Vámpírok pedig nem léteznek! Vagy mégis? írta: Abinor

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Készült a Magyar Agyar Pályázatra.
Magyaros elem megnevezése: Magyar szereplők


Vámpírok pedig nem léteznek! Vagy mégis?



Órák óta dolgozunk a középiskola egyik különtermében a közelgő előadás díszletein. Rita, aki megírta a darabot, Olivér, aki rendezi, én meg csak úgy segítek nekik. Segítek, mert ők a barátaim. Már az általános iskolában is barátok voltunk.

- Miért van itt ilyen sötét?! - lázad fel hirtelen Rita.
- Nem tudom, talán mert télen hamarabb sötétedik - feleli rá Olivér.
- A francba! Pedig még csak délután öt óra van!
- Ne nyavalyogj már, Rita! Inkább igyekezz, hogy minél hamarabb befejezzük a díszletet! - szólok rá én is.
- A díszletet?! De hát, még főszereplőnk sincs! - túráztatja magát a csaj.
- Majd lesz, ne aggódj! - nyugtatom.
- De aggódom! A Vámpírok becsületét, nem lehet vámpír nélkül előadni! Én már csak tudom, én írtam!
- Ne vágj már fel, te írók gyöngye! Kamilla mellé különben sem egyszerű társakat találni! - néz fel a munkájából Olivér.
- Á, ez a csaj lesz a halálom! Ha csak előbb ki nem nyírom!- emeli szenvedőn a tekintetét a plafonra Rita.
- Nem nyírhatod. Akkor hercegnőnk sem lesz - közlöm vele, mire depressziós tüneteket produkálva írónőnk magába fordul. - Na jó, mára hagyjuk abba a munkát, és menjünk haza! - teszem le a kezemből az ecsetet.

Egész idáig egy éjszakai eget mázoltam, gondosan körbefestve a megrajzolt csillagokat. Az ujjaim hegye sötétkék lett a festéktől, és egy kicsit meg is dagadt a folyamatos ecsetmarkolástól, és most úgy néz ki, mintha nem is az enyém, de legalábbis egy háromnapos vízi-hulla végtagja lenne. Rámeredek a kezeimre, majd útnak indulok megmosni.
- Hova mész, Soma? - tér magához Rita.
- Kezet mosni - emelem a kezeim felé. - Így nem mehetek haza.
- Igyekezz! A bejáratnál megvárunk! - engedélyezi királynőként a távozásom.

Bólintok, majd a folyosóra lépek. Tényleg nyomasztó kissé, hogy ilyen hamar sötétedik - állapítom meg, de azért nem gyújtok villanyt. Az ablakokon bevilágít az utcai lámpák fénye, és sejtelmessé, mesebelivé varázsolja a folyosót. Enyhe izgalommal ballagok a mosdó felé, mikor váratlanul kinyílik előttem a könyvtár ajtaja. Ijedten torpanok meg. A fiú, aki felbukkan az ajtó mögül, rám bámul, majd elmosolyodik. Ajkai közül kivillan kissé hegyes szemfoga.
Egy vámpír? - csodálkozom rá. Rita a vámpírmániájával már engem is megfertőzött. Mikor sikerül beazonosítanom a srácot, kissé megnyugszom. Ő Nimród, az új fiú. Erdélyből érkezett hozzánk, körülbelül két hete. Magas alakja, vállig érő, fekete haja, és furcsa, fekete szeme minden csajt megbabonázott az iskolában. Legalábbis, majdnem mindet. Rita nem lát tovább a színdarabjánál, és így talán ő az egyedüli nőnemű lény a földön, akinek egyáltalán fel sem tűnt Nimród jelenléte.

Az új fiú becsukja a könyvtár ajtaját, és újra rám mosolyog, majd sarkon fordulva, ráérős tempóban elballag. Ahogy eltűnik, megrázkódom. Mint aki álomból ébred, fázósan húzom össze magam. Nem megy ki a fejemből a tekintete. A szép metszésű fekete szemek, mintha vörösen felizzottak volna egy pillanatra. Megrázom a fejem.
Á, az nem lehet, hiszen vámpírok nem léteznek! Rita totál telepakolta a fejem a hülyeségeivel! - állapítom meg, és sietős léptekkel a mosdóba megyek. Gyors kézmosás után a barátaim után eredek. A bejáratnál átveszem a táskám Olivértől, és ahogy szinte minden nap, együtt elindulunk hazafelé. Közel lakunk egymáshoz, talán ezért is lettünk barátok. A Tél utcában az én házam van a legmesszebb, Rita és Olivér egy épületben laknak. Elköszönve tőlük, tovább indulok. A házunk bejáratánál nekem háttal, egy alak álldogál. Gondolom, be szeretne menni, de az ajtó csak kóddal nyitható.

