A rúnakard átka írta: Szakkara

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Miután a barlangban mindenki megkapta az utasítást, a decranok a sziget partjára sétáltak. Ramani két hajót vett észre a part közelében ringatózni, mágikus hajókat. Az egyiknek hatalmas, fehér vitorláján egy háromágú-szigonyos, kék alak, alatta kék betűk díszelegtek, a Poszeidon Utasszállító Vállalat logója. A másiknak vörös vitorláján kínai betűk kavalkádja és egy fekete sárkányminta virított.

A decranok a vízbe ugrottak, és a hajók felé úsztak. Ramani a vörös ruhással és néhány társával felkapaszkodott a fehér vitorlásra. A fedélzet tele volt emberekkel; az utasok és a teljes személyzet öntudatlanul fel-alá járkáltak. Ramani tudta, hogy mi a bajuk. Csoportos befolyásolás alatt álltak. A társai elméjéből már ismerte az átkot is, amivel elő lehetett idézni ezt az állapotot.

*


A tenger nyugodt vízfelszíne lágy csillagszőnyegként tükrözte vissza a tiszta éjszakai égboltot.

Preston, a Szent Mary mágikus teherszállító hajó kapitánya kürtszóval üdvözölte a közelükben elhaladó utasszállítót. A másik vízi jármű azonban nem viszonozta a köszöntést. Preston ezt rossz jelnek tekintette, a szeme elé emelte a távcsövét, és belekukkantott. Először a hajóorrt figyelte meg, hogy elolvashassa a pontos azonosító adatokat, hiszen a vitorlából már tudta, hogy Poszeidon Vállalat járművét látja. Megörült, hogy ismerős hajót lát, a Vivianát, melynek a kapitánya régi jó barátja volt, együtt végezték a tisztképzőt harminc évvel ezelőtt. Első öröme azonban gyorsan el is szállt, mivel eszébe jutott, hogy a Viviánának ebben a pillanatban nem itt – a Francia partoknál –, hanem Sri Lankán kellene szelnie a vizet, hiszen csak két napja futott ki Brightonból, hogy három hetes Indiai körútra vigye az angol turistákat. A szomszédos fedélzeten első pillantásra minden normálisnak tűnt. A fények égtek, az emberek többsége fel-alá járkált, mintha csak a vacsora után sétálgatnának. De ahogy jobban megfigyelte őket, kellemetlen érzése támadt. A matrózok rendezetlen egyenruhában végezték a dolgukat, az utasok sem festettek átlagosan. Egy nő például hálóingben, hajába gabalyodott fésűvel, bárgyú vigyorral az arcán mosta fel a fedélzetet.

Preston kapitány pillantása a többi arcra siklott. Mindenki pont úgy nézett ki a fejéből a semmibe, mint a hálóinges nő. Nagy baj van! gondolta a kapitány, majd parancsot adott az első tisztjének, hogy készítsenek elő egy csónakot.

Preston kapitány és az első tiszt, meg két matróz a Viviánához eveztek, majd felkapaszkodtak a kötéllétrán a fedélzetre.

– Mi történt ezekkel? – kérdezte elborzadva az első tiszt, ahogy a bábként mozgó embereket nézte.

– A befolyásom alatt állnak – recsegte mögöttük egy hang. Erre megfordultak. Preston kapitány rémülten felkiáltott, és hátrálni kezdett. Egy két lábon járó múmia lépkedett feléjük, kinek vérvörös ruháját meg-meglebbentette a tengeri szél. Mögötte még több csontvázszerű alak állt. Csak egyikük nézett ki valamennyire ép embernek, egy sötét hajú lány.

– Ne közeledjen! – kiáltott a kapitány. – Azonnal szüntesse meg az átkot, és adja át a hajót nekem!

– Inkább maga adja át a hajóját nekünk – húzódott torz mosolyba a férfi halott arca.


*


Hajnalodott, amikor Anglia partjai közelében Ramani a hajóról a tengerbe ugrott. Mire kiúszott a szárazföldre, a hajójuk és a másik, ami fölött néhány órája átvették a hatalmat, már nem látszott a horizonton, tovább úsztak célpontjaik felé – az egyik Afrikába, a másik Dél-Amerikába.

