Vörös ruha írta: Losztrisz

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Mond, te boldog voltál?
Azt mondják, ha beszélünk róla könnyebb. Nem érezzük majd magunkat annyira magányosnak, egyedül. Mikor meghaltál énbennem is megtört valami. Nem tudok erről az érzésről beszélni másnak, egyszerűen nem megy. Annyira mélyen fáj! Meghaltál, az az ember, akit én gyerekkorom óta ismertem, szinte együtt nőttünk fel. Mindig felnéztem rád. Nem, akarok, nem is tudok beszélni másnak a halálodról, csak azt tudom, hogy őrülten hiányzol…
Mond, ott ahol most vagy, emlékszel a sok szép emlékre, amit közösen éltünk át? A cseresznyefák virágzására? Azokra a fülledt nyári napokra? Mond, eszedbe jutnak még néha a kiscsikók? Én emlékszem. Úgy élnek bennem a képek, mintha tegnap történtek volna.

Egy vérvörös ruhában voltál aznap reggel, amikor megismertelek, s nagy szalagos szalmakalapot viseltél. Gyönyörű voltál, s én olyan akartam lenni, mint te. Hollófekete hajad a derekadig ért, és feketék voltak a körmeid. Nagyon menőnek tartottalak, aztán odajött hozzád egy srác, és megcsókolt, te boldog voltál. A nyár egyik legmelegebb napja előtt álltunk, s nem segített a játszótéri fák árnyéka sem a meleg ellen. Te mégis úgy mosolyogtál és nevettél, mintha nem is zavarna a hőség.

Mindenki csak arról beszél, hogy most mi lesz, mihez fogok nélküled kezdeni, de arról senki sem beszél, hogy milyen voltál Te. Hogy milyen fantasztikus dolgokat tettél, és mennyire jó barát voltál. Mindig mellettem voltál. Sokszor éreztem úgy, hogy kihasznállak, de nem panaszkodtál, és nem is hánytorgattad fel a hibáim. Aznap mikor megismertelek változott meg minden, emlékszel?

- Te már megint itt vagy? Nincs jobb dolgod? – kérdezted bosszúsan. Valld csak be, utáltál. Aznap amikor először találkoztunk nem véletlenül voltál te is a parkban. Mindent a szüleink rendeztek így, akik egymásba szerettek. A többit szerintem nem kell magyaráznom. A lényeg az volt, hogy elérjék, hogy mi is jóban legyünk, de eleinte nem voltunk. Csak egy nyolc éves kislánynak tartottál –te azon a nyáron töltötted a tizenhatot.
- Bocsánat… - motyogtam. – Én csak…
- Mit akarsz? – förmedtél rám.
Emlékszem nagyon zavarban voltam, azt szerettem volna, ha megkedvelsz. Nem könnyítetted meg a dolgomat, igaz? Folyton cikiztél és lenéztél, mert kisebb voltam nálad. Azon a napom megváltoztál, amikor a kezedbe nyomtam a rajzom, amin te szerepeltél, abban a vérvörös ruhában.
- Ezt… Te rajzoltad? – csodálkoztál. Aprót bólintottam, és már közel álltam a síráshoz. – Gyönyörű! Nem is tudtam, hogy ennyire tehetséges vagy! - A szavaid jelentették nekem a minden, a világot. Te indítottál ez ezen az úton, amin ma is járok, miattad lettem rajztanár, miattad nem hagytam fel a rajzolással.
Soha nem fogom megérteni, hogy miért voltál számomra annyira különleges már akkor, de szerettelek.


A temetéseden rengeteg ember volt. Mindenki annyira szeretett, de senki nem ismert igazán. Te maga voltál a rejtély mindenki számára. A személyiségeddel vonzottad az embereket, és emellett még gyönyörű is voltál. sosem találkoztam nálad szebb, vagy érdekesebb emberrel. Te magad voltál az én múzsám. A vicces a dologban, hogy az egész életed olyan volt, mint egy színdarab. Te nem csak a színpadon játszottál, az életed, a világ volt a te színpadod. Mindenkinek más arcot mutattál, és ezért voltál különleges. Eltudtad hitetni az emberekkel, hogy az vagy. S mi mind hittünk neked, mert tehetséges színésznő voltál.