- Segíthetek? - lépek mellé, de amint rájövök ki az, lefagyok.
Nimród rám néz, és bólint. - Itt laksz? - kérdezem, csak hogy eltereljem a figyelmét a remegő kezemről, amíg az ajtó melletti panelen beütöm a kódot.
Nem értem magam, mi a fenétől parázok, hiszen neki is laknia kell valahol! Az, hogy véletlenül pont a mi házunkban, hát istenem, így jártam! De azért furcsa, hogy itt van már egy ideje, és eddig még nem futottam össze vele, ma meg már másodjára találkozunk. Na jó, az iskolában láttam jönni-menni, de csak úgy futólag. Pláne, hogy egy évvel felettünk jár. Semmi közünk a végzősökhöz. Igyekszünk tőlük elhatárolódni, mert nagyon beképzeltek lettek, alighogy elkezdődött az utolsó tanévük.
- Majd felírom neked a kódot - jótékonykodom, mire Nimród elmosolyodik. Szemfogai vonzzák a tekintetem.
- Kösz! A másodikon lakom - feleli. Kellemes mély hangja valami furcsa dallamként tovább rezonál bennem.

Ez azt akarja, hogy vigyem át hozzájuk? - eszmélek egy pillanat múlva bódulatomból, és kissé mérgesen nézek rá. Egyébként is, a családja sem tudja a kódot? Valahogy csak közlekednek, nem?

- Egyedül lakom - mondja, mintha a gondolatomra válaszolna, és bennem felrémlik, hogy talán gondolatolvasó.
- Az hogy lehet? - kérdezem, miközben a kétszintes társasház lépcsőjén felfelé lépdelünk.
- A szüleim kiküldetésen vannak, és elég nagyfiú vagyok már, hogy egyedül hagyhassanak.
- Hát persze - hagyom rá -, bár nem tudom, hasonló esetben engem a szüleim mernének-e hosszabb ideig magamra hagyni.
Ezt hallva Nimród felnevet. Rácsodálkozom, és kezdem érteni, miért vannak a csajok belezúgva. Minden gesztusa ellenállhatatlanul vonzza az embert.
- Figyelj csak! - állok meg az első emeleten. - Felírom neked a kódot most. Van papírod? - veszem elő a tollam.
- Nincs - mondja, és jobb híján a tenyerét tartja elém.
Megfogom a kezét, majd gyors mozdulattal a tenyerébe vésem a kapukódot. Nem értem, mit vigyorog közben, nem telefonszámom adom meg neki!
- Szia! Én az elsőn lakom - köszönök el tőle, és gyorsan belül kerülök az ajtónkon.

Bent sóhajtva támaszkodom az előszoba falának.
Nem tudom mire vélni, hogy furcsán érzem magam Nimród közelében. Biztosan a fáradtságtól van. Már legalább két hete a díszletekkel molyolunk, közben meg még a szereplőink sincsenek meg. Egyszer már megvolt a teljes szereplőgárda, de Kamilla a hisztijével sikeresen elüldözte a hercegünket és a vámpírt.

Másnap a suliban Kamilla azzal fogad, hogy megtalálta a tökéletes herceget. Kétkedve nézek rá, és várom, hogy közölje a választottja nevét.
- Csaba. Gál Csaba a béből! - ragyogja felém. - Huba meg lehetne a vámpír.
Meghökkenten meredek rá.
- Az ikrek? - kérdezem kétségbeesve.
- Igen, miért? Hát nem nagyszerű lenne?
- De, az - húzom el a szám.

Nagyszerű, hogy a két rivális szerepet ikrekkel játszassuk el. Végül a nézők majd nem tudják, hogy ki kicsoda! Igaz, azért ők hasonlóságuk miatt igyekeznek különbözni egymástól. Például Csabának szőke fürtjei vannak, míg Huba feketére festette a haját. Amíg Csaba a jó tanuló, az eminens kisherceg, addig Huba a lázadó kisördög. És ezeket eresszem össze Kamillával a színpadon?! Nonszensz!

