársak voltak. Amanda, Ted exneje a Hollóhátba járt, és gyakran találkoztak Hermionéval a könyvtárban, amolyan felszínes barátság szövődött köztük az évek során. A nő kérésére segített Hermione a férfinak megcsípni az éjjeliőri állást, hogy a varázslónak végre normális munkája legyen, és rendesen fizethesse a tartásdíjat.

A csontkamrába és a különböző mérgek és ismeretlen italok raktárába nem léphetett be senki, a nyomozás jelenlegi szakaszában.

Hermionét és Dumps professzort is kikérdezte az esettel kapcsolatban a nyomozást vezető auror.

– A mérgekkel teli raktárban találták meg. A halál okát még nem tudjuk, talán valami folyadék. Nem értünk a régi löttyökhöz – csóválta a fejét az ősz hajú auror Dumps irodájában. Hermione és a professzor a vendégeknek fenntartott kényelmes székeken ültek egymás mellett, míg a sötét mágus vadász az íróasztalnak támaszkodva mondta el, mi történt Ted Archerrel. – Tessék, esetleg van valami ötletük, hogy mi okozhatta ezt. A kollégáik azt mondták, maguk talán tudnak segíteni.

Az auror képeket adott Hermione és Dumps kezébe. Hermione felsikkantott, amint meglátta Ted Archer vállának egy részéről készült képeket, amiken olyan foltok voltak, mint amilyet az Akbar birtok gondnok boszorkányának a karján látott.

Az auror kérdőn felvonta a szemöldökét. Dumps Hermionére pillantott, a lány megértette, hogy csendben kell maradnia.

– Semmi – hadarta remegő hangon Hermione. – Csak ismertem Tedet, és ez a kép... El sem hiszem, hogy meghalt! – sóhajtotta szomorúan. – Olyan kicsi még a lánya!

Úgy tűnt az auror elégedett volt a válasszal, majd némi habozás után megszólalt.

– Értem. Sajnálom, de ezeket is meg kell nézniük. – A kezében lévő maradék képekkel babrált, majd Dumps professzornak adta át. – Mr. Archer kissé megváltozott a betörés éjszakáján. Valamelyik fiolában volt olyan szer, ami ilyesmit okozhat?

Hermione először nem akart a képekre nézni, elég volt neki az előbbi sokk, de a professzor elkerekedett szemét látva, maga is kíváncsi lett, min lepődött meg ennyire a férfi, így ő is a fotókra sandított.

– Biztos, hogy ő az? – kérdezte Hermione, pillantása az auror és a kép között cikázott.

– A belépő galleonja, illetve a ruháján lévő névtáblácska alapján azonosítottuk, mivel a pálcáját nem találtuk nála, ezenkívül a volt felesége is megerősítette a feltevésünket.

Hermione hosszan nézte a fényképet, amin egy aggastyán feküdt a padlón Ted Archer névtáblájával díszített egyenruhában. Ted alig múlt huszonöt éves. Hermionénak fogalma sem volt, hogy mitől öregedhetett meg a férfi egy éjszaka alatt.


– Szólnunk kellene arról a jamani esetről – köszörülte meg a torkát Hermione, miután az auror magukra hagyta őket Dumps irodájában. – Az a lenyomat Ted vállán...

– Nem szólunk senkinek semmiről! – fojtotta a lányba a szót a varázsló. – Különben sincs köze a két esetnek egymáshoz.

– De azok a foltok!

– Tedet bizonyára valamilyen öregítő átok érte, talán ezért látszott meg jobban rajta a betörővel való dulakodás után némi véraláfutás – magyarázta Dummps.

– Némi véraláfutás? – kérdezte felháborodottan a boszorkány.

– A jamani esetnél semmi ilyen nem volt – fejezte be a mondandóját a professzor.

– Az a boszorkány öreg volt, talán azért nem tűnt még öregebbnek, de sosem láttuk azelőtt, honnan tudhatjuk, hogy nem változott meg? – kérdezte az idegességtől magas hangon Hermione.