- Mi baj? – kérdezted. – Ez a te bulid, tizenhat vagy, örülnöd kellene. – Rád néztem, de csak a könnyeket láttam. – Ne itasd az egereket, az a fiú nem érdemelt meg. Higgy nekem, jön majd másik, aki megdobogtatja a szíved, a nagy ő, aki csak érted él! – ígérted eltökélten.
Így belegondolva téged sosem láttalak egy fiúval sem, kivéve akkor, amikor megismertelek. De utána egyel sem, mintha nem is lett volna magánéleted. Vagy csak nem tudtam róla, nem meséltél, és valahogy mindig rólam volt szó. A mostoha testvérem voltál, a nővérem, és vigyáztál rám. Ha bajba kerültem te voltál az első, aki ott termett és kihúzott a csávából.
És én alig tudok rólad valamit. Ismerem az ízlésed, tudom kik a kedvenceid- film, szín, étel -, de nem ismerem a barátaid, a munkatársaid, még csak azt sem tudom, hogy amikor meghaltál jártál-e valakivel. Tudod milyen rossz úgy gyászolni téged, hogy rá kellett jönnöm, hogy egy ismeretlen miatt fáj a szívem?


Mindig azt kívántam, hogy ha gyermekeim lesznek, azok legyenek annyira jóban, mint mi voltunk, hogy szeressék egymást, és álljanak ki a másikért. Amikor megszülettek az ikrek örömömben elsírtam magam, mert a lánykáim gyönyörűek voltak. Egy percig sem gondolkodtam, hogy ki legyen a keresztanyjuk, ez annyira kézenfekvő volt számomra. Boldogok voltunk, te is. Férjhez mentem, minden tökéletes volt.

Aztán beteg lettél. Depressziós, ez kihatott mindenre. Nem jöttél annyit hozzánk, és nem is kerestél. Elzárkóztál tőlem, orvosokhoz jártál és gyógyszereket szedtél. Nagyon keveset tudtam akkoriban beszélni veled, úgy éreztem, hogy mintha engem okolnál a betegséged miatt. Egyre soványabb lettél, és nem jártál be a próbákra sem. Beszéltem az orvosokkal és kiderült, hogy már évek óta gyógyszereket szedsz. Csak az járt a fejemben, hogy mért nem mondtad el nekem, és én mért nem vettem észre ezt hamarabb. Segíteni akartam. Végül rávettelek, hogy egy kis időre had költözzek hozzád. Úgy tűnt, hogy javult az állapotod.
Így utólag belegondolva akkor láttam szerintem először az igazi valódat, álarcok, festék, és maszk nélkül. Csak te voltál, és gyönyörű voltál.
Kivittelek a parkba, egy vérvörös ruha volt rajtad, és kiengedve hagytad a hajad. A nap magasan járt, és a tavaszi virágillat beborított mindent. És elromlott minden…
Egyszerűen átölettél, és megcsókoltál. Én megdermedtem.
- Sajnálom – suttogtad. – Szeretlek.
Csak álltam és könnyek gyűltek a szememben.
- Ezt nem lehet… - nyögtem ki. – A férjem…
Lehunytad a szemed és mély levegőt vettél. – Nem szereted, sosem szeretted, tudom, hogy szeretsz, szeretned kell! – törtél ki. – Gyere el velem, menjünk el valahova, messze innen. Csak mi ketten!
- Kamélia, én babát várok. Szeretem a férjem, és bármennyire is szeretlek, nem hagyhatom el a családom. – Láttam a fájdalmat a szemedben. Utáltam magam, mert szerettelek volna boldognak látni, de nem tudtam, hogy ezt miért csináltad. Azt hittem, csak ennyire elkeseredett, és magányos vagy. Nem hittem, hogy… Szóval én nem gondoltam, hogy több van a dolgok mögött.