Ami számomra elképzelhetetlen, az Ritának fantasztikus ötlet. Olivérrel félre is ülnek megbeszélni továbbiakat.
- És megkérdeztétek már, hogy elvállalják-e egyáltalán? Nem hiszem, hogy Kamilla egyeztetett volna velük! - próbálom hűteni kissé a lelkesedésüket.
Rita rám néz, és én már ismerem annyira, hogy tudjam, ez a nézés azt jelenti, hogy megnyertem a lehetőséget, menjek és intézkedjem. Nagyszerű!

Szünetben átmegyek a bésekhez, és igyekszem levadászni az ikreknek legalább az egyik tagját. Csabát könnyű becserkészni, egy csapat lány társaságában, a padon ülve hizlalja önön egóját. Számítóan a lányok előtt adom elő a felkérést, mire azok hangos örömködésben törnek ki. Csaba nem utasíthat vissza, az rombolná a gondosan fényezett hírnevét. Oké, egy már megvan! Lássuk a másik ikert!

Hubát az udvaron találom meg, magányos hősként egy verekedés kellős közepén. Némi hezitálás után bevetem magam az oldalán, remélve, hogy így jó pontot szerezve nála, talán nem küld el rögtön a fenébe. Kis idő múlva feltűnik, hogy újabb segítség érkezik Nimród személyében. Felbukkanása javít az esélyeinken, ugyanis a támadók többsége meglátva a szigorú tekintetű végzőst, önként kapitulál. Harcunknak az órakezdést jelző csengő idegesítő hangja vet végleg véget. Zihálva nézünk egymásra. Mindhármunkat jócskán borítanak kékülni kezdő foltok. Huba vigyorogva fordul felém.
- Kösz, Soma, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tudsz verekedni!
Most mit mondjak, én sem gondoltam volna, hogy egyáltalán túlélem ezt a csatát.
- Á, ne nekem köszönd, ha Nimród nincs...
- Kösz! - bólint a srác felé Huba. - Majd egyszer meghálálom.
- Ami azt illeti, lenne itt valami - kapok az alkalmon.

Huba végül nem ígér semmit, de annyit sikerül elérnem nála, hogy legalább benéz a próbára.
- Vámpírnak kerestek szereplőt? - kérdezi később Nimród a termünk felé tartva.
- Igen - mondom.
- Ha nincs senki, én elvállalom!
Önkéntes ajánlkozása nem tetszik, de el sem utasíthatom, hiszen ki tudja, Huba végül mit határoz.
- Rendben - hagyom rá. - Te leszel a tartalék.
- Oké - hunyorít rám, majd elsiet a végzősök terme felé.

Az osztályba belépve közlöm Ritával, hogy mire jutottam az ikrekkel, de Nimród ajánlatát valamiért elhallgatom, így aztán felbukkanása a próbán váratlanul éri a barátaimat. Mentegetőzve adom elő, hogy ő végül is csak tartalék, ezért nem tartottam fontosnak megemlíteni.
Tartalék vámpírunk leül egy sarokba, és érdeklődve nézi a próbát. Én valamiért folyton felé sandítok, ellenőrizve, itt van-e még, vagy elunva magát kereket oldott, de ő kitartóan figyel.

Már az első néhány mondatnál kiderül, hogy gondok lesznek az ikrekkel. Csaba összevitatkozik Kamillával, Huba meg eléggé szabadosan kezeli a szövegét. Folyton átkölti a hangulatának megfelelően, végül fellázad.
- Minek egy vámpírnak egyáltalán szöveg? Csak bejön, vértszív, és kimegy! Mit kell ehhez még dumálni is?

Rita még viszonylag türelmes hangon magyarázza, hogy a vámpír igazából szerelmes a hercegnőbe, aki végül a herceget választja. Erre Huba röhögve mondja, hogy egy ilyen kényes hercegnőről nem nehéz lemondani, és sajnálja szegény herceget. Ennek függvényében viszont végképp nem érti, miért van ennyi szövege a vámpírnak.
A próba közepén Olivér fáradtan pislog rám.
- Hogy lesz ebből előadás alig egy hét múlva?
- Fogalmam sincs - pislogok vissza.

A végére az ikrek összemarakodnak, Kamilla hisztérikusan próbálja szétválasztani őket, Rita kétségbeesve rogy le egy székre, míg Olivér a száját rágja. Hátrasandítva megállapítom, hogy Nimród viszont remekül szórakozik rajtuk. Hát legalább egyvalakinek tetszik a műsor!