A távolban egy kis halászfalu körvonalai sejlettek. Ramani az ellenkező irányba fordult, és a közeli erdő árnyai közé vetette be magát, hogy napnyugtát ott várja ki. Alig ért az erdőbe, már tudta, mit kell tennie. Nakbar isten csakugyan megsúgta neki, mi legyen a következő lépés. A hajóút során ugyanis Ramani hiába törte a fejét, semmilyen használható ötlet nem jutott eszébe arra nézve, mit tegyen, hogy mikor eljön az idő, az emberek ne vegyék észre őket, és ne is akarjanak hozzájuk érni. Most azonban, mint valami kinyilatkoztatás, villogott agyában a megoldás: Inferusok. Rengeteg hullát életre kell keltenie, az egész szigetet be kell borítani az átok által mozgatott testekkel. Kész inváziót kell létrehoznia! Így két legyet üt egy csapásra. Az emberek félve reszketnek majd otthonaikban, utcára sem mernek majd lépni, az aurorok pedig teljesen le lesznek terhelve, és meggyengül Nagy-Britannia külső mágikus védelme is, mert a belső bajok elvonják a figyelmet és az embereket. Így a tömérdek decran, az inferusok álcája mögé bújva feltűnés nélkül beszivároghat Nagy-Britanniába.

Mikor elgondolkozott, hogyan tudná végrehajtani a tervét, ismét egy kiváló ötletet kapott: Az Azkabanban raboskodó mágusokkal és boszorkányokkal végezteti el a piszkos munkát, hiszen már tudta, hogy kell csoportosan befolyásolni az élőket, így nem kell fáradnia azzal, hogy maga ráncigálja ki a holtakat a sírjaikból.

Ahogy besötétedett, elindult a halászfaluba. A muglik lakta településen csupán egy máguscsalád élt, de rendelkeztek azzal a dologgal, amire Ramaninak szüksége volt, egy seprűre. Semmiféle erőfeszítésébe nem került a seprűtárolót védő átkot feltörni és a leggyorsabb seprűt meglovasítani, könnyedén elindulhatott a varázslóbörtön felé.

Az Azkaban élesen jelent meg lelki szemei előtt, érezte, tudta, hogy ő már járt ott életében.

A börtönt erős pajzsmágia védte. Bár éjszaka volt, Ramani mégis sötét ködöt bűvölt a börtön köré, mely elhomályosította a csillagokat, az ő látását azonban nem. Azt akarta elérni, hogy egy nagy erejű támadásnak tartsák az ő bejutási kísérleteit. A sötét homály jótékonyan takarta őt, így a börtönőrök több varázsló együttes támadásának vélhetik majd az ő átkait.

Ezután Ramani a seprűjén a lehető leggyorsabban röpködve, minden irányból átkokkal kezdte bombázni az Azkabant körülölelő pajzsot. Várakozásainak megfelelően többen kiözönlöttek az épületből. Ramani egyre erősebb csapásokat mért a magasból. Ahhoz, hogy meg tudják állítani őt, az őröknek muszáj volt kilépni a pajzsbűbáj rejtekéből, hiszen az az ő átkaikat is blokkolta. Ramani örömmel látta, hogy az ostobák seprűkre ugranak, és a magasba emelkednek.

A varázslók, amikor kiértek a pajzsbűbáj bűvköre és a sötét köd rétege alól, meglepetten pislogtak körbe, hiszen sehol sem látták azt a máguscsapatot, aki megtámadta őket, csak egy sötét alakot pillantottak meg maguk előtt, de mire felemelhették volna pálcáikat minden elsötétült előttük.



*


A börtön folyosóját halványan világították be az üveggömbbe zárt lángok. Milan Burns, az Azkabant vezető auror hallgatózott. Pár perce még hatalmas robaj törte meg a csendet, ahogy átkok érték a börtönt védő erős pajzsbűbájt, ami nemcsak a nemkívánatos személyeket tartotta kívül, hanem a szökni kívánó rabokat sem engedte ki.

Nem hallott már robajt, ettől megnyugodott.

Beosztottai, akiket kiküldött, valószínűleg elintézték a betolakodókat. Már csak a rabokat kell lenyugtatni, akik felébredtek és artikulálatlanul üvöltöztek és kiabáltak, hogy ezzel keserítsék meg őreik életét. Tíz aurort el is küldött, hogy szórják ki rájuk a kábító átkokat.