– Lányom, hallgasson rám! A két esetnek semmi köze egymáshoz ! – mondta fojtott indulattal Dumps professzor, és szigorúan Hermione szemébe nézett. – Ha jártatja a száját, a végén börtönbe jutunk! Talán csak betörésért fognak a jamani varázslóbörtönbe zárni, de valószínűbb, hogy simán ránk kenik a nyanya halálát, és mire kinyomozzák az igazságot, az előzetes letartóztatás ideje alatt ott pusztulunk meg a Linnában – sziszegte. – Ezt akarja?

– Nem, de... – pillantott félre a boszorkány.

– Nincs semmi de! – lépett Hermione látóterébe a professzor, és ismét a lány szemébe nézett. – Én nem akarok abba a börtönbe kerülni. Elég sokat hallottam róla. Százszor inkább a régi Azkaban, mint az a hely akár egy napra is.

– Én mondtam, hogy ne menjünk be a házba! – fűzte hozzá Hermione, miközben állta a férfi tekintetét.

– Ki gondolta, hogy egy hullát találunk? – vonta meg a vállát Dumps, majd az íróasztala mögé lépett, és igazgatni kezdte a papírjait. Még egyszer felpillantott Hermionéra. – Jobban tette volna, ha mellettem marad, és nem mászkál az emeleten. Akkor boldog tudatlanságban élhetnénk.


*


Ramani előtt, ahogy kilépett a csónakból, a küldetéséhez vezető homályos út egy része kitisztult. Így határozott léptekkel elindult a sziget belseje felé. Nem tudta, mennyit sétált – egy kicsit sem érezte fáradtnak magát –, amikor egy növényekkel sűrűn benőtt barlangszájhoz ért. Kardja egyetlen mágikus suhintásával eltüntette maga elől a buja növényzetet, és belépett a barlangba. Emberi szem számára sötétség honolt odabent, de Ramani tökéletesen látott.

Nemsokára el is ért a céljához, egy hatalmas, lapos kőedényhez, melyet mint valami elemvény, egy sziklatömb tartott, így Ramani mellkasáig ért az edény. Leült a földre, keresztbe fonta lábait, és várta a társait.

Fogalma sem volt, mióta ülhetett a barlangban, mire lépteket hallott. A zaj erősödött, Ramani felállt, ekkorra megjelent hat csontvázszerű alak. Ramani első pillantásra felmérte, hogy a többiek évszázadok, sőt talán évezredek óta várták ezt a pillanatot. Pergamenszerű bőrük élesen feszült kiálló csontjaikra, szemük beesett; egyiküknek csupán sötét szemgödrében pislákolt az az ezüstszín köd, ami a többiek szemén ült. Másoknak a fejtetején a lefoszlott bőr alól a sárgás koponya villant. A legjobb állapotban egy vérvörös ruhás alak volt.

Ő szólalt meg, miután mindenki az edényhez lépett.

– Eljött az idő! – recsegte, majd ruhája belső zsebéből több, ezüstösen fénylő fiolát halászott elő, tartalmukat a kőedénybe öntötte, ami színültig telt az ezüstszínű folyadékkal, annak ellenére, milyen kicsik voltak az üvegcsék. Az edény alján kéken felfénylett egy bonyolult rúnajel, erre Ramani csak úgy, mint a társai, az edény fölé hajolt, és arcát a folyadékba merítette. Úgy érezte, mintha milliónyi idegen emlékkép, gondolat, bűbáj, átok, ártás, számára eddig ismeretlen varázsigék sokasága száguldana és tapadna meg egyszerre az elméjén, és mintha az ő kusza emlékei kiröppentek volna a fejéből, hogy a többiek elméjén áthaladva visszatérjenek hozzá.