Három nappal a bemutató előtt végre elkészülnek a díszletek, és hozzáfoghatunk a jelmezekhez. A vámpír jelmeze a legegyszerűbb. Fekete, testhezálló nadrág, garbó és egy bő, szintén fekete köpeny. Természetesen a hercegnő jelmezével van a legtöbb gondunk, miután Kamilla mindig talál benne valami hibát. Végül Rita leteremti, hogy nem a Szépség és a szörnyeteget adjuk elő, ergo nem kell a hercegnőnek annyira gyönyörűnek lennie, de ez csak olaj a tűzre, mert Kamilla többször kap hisztirohamot mint eddig bármikor. A statiszták, Kriszti, Gábor és Kende, hamar letudják a jelmezüket, elfogadják a rendezői, és az írói elképzelést. Legalább velük nincs probléma.

Nimród minden egyes próbát a sarokban üldögél végig, és csak mosolyog azon, amitől Rita viszont teljesen kiborul. Én meg egyre többször kapom magam azon, hogy Nimródot figyelem, de meggyőzőm magam, hogy ez csak a vámpírszerű kinézete miatt van. Izgatja a fantáziám, hogy ha valóban léteznek vámpírok, akkor Nimród az-e, és ha igen, ki lesz az áldozata?

A suli házi-színházában a főpróba már nekem is megviseli az idegeim. Ingerülten lapozgatok a szövegkönyvben, mert persze vámpír-Huba megint volt kedves improvizálni, miáltal a szereplőtársainak fogalma sincs, hogy éppen hol járnak a történésekben. Kapkodó mozdulataimnak meg lesz az eredménye, az egyik lap széle mélyen bevágja az ujjam. Dühösen hajítom a székre a szöveget, és kimegyek az öltözőbe, hogy a táskámból előkeressek valami ragtapaszt. Nem veszem észre, hogy Nimród utánam jön, csak a csukódó ajtó neszére fordulok meg. Nimród az ajtónak támaszkodva áll, tekintete a vérző ujjamra siklik. Megrándul az orrcimpája, és újra olyan érzésem van, mintha egy pillanatra vörösen felizzana a szeme. Hirtelen hozzám lép, szájába kapja a vérző ujjam, majd határozottan megszívja. Elrántom a kezem, és meghökkenve bámulok az arcába.
- Mit csinálsz? - kiáltok rá.
Nem válaszol, csak mosolyra húzza a száját. Közelebb mozdul, mire én hátrálni kezdek egészen a falig, ahol enyhén remegve várom, hogy mi fog történni.

A tekintete fokozza az idegességem, és túlzott közelsége sem tesz jót a közérzetemnek. Egyik kezével megtámaszkodik a fejem mellett a falon, és belehajol az arcomba, miközben tekintete fogva tartja az enyém. Lassú mozdulattal hajol még közelebb, oldalra a nyakam felé. Megrándulok, mikor megérzem a bőrömön nedvesen forró ajkait. Nem merek megmozdulni, pedig legszívesebben ellökném magamtól, és páni félelemben rohannék innen kifelé. Egy pillanattal később már teljesen más érzések uralkodnak el rajtam. Remegve várom, hogy belém marjanak a hegyes szemfogak, hogy a vérem szívják a most puhán simogató ajkak. Halkan felnyögök, ahogy óvatosan végighúzza a fogait a nyakamon, de nem harap meg. Még nem. Lassan kezdek megőrülni, szinte már vágyom rá, akarom, hogy Nimród a nyakamba harapjon, de neki más tervei vannak.

Mindkét karjával átölel, és most a szám gyötri, simogatja ajkaival. Csókja forralni kezdi a vérem, és csak sokára tudatosul bennem, hogy én tulajdonképpen egy fiúval csókolózom, aki lehet, hogy a tetejében még vámpír is! Aztán valahogy már nem érdekel ez a kis szépséghiba, azon vagyok, hogy minél közelebb simulhassak hozzá.
- Megőrjít az illatod - morogja a számba.
- Milyen illatom? - nézek rá ködös tekintettel. A dezodorom ma cseréltem le egy másikra, mert már torkig voltam az előzővel.
- A véred illata - suttogja, és ráhajol a nyakamra. Ezúttal valóban megharap, és érzem, ahogy megszívja a harapása nyomán keletkező kis sebet.

