Átaludt múlt írta: Nanni

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
>>


Átaludt múlt

Prológus


Amikor Hermione kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Egy durva rongy súrolta a bőrét, és az ügyetlen (vagy kegyetlen) megkötés miatt még a haját is húzta az anyag. Hideg volt, dohos pinceszag terjengett körülötte, amit néha szakított csak meg egy rohadó hús szagával kecsegtető fuvallat. A karja és a lába teljesen el volt zsibbadva, a pálcáját elvették. Védtelenül feküdt a sötétben, amikor halk lépéseket hallott egyre közelebbről. A rettegés végigfutott az idegszálain, mert vakon, megkötözve a föld alatt, valahol messze a biztonságos Roxforttól, nem tudva, hogy ki a hozzá legközelebbi ember, ez már sok volt neki is.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait és emlékeit, hogy legalább sejtése legyen, hova került. Prefektusként egy elsőévest kísért büntetőmunkára, Piton professzorhoz igyekeztek a pincébe. A lépcsők még megvoltak a fejében, azonban utána semmi. A hidegtől kiszáradt a szája, megnyalta, és várta a végzetét.

A léptek egyre csak közeledtek, határozottak, kimértek voltak, valami halk, oda nem illő surrogással kiegészülve. A visszaverődő hangok egy nagy, de alacsony teremre engedtek következtetni. Messziről egy nyöszörgés szűrődött a fülébe. A szíve már réges-rég nem volt a helyén, mérföldeket ugrált a mellkasában egy-egy dobbanással. A léptek majdnem megálltak már mellette, amikor egy ismerős bűbájt érzett meg a bőrén. Az érkező kiszórt egy némító bűbájt, vagyis titokban akarja tartani a látogatását. Ez két dolgot jelenthet: az illető barát, amire kicsi az esély, vagy olyan ellenség, aki nem akarja tudatni mással kínzásának hangjait. Erre kicsit nagyobb az esély a körülményeket tekintve.

A lány összeszedte minden erejét, és megpróbálkozott egy pálca nélküli ellenbűbájjal, de megakadályozták benne. Rémülete a tetőfokára hágott, hogy másodperceken belül meg is nyugodjon. Az ismeretlen ismerős hangja balzsamként hatott rá.

– Figyeljen rám jól, mert csak egyszer van időm mindent elmondani. Néhány percen belül magát meg kell kínoznom, hogy eláruljon egy olyan titkot, amiről tudom, hogy nem is tudhatja, vagyis el sem mondhatja. Létezik egy bűbáj, amivel nem esik baja, de azért valamennyi fájdalmat érezni fog. Ha érzi, sikítson, színészkedjen, ami csak telik magától. Adok magának…

Fülelni kezdett, majd elhadart egy olyan bűbájt, amiről a lány még csak nem is hallott, és feloldotta a némító varázslatot is. Eközben észrevétlenül valamit a lány ruhájába csúsztatott.

– Hát itt van a mi kissz vendégünk. Cak nem láthatja a környezetét, így már nem issz olyan sszórakoztató. Te ott, sszedd le róla a kendőt, kár lenne érte, ha összekönnyezné, nemde?

A hangra fojtott röhögés hullámzott végig a társaságon, amiről Hermione ijedten állapította meg, hogy csak férfiakból áll. A szavaktól ledermedve, mozdulatlanul feküdt a földön, és várta az újabb idegen közeledtét. Eddig reménykedett abban, hogy megússza majd valahogyan ezt a kalandot is, de most már csak egyetlen vágy éltette: túlélni mindezt.

– Áh, már itt issz van a kedvenc méregkeverőnk. Kedvessz Perszelussz, csak nem ismerőssz ez a pofika? Rád bízom, megyek, mert látni sszem bírom a mockot, amit hordoz.

A lány ekkor értette meg, hogy ki az, aki eddig beszélt. Maga a Sötét Nagyúr volt az, a furcsán ejtett sz betűivel, akit beszélni csak Harry hallott. Mostanáig. Most már ő sem téveszti el ezt a hangot.
A férfit követte a hűséges kígyója, amikor a professzor utána kiáltott.

– Mész már, Nagyuram? Pedig nincs is édesebb zene egy olyan - mutatott a lányra - sikolyainál.