Végül a kavargó ismeretek káoszában hirtelen rend lett, legalábbis már nem száguldottak Ramani elméjében a gondolatok és az emlékek. A boszorkány feje eddig is elég zavaros volt, most kótyagosnak érezte magát a sok újdonságtól. Saját emlékeit pedig még inkább köd takarta, a többiek emlékei ellenben élesen lüktettek az agyában. Társai közül néhányan már, mint például az üreges szemű és a vörös ruhás „éltek” decrantként; az utóbbi emlékei ragadták meg Ramani figyelmét leginkább. A férfi képes volt pontosan felidézni életét, mely során híres paplovag volt, és az ártatlanokat védte, ahogy a kis csapata is. A haláláról szóló emlékképek is élesek voltak. Legjobb barátjának tartott varázsló ellene és társasága ellen fordult, elárulta őket, amikor készek voltak a zsarnok király ellen harcolni a nép érdekében. Lemészárolták őket, sötét átkokkal eltörték kardjaikat – ez akkoriban a megalázás egyik jele volt. De aztán a zsarnok be akarta olvasztatni fegyvereket, és akkor mind összeforrt. Azok az embereket, akik akkor a kardhoz értek elevenen porrá égtek, a vörös taláros és társai pedig szinte azonnal erőre kaptak. Akkoriban Nakbar a földön járt, hozzá sereglettek, az isten azonban nem vitte még magával őket a másik világba, inkább kialakított nekik egy szentélyt, ahol várhatták a megfelelő pillanatot. Nakbar a szentélyükbe tett egy gömb alakú tárolót, fényes folyadékkal telt fiolákkal. Azt mondta, hogy mikor eljön az idő, használják fel, s ő majd vezeti lépteiket.

Ramani hangokat hallott, a társai hangját, majd meg is látta maga körül őket. Olyan volt, mintha egy sötét teremben álltak volna, aminek csak a közepét világította be fentről valamilyen fényforrás. Ahogy jobban körbenézett, a terem falain halványan rúnajeleket fedezett fel.

– Elmétek immár összekapcsolódott – hallott Ramani egy kellemes hangot, majd a kör közepén a semmiből egy magas, sötét, hosszú hajú férfi tűnt elő. Tudta, hogy maga Nakbar isten jelent meg előtte. – Ettől a pillanattól fogva már hatalmas távolságokról is tudtok kommunikálni egymással. Ideje a feladatotokra koncentrálnotok. – Az isten szertefoszlott, utána mindent vörös köd borított be, ami addig kavargott, míg végül lassan egy képpé alakult.

– Itt nyithatjátok meg a dimenziókaput – szólalt meg ismét Nakbar.

Ramani előtt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola képe jelent meg. A lánynak halványan derengett, hogy ő járt ebbe az ódon épületbe. Nagyon megörült ennek a saját emléknek, remélte, hogy a többi is így felrémlik majd benne, főleg a saját neve érdekelte. Jó lett volna tudni, hogy ki is volt régen.

– Arra a földrészre kell mennetek, amit magatok előtt láttok – adta az instrukciókat Nakbar. – A Roxfort eltűnt, hogy utána Nagy-Britannia térképe jelent meg. Ramani a többiek gondolataiba belepillantva azt vette észre, hogy ők mást látnak: a vörös, aranyhímzéses ruhás alak előtt például Afrika körvonala rajzolódott ki. – Keressetek egy hatalmas erejű mágikus tárgyat, melynek energiáival képesek lesztek felébreszteni a többieket. Ott kell az ébresztés szertartását elvégezni, ahol az előttetek utoljára decranná vált még emberként élt. Ne aggódjatok, én vezetem a lépteiteket, bízzatok bennem. Mindannyiótoknak lépésről lépésre mutatom az utat, és elmondom, mit kell tennetek. Most pedig egyenként szólok hozzátok.

Ramani úgy érezte, mintha a többiek az elméjén kívül rekedtek volna.