Első gondolatom, hogy ilyen nincs, Nimród valóban egy vámpír, aztán a többi gondolatom szépen elúszik a nagy üres semmibe, és felnyögök. Élvezem, amit csinál. Hangosan és gátlástalanul nyögdécselek, miközben ő tovább szívja a vérem. Mikor végre megelégeli és elenged, szédülten kapok utána.
- Mi volt ez? - kérdezem kiszáradt torokkal.
- Hát nem egyértelmű? - vigyorogja, majd gondoskodva leültet egy székre. A velem szemben levő tükörben látom a kékülni kezdő, kis, kerek foltot a nyakamon.
Nimród keresgélni kezd a kellékek között, majd egy kis fekete muszlinsállal lép hozzám. A nyakam köré tekeri, eligazgatja. Ujjait az állam alá feszítve megemeli a fejem, és csókot nyom a számra.
- Jelenésem van - mondja félmosollyal a száján, azzal kilép az öltöző ajtaján.
- Jelenés? Milyen jelenés? Talán Huba...?

Jó idő múlva még mindig szédelegve állok fel, és botorkálok vissza a színpadhoz, de Nimród már nincs ott.
- Nem láttátok Nimródot?
- Kit? - kérdez vissza Olivér.
- A beugró vámpírt.
- Ja? Már elment. Holnap előadás, ne felejtsd el! - mondja, majd Ritához siet, hogy segítsen neki rendet rakni.
- Én most azt hiszem, hazamegyek - motyogom. Olivér int, hogy oké, és már nem figyel rám.

Visszabotladozok az öltözőbe, magamhoz veszem a táskám, és hazaindulok. Félúton járok, mikor szakadni kezd az eső. Mintha dézsából öntenék, pedig mára havazást jósolt a meteorológia, de úgy látszik, az időjárás nem óhajtja beteljesíteni a jóslatot. Mire hazaérek a vastag télikabátom sikeresen átázik, bár még nem ért a bőrömig az eső nedvessége.

Az emeletre felérve egy kuporgó alakot veszek észre a másodikra vezető lépcsősor aljában.
Jöttömre feláll, és közelebb jön.
- Haragszol? - kérdezi Nimród minden bevezető nélkül. Hangján némi aggodalom érződik.
Egy pillanatig nem értem mire gondol, de aztán leesik.
- Kellene? - dobom vissza a kérdést.
- Én csak nem tudom, hogy akkor most...
- Felejtsd el! - szakítom félbe gorombán, mire elhallgat.
Egy pillanatig fürkészve nézi az arcom, majd kezét a homlokomhoz emeli, de ellépek előle.
- Forró fürdő és mézes tea - mondja, majd elfordul, és lépcsőzéshez fog.
Mi van? - bámulok utána, vállat vonok, és bemegyek a lakásba. Bent, ahogy vetkőzöm megborzongok, és eszembe jut Nimród tanácsa, ezért az első utam a fürdőszobába vezet.

Másnap reggel nehezen ébredek, lüktet a fejem, és kapar a torkom. Erőt veszek magamon, most nem maradhatok itthon, ma lesz az előadás. Az órákat viszonylag éberen sikerül végigkornyadoznom, de délutánra már teljesen kikészülök. Nem csak a betegség amortizál le, Nimród is eléggé foglalkoztatja az agyam. Nem tudom, hogyan viselkedjek vele szemben. Kiáltsam világgá, hogy ő egy vámpír? Ki hinne nekem? Talán Rita elhinné, de a többiek...? Csak nevetségessé tenném magam, és én sem hiszem igazán, hogy az lenne, de mi van, ha mégis...?

Az előadás előkészületeinél igazi sokként ér, hogy Huba lelépett, és Nimród veszi át a szerepét. Az nem lehet! - esem kétségbe. Megpróbálom Ritát meggyőzni, hogy beszéljük rá Hubát, jöjjön vissza, és mégis ő játssza el a vámpírt.
- Miért? Nimród is tudja a szöveget - értetlenkedik Rita.
- Nem akarom, hogy ő játssza! Bárki más jó lesz, de ő nem léphet a színpadra! - pánikolok tovább.
Későn veszem észre, hogy Nimród ott áll mögöttem.
- Tehát, mégiscsak haragszol - szólal meg halkan, a frászt hozva rám.
- Én nem... - nyökögöm, aztán sóhajtok egy nagyot. - Csináljatok, amit akartok! - hagyom őket faképnél. Nimród végtelen mély tekintete sokáig kísért. A francba! Akkor sem hagyhatom, hogy megcsapolja Kamilla vérét! Nem tehetek mást, szemmel tartom a vámpírunkat, és aszerint cselekszem, hogy ő mit tesz.