Hermione teljes elborzadással nézett rá, de szerette volna azt hinni, hogy miatta nem használta azt a szót.
A Nagyúr visszafordult és azzal a mozdulattal kapta elő a pálcáját, a lánynak felfogni sem jutott ideje arra, hogy a legkegyetlenebb kínzóval szembesült. A tompítás ellenére csillagokat látott, minden izma görcsbe rándult, és sikítását a falak verték vissza.

A fekete taláros tanárban ösztönösen kialakított mentális pajzs a duplájára nőtt. Még ha bosszantóan okoskodó is volt a lány, attól még a diákja, akinek nem lenne szabad ilyet átélnie. Most már teljesen biztos, hogy Poppy elevenen fogja megnyúzni. Valamivel le kell szerelnie a Nagyurat, mert Granger nem fogja bírni a kínzást. Még neki is, annyi év gyakorlata után is sok a lábadozási ideje, de neki meddig fog tartani? Még él a Nagyúr, le kell győzniük, és abból a három kölyökből egyedül neki van esze.

– Nagyuram, tényleg neked kell ezt az alantas munkát végezned? - kérdezte annyi flegmasággal, amennyit csak meg mert magának engedni.

A sötét mágus pálcája hirtelen váltott irányt, aligha volt ideje felkészülni a férfinak. A képébe sziszegett figyelmeztetés vészjósló volt:
– Ez nemesz feladat, az ilyen aljanépszég nem való közénk - és őt is „megjutalmazta”. A lány barna fürtjein keresztül is látta, hogy a férfi magán nem alkalmazta a tompító bűbájt. Mozdulatainak kifacsartsága valahogyan még félelmetesebbé tette őt, ahogy a talárja cél nélkül suhogott körülötte. Habár nem élte át a másik fájdalmát, arca így is eltorzult, és félős görcsbe rándult. Eközben észrevétlenül mellélépett az egyik halálfaló, és megérintette a pálcájával.

A hang artikulálatlanul szakadt ki belőle, hirtelen fel sem fogta az ismerős rántást a köldökénél. A kínzás miatt megtört férfi szemeibe nézett, amiből csak megnyugvást olvasott ki. Az utolsó halovány, értelmes gondolata a meglepődöttség volt.

***


– Veszélyes játék volt, amit műveltél. Hogyan tehetted ezt? Túl sok volt benne kockázat!
A roxforti iskola gyógyítója nem sokat puffogott hangosan, hiszen látta, hogy a kollégája aligha van beszámítható állapotban, azonban az ő idegei sem voltak kötélből már. Sok embert látott meghalni a halálfaló kezei által, és sokat elég volt csak sérülten is látnia, mint például Longbottomékat. Nem tudta nyugodtan kezelni a tényt, hogy hamarosan rengeteg diákját látja majd sérülten, eszméletlenül, ki tudja milyen átkok elszenvedése után.

A férfi szótlanul hallgatott, tudta, a javasasszonynak ki kell adnia a mérgét, és a lány állapotát látva, örülhet, hogy csak ennyit kap. Aligha volt mentsége az elmúlt napokban történtekre. Poppy ugyan nem ismerhette az összes tényezőt, aminek befolyása volt erre az incidensre, de jórészt igaza volt. Valóságos veszélybe került az egyik diákja, és erről ő tehet. Nem akart a tegnap estére gondolni. Még gyenge volt hozzá.

A lány félig-meddig mesterséges kómában, egyenletesen lélegezve feküdt a szomszédos ágyon a paraván takarásában, ő pedig végre lepihenhetett. Volna. Mert az agya minduntalan visszatért az eseményekhez. Miután fél órát hiába töltött azzal, hogy átlássa a zűrzavart maga körül, feladta.

Ezt a legelején kell kezdeni.

Vannak megfizethetetlen dolgok


Ki tudja, hány évvel ezelőtt követte el az első árulását. Az volt élete legnagyobb hibája. Utána jött a többi, minden, amit az első magával rántott. Sosem tudta magának megbocsájtani, hogy Lilyt elárulta, holott a lány évekig a barátja volt, és megbecsülte őt. Tehetséges volt, ő mégis mindent semmibe vett, amikor annak nevezte. A lány többször nem kereste, ő pedig begubózott a plátói szerelembe, amiről rajta kívül nem tudott senki sem. Nem létezett számára vigasz, amikor a saját szemével látta őt a romok között.

Már akkor elveszettnek érezte magát, mikor a házba lépve James arcával találta magát szembe, amire odafagyott a védelmezés arckifejezése. Teste furcsa pózba meredve, szemével a lépcsőre tekintve. Hiába kívánta magában százszor ezt a pillanatot, most mégsem volt jó érzés, sem kielégítő. Sosem hitte el, hogy James szereti Lilyt, az ő Lilyjét, de úgy gondolta, képes megvédeni őket.

Őt, helyesbített.

Tévedett. Ebben is.

Ahogyan abban is, hogy az egyik résből csak egy patkány menekült. Rémülten. Vajon miért tud egy patkány így félni? Ez csak évekkel később világosodott meg benne. Kár, hogy nem akkor.

Lily teste még meleg volt. Fájdalom nem látszott rajta. Ha az előbb James arcán a védelmezés volt kőbe vésve, az ő szeretett Lilyjén az aggodalom. A kiságyban nem volt senki sem.

Döngő léptekkel vonult ki a házból (már ami maradt belőle). Szíve kővé dermedt.

***


A szomszédos ágyról motozás hallatszott, és hirtelen lebbent meg a paraván anyaga, de a bűbáj okozta apró fodrozódás nem kerülte el a férfi figyelmét. Kinyitotta a száját, hogy rendre utasítsa a lányt, de hangtalanul csukta vissza. Ha már úgyis látta, hogy itt van, kár lenne tagadni pont azzal, hogy megszólal. Ehelyett úgy rendezte át a paravánokat, hogy ami kettejük ágya között volt, azt a lány ágya mellé tette a túloldalról. Sikerült kellő döbbenetet csalnia a lány arcára, majd ráförmedt:

– Hála magának, már nincs privátszférám.

Hermione csalódottan és kicsit félve nézett vissza rá. A tegnapi események még élénken éltek benne, csak azt akarta tudni, mire számíthat a szomszéd ágy lakójától és annak látogatóitól. Nem épp arra számított, hogy a professzor fog vele farkasszemet nézni.

Szemtelen perszóna, puffogott magában a férfi, még pihenni sem hagyja. Pedig igazán tudhatná, hogy Poppy indokkal szokta a paravánokat felállítani. Mert valaki nyugalmát szolgálná. Ekkor ütötte meg a fülét egy halk, suttogásnak is alig nevezhető szó:

– Köszönöm – mondta a lány, és néhány pálcasuhintással visszarendezte a függönyöket.

A professzor lemerevedett. Időtlen idők óta Albus volt az egyetlen, akitől hallotta ezt a szót, meg persze a javasasszony, aki épp most lépett be a terembe. Néhány diagnosztikai bűbáj után megtiltotta a lánynak még egyszer, hogy használja a hangszálait, mert a tegnap este folyamán megsérültek.

A férfi felkapta a fejét, hiszen akkor már hozzá is úgy beszélt, hogy nem lett volna neki szabad. Tipikus, mindig azt teszi, amit tilos. Azonban valami tagadhatatlanul nyomot hagyott benne.

A bizalom.

Amikor gyermek volt, sokat megadott volna azért, ha az anyján kívül is bízik benne valaki. Felbukkant Lily, és minden megváltozott. Megfordult körülötte a világ.
Pont annyira, mint tegnap este. Persze, hiszen ezt akarta végiggondolni. Lehet, hogy Poppynak igaza volt az alvással kapcsolatban? Nagyon nehezen ment a rendszerezés, pedig ha most nem jön rá arra a homályos dologra, amit tegnap észrevett magán, akkor – úgy érezte – lemarad valamiről.

***


Órák múlva ébredt csak fel, leginkább arra, hogy néhány diák motozását hallotta a szomszédos ágy felől. Éppen hogy csak hallotta őket, pedig alig egy-két yardnyira feküdt tőlük. Furcsa volt számára. Poppy bűbája lenne? Kedves tőle, hogy gondolt rá. Meg a nyugalmára. Ugyanakkor meg is lepte, hogy nem tökéletes a némító bűbája. Megkopott volna a vénlány tudománya? Nincs kizárva, nem mai csirke.
Legalább a szarkazmusát nem veszítette el, húzta félmosolyra az ajkát, ha már az eszméletét igen.

Lily halála utána alig maradt bárki is, aki elfogadta volna. Szeretetről szó sem esett.
Még a mardekáros diákok sem kedvelték, ritka kivételektől eltekintve. Amikor pedig azok gyerekei jöttek, akiknek háztársa volt, egyszerűen szólva, nem változott semmi.

Pontosabban szólva megváltozott minden. Felnőtt egy újabb nemzedék, ahol talán az ő gyerekeinek is kellett volna lennie, de nemhogy gyerek, még nő sem volt, aki szóba állt volna vele. De Lilyt nem is pótolhatta volna senki sem.
A feje tetejére fordult a világ, mert azóta felgyorsultak az események. A Nagyúr visszatért, felturbózott verzióban, ami a hatalmi és népirtási vágyát illeti, és bár mások azt hitték, már sohasem fog visszajönni az a rémálom, ami volt, ő sosem kételkedett benne, hogy amíg Lily fia él, addig ennek nem lesz vége.

Még mindig nem bírt koncentrálni, megint ugrált az események során. Sosem szerette, ha megmondták neki, mit tegyen. Mégis sokan ugráltatták, akár egy cselédet. Köztük mindkét tábor fővezére, akik között ő csak egy gyalog volt. Jó lenne végre bástyának lenni, ami bevehetetlen és ellenáll mindennek. Valaki bástyájának lenni.

Ott tartott, hogy amikor Dracóék kezdték az iskolát, akkor megváltozott minden. Draco volt talán az egyetlen, aki nem megjátszotta a tiszteletet és szeretetet, hanem tényleg komolyan is gondolta. De ötödév után ő sem volt többé őszinte, és ez fájt. Ez a tény viszont rávilágított egy másikra: az ő szíve valamikor, valamiért kiolvadt dermedtségéből.

Ha valaki ebben a pillanatban ránézett volna, tömény riadalmat látott volna a negyvenes évei felé közelítő, markáns, de kellemes arcon. Kizárt, hogy egy gyermek csodálata okozta volna ezt.

– Letelt a látogatási idő, hagyják Miss Grangert pihenni – hallotta közeledni Poppyt. Hogyan lehet, hogy az ő hangját tisztán hallja a terem másik végéből, a diákokét meg nem? Hamar választ kapott ki nem mondott kérdésére.

– Maga – hápogott dúlt hangon a gyógyító –, maga a második legrosszabb, legfafejűbb betegem. Csak két dolgot tiltottam meg magának. Kettőt. Miért szegi meg mindet? Mondja, hónapokig akar lábadozni?

Poppyt csak ő tudta eddig ennyire kiakasztani, a lánynak röpke egy nap alatt sikerült. Habár ki tudja mennyi időt töltöttek már itt félig kómában vergődve. A fényekből ítélve alkonyodott. A lány pedig határozottan idegesítő mások számára is. Ám a következő mondattól olyan arcot vágott, mint amikor először ízlelte Albus fejlesztett citromporát:

– Remélem, a másik csökönyös szamár értékeli, amit tettek érte. Egy félig működő némító bűbájt szórt ki a kisasszony, ha tudni akarod.

Az asszony ezzel a lendülettel félrerántotta a függönyt, és néhány diagnosztikai bűbájt hajtott végre. Kettejük ágya végében állva halk, szigorú hangon közölte:

– Ha bármelyikük meg meri szegni, amit mondok neki, akkor azt magam átkozom szét, és nem lesz eszméleténél a tanév végéig.

A vészjósló hang lágyabbra váltott.

– Miss Granger, magának tilos beszélnie és varázsolnia. Teljesen kimerült, mentálisan is, abban, hogy ellenálljon az átkoknak. Perselus, neked pedig tilos felkelned vagy egyéb tanítással kapcsolatos dolgot tenned. Élvezd a pihenést! – mondta tőle telhető kaján vigyorral az arcán.

A két beteg egyszerre forgatta meg a szemét, mire a javasasszony egy jóleső nevetésben tört ki.

– Ha látták volna a mozdulatra ugyanolyan szemforgatásukat, maguk is nevetnének - mondta a két – igencsak az épelméjűségére gyanakvó – embernek. Egyikük sem sejtette akkor még, hogy egyre többször gyanakodnak majd a gyógyító józan paraszti eszének meglétére.

Perselus hálát adott az égnek, hogy a mellette lévő némaságra lett ítélve, de abba nehezen akart belenyugodni, hogy neki fekve kell maradnia. Ha tegnap péntek volt, akkor ma szombat este van, vagyis a dolgozatjavítással tud haladni. Az éjjeliszekrénye felé lendült, de izmai határozottan tiltakoztak a mozdulat ellen, amivel ő mit sem törődött. Pálcája azonban nem hevert a fiók legfelső polcában, ahol hagyta. Mérgesen pillantott rá az otthagyott cetlire, amin csak néhány szó állt: „Nem megmondtam, hogy pihenj?!”

Hát hogyne! Kapóra jött neki a fruska butasága, hogy jelenetet rendezzen. Akiben az ember bízik, onnan nem számít támadásra. Alapvető hibát követett el. Ettől az egy napnyi lazsálástól így kilazultak az érzékei?

Zavaros álmai voltak, az éjszaka folyamán többször is felriadt, és a szomszédos ágy lakójának nyugodt lélegzetvételeire tudott csak visszaaludni. Ám minduntalan a legutóbbi, legfájóbb hibája járt a fejében, amikor felriadt. Belekeverte az egyik diákját a munkájába, amiben könnyen ő is otthagyhatja a fogát. Sajnos, a többi idiótának az jutott eszébe, hogy Granger tudhat valami titkot. Nyilvánvaló, hogy a gyerekeik üzeneteiből következtettek.

A mardekáros diákok nyitva tartották a szemüket, és ahogy látták, a szokottnál is többet járt könyvtárba. Mi lehet a szokott mennyisége, mélázott el a kérdésen. A férfi már réges-rég abban a hitben élt, hogy az a lány nem griffendéles, hanem a következő Madam Cvikker. Az a szerencsétlen vörös fejű félnótás még ahhoz is vak volt, hogy észrevegye ennek a… milyen is? Olyanok jutottak eszébe, mint okos, arányosan szép és – teljesen biztosan – nő.

Megállt egy pillanatra a gondolkodásban. Ő valóban azt gondolta, hogy Granger nő? Mint Lily és utána senki sem? Mi lett belőle, hogy ilyet tud gondolni?

A nap ekkor kukucskált be az ablakon, végigsimított az ágyukon, és csak szórta-szórta bőkezűen a csillámait. A szomszéd ágyon a lány hajába kapott a napsugarak egy csokra, mire az oldalára fordult a lány (nő), így a férfi láthatta az arcát. Most már nem volt rajta félelem, sem fájdalom. Egészen kedves így. Amikor csendben van. És még szórakoztatóbb lesz, ha felébred, és nem beszélhet, amitől felfelé kunkorodott a szája széle.

Pálcája hiányától egyre jobban viszketett a tenyere, ez viszont határozottan nem volt szórakoztató. Nem szerette a kényszerpihenőket, és az utóbbi időben bőven kijutott neki belőle a kémkedései alatt elszenvedett jogos és jogtalan büntetések miatt. A Nagyúr senkinek sem kegyelmezett, ha rossz híreket kapott, és Albus megbízottjai meg a Rend, és persze Lily fia valamiben végre ügyesen ügyködtek, vagyis jókora adag rossz hírt kapott.
Az igazgató portréja ekkor gondolta úgy, ideje mindent elmondania neki. Egy héttel a legrosszabb kínzása után, amikor két napja volt felépülni, azt is megtapasztalhatta, milyen a mentális pajzsa mögött remegni, hogy kiderül az igazság. Ha mégsem olyan jó okklumentor, mint amilyennek lennie kell.

Ezért tette azt az elkeseredett dolgot, ami a Granger-lány elrablását illeti. Igaz ugyan, hogy segített benne, elvégre ő az iskolában dolgozik, de a menekülését is megszervezte. Arra rémálmaiban sem gondolt, hogy a Nagyúr komolyan veszi az elejtett megjegyzését, mert előtte közölte vele, hogy fontos dolga lesz, és ne merje senki sem feltartani. Ezzel a tudattal meg merte kockáztatni, hogy még jobban port hintsen mindenki szemébe.

Mellette a lány motyogni kezdett és eddigi békés vonásaira kiült a páni rémület. A férfi csak foszlányokat hallott a szavaiból.
– …ne, ne őt… nem is gonosz… nem tudtam megmenteni… már megint… tett…

Az utolsó szót már nem értette teljesen. Megbabonázva hallgatta, mert rögtön arra az éjszakára gondolt, ami miatt mindketten ide kerültek. Habár, ha jól belegondol, Grangernek már sok hasonló balesete lehetett, ahol valakit meg akart menteni, de végül őt mentették meg.
Voltaképpen kiről is álmodhatott? Talán róla? Hah, az ki van zárva.
S vissza is tért az ábrándozásaiba.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)