– Neked több dolgod lesz, mint a társaidnak – szólalt meg ismét Nakbar. – Elő kell készítened azt az országot, hogy mire a többiek oda érnek, az emberek ne vegyenek észre titeket, ne merjenek a közeletekbe menni, véletlenül se érjenek hozzátok, a puszta bőrötökhöz, míg ki nem nyitjátok nekem a kaput, s nem adom parancsba a ragály terjesztését. De mindenek előtt ezt a halandót el kell fognod, a vérére szükséged lesz az ébresztési szertartáshoz, és a dimenziókapu kinyitásához.

Ramani lelki szemei előtt egy kócos, fekete hajú nő arca jelent meg. Ismerősnek tűnt, úgy vélte, még életében találkozhattak. Biztos volt abban, hogy ez a kép is az ő elméjéből származik, mivel a társaitól kapott emlékek élesek voltak. Tudta például a vörös taláros összes harcostársának a nevét, arcuk, az élő és a holt is, részletesen megjelent előtte. Még a zsarnok király bíbor palástján is meg tudta volna számolni az ékköveket. Ellenben erről a nőről semmit sem tudott. Mindenesetre, bármennyire is nem emlékezett rá, igen ellenszenvesnek találta.

– Ha elkapom, utána hova kell mennem? Hol élt az előttem lévő decran emberként? Milyen mágikus tárgyat keressek? Hogy készítsem elő a terepet? – kérdezte.

– Először az első lépést tedd meg, utána megvilágosodik majd előtted a következő – válaszolta Nakbar majd eltűnt.

*


Bellatrix Lestrange fel-alá járkált szűk cellájában, végül letelepedett a helyiség egyik sarkában lévő matracra, kezébe vette a párnáján lévő könyvet, és unottan lapozgatta. Már egy hónapja kiolvasta. Lecsapta a könyvet, utána a cella plafonján lévő mágikus lámpát figyelte egy darabig, miközben arra gondolt, mennyire megváltozott az Azkaban előző rabságához képest. A legnagyobb különbség az volt, hogy már nem dementorok őrizték a börtönt, hanem aurorok. Így a csontig hatoló félelemre és lelki fájdalomra nem kellett számítani. Bellatrix szinte már luxusban érezte magát – leszámítva a börtönt vezető auror, Milan Burns, foglyokkal szembeni hatalomfitogtatásának egyre szélsőségesebb megnyilvánulásait –, amiért vastag matracon alhat, párnával a feje alatt, sőt még takarót is kapott. Ráadásul egy vécécsésze is csillogott az egyik sarokban. A dementorokkal teli börtönben ilyen életről csak álmodozni lehetett. Ott örülhetett az ember, ha jutott penészes szalmazsák, meg egy vödör, amibe elintézhette a kis- és nagydolgait.

Bella sosem gondolta volna, hogy egyszer hálás lesz Kingsley Shackelbotnak, hiszen ezt a börtönéleti fejlődést a már miniszterré választott férfinak köszönhették. Még jó, hogy nem öltem meg a háború során, gondolta.

Bellatrixnak viszketett a karja, baljával odanyúlt, de a levegőbe markolt.

– A francba már! Minek viszket, ha nincs is ott semmi? – morogta. Utálta, hogy rendre elfelejti, hogy hiányzik a jobb alkarja, és megpróbálja megvakarni, hogy az a fránya hiányzó testrész, továbbra is kísérti fantomérzések formájában.

Ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy hogyan vesztette el. Egy mahari vágta le, több mint két éve, miután ő egy törött rúnakardot megfogott, és keze szó szerint elkezdett szenesedni. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy hozzáért a kard markolatához? Hogy hihette, hogy azt a sötét erejű könyvet képes lesz majd szétvágni vele? Persze tudta, miért tette. Abban a felfokozott idegállapotban azt hitte, hogyha megsemmisíti a varázskönyvet, akkor Voldemort is visszakaphatja mágikus hatalmát, amit a könyv elszívott a férfitól.

– Ügyes vagy, Bella, a Nagyúr még mindig kvibli, te meg vakarhatod a nem létező karodat! – füstölgött. Figyelmét a fantomviszketésről az ajtaján való dörömbölés térítette el.

– Látogatója érkezett! – kiáltott be valaki. – Lépjen az ajtóval szembeni falhoz, forduljon a fal felé, kezét tegye hátra!

Bellatrix magához vette a könyvet, felállt, és eleget tett a kérésnek.

– Kész vagyok! – kiáltotta.

Erre nyílt az ajtó, majd Bellatrix érezte, hogy mágikus bilincs kerül bal csuklójára, ezután az auror megfogta a karját, és kivezette a cellából a látogatói szobába – Shackelbot miniszter reformációjának újabb vívmányába.

A látogatói szobában egy asztal volt, a két szemben lévő oldalán egy-egy székkel. Az asztal közepén mágia derengett – pajzs bűbáj, hogy a börtönviselt ne tudjon kárt tenni a látogatójában.
Az egyik széken már ültek.

– Szervusz Narcissa! – köszönt Bellatrix, miután az auror leültette őt a másik székre. – Remek kis történet volt – mondta, és az asztallapra tette a könyvet.

Szőke húga, amióta Bella ismét az Azkaban vendégszeretetét élvezte, minden hónapban meglátogatta őt. Bellatrix először különösnek találta ezt, de aztán rájött arra, amit annak idején Ishita, ha nem is közvetlenül, de mondott neki. Van egy ember, aki őt szereti. Ez nem volt más, mint Narcissa. Mennyi ideig gyűlölte húgát, amiért az elvette tőle az anyjuk szeretetét. Bella az elmúlt időszakban jött rá, hogy milyen ostobán és elvakultan viselkedett testvérével. Hogy Narcissa sosem volt az ellensége, hogy a húga, bármit is tett ő, mindig szerette. Elfogadta olyannak, amilyen. Eddig csupán egy ember volt, aki nem egy Black lányt látott benne, akinek kötelességek szerint kell élni, vagy nem a Mészáros Lestrange-et, Voldemort vérszomjas, őrült szolgáját, hanem Bellatrixot, az embert, aki csak azt szerette volna, hogy elfogadják. Az nem volt más, mint Ishita.

Bellának a mai napig hiányzott a nő barátsága, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Olyankor eszébe jutott, hogyan is halt meg a mahari, és harag töltötte el a lelkét Ramani Black iránt, hiszen úgy érezte, Ishita miatta halt meg. Ráadásul Voldemort is miatta vesztette el a hatalmát. A harag után azonban mindig jóleső érzés kerítette hatalmába arra a gondolatra, hogy az a kis szurtos képű végtére is meghalt. Megérdemelte, hogy megdögöljön, nyugtázta végül magában.

– Hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan Narcissa.

– Velem itt semmi sem történik – válaszolta Bella –, úgyhogy pont úgy vagyok, mint egy hónapja, mikor bejöttél. Inkább te mesélj! Hogy álltok az esküvő szervezéssel?

– Írtam kérvényt, hogy kiengedjenek téged arra a napra, de elutasították – közölte szomorúan a szőke asszony.

– Narcissa, Narcissa – csóválta a fejét Bellatrix. – Te sem gondolhattad komolyan, hogy engem akár egy percre is kiengednek innen. Azért kedves, hogy próbálkoztál.

Narcissa ezután elmondta nővérének az esküvőszervezés eddigi állását, hogy Ginny menyasszonnyi ruhája nemsokára kész lesz.

Bellát régen az ilyen fecsegések rendkívül idegesítették, de most jó volt hallgatnia, s közben nézte húga arcát. Nagyon sajnálta, hogy mennyi időt elpazarolt azzal, hogy gyűlölje testvérét, most meg, mikor egymásra találtak, ő be van zárva, és a pajzsbűbáj miatt még át sem ölelheti Narcissát.

– Majd hozok be fényképeket róla.

– Az remek lesz.

– Az Ezüst Sólyom szakácsai főznek, hoztam neked a menüből kóstolót – mondta Narcissa, és maga mellől elővett egy nagy kosarat, és az asztalra tette. – A kosárban vannak még könyvek, kérvényeztem, hogy ne csak egyet hozhassak be neked, hanem négyet, minden hétre egyet-egyet.

– Nem is tudod, milyen jó elmerülni egy regényben! Így, hogy nem kell a sarokban vacogni a dementorok miatt, olyan sok unalmas órám akad, meg is bolondulnék könyvek nélkül.


*


– Na, itt végre nyugtunk lesz! – sóhajtotta Draco, ahogy becsukta maga mögött a családi képtár ajtaját. Ginnyvel az esküvőszervező elől bujkáltak. Már rettentően unták, hogy a férfi üldözi őket a szalvéta-, terítő-, porcelán- és étkészletmintákkal, hogy válasszák ki, melyiket akarnák. Viszont mikor valamelyikre rámutattak, akkor le akarta őket beszélni, és egy másikra rábeszélni, amit ő tartott jónak.

– Ide biztos nem jöhet be? – aggodalmaskodott Ginny.

– Nem, nem, csak a család tagjai és leendő tagjai léphetnek be – nyugtatta a lányt Draco.

Ginny nagyot sóhajtott, majd beljebb lépett a hatalmas, hosszú terembe, aminek falai minden szabad helyét festmények borították.

– Ezt a helyet még nem is láttam – mondta ámulva, ahogy végigpillantott a portrék sokaságán.

– Az évszázadok alatt rengeteg portré gyűlt össze, és egyszerre nem tudjuk mindet kitenni a kúria falaira, így itt tároljuk, és tíz-húsz évenként cserélgetjük őket.

– Van az már száz éve is, hogy én itt porosodom, de talán kétszáz esztendő is eltelt, mióta utoljára folyosón függhettem! Pedig, engem nem kellene rejtegetni – méltatlankodott hangosan egy portré. Ginny felé fordult. A képen egy szőke, hosszú hajú, bajszuszt és szakállt viselő férfi állt, talpig fényes páncélban, derekán egy hüvelyben kard pihent. Ami a legfeltűnőbb volt benne, hogy a jobb alkarja hiányzott.

– Ő kicsoda? – kérdezte a lány Dracót.

– Milyen boszorkányt akarsz elvenni, aki nem ismeri Achille Malfoyt, a félkarú sárkányölőt, a Malfoy dinasztia felemelőjét? – kérdezte gőgösen a portré.

– Nos, bemutatkozott – intett a kép felé Draco. – Még a Roxfort alapítása előtt élt pár száz évvel, és valami nagyon veszélyes sárkányt ölt meg egyedül, ezzel megszabadítva az országot a félelemtől – mondta unottan Draco.

– A sárkányok nem is veszélyesek, legalábbis nem kell őket megölni – szólalt meg Ginny. – Az Erdélyi sárkányrezervátumban szinte a bátyám tenyeréből esznek a fenevadak.

– A mostani sárkányok talán kezesbárányok, de régen... – merengett el a portré, majd folytatta. – A régiek még rendelkeztek öntudattal, emberekhez hasonló intelligenciával. Képesek voltak logikus gondolkodásra, sőt, beszélni is tudtak – bólogatott. – Na meg rettenetes, sötét átkok tudói is voltak. Ők el akarták pusztítani az embereket, falvak tűntek el, amerre jártak. Csak mi, sárkányölők, védhettük meg az ártatlanokat – bökött a mellkasára. – Én öltem meg az utolsó ilyen fenevadat, nem volt ám egyszerű – mondta mély meggyőződéssel a portré, majd belekezdett a mesélésbe. – Ketten indultunk, az unokafivérem, Magnus Madroy és én, na meg valami szolgálót is vittünk. Én akkor mentem először sárkányt ölni, Magnus, akit a lángpallosú Madroynak hívtak, már több száz sárkánnyal végzett, mindenki abban reménykedett, hogy ő végezni tud a fenevaddal. Északra kellett menni, a fagy és a hó nem akadályozhatott bennünket. Rátaláltunk a sárkányra, aki szinte azonnal halálosan megsebezte az unokafivéremet. Így nekem kellett megölnöm a fenevadat. Magnus, mielőtt meghalt, rám bízta a családját, és én hazatértem után eleget tettem a kérésének. Az özvegyét feleségül vettem, és fiát gyermekemként neveltem.

Ginnynek Magnus Madroy neve ismerősen csengett, még mágiatörténelem órán is hallott róla valamit, de talán Charlei beszélt neki többet róla, hogy az a férfi milyen sok sárkányt megölt, de szerencsére vele együtt kihalt a sárkányölők nemzedéke. Charlei mindig elégedetten hangoztatta, hogy a varázsló végül is megkapta a büntetését a nemes állatok pusztításáért; az utolsó sárkány barlangja lett a sírja, akit el akart pusztítani, hiszen a barlang beomlott.

– Azt hallottam, hogy a sárkány barlangja beomlott. Maga hogy menekült meg a barlangomlásból? – kérdezte Ginny a kérkedő képtől.

– Nem omlott be. Én omlasztottam be – húzta ki magát a portré.

– Otthagyta az unokafivére testét? – képedt el Ginny – Miért nem hozta haza, hogy rendesen eltemethessék?

– Ő akarta így. Szégyellt volna halálában vesztesként visszatérni. Még a portréján sem jelent meg sosem, intett baljával Achille Malfoy a maga melletti üres keretre. Ginny eddig úgy vélte, a portré csak máshol tartózkodik.

– Hogyhogy sosem jelent meg? Máshol van?

– Kicsi lány – kezdte tudálékosan a portré –, akkoriban sokkal kevesebb portré készült, mint ma, csak itt, a család központi birtokán voltak festmények, a többin nemigen. Így az én portrémból is csak ez az egy van, és Magnuséból is az az egy. A sose azt jelenti, hogy sose.

Ginny közelebb lépett az üres vászonhoz, a képkereten csak a férfi neve, és születési évszáma szerepelt.

– Miért nincs halálozási évszám? – érdeklődött. – Azt is fel szokták tüntetni, nem? – kérdezte Ginny Dracót.

– Magnus meghalt! – jelentette ki a portré, ellentmondást nem tűrő hangon.

Ginny némi idegességet fedezett fel a hangjában. Valahogy az az érzése támadt, hogy ennek a férfinak volt némi köze, rokona halálához, és jó oka lehetett arra, hogy ne hozza haza Magnus holttestét.

– Persze sokan kételkedtek a halálában, emiatt az ostoba keret miatt – szorította össze a száját ingerülten, majd folytatta –, de olyan bizonyítékokkal tudtam szolgálni, hogy végül mégis csak belenyugodtak a dologba. Talán jobb lenne, ha máshol bujkálnátok, és nem zavarnátok a nyugalmunkat – morogta a portré, és hátat fordított.

– Ginny, Draco, ne játszadozzatok! – hallották meg Narcissa hangját, aki belépett a terembe. Pierre teljesen kikészült idegileg, amiért nem talál titeket. Az almazöld és a vajsárga, és a csokoládébarna asztalkendők közül kellene választanotok – nézett szigorúan a fiatalokra az asszony.

– Mondd neki, hogy legyen olyan, amilyet ő akar – vágott fintort Draco. – Úgyis arra fog rábeszélni minket. Ő látja a fejében az egész díszítést, meg az ilyen dolgokat.

– Draco, akkor is gyertek ki, Madam Malkin is megérkezett, hogy az esküvői talárod rád igazítsa.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)