Szárnyalás az égig írta: Szakkara

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Le Harve-ból szerencsére volt hajó egyenesen Brokencliffbe.

Több mint négy éve nem jártam a szülővárosomban. Amikor késő délután befutott a kikötőbe a hajó, úgy éreztem, mintha visszarepültem volna az időben: a munkások ugyanúgy rakodták az árukat, a téglaházak falai ugyanolyan koszosak voltak, és az egyik ablaknál mintha ugyanaz az alak lépkedett volna fel-alá, mint a legutóbbi itt jártamkor, amikor apa megmutatta a frissen vásárolt új gőzösei egyikét.

Egy hintót pillantottam meg a főutca felől lehajtani. Megállt az egyik háznál. Belőle egy rendkívül csúnya fiatal nő, és szőke, elhízott férje lépett ki. A szívem megállt egy pillanatra, amikor felismertem Aghata Malloryt és Glenn Brightmoore-t. Egyre hevesebben vert, de nem a volt jegyesem miatt. Ahogy így elnéztem, csak egy idegennek láttam, akit sosem szerettem. Arra gondoltam, az én Glennem nem is létezett, csak én aggattam rá annak idején a különböző pozitív tulajdonságokat, amikért rajongtam, és amik nem a sajátjai voltak. A szívdobogásom nem lassult le, mert… féltem. Attól, hogy felismerhetnek. Amíg nem láttam ismerős arcokat, valahogy nem jutott eszembe, illetve inkább nem akartam rá gondolni, hogy megismerhetnek. Talán naivan azt képzeltem, senki sem lesz a kikötőben, vagy az utcákon, aki annak idején ismert. Le sem akartam már szállni a hajóról. Elszégyelltem magam, amiért ilyen gyáva vagyok.

Clarissa bátorítóan belém karolt, és rám mosolygott. És ha felismernek, akkor mi van? – tettem fel magamban a kérdést. – Kik ezek az emberek nekem? Senkik! – adtam meg a választ gyorsan. – Nekik megszűntem létezni, amikor elszegényedtem, most se akarjanak észrevenni! Nem hagyom, hogy a félelmeim megakadályozzanak abban, hogy elmenjek apa sírjához! Évek óta nem jártam ott, el kell mennem! Különben is fátylas kalapom van, és barna parókát hordok, amit Tucci csináltatott, Milánó legjobb fodrásza, és megszólalásig természetesnek tűnik (még három ilyen parókát készítettet, hogy tudjam váltogatni őket). Senki nem ismerhet fel! – nyugtatgattam magam.

Nagy nehezen megnyugodtam, és Clarissával kart karba öltve lesétáltunk a hajóról. Glenn és Aghata mellett haladtunk el az egyik szabad kocsi felé. Ők egy pillanatra néztek csak felém, arcukon semmilyen reakciót nem láttam, inkább Clarissát figyelték. A kocsiban ülve örömmel konstatáltam, hogy nem ismertek meg.

– Hova lesz a fuvar? – kérdezte a kocsis.


– A Zöld Kagyló szállodába – válaszolt Clarissa.


A Zöld Kagyló szállodában sosem jártam, de tudtam, hogy ez a legelőkelőbb szállás a városban. Csak egy éjszakára akartunk maradni. A tervek szerint másnap már tovább is utaztunk Londonba, ahol Clarissának volt egy kis elintéznivalója – régi ismerőse hagyott rá értékpapírokat, és a végrendelet értelmében csak személyesen vehette át őket –, utána senki nem állíthatott meg minket, hogy visszatérjünk Franciaországba. Első osztályú szobákat kaptunk. Furcsán éreztem magam, hogy a szülővárosomban szállodában lakom, de nem akartam egy rokonomat, ismerősömet sem meglátogatni.

*


Napnyugta felé indultam el a temetőbe. Tudtam, akkorra onnan is elfogynak az emberek, de az idős gondnok csak éjfélkor szokta zárni a kapukat. A szálloda mellett volt egy virágbolt, ott vettem már a bejelentkezésük után, fehér szegfűket. Apa minden virágot szeretett. Nem volt kedvence, mint nekem, vagy csak nem árulta el. Mindig azt mondta:

„Amikor nagy leszel, sose áruld el az udvarlóidnak, mi a kedvenc virágod, mert akkor mindig olyat hoznak, és egy idő után megunod. Én hiszem, hogy aki igazán szeret, és ismer, az magától is kitalálja, mi a kedvenced és sokkal jobban fog esni, ha úgy kapod a virágot.”

A sárga rózsákat szerettem, ennek ellenére mindenféle színűt kaptam, csak sárgát nem, mivel sokak szerint az az irigység színe. Nekem a napot, és az életet, meg a melegséget jelentette. Apa szavai emlékére szomorúan elmosolyodtam, nagyon hiányzott. Szégyelltem magam, amiért olyan régen nem jártam már a sírjánál, és hogy nem is tudtam, mi a kedvenc virága. Másik kocsival, egyedül mentem ki a várostól messzebb elterülő a temetőbe, a kapu előtt megállítottam a kocsist.

– Várjon meg itt! – mondtam. A nagy csokorral a kezemben a kaviccsal felszórt ösvényre léptem, ami mellett magas fák álltak őrt, lombjuk sejtelmesen susogott a szélben.

A nap már lebukott a temető melletti kiserdő mögött. A csillagok feljöttek az égre, amit néhány helyen vastag felhő borított, de még nem takarták el a Holdat, ami ezüst fényével szépen bevilágította a temetőt, így könnyen megtaláltam apa sírját. A vázákban pár szál fonnyadt virág éktelenkedett. Leraktam a csokromat. A temető kútjához siettem, és a kút melletti kannába vizet húztam. Visszatértem a sírhoz, a vázákba helyeztem a szegfűket és vizet öntöttem alájuk. Nem féltem, hogy a virágok elárulnák azt, hogy én jártam itt. Annak idején, amikor a nénémmel kijöttünk vasárnaponként sokszor láttam, hogy valaki hozott friss virágot. A temetőgondnok mondta, hogy apa régi üzletfelei, illetve messze lakó ismerősei, ha erre járnak, mindig tesznek virágot a sírra.

Egy gyertyát is hoztam magammal. Gyufát kerestem elő a zsebemből, és meggyújtottam a gyertyát. Apa sírja két, a déli és a keleti, parcella határa közelében állt. A gyertya fényében apa nyughelye mögött a másik parcellában lévő sírkövön ismerős nevet pillantottam meg. Nem emlékeztem arra, hogy ott lett volna sír legutóbb, mikor itt jártam. A gyertyával közelebb mentem a másik hanthoz. A sírkövön valóban ismerős név állt: Ethelda Mildborow, született Ethelda Richardson, élt 1827. január 20. − 1884. február 25.

Pár pillanatig eltartott, mire felfogtam, hogy a nénikém porai fölött állok. Először el sem hittem, hogy valóban az övé lehet. Furcsálltam, hogy nem az első férje mellé helyezték végső nyugalomra – az északi parcellában volt a megboldogult Jared Litwin nyughelye, a temető másik végében –, de ami a legkülönösebb volt, a sírkövön nem díszelgett kereszt.

Azt gondoltam, valami örömfélét kellene éreznem, amiért ez a gonosz boszorkány meghalt, de semmi ilyesmi nem töltötte el a lelkemet, sőt még sajnáltam is egy kicsit. Haragudtam rá, amiért sajnálom, hiszen mindig csak bántott, és most meg szomorkodok is miatta, pedig nem érdemli meg.
Visszamentem apa sírjához, letettem a gyertyát, letérdeltem a földre, és elmondtam egy imát. Utána magamban beszélgettem apával:

Nagyon hiányzol. Sajnálom, hogy régen nem jöttem ki hozzád. Ezentúl, amikor csak erre járok, de évente egyszer biztosan, eljövök. Szeretlek.

Éreztem, hogy forró könnyeim, kicsordulnak a szememből.

Kellemes május végi este volt, talán egy kicsit fülledt, mint vihar előtt lenni szokott, mégis fázni kezdtem. Ágrecsegést és motoszkálást hallottam a temető melletti erdő felől. Egy pillanatra nagyon megijedtem, azt hittem, hogy néném nyugtalan szelleme bolyong, de elhessegettem a gondolatot. Bizonyára az erdei állatkák futkároznak, mint máskor, csupán a sötétség meg a temető hangulata miatt jutott eszembe ilyen butaság.

Mivel a Hold egyre feljebb hágott az égen, és a sötét felhők is gyülekezni kezdtek, úgy gondoltam, ideje lesz visszaindulni a szállodába. Felálltam, és elindultam a kapu felé. Az erdőből újra neszezést hallottam. A félelem egy pillanatra megbénított, de utána meggyorsítottam a lépteimet, s megkönnyebbültem, amikor megláttam a kocsist.

– Már kezdtem azt hinni, hogy egy rossz szellem elragadta a kisasszonyt.

– Nincsenek szellemek, és különben sem tudnának elragadni. Egy ilyen takaros városban nem történhet semmi rossz az emberrel.

– Nem olyan unalmas ez a város, mint hiszi, itt is történtek már botrányok, nem is akármilyenek! Úgy másfél évvel ezelőtt nagy port kavaró dolgok voltak, még a Timesban is írtak róla! – mondogatta mély meggyőződéssel.

– Valóban?

– Ahogy mondom. Egy köztiszteletben álló asszonyról derültek ki olyan dolgok, amit eleinte el sem hittünk.

Erősebb szél kerekedett. A Holdat eltakarták a felhők, pár csepp eső hozzáért az arcomhoz.

– Biztos érdekes a történet, de én sietni szeretnék vissza a szállodába – jelentettem ki határozottan, és beszálltam a kocsiba.

– Persze, persze, bocsánat – mentegetőzött a kocsis.

A vihar gyorsan csapott le. Úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Egy ideje haladtunk már, amikor villám sújtott le a közelünkbe, és kidöntött egy fát az útra. A kocsi megállt, a kocsis megpróbálta elhúzni a fatörzset, de nem tudta, minduntalan lecsúszott a keze a fáról. Végül odajött hozzám.

– Várnunk kell, hogy elcsituljon, utána ez egyik lóval elhúzatom a fatörzset, de most az állatokat ki kell kötni, nehogy elszaladjanak, mert megrémültek a dörgésektől – közölte.

A lovakat egy alacsonyabb fához kötözte.

– Nem akarok udvariatlan lenni, de… – mondta, amikor visszajött.

– Nyugodtan üljön be – mondtam neki. Nem akartam, hogy teljesen elázzon, és esetleg tüdőgyulladást kapjon az etikett miatt.

Ő beült velem szemben, levette a kalapját. A sötétségben nehezen tudtam kivenni az arcát. Azonban a villámok fényénél jobban megfigyeltem, ismerősnek tűnt az ősz halántéka, a kócos bajsza, de nem tudtam hová tenni.

– Maga régóta él itt? – kérdeztem, hátha eszembe jut, kivel ülök szemben.

– Itt születtem.

– Szép hely.

– Valóban az. A kisasszony járt már itt? Rokonai élnek erre? – kérdezte.

– Nem. Én nem vagyok idevalósi – vágtam rá rögtön.

– Akkor kinek vitt virágot?

Ezzel a kérdéssel megfogott. Azután eszembe jutott, egy mentő ötlet.

– Egy ismerősömnek tettem szívességet

– Szép is az ilyesmi.

Egy újabb villám csapott le, tőlünk messzebb.

– Remélem, mihamarabb eláll, mert Marta aggódni fog értem, ha nem érek haza időben – panaszkodott.

– A felesége? – kérdeztem érdeklődve.

– Igen, tavaly vettem feleségül. A régi Ordway birtokon élünk. Tudom, rég nem azé a családé, de az olyan idős emberek, mint én, már csak így emlegetik.

A szívem kihagyott egy ütemet, a régi Ordway birtok a néném birtoka volt. Már rájöttem, ki ül velem szemben. Marta vőlegénye, akivel évtizedekig jegyben jártak.

– Miért dolgozik a városban? A birtokon nincs szükség kocsisra? – kérdeztem, úgy véltem, közönyös hangot ütök meg.

– Ott van már egy, és én jobban keresek a városban. Na meg, a magam ura vagyok. Ezenkívül úgy gondolom, a férj és feleség ne dolgozzon egy helyen, az nem vezet jóra. Igaz, Marta már nem olyan ideges, mióta az a bo..., az asszonya meghalt, de jobb ez így.

– Biztos megviselte a halála, a szolgálók sokszor ragaszkodnak a gazdáikhoz – mondtam. Nem is tudtam, mi ütött belém, miért nem maradtam csöndben. Valójában nem akartam tudni, mi történt a birtokon, miután engem elvittek onnan. Legalábbis úgy gondoltam, de amit ezután mondott, felkeltette az érdeklődésemet.

– Nem viselte meg nagyon. Az a nő rettentő gonosz volt, de mindenki azt hitte róla, hogy egy szent. Egészen addig a napig…

– Amíg? – érdeklődtem. Kíváncsi voltam, mi történhetett, hogy már nem tartják szentnek a nénémet.

– Hagyjuk – legyintett. – Halottról jót, vagy semmit.

Rettentően felcsigázta a kíváncsiságomat, de nem akartam sokat kérdezősködni, nehogy gyanús legyek.

Egy ideig kibámult a kocsi ablakán.

– Tudja, csendőrök vitték el – folytatta hirtelen az előbb abbahagyott történetet.

Nyilván látta az időből, hogy nem akar javulni, és még egy ideig össze leszünk zárva. Nem olyan embernek tűnt, aki sokáig némán tud üldögélni.

– Mert kiderült róla ez-az. De kezdem az elején – legyintett ismét. – Mrs. Mildborow-t istenfélő asszonynak ismerte mindenki, nem szerették különösen a városban, de elismerték munkásságát, az adománygyűjtésben, meg ilyesféle dolgokban, és sokan adtak a szavára. Még a férje unokahúgát is befogadta annak idején, amikor az nincstelen árva lett. Persze, nem viselkedett vele rendesen – kissé előredőlt, és suttogva mondta tovább – állandóan bántotta. Nádpálcával verte, meg ilyesmi. Marta mesélte nekem, erről a városban senki sem tudott, és a szolgálókra is rá volt parancsolva, hogy tartsák a szájukat.

Visszadőlt az ülésére, és normális hangnemben folytatta:

– És ők tartották is, mert Mrs. Mildborow akkoriban nagy befolyással bírt az úri házak patrónáira, és ha egy cselédet el akart lehetetleníteni, elég volt elszólnia magát, hogy enyveskezű, vagy lusta, a szolgáló nem kapott többé munkát a környéken. Aztán a szegény árva egyik napról a másikra eltűnt. Marta sem tudta hova mehetett, vagy miért kellett elküldeni, akkoriban nem beszélhettek semmiről a lánnyal. Hozzá sem szólhattak. Csak azt tudta, hogy egy finom hölgy vitte el magával, már kora hajnalban. Még azon a héten hazatért a ház ura, aki alig egy hetet volt távol, holott a felesége legalább egy hónapig nem számított rá, és mindenhol kereste az unokahúgát. Martát is állandóan faggatta, de neki sem tudott többet mondani, mint nekem. A városban azt pletykálták, hogy a kisasszony elszökött egy férfival. Persze ez hazugság volt, de az igazságról nem lehetett beszélniük. Marta sokszor hallotta, hogy a ház ura veszekszik a feleségével; ki akarta deríteni, az asszony hova küldte Manon kisasszonyt. Ez volt a neve a lánynak – magyarázta. – A felesége azonban semmit nem mondott neki. Mr. Mildborow ezután hónapokig a birtokon maradt, holott ez nem igazán volt szokása, de amint lehetett, elment otthonról. Amikor pedig hazatért újra és újra veszekedett a feleségével, mert az továbbra sem akarta megmondani, hol van a lány. Ha Mrs. Mildborow nem mondott semmit, a ház ura újra és újra kifaggatta a szolgálókat; nem szólta-e el magát a felesége véletlenül a kisasszony hollétéről, amíg ő távol volt. Marta egyszer nagyon meg is ijedt tőle egy ilyen alkalommal.

– „Magának tudnia kell hova vitték!” – kiabált Mr. Mildborow, megfogta Martát a két karjánál és megrázta. Mr. Mildborow nagyon erős – jelentette ki a kocsis –, bár külső szemlélőnek nem feltűnő az ereje, de bármelyik férfival elbánt és elbánik, aki az útjába került, egy nőnek semmi esélye nem lehet ellene. Főleg nem egy olyan vékonynak, mint Marta, aki nagyon megrémült, és még az is megfordult a fejében, hogy többé már nem látja a napfelkeltét. A férfi sosem bántotta a szolgálókat, mindig kedves volt velük, de most olyannak tűnt, mint aki megőrült. Mire Marta vagy hússzor elismételte, hogy nem tud semmit, elengedte és bocsánatot kért tőle. Leült a konyhaasztal mellé, a karjaira borította a fejét és sírni kezdett. Ettől Marta még jobban megijedt, mert síró férfit még sosem látott. Talán ezért is maradt meg minden szó a fejében, amit a gazdája mondott maga elé. Minden hangsúlyára, és mozdulatára tökéletesen emlékezett, olyannyira, hogy mikor mesélte engem is kirázott a hideg.

– „Bocsásson meg, Marta, nem akartam bántani” – mondta Mr. Mildborow fájdalmasan. – „Nem a maga hibája ez az egész, hanem az enyém.” – Nagyot sóhajtott: – „Minden leányintézetben érdeklődtem, de egyikben sincs. Sehol sem találom, nem tudom, mi lehet vele” – mondta kétségbeesetten. – „Minden házba, ahova betérek, megnézem a cselédeket, hátha annak adta Ethy, de eddig még nem találtam meg. Lassan már bolondnak néznek, amiért állandóan a szolgálókat lesem. Már odáig jutottam, hogy magánnyomozót fogadtam, de eddig még semmi hír.” – Ekkor felnézett Martára. – „Maga szerint még él?” – kérdezte, az ablak felé pillantott. – „Néha úgy érzem, hogy itt van, szinte hallom, amint a szobájában járkál, vagy ahogy a kismacskájának énekel.”

– Marta ekkor keresztet vetett, mivel abban a pillanatban tényleg azt hitte, hogy a gazdája megőrült. A kismacska megdöglött a nyáron, valaki megfojtotta. A kisasszony nem ment el a szeretett állatka temetésére, amit a cselédek szerveztek, attól a naptól fogva nem beszélhettek a lánnyal a szolgálók. A magánnyomozó nem szolgált semmi hírrel Manon kisasszony felől, azonban Mrs. Mildborow-ról annál többet megtudott, olyan dolgokat, amit senki, még a férje sem sejtett. Azzal mindenki tisztában volt, hogy az asszony és családja elszegényedett és elköltözött a környékről, amikor az asszony még fiatal lány volt. Utána akkor látták újra, amikor az öreg Jared Litwin feleségeként visszatért, és megvették a régi Ordway birtokot. Tehát a két időpont közötti időt jótékony homály fedte. Kiderült, hogy az asszony az első férjével egy kétes hírű házban ismerkedett meg – Jared Litwin életében akkor először és utoljára tévelyedett le a rendes emberek ösvényéről –, majd elvetette magát azzal az ürüggyel, hogy teherbe esett, és nagy botrányt csinál, ha nem úgy lesz minden, ahogy ő akarja. Mr. Litwin nem tudott mit tenni, nagyon félt a következményektől, hiszen igen istenfélőnek ismerte mindenki, a püspök úrral is jó viszonyt ápolt. Persze baba nem lett. Talán nem is volt, de mire erre fény derült, már nem lehetett visszacsinálni a dolgot, és a férfi beletörődött. Főleg, mert a felesége eldobta a kihívó ruháit, és ezután olyan apáca életet élt, hogy senki meg nem ismerte volna a régi kolléganői közül, akik közül néhánnyal azért, mint kiderült, titokban tartotta a kapcsolatot. Több megesett cselédlányt, akiket a munkahelyükről és otthonról is elzavartak, elirányított az olyan házakba. A lányok a szégyen miatt sosem tértek vissza a szülővárosaikba. Nem tudtak ez eladásról, így eszükbe sem jutott feljelentést tenni, na meg a rendőrök nagy része nem is hitt volna nekik. A legtöbb lány talán azt gondolta, hogy − az akkor még Mrs. Litwint − biztosan becsapták, mert ő nem küldene senkit olyan helyre. Azonban ez egyik lány nem volt olyan ostoba, mint a többi. Rájött a turpisságra és feljelentette az asszonyt. Persze a helyi őrsön nem hittek neki, és bár írásba vették a lány szavait valójában nem foglalkoztak az üggyel, de a feljelentésnek nyoma maradt még évek után is.

Így a magánnyomozó el tudott indulni, végül fény derült az egész dologra. A Scotland Yard egy leánykereskedő szervezet után nyomozott, így összetalálkozott a magánnyomozó a rendőrökkel, összetették az információikat. És láss csodát! Mrs. Mildborow, főleg külföldre, rengeteg lányt eladott. Hasznos tagja volt a szervezetnek. Ennek ellenére alig lehetett rábizonyítani valamit, ezért megkeresték azt a cselédlányt, aki annak idején a feljelentést tette, ő készségesen újra feljelentette az asszonyt, és le is írta a kinézetét. Így 1883 novemberében, a város nagy megrökönyödésére, Mrs. Mildborow-t letartóztatták, és vádat emeltek ellene leánykereskedés miatt. A bíróságon arra a kérdésre: „miért tette?”, azt felelte, nem a pénzért, az van neki. Csak meg akarta szabadítani a rossz lányoktól a városokat, mivel úgy gondolta, a lányok sosem változnak meg, akkor legalább egy helyen legyenek elzárva a rendes emberektől. Eleinte a férjét is gyanúsították bűnrészességgel, de tisztázták a vádak alól, hála a magánnyomozó információinak. Mr. Mildborow alig tudta felfogni, felesége milyen titokkal élt, és hogy ő még csak nem is sejtette. Senki sem sejtette – rázta a fejét nagyot sóhajtva a kocsis –, az a nő könnyen manipulálta az embereket.

A városban ezek után sokan azt gondolták, hogy Manon kisasszony valójában nem is szökött meg, hanem egy olyan helyre került. Ettől Mr. Mildborow rendkívül kijött a sodrából, majdnem megfojtotta a feleségét a rácsokon keresztül, amikor az még mindig nem akarta elmondani, hol a lány. Ezt Paul, a börtönőr mesélte nekem. Az asszony, miután kiszabadították a férje kezei közül és kiköhögte magát, csak nevetett.

– „Sosem mondom meg, hol van” – mosolygott gúnyosan. – „De tudd meg, hogy miután hazajöttél, azt a pénzt, amit adtam neked az újabb adósságaidra, neki köszönheted!” – Ekkor Mr. Mildborow elsápadt, és fel akarta tépni a cella rácsát, hogy megölje a feleségét, négyen alig tudták lefogni. Ezzel a mondattal Mrs. Mildborow beismerte, hogy a kisasszonyt is eladta, de hogy hová a nagyvilágban, azt nem mondta el. A tárgyalásokat némán tűrte. Szentül meg volt győződve arról, hogy ő jót tett a társadalomnak, és ezért a mennybe fog jutni. Főleg mert a pénzeket, kivéve, amit Manon kisasszonyért kapott, sosem tartotta meg, hanem az egyháznak adta. Az ítélet kihirdetése után másnap az asszonyt holtan találták a cellájában.


– A férje ölte meg? – kérdeztem halkan.

– Nem, Mrs. Milborow nem akart az állami női fogdába menni. Talán tudta, mi várna ott rá, így öngyilkos lett. Nem is volt egyházi temetése.

– És ezután mi történt?

– Mr. Mildborow elment – folytatta a mesélést a kocsis –, hogy merre járt, nem tudom. Marta azt mondta, Manon kisasszonyt keresi, a világot is felforgatja, ha kell, amíg meg nem találja. A feleségétől rengeteg pénzt örökölt, és több magánnyomozót fogadott fel. Meg is találta a kisasszonyt.


Erre a kijelentésre megállt a szívem egy pillanatra, és jeges rémület lett úrrá rajtam. Hogy találhatott meg? Hiszen minden nyomot eltüntettem. Örültem, hogy a sötétségben nem látszik az arcom, mert az biztos elárulná a kocsisnak, ki vagyok.


– Úgy három hónapja kapott levelet. Nem a magánnyomozótól, hanem New Yorkból, Amerikából – magyarázta –, egy utasszállító cégtől. A levélben restelkedtek, hogy nem értesítették hamarabb az urat, de a papírok elkavarodtak, és most, a tulajdonos váltás után, a régi iratok rendszerezése közben akadt a kezükbe Manon kisasszony személyes iratai, a hajóorvos által kiadott halotti anyakönyvi kivonat, és egy számla a temetésről. Akkor már Marta a feleségem volt, és én is ott voltam, ezért tudom. Amióta az asszony meghalt, Marta és én a kis szalonban üldögéltünk esténként a ház ura kívánságára, ha otthon volt. Nem akart egyedül lenni. Mr. Mildborow sokáig nézte a levelet, amit azelőtt sietve bontott ki.

– „Ez nem lehet. Az én angyalkám nem mehetett el!” – súgta maga elé, a kezében remegett a papír, a szívéhez kapott, és lefordult a foteljából, mire földet ért, eszméletlen volt. Hívtunk orvost, az megállapította, hogy nem kapott szívrohamot vagy szélütést. Ennek ellenére napokig nem tért magához, és félrebeszélt. Amikor felébredt, először azt sem tudta hol van,utána a kisasszonnyal akart beszélni.

– „Marta, hívja ide Manont! Hoztam neki valamit, már várta.”

– „Uram, a kisasszony nincs itt.”

– „Biztos, hogy itt van, csak tegnap későn értem haza, és nem tudtam átadni neki a levelet. Küldje be a kis szalonba!”

– „A kisasszony meghalt, lassan három éve, pár napja kapta az értesítést.”
– „Ez nem igaz! Itt van! Biztos fenn szomorkodik a szobájában „– mondta, és mint egy megszállott felsietett a padlásszobába, amit, mióta a kisasszony elment, Mrs. Mildborow zárva tartott, senki nem mehetett be, még takarítani sem. Mr. Mildborow nem várta meg, míg felrohanunk utána a kulccsal, betörte az ajtót, és megrökönyödve nézett szét a szobában, amit vastagon lepett a por, minden sarkában hosszú pókháló lógott. Ekkor felfogta, hogy tényleg vége a kisasszonynak. Ezután nem szólt senkihez, lement a kis szalonba, ahol még mindig ott volt a levél. Ismét elolvasta, felöltözött, és elment. Egy hónap múlva láttuk újra, teljesen lesoványodva, hatalmas karikákkal a szeme körül, árnyéka volt régi önmagának. Nem szólt hozzánk, csak a kandallóban pattogó tüzet bámulta. Annyit megtudtunk, mert jártak a házban hivatalos személyek, hogy az úr haza akarja hozatni az unokahúga maradványait az idegen földből az édesapja mellé. Azonban ez nem egyszerű dolog. Rengeteg engedélyt meg mindenféle papírt el kell hozzá intézni. Mr. Mildborow ha néha napján megszólalt, általában Manon kisasszonyról beszélt. Egyik este is hirtelen megszólalt, azelőtt három napig egy hangot sem adott ki. Csak komoran nézte a tüzet.

– „Emlékszem, olyan aranyos volt kiskorában, sokat játszottunk a babaházával, aztán hirtelen nem akart többé játszani, ma sem tudom mi ütött belé. Utána csak olvasott, meg képeket nézegetett. Nagyon gyorsan felnőtt” – jegyezte meg, és felnézett a plafonra. Behunyta a szemét és úgy folytatta. – „Szóhoz sem jutottam, mikor megláttam a karácsonyi bálon, olyan szép volt, igazi hölgy. Nem is csodálkoztam, hogy minden nő őt irigyelte, és a Brightmoore fiú csak vele akart táncolni. Manon nem is tudta, hogy milyen szép, és emellett jó természete is volt. Igazi kis angyal. Tudom, hogy a mennybe jutott.” – megint sóhajtott. – „Biztos az Ég akarta így, hogy soha többé ne lássam, és ne nyerjek bűnbocsánatot, azért, amit tettem. Igaza van Istennek, nem is érdemelném meg” – fejezte be. Kiment a kis szalonból, de nem a szobája felé, hanem az emeletre. Martának rossz érzése támadt, így utána mentünk. Nem találtuk sehol. Furcsa puffanás szerű hangot hallottunk a ház elhagyatottabb része felől. Nappal nem hallottuk volna meg, a sokféle zajban, de már éjszaka volt. A kihalt folyosón egy petróleumlámpával szaladtunk, az egyik szoba ajtaja résnyire nyitva állt, ha az ember nem nézte volna meg jobban, észre sem vette volna.

Felrántottuk, és beléptünk. Egy nehéz fotel volt eldőlve, és Mr. Mildborow a csillárról lógott le. Én a szalonnázó bicskámat mindig magamnál tartom, ez volt a szerencséje az úrnak. Az egyik asztalt sietve odahúztam, levágtam a csillárról. Mivel magas vagyok, így könnyen ment. Éppen hogy megmentettük az életét. Ő persze nem volt hálás érte. Ezek után mindig a nyomában jártunk, nehogy ostobaságot csináljon. Egyik nap leültetett minket, és azt mondta, nem öli meg magát, megvárja, míg a kisasszonyt haza hozzák, és tisztességesen eltemetik, azonban utána ne álljunk az útjába. Felköltözött a kisasszony szobájába, és ettől a naptól fogva ott aludt, nem hagyta, hogy kitakarítsák, vagy bármit változtassanak rajta. Sokszor járkált fel-alá – ezt azért tudom, mert gyakran ellenőriztük, él-e még – azután fogta magát, és kiment a temetőbe, akár éjfélkor is, ha úgy tartotta kedve. Máskor csak a városban járkált céltalanul.


A kocsis kinézett a kocsi ablakán, az eső már alig szemerkélt.

– Lassan indulhatunk – mondta. Kiszállt, az egyik lovat elkötötte és a kidőlt fához vezette, és elkezdte odébb húzatni a törzset.

A történet, amit hallottam tőle, mélyen felkavart. Egyrészt az, amit a nénémről megtudtam, így érthető volt, honnan ismerte a Madame-ot. Örültem, hogy kiderült az igazság, és mások már miatta nem kerülnek hasonló helyzetbe, mint én. De inkább láttam volna a börtönben, jogos büntetését töltve, mint holtan. Bizonyára hitte azt, amit gondolt, hogy a mennybe jut, mert különben sosem lett volna öngyilkos. Másrészt, amit a bácsikámról hallottam. Legalább tudtam, hogy megbánta, amit tett, azonban én nem tudtam, megtudnék-e neki bocsátani, mindenesetre nagyon sajnáltam őt. Szó szerint fájt a szívem, ha elképzeltem olyannak, amilyennek a kocsis leírta. Össze voltam zavarodva, el akartam menni minél messzebb, hogy ne kelljen rá gondolnom, és arra, hogy nemsokára öngyilkos lesz, mert azt hiszi, hogy meghaltam.

Én leszek a gyilkosa, ha most csak úgy elmegyek – döbbentem rá. Még az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy nem a szállodába, hanem a birtokra hajtatok. – Ugyan, nem lesz öngyilkos, Martáék vigyáznak rá. Egy idő után, ha tisztességesen eltemetnek, és mindig kijárhat a síromhoz, megnyugszik, és visszatér belé az életkedve. Nehogy eldobjam az új és foltmentes életemet miatta. Sosem szabadulhatnék tőle! Én már szabad vagyok, és az is akarok maradni. Nem zsarolhat senki, nem vehetik el tőlem ezt az új életet, főleg nem ő – győzködtem magamat. Könnyek szúrták a szememet, de lenyeltem őket. – Nincs hozzá joga. Különben is másodkézből hallott információt kaptam, lehet csupán félreértett valamit a kocsis – gondoltam tovább a dolgot.

Húsz perc múlva nagy nehezen elindultunk. Az út során egyre csak győzködtem magam. Végül arra jutottam, hogy biztos megpilledtem a sötétben, miközben a kocsis beszélt, és képzeltem az egészet. Addig voltam ébren, míg a nénémről mesélt. A világos hotelbe beérve hittem, hinni akartam, amit gondoltam, ezenkívül Clarissa elvonta a figyelmemet mindenről.

– Ó, már azt hittem sosem látlak! – borult sírva a nyakamba. – Mondtam, hogy küldjenek utánad kocsit, de nem akartak a vihar miatt. Ezért fog becsődölni ez a kóceráj, mert a vendégeket semmibe veszik! – nézett gyilkos szemekkel a recepciós felé, akinek elgyötört arcából láttam, hogy megismerte Clarissa „hisztikirálynő” énjét.

Éjszaka rémálmok gyötörtek. A temetőben voltam, apa sírjára vittem virágot. A sírkőre az én régi nevem is fel volt vésve. Hirtelen a New York-i köztemetőben találtam magam. A földből egy kéz nyúlt ki, és megfogta a karomat. Jane szólt hozzám kétségbeesetten: – Ne engedd, hogy visszavigyenek, hadd maradjak itt! Kérlek!

Ezután a nagybátyám is megjelent és mikor meglátott a sírhantom felett elevenen, szörnyethalt rémületében.

*


Korán indultunk Londonba. A szállodában most is a legjobb szobákat vettük ki. Még aznap elmentem a távíró állomásra és üzenetet küldtem Mr. Doddnak a New Yorki temető intézőjének, hogy ha lehet, akadályozza meg Manon Mildborow maradványainak elszállítást, mivel eddig is én fizettem a sír rendben tartását és minden költségét, és szeretném, ha a barátnőm ott nyugodhatna tovább, mert az volt a kívánsága, hogy Amerikában temettessem el. Megadtam a londoni szálloda címét, ahova a választ vártam.

Nemcsak az álmom miatt szántam el magam erre a lépésre, hanem azért is, mert eszembe jutott, hogy kiskoromban eltörtem a bal lábamat, és ha Cyrill bácsi esetleg megvizsgáltatja a „földi maradványaimat” és nem találják a törés nyomát, rájön, hogy nem is én vagyok eltemetve, és akkor tovább kerestetne. Tehát jobb, ha nem háborgatják Jane sírját. És ha Cyrill bácsi beszélni akarna velem – az az Olivia Wilnerrel – ez ügyben, legfeljebb felbérelek egy színésznőt, hogy játssza el Olivia Willnert, és kész. Nem hagyhatom, hogy az új életem és személyazonosságom veszélybe kerüljön.

*


Másnap délutánra megkaptam a választ New Yorkból, hogy próbáltak már elérni az üggyel kapcsolatban, de nem sikerült. Mr. Dodd mindent megtesz, ami tőle telik, de az elhunytat a rokona akarja visszavitetni Angliába, és a hatóságok nagy valószínűséggel megadják az engedélyeket. Persze, ha tudnék küldeni egy kis összeget „nem várt kiadásokra”, akkor a hatóságok jobban megfontolják a dolgokat.

Tudtam, a temető intézője azt fogalmazta meg burkoltan, hogy le kell fizetni néhány embert. Így elmentem a bankom londoni fiókjába, és küldettem pénzt New Yorkba. Reméltem, elég lesz. Ezután a távíróirodába mentem, és megüzentem az Mr. Doddnak, hogy küldöm a költségeket, és ahogy Franciaországba értem, egy postafiókszámot is megadok, ahova eljuttathatja az üzeneteit.

Egy kicsit megnyugodtam, úgy éreztem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a továbbiakban is biztosítsam Jane és a magam háborítatlanságát.

Ezután bementem az első könyvesboltba, és megvettem Bert Addams: Romilda és Matteo című művét, ugyanis ebből írta Lorenzo Bertolucci az Érdekházasság című operáját. Jobban meg akartam ismerni a karaktert, hogy a lehető legjobban eljátszhassam a színpadon. És az sem volt hátrány, hogy legalább megtudtam, miről is szól az opera, és a gondolataimat is lekötöttem.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)