Elköltöztem tőled, kevesebbet mentem hozzád, és nem is nagyon hívtalak. Majd besétáltál a munkahelyemre. Még sosem jöttél be, így megijedtem, hogy valami baj van. De nem volt.
- Csak hiányoztál, és látni szerettelek volna. Jól vagy?
- Igen köszönöm, a baba is jól van. A gyerekek hiányolnak.
- Édes, én elutazom egy kis időre. Sok minden történt, amit át kell gondolnom – mosolyogtad. – Ne aggódj értem, már sokkal jobban vagyok.
- Meg kellene beszélnünk… A csókot.
- Bocsáss meg, nagyon össze voltam akkor zavarodva, de mint mondtam más sokkal jobban vagyok. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, és nem lesz semmi baj – ígérted.
- Ha haza érsz, mindenképpen gyere át hozzánk! – kérleltelek.
- Mindenképpen! Ha haza érek az lesz az első, hogy téged meglátogassalak – mosolyogtad. – Vigyázz magadra, és édes!
- Igen?
- Szeretlek. – Megpusziltad az arcom, rám mosolyogtál, majd ki sétáltál az életemből. Örökre.
Pár napra rá megkaptam a hírt, hogy öngyilkos lettél… Pár napra rá érkezett egy levél tőled a postán, de nem tudtam elolvasni. Akkor még nem. Annyira fájt. Sosem éreztem annyira magánosnak magam, mint akkor. A lényem egy része veled hallt, és már nem olyan színes a világ, mint régen. A levedet nagyon sokáig olvasatlan maradt. Mikor megszületett az első unokám, akkor tudtam kibontani.

Kedvesem!
El tudom képzelni, hogy mennyire haragszol most rám. Talán a levelemet csak évekkel később tudod csak kibontani, de nem számít, akkora már túlléptél rajtam. Remélem csodálatos életed lesz/lett, mert megérdemled.
Annyira szívesen megöregedtem volna melletted. Látni, ahogy a gyermekeid felnőnek, ahogy megszületik a picurod, akit én már nem ismerhettem. Megérdemlem, hogy haragszol rám, talán még azt is, hogy gyűlölsz. Elhagytalak, és még azt sem tudod, hogy miért.
Had meséljem el, azt amit életemben nem mertem elmondani.
Tizenhét volna, amikor teres lettem egy sráctól, csak egy egy éjszakás kaland volt. Na jó, hazudtam, örültem szerelmes voltam belé, a tanárom volt. Most már beismerem. Húsz évvel idősebb volt, mint én, és nős volt. Nem tarthattam meg a babát. Kiskorú voltam, és így is hatalmas botrány volt. Örökbe adtam a kicsit. Nem is tudom mennyire megbántam, de a szüleink kényszerítettek rá. Azt ígérték, hogy kapcsolatban maradhatok a kicsivel, de azt mondták, hogy meghalt. Fél éve jöttem rá, hogy él, meg akartam találni, de nem tudtam. Azután próbáltam teherbe esni, de többször elvetéltem. Végül megállapította az orvos, hogy nincs esélyem rá. Kétségbe vagyok esve. Látni, ahogy a te családodat én is szerettem volna egy sajtot. Nem lehetett. A barátom elhagyott, mert nem lehetett babám. Bármennyire is szerettem volna, visszafordítani az időt nem lehet. Már nem vagyok az, aki régen, már nem tudok szívből mosolyogni. Meghalt a kisbabám, ezért nem találkoztunk egy ideig, soha nem utaztam Európába, egyszerűen, csak míg meg nem született a baba addig nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. De a kicsikém nem sírt fel, leállt a szíve és meghalt. Tudom, hogy lehetett volna más módja is az egésznek, nem kellett volna megölnöm magam, de nem tudtam tovább élni így. Most a babáimmal lehetek. Önző vagyok, tudom, de annyira szerettem volna egy gyermeket!
Húgi kérlek, bocsáss meg nekem, ha tudsz. Még akkor is ha megbocsáthatatlan az amit tettem. Én hiszem, hogy még találkozhatunk, hogy a halál nem egy vég, hanem egy új élet kezdete.

Én bárhol is vagyok, várok rád! De ne siess utánam, élvezd ki az életet, mert megérdemled.

A távolból mindig veled leszek!
Kamélia


Sokáig, nagyon sokáig hibáztattam magam, de a leveled után megértettem, hogy nem miattam tetted. Te csak belém akartál kapaszkodni, de nem tudtál, mert akkor el kellett volna mondanod a titkaid, amiket nem akartál.
Nagyon sokáig kutattam a lányod után, és évek alatt megtaláltam. Igaz már nem volt fiatal, de egy fiataloknak fenntartott otthonban lakott. Soha senki nem fogadta örökbe. És képzeld, annyira hasonlít rád! A szemei, a haja, minden. Szeretném azt mondani, hogy nem keresek benne pótlékot utánad, nem mondhatom, mert nincs így. De téged senki nem pótolhat.

És most itt vagyok negyvennégy évesen, három gyermekkel, egy halom unokával, és egy tönkrement házassággal.

Nélküled.

Egyedül…




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)