Az előadás kezdetére már nemcsak hőemelkedésem, de szerintem lázam lesz. Benyelek egy aszpirint, ami némiképp javít az állapotomon, majd ideges toporgásba fogok a függöny mögött. A színészek mellettem haladnak el a színpad felé. Nimród nem néz rám, én viszont árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát. Amikor ahhoz a részhez érnek, hogy a vámpír a hercegnő vérét veszi, elakad a lélegzetem. Miközben Nimród Kamilla nyakára hajol, felemeli a tekintetét, és kis félmosollyal az ajkán engem néz. A szája még csak hozzá sem ér Kamilla bőréhez. Nem tudom, mit gondoljak, amitől féltem, végül nem következett be.

A fináléra együtt megyünk ki a színészeinkkel, és Nimród úgy helyezkedik, hogy mellém kerüljön. Megfogja a kezem, miközben meghajlunk, oldalról rám néz. Nem húzhatom el a kezem, az túl feltűnő lenne, ezért úgy teszek, mintha minden rendben lenne, de kint az öltözői folyosón már kirántom az ujjaim a kezéből.
- Hagyj békén! - sziszegem felé. Valamely érthetetlen okból távol akarom tartani magamtól.
- Nem tehetem! - villan meg a tekintete, és a falhoz szorít. Forróság árad szét bennem, nem tudom, a láztól-e, vagy Nimród közelsége hat így rám.
- Kellesz nekem - súgja a fülembe, mire indulatosan lökném hátrébb, de ő nem hagyja magát, erőm viszont végesnek tűnik a harchoz. A lábaim felhagynak a súlyom megtartásának megerőltető munkájával, és csúszni kezdek a fal mellett lefelé. Nimród először meghökken, majd a hónom alá nyúlva feltámogat.
- Idióta! Ilyen betegen ágyban a helyed! - morogja, és vezetni kezd valamerre.
Félúton valahol elhagyja a palástját, és egy számomra rejtélyes időpontban belebújik a kabátjába. Arra, hogy rám mikor kerül kabát, képtelen vagyok visszaemlékezni. Úgy érzem magam, mint akinek a fejébe húztak egy vízzel teli gömbakváriumot. Komolyan, még az aranyhalat is látni vélem.

Halacskám egészen hazáig elszórakoztat, ahol anyám veszi át felettem a gyámkodást. Ágyba segít, majd gyógyszereket diktál belém, amitől álomtalan alvásba merülök. Később néhányszor felkölt, és valami szörnyű ízű, teának csúfolt löttyel itatgat. A lötty hatni látszik, mert másnap tizenegy óra tájban kisimult arccal, és még simább aggyal ébredek. Szinte alig rémlik valami a tegnapról.

Ebédre anyám gyógymenüt készít. Kímélő, de erőt adó, és még finom is. Miközben eszem, úgy mellékesen elmeséli, hogy tegnap az új lakó, Nimród támogatott haza, és volt olyan szíves abból a fantasztikus teakeverékből is adni, amitől ilyen hamar rendbe jöttem, és este legalább tízig az ágyam mellett ücsörgött.
- Délután menj fel hozzá, és köszönd meg neki! - javasolja anyám.
Csak azért nem köpöm vissza a húslevest, mert elfelejtettem a kanalat a számba rakni.

Önként menjek a vámpír barlangjába?! Hogy megint a vérem szívja?!... Végül is nem volt olyan rossz, ki lehetett bírni - győzködöm magam. - Sőt, nagyon is jó volt, és Nimród olyan helyes... - réved el a tekintetem, majd megrázkódom. Eddig nem volt senki, akire így gondoltam volna, se fiú, se lány, de talán az első szerelmet mégsem egy vámpírral kellene... Vagy igen? Talán Nimródnak nemcsak táplálékforrás vagyok, hanem egy kicsit több.
Hé, hé! Térj már észhez! - korholom magam. - Vámpírok csak a mesében léteznek! Ez esetben úgy tűnik, Nimród valóban vonzódik hozzám...
A francba! Hogy én mekkora marha vagyok! Egy címeres ökör! - dicsérem magam, amint megértem a valós helyzetet.
Bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért, nem hagyhatom, hogy rosszat gondoljon rólam - határozom el magam, és nem mélyedek el annak boncolgatásában, hogy ez egyébként miért is kellene, hogy zavarjon.

Az ebédet befejezvén a szobámba megyek, és öltözködéshez látok. