Szárnyalás az égig írta: Szakkara

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Clarissa bejelentette az operaháznak, hogy határozatlan ideig visszavonul a színpadtól. Belevetettük magunkat a munkába.

Nem volt megállás, szigorú napirendet követtünk, mindennap tíz órákat gyakoroltunk, kétóránként tízperces szünetekkel. Donizetti Szerelmi bájital című művéből próbáltuk Gianetta, a parasztlány szerepét, ami korán sem volt olyan kicsi, mint ahogy azt Clarissa mutatta. De ezt kellett megtanulni, hiszen a Szerelmi bájitalt akarták színpadra vinni jövő év márciusától.

Én alig tettem ki a lábamat a házból, mindenfelé Clarissa szaladgált, ahova eddig én, hiszen nem akarta, hogy véletlenül is elkapjak bárkitől valamilyen nyavalyát, és ne tudjunk megfelelő ütemben haladni az énekléssel. Élvezte a dolgot, mindig kipirult arccal jött haza, és elmesélte mennyi mindent el tudott intézni. Az egyik szeptemberi estén egy kis barna folyadékos üvegcsét tett az asztalra.

– Ezt Tucci küldi! Be lehet vele festeni a szemöldöködet és a szempilládat szép barnára. Dióléből meg valami titkos hozzávalóból csinálta – hadarta lelkesen. – Semmi pénzért nem akarta elárulni a receptet – mondta tettetett mérgelődéssel. – A hajadat viszont nem akarja befesteni, mint mondtam. Azzal érvelt: „Mások ölni tudnának ilyen szőke tincsekért, én nem teszem tönkre, és különben sem lenne olyan szép barna, mint amilyet szeretnénk. De csináltatok neki olyan parókát, ami megszólal.” – Ezt a fodrász affektáló stílusában adta elő.

Arra gondoltam, Clarissa akár utánozó komikusnak is elmehetne, olyan viccesen figurázta ki az operaház főfodrászát. Ezután hátrakötötte a hajamat, és elkezdte befesteni a szemöldökömet. A szemem alatt vastagon bekente a bőrt valamilyen krémmel, utána fehér textilanyagot tett oda, és a szempilláim festésébe kezdett. Fél óra múlva, miután az egyik barna parókáját is a fejemre tette és megigazította; belenéztem a tükörbe. Teljesen átalakultam, most már tényleg Olivia Willnernek éreztem magam.

*


December elején került sor a meghallgatásokra. Signore Tucci a fellépés előtti este elküldte nekem a rendelt parókát, ami tényleg majdnem megszólalt, teljesen eredetinek tűnt, szinte egybeolvadt a fejemmel, igazi Olivia lettem. A főfodrász egy héttel azelőtt, levágta a szőke hajamat rövidre, mivel – ahogy mondta –, így jobb a parókát hordani, és a hajam is gyorsabban száradt mosás után, mivel gyakrabban kell mosni a paróka használat miatt.

Clarissa nagyon bízott bennem, én viszont az esélytelenek nyugalmával léptem ki a színpadra. A nézőtéren csupán a rendező és a szereplőválogató ült, mégis ahogy az aranyszínű páholyok, és a bársonyszékes nagy, üres nézőtér felé siklott a tekintetem, addigi nyugodtságom elszállt, remegni kezdtek a lábaim a félelemtől. Úgy éreztem, egy hang sem jön ki a torkomon. Végül mély levegőt vettem, és elkezdtem énekelni, a végén meghajoltam, és amikor intettek, hogy elmehetek, mintha csak puskából lőttek volna ki, lesiettem a színpadról.

– Nagyon szép volt! – veregette meg a vállamat Clarissa, miközben elhagytuk az épültet. Jutalmul a teljesítményemért egy cukrászdába is betértünk.

A hetek teltek, és nem kaptunk levelet az operából. Biztosra vettem, hogy mást választottak, mivel rajtam kívül legalább húsz lány jelentkezett, akik régebb óta tanultak énekelni. Nem is gondoltam az egészre. Clarissa figyelmét is el akartam terelni az ügyről, így mindig sétáltunk egy nagyot a városban, nézegettük a díszes kirakatokat. Nem állított meg minket senki az utcán, csak Clarissa legközelebbi ismerősei közül néhányan. Igaza volt Clarissának, ha nincs kikészítve az arca, nem ismerik fel, legalábbis olyanok nem, akik nem igazán közelről ismerik.


Karácsonyra közös megegyezés alapján nem adtunk egymásnak ajándékot, csak Julia kapott egy új kabátot. A házvezetőnő annyira megörült az ajándéknak, alig győzött hálálkodni, és olyan finomra sütötte a csirkét – Clarissa másfajta húst nem szeretett enni, a haltól eltekintve –, hogy alig bírtunk ellenállni, hogy be ne faljuk az egészet egy ültő helyünkben.

Karácsony másnapján elmentünk egy kellemes kis cukrászdába.

– December huszonhatodikán mindig ide jövök, és veszek egy kis fahéjas tortát – mondta Clarissa, miután elment a pincér. – Persze, ha éppen Milánóban vagyok – tette hozzá. – Pont úgy csinálják, mint megboldogult édesanyám, aki ezen a napon született. Ő igazi konyhatündér volt – sóhajtott nagyot. – Ellenben velem, aki mindent leégettem. – Szomorúan mosolygott, ahogy a kedves és egyben fájó emlékek rátörtek.

Nemsokára hozták a süteményt, és mikor belekóstolt, nyomban felvidult.

– Olyan jó, hogy nem egymagamban kell most itt ülnöm! – mosolygott.
Örültem neki, hogy örömet szerezhettem a jelenlétemmel.


Januárban jött a levél az operaházból. Clarissa izgatottan szorongatta a borítékot, mintha valami nagy ajándék lenne benne. Kinyitotta, és elolvasta.

– Sikerült! – kiáltott fel, és majdnem ugrált örömében. Olyan volt, mintha ő kapta volna meg élete első szerepét.

Nem akartam elhinni, ezért elkértem tőle a levelet, hátha csak félre olvasta, és a sikerült előtt ott díszeleg a nem szócska is. Jól olvasott. Tényleg megkaptam a szerepet, nagyon örültem neki, ugyanakkor inamba szállt a bátorságom, hiszen az üres nézőtér előtt is remegett a lábam, és úgy éreztem, nem tudok énekelni. Mi történik, ha tele lesz emberekkel? – elsápadtam erre a gondolatra.

– Olivia, nyugodj meg! – biztatott Clarissa, amikor leolvasta arcomról a rettegést. – Megtanítom neked, hogy ne figyelj a közönségre, és a próbák alatt is hozzászoksz a nézőtérhez.

*


A próbák nagyon érdekesek voltak. Eleinte csak összeénekeltük a darabot. Később megmondták, miként mozogjak, hova álljak, és jelölések is voltak a próbateremben, később a színpadon is. A kollégák általában kedvesen viselkedtek velem.

A női főszerepet, Adinát, Leonora Idalgo játszotta, huszonöt év körüli lehetett, kicsit telt volt, rövid nyakán kerek babafej ült, amit sötét loknis hajkorona keretezett. Zöldesbarna szemei szinte parázslottak. Ő volt az egyetlen, aki nem igazán akart szóba állni velem a színpadon kívül, holott a szerep szerint jó barátnők voltunk.

Azzal vigasztalódtam, hogy mással sem barátkozik, legalábbis a mellékszereplők közül senkivel; nagyon fontosnak érezte, hogy allűrjeit minél hamarabb éreztesse a rendezővel és a társaival. Egyik nap is nyafogott, akkor éppen azon, hogy a ruhája túl szűk lesz.

– Ha nem tömne magába annyi édességet, akkor beleférne a múlt héten elkészített jelmezbe – jegyezte meg epésen Ronadlo Rossi az egyik díszlet szekérnek támaszkodva. Ő alakította a férfi főszerepet, ami alapján fülig szerelmes Leonorába. – Én biztos nem fogom felemelni ezt a kis tehenet, ha tovább hízik, mert még agyonnyom.

Elképzeltem a jelenetet, ahogy az izmos Ronaldo összeroskad partnernője alatt, és elnevettem magam. Leonora lesújtó pillantással jutalmazta jókedvemet.
A próbák ezt eltekintve jó hangulatban teltek, és miután a díszletek is teljesen elkészültek, úgy éreztem magam, mintha egy nagy babaházban lennék az egyik játék baba. A főpróbákon a kész jelmezben, és a szép díszletek között teljesen magával ragadott az előbb leírt érzés.

Clarissa mindig velem volt és a szünetekben instrukciókkal látott el, miképp énekeljek, hogyan mozogjak. Máskor bemutatta azt a mozdulatot, amit a rendező hiába mondott el, hogyan csináljam, nem értettem meg. Csak nem volt még tökéletes az olasz tudásom.

*


Eljött a nagy nap, március hetedike. Sosem izgultam még ennyire. Szó szoros értelmében remegett kezem-lábam.

– Minden rendben lesz. Sose nézz ki a közönségre! Keress egy pontot, amit figyelsz, mintha ők ott sem lennének! – adta a tippeket Clarissa.

Csak bólogatni tudtam, mert az idegességtől összeszorult a torkom. Nem hittem, hogy egy kis hangot is ki tudnék adni. Egyszer csak megszólalt a gong, ami jelezte, hogy én következem. Nagy levegőt vettem, és a színpadhoz mentem, hallgattam a zenét, és vártam a következő jelzést, közben nyugtattam magam.

Az utolsó jelzés után a színpadra léptem. A velem szemben lévő páholy aranyozott díszítésére összpontosítottam, és elkezdtem énekelni. Az első jelenetet kórusban énekelve kezdtük a többi lánnyal, és többnyire velük énekeltem, csak néha volt rövidke szóló szerepem. Megkönnyebbülésemre akkor sem remegett meg a hangom. Ezek után magabiztosabb lettem.

Ahogy a díszletekre és a többi szereplőre néztem, azt képzeltem, hogy tényleg egy babaházban vagyok, és egy olyan kislány játszik velünk, mint amilyen én voltam régen. Az első felvonás lezajlott, a közönség tapsolt, akkor mertem rájuk nézni először. A második felvonásban már könnyebben ment minden – annak ellenére, hogy már ott jóval többet kellett egyedül énekelnem –, csak Leonora ruhájáról pattant le egy gomb, de szerencsére a nézők nem vették észre. Azonban Ronaldo alig tudott uralkodni magán, hogy ne nevessen, mire eljött az ő éneke, és az elterelte a figyelmét. A darab végén a közönség állva tapsolt. Jó érzés volt tudni, hogy ez egy kicsit nekem is szól. El kellett ismernem, igaza volt Clarissának, az ember minden baját elfelejti a közönség tapsától.

Másnap reggeli közben Clarissa első dolga volt a kritikákat elolvasni a friss újságban – amit Andrea, a kis rikkancs fiú, dupla pénzért, meg némi süteményért, minden reggel felhozott –, közben jókat nevetett.

– Mi olyan mulatságos? – kérdeztem, miközben megvajaztam a kenyeremet.

– A darabról szépeket írnak, de Leonorát nagyon lehúzták. Leonard Jordo, azt írja: „Az előadás pazar volt, az énekesek kiválóan énekeltek, csak az zavarta meg az élményt, hogy a kissé túlsúlyos Adina (Leonora Idalgo – első főszerepe volt ez a darab) ruhájának egyik lepattanó gombja, majdnem kinyomta a szemem. Bár lehet a drága Nemorinonak (Ronaldo Rossi) szánta, hogy megvakuljon, és nehogy elszaladjon a darab végén a kövér Adina elől.”


Az előadások tovább folytatódtak, és én egyre jobban élveztem az éneklést. Más mellékszerepeket is kaptam, a Don Pasqualéban Norina, a fiatal özvegy, Rossini Hamupipőkéjében Clordina szerepét osztották rám. Egyke lévén érdekes volt a mostohanővért játszanom.


*


Esténként a színpadon egy másik világba léptem át, egy olyan helyre, ahol létezik az igaz, mindent elsöprő tiszta szerelem, amiket régen a könyveimben olvastam. Minden este átélhettem ezt a furcsa valóságot. Nem akartam mást csinálni, mint énekelni. Ez lett az életem, mint azelőtt Clarissának. Ő továbbra is szervezte a dolgaimat, rengeteg jó tanáccsal látott el, és a szerződéskötésben is segített. Nem akarta, hogy az operaház túlságosan magához kössön, ha netán valaki nagyobb szerepet ajánlana, elfogadhassam. Jó kritikákat is egyre többet kaptam, Clarissa büszkeségtől dagadó mellel olvasta őket.

– A Hamupipőkéről is írnak – jegyezte meg egyik nap reggeli közben, és zajosan hajtogatta az újságot. – Meg is van. Guseppe Romaro írta. – Ezt a nevet úgy ejtette ki, mint ahogy talán a régi görgök Zeus nevét, a főisten oltára előtt.

Ennek az volt az oka, hogy Romaro nagyon kevesekről írt jó kritikát, sasszemével minden hibát meglátott. Az énekesek, a zeneszerzők rettegtek tőle, mert ha ő lehúzott egy darabot vagy egy énekest, az bizony megbukott. Remegő kézzel futotta át a cikket. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és hangosan olvasni kezdte nekem is.

„Mit is mondjak Rossini Hamupipőkéjéről? Láttam már több változatban. A mostani nem egy kiemelkedő feldolgozás. A címszerepet játszó Leonora Idalgo, igaz fogyott pár kilót, mióta legutóbb láttam, de ettől még nem kedveltem meg a kövér cselédlány figuráját, amit hozott. Én végig a mostohanővéreknek a pártján álltam, főleg Clorindáén, akit a bájos Olivia Willner testesített meg. Az ő hangja tiszta volt, szívesen hallgattam volna többet, és a herceg helyében is inkább őt vettem volna el, mint a nagydarab Hamupipőkét.

Wilner kisasszonyról még annyit írnék, hogy több mellékszerepben is láttam már, és mindig kitűnően játszott, ebben nagy szerepe lehet, sőt van is Clarissa Rosanerónak, aki pártfogolja, és mint egy anya, állandóan mellette áll, biztatja, ezenkívül nem csekély tudását, tapasztalatát osztja meg az ifjú énekesnővel. Aki, szerintem, rendkívüli hasonlóságot mutat külső és énekhang tekintetében is a nagy dívával. A műről továbbá: Zola Fredosasso, a másik nővér, olyan jól alakította a szerepét, mintha neki írták volna. Ramiro herceget megszemélyesítő Emilio Espositó tökéletesen énekelt, de a játéka túl merev volt, nem érezte át a szerepet. Nem úgy, mint az inasát játszó, Anselmo Martines, aki teljesen belefeledkezett a szerepébe, és lejátszotta a színpadról kollégáját. Mindent összevetve, nem pocsékoltam el az estém, mikor megnéztem az előadást.”
– fejezte be az olvasást. Kicsit felnevetett.

– Ez azt hiszi, hogy az anyád vagyok! – mosolyodott el, de azon nyomban le is hervadt az arcáról a mosoly. – Egyszer majdnem lett egy kisbabám – mondta halkan –, de akkor sorra kaptam a főszerepeket, nem vállalhattam. Egy terhesség kettétörte volna az álmaimat. A baba, mintha tudta volna, elment magától. Később sem akartam gyereket – sóhajtott. Pár pillanat múlva folytatta. – A férjem el is vált tőlem emiatt. Utána csak úgy emlegettem őt, mintha meghalt volna, mert szégyelltem, hogy elvált tőlem. Túl fiatalok voltunk a házassághoz, megbolondított minket a szerelem, nem is gondoltuk végig, hogy összeillünk-e, összeillenek-e az álmaink – sóhajtotta. – Ő újra megnősült, és nagy családja lett, én meg itt vagyok, a hangom már nem a régi, és magányosan fogok meghalni – csuklott el a hangja.

– Clarissa – fogtam meg a kezét –, én nem hagylak magadra. Nekem nincs anyukám, neked nincs lányod. Leszek a fogadott lányod, ha szeretnéd.

Könnyes szemmel elmosolyodott, felállt a székről, hozzám lépett, és megölelt.

– Köszönöm, hogy lehetek a fogadott anyukád, ez sokat jelent nekem.

*


Romaro kritikájának hatására Leonora utálata irántam egyre nyíltabb lett, mindig belém kötött, és hallottam, hogy azt súgta a hátam mögött: „Csak Rosenero miatt lehet itt, semmi hangja nincs.” Ez rosszul esett, de Ronaldo, aki unta Leo jeleneteit, mindig a védelmemre kelt. Olyan volt az egész társulat, mint egy nagy család. Szerettem a mellékszereplők fecsegéstől zajos, tágas, közös öltözőit, ahol minimum húszan készültünk elő estéről estére. A lányok állandóan arról beszéltek, hogy kiktől kaptak virágot előző este, hova mentek vacsorázni. Én ritkán kaptam virágot, és sosem mentem el senkivel sem vacsorázni, hiába hívtak. Nem érdekeltek a férfiak. Inkább haza siettem, és újra és újra átvettem magamban a darabot, meg a mozdulatokat, hogy legközelebb még jobb legyek a színpadon. Minden gondolatomat a munkám töltötte ki, jól éreztem magam.

Észre sem vettem, hogy eltelt egy újabb év az életemből. Kiderült, hogy Clarissa elővigyázatossága a szerződésemmel nem volt alaptalan. Áprilisban kaptam egy levelet a Párizsi Operaházból, amiben felajánlották nekem Lorenzo Bertolucci Érdekházasság című operájának női főszerepét; az igazgató előző hónapban látott a Milánóban való tartózkodása során a Hamupipőkében, tetszett neki a hangom és a játékom. Én először el akartam utasítani a szerepet, mivel nem tudtam rendesen franciául.

– Ez opera, ehhez nem kell tudni a nyelvet – legyintett Clarissa –, elég, ha a szöveget megtanulod. Például én sem tudok oroszul, de bármikor eléneklem neked akcentus nélkül a Ruszlán és Ludmillából Ludmilla szerepét. – jelentette ki Clarissa, és elkezdett énekelni. Tényleg szép volt.

– De ez nagyon nehéz, nem egy mellékszerep – szóltam, miután befejezte.

– El kell fogadnod! Nagy kiugrási lehetőség. Ilyen fiatalon kevés ember kap ilyen szerepet! – biztatott lelkesen.

– Igazad lehet.

– Igazam van! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Előtte azonban el szeretnék menni Angliába, apa sírjához.

– Semmi akadálya, úgyis van dolgom Londonban.

*


Milánóból május huszonharmadikán indultunk útnak. Fájt elbúcsúznom az eddigi társulattól, már abban a pillanatban hiányoztak, ahogy elindult velünk a postakocsi.

Clarissa egész úton vigasztalt:

– Nem hagyjuk ott Milánót örökre, még rengeteg alkalmad lesz találkozni a többiekkel. Gondolj arra, hogy új embereket ismerhetsz meg, új barátaid lehetnek. Minden nagyon jó lesz, én melletted vagyok – mondogatta.

Genéve-en át Dijonba utaztunk, onnan vonattal Párizsba. Ott egy kis lakást vettünk ki, egy az operaházhoz közeli utcában. A háziúr megígérte, hogy mire Angliából visszatérünk, szerez egy megbízható cselédlányt. Másnap korán indultunk vonattal Le Harve-ba, onnan pedig hajóval keltünk át Nagy-Britanniába.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)