Burns mióta itt szolgált, számtalanszor visszasírta a régi rendszert, amikor dementorok őrizék a rabokat. Milyen jó volt akkor! Az auroroknak csupán azzal kellett törődniük, hogy elkapják a sötét varázslókat, utána már nem kellett foglalkozniuk velük, a dementorok lényükből fakadóan megfelelő rendet tudtak tartani a rabok között, és védték is a börtönt. Most meg... Kiképzett auroroknak kell pesztrálni ezt a sok eszelőst. Burns haragudott a miniszterre, hogy ilyen lágykezűen bánik a rabokkal, az Azkaban rettegett hírneve elvesztette élét. Úgy vélte, a bűnözőknek ide bekerülni már nem is igazi büntetés – ellenben az aurorok ezt nem mondhatták el magukról –, hiszen vannak olyan ágrólszakadt mágusok, akik csak azért sértik meg a törvényeket, hogy bekerüljenek a börtönbe, mert itt legalább naponta háromszor kapnak enni, van fedél a fejük felett, és még kényelmesen is alhatnak. Persze Burns azért kitalálta a módját, hogy tegye kellemetlenné az itteni életet a rabok számára.

– Kit hoztatok? – kérdezte Milan Burns a börtön ajtaján belépő beosztottjaitól. A tizenegy férfi mögött egy sötét csuklyás alak állt.

Burns a pálcáját maga előtt tartotta.

– Ki ez? – kérdezte már idegesebben.

Ahogy társai arcát megvilágította a halvány fény, és meglátta kifejezéstelen tekintetüket, lendítette a pálcáját, de hiába. A sötét csuklyás felől már villant egy átok, és Burns már nem tudott magáról.


*


Bellatrix riadtan pattant fel a párnájáról, amikor meghallotta a nagy robajt. Először azt hitte, hogy földrengés lehet, vagy egy nagy szökőár borította be az Azkabant. Ahogy jobban magához tért, érzékelte, hogy a föld nem mozog alatta, és a börtön falain túl zúgó tenger hullámai ugyanolyan álmosítóan monoton ütemben csapkodják a sziklákat, mint bármikor. Mire visszafeküdt volna a párnájára, ismét hallotta a nagy robajt. Ekkorra a cellákból itt-ott kiáltások hallatszottak, végül minden rab felébredt.

Bellatrix az ajtajához botorkált, fülét az ajtóhoz tapasztotta, hátha hall valami érdemlegeset. Újabb robaj hallatszott.

Börtönlakó társai az ajtókat rugdosták, kurjongattak, mocskos szavakkal illették az aurorokat, akik csendre intették őket.

Itt-ott ajtónyikordulás, majd átkok hangjai hallatszottak. Bellatrix úgy vélte, a rendbontókat valószínűleg elkábították. Végül azt vette észre, hogy az ismétlődő robaj amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul meg is szűnt. Lassan mindenki elcsendesedett a kábítóátkoknak illetve az átkokkal való fenyegetéseknek köszönhetően. Bellatrix is visszafeküdt a matracára, már majdnem elaludt, amikor lépteket hallott, majd az ajtók nyílását.

– Kifelé! – hallotta Milan Burns hangját – Mindenki, egy kettő!


Bellatrix remélte, hogy őt békén hagyják ezen az éjszakán. A börtönt vezető aurornak ugyanis megvolt az a szokása, hogy a rendbontás miatt mindenkit büntetésben részesített. Régen ritka volt az ilyen eset, de az utóbbi időben a férfit eléggé elkapta a gépszíj. Minden csip-csup ügy miatt képes volt felrázni az éjszaka közepén a rabokat, és például körbe-körbe járatni őket a folyosókon addig, míg teljesen el nem fáradtak.

Bellatrix ilyen alkalmakkor láthatta halálfaló társait. A legtöbbjüket, akik a régi Azkabanban is raboskodtak, egyáltalán nem viselte meg a mostani börtönlét, ellenben azokkal, akik nem voltak még bezárva. Ellenben Voldemorttal. A férfi sosem volt az a testes alkat, de a fogságban rettentően lesoványodott. Mindig lehajtott fejjel tette meg a kötelező köröket, ha mégis felnézett, pillantásában nem volt köszönet. Voldemort minden porcikájában izzott a kviblisége miatt érzett gyűlölet azok iránt, akik körülötte voltak, és ha pálca híján nem is varázsolhattak, mégis rendelkeztek mágiával. Bellatrix is gyakran kapott a gyűlölködő pillantásból. Sosem érezte ilyen távol magától mesterét, holott a férfi a szomszédos cellában raboskodott.

Az aurorokat nem zavarta Voldemort gyilkos nézése, inkább mulattatta őket. Gyakran gúnyolták a férfit. Tommynak, Denem nagyúrak, a kviblik fejedelmének becézték. Ilyen esetekben Voldemort olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy Bellatrix azt hitte, a férfi eltöri a saját ujjait. A fekete hajú boszorkány nemegyszer kiállt régi mestere mellett, és haragosan rendre utasította az aurorokat. Ezzel csupán annyit ért el, hogy Voldemort még gyűlölködőbben nézett rá, és kapott egy-két átkot is a szemtelen hangnemért az őröktől.

Bárcsak visszaadhatnám valahogy a hatalmát, akkor nem kellene leszegett fejjel járnia, és talán engem sem gyűlölne többé!, gondolta Bellatrix. Hiába volt mestere kvibli, ő most is úgy nézett fel rá, mint régen, nem árulta el a varázslót, mint a többi bebörtönzött halálfaló, aki mind levegőnek nézte a férfit, mivel már maguknál alacsonyabb rangúnak tartották Voldemortot.



Az ajtók tovább nyíltak. Meglepetésére nem volt hangzavar, mint máskor, amikor a rabok méltatlankodtak az eljárás miatt.

Az ő ajtaja is kinyílt. Azonban nem egy auror állt a küszöbén, hanem egy sötét csuklyás alak. Bellatrixnak az a képtelen ötlete támad, hogy talán egy eltéved, a bírósági eljárásokat megúszó halálfaló áll vele szemben, aki most ki akarja szabadítani a társait. Az alak közelebb lépett, és erősen megfogta Bellatrix karját. Ez a mozdulat régi emlékeket idézett a boszorkányban. Annak idején, mikor Voldemort parancsára a maharik egy csoportja kiszabadította őket innen, akkor is így vonszolták ki a cellából.

Hiába akarta megfigyelni, a cella sötétjében nem tudta kivenni a csuklyás arcát, csak azt érezte, hogy az alak keze kényelmetlenül csontosnak hatott.

Bellatrix, ahogy a folyosóra lépett, azonnal felfedezte, hogy Voldemort nincs a rabok között. Mestere ajtaja, ellenben a többi cellával, zárva volt. Ahogy jobban megfigyelte a rabokat és az őröket, elámult. Burns maga elé bámulva tessékelte ki a varázslókat és boszorkányokat a celláikból. Az aurorok a fal tövében feküdtek ájultan, a rabok – már akinek jutott az auroroktól – egy-egy pálcát szorongattak a kezükben, és némán figyelték a sötét csuklyás alakot, mintha valami hipnózis alatt álltak volna.

– Jelen pillanatban nincs antihoppanáló rontás az épületen, így eljuthattok a legközelebbi szárazföldig. Szerezzetek elegendő pálcát! – hallott maga mellől Bellatrix egy reszelős, de valahonnan mégis ismerős női hangot. Oldalra fordult, és felsikoltott, ahogy a folyosó halvány fényében meglátta az arcot, Ramani Black arcát, ami már nem tűnt élőnek, de holt sem lehetett, tekintve, hogy értelmesen beszélt a jelenlévőkhöz. Bellatrix eszeveszetten próbálta karját kihúzni a csontos marokból.

Biztos csak álmodom, ez nem lehet igaz. Az a kis liba már két éve meghalt, el is kaparták. Nem lehet itt. A halottak nem jöhetnek vissza.

– Azután pedig – folytatta Ramani, akit a legcsekélyebb mértékben sem zavart, hogy Bellatrix próbált kiszabadulni a keze közül – Nagy-Britannia legkisebb zugát is árasszátok el inferusokkal, támadjatok az emberekre, rettegjenek a mozgatott hulláktól, hogy messze kerüljék el őket, ha egyet is látnak.

Bellatrix taktikát változtatott, igaz fél karral nem igen volt esélye bármiféle jelentős támadásra, ezért az ép karját – amit Ramani fogott – próbálta előre lendíteni az élőhalott arcához, ki akarta nyomni a szemét. A pillanat tört része alatt, Bellatrix a padlón találta magát, karja fájdalmasan hátra csavarodott, hátában egy csizmás lábat érzett.

– Halandó, még egyszer meg ne próbálj hozzám érni, különben megdöglesz! – sziszegte Ramani.

Bellatrix rémülten vette észre, hogy nem tud mozogni. Úgy vélte, bénító rontást küldött rá ez az élőholt. Halálfaló társai, és a többi rab, kart karba öltve társas hoppanálással mind eltűntek az épületből, végül Bellatrix is fojtogató sötétséget érzett maga körül, és mire ismét kitisztult előtte a kép, egy poros kőpadlón találta magát. Ezután egy szobába vonszolta Ramani. Ahogy becsukódott Bellatrix mögött az ajtó, úgy szűnt meg a bénító rontás is. A boszorkány ajtóhoz sietett, de azt zárva találta.

– Merlinre, ébresszen már fel valaki ebből a rémálomból! – kiáltotta az ajtón dörömbölve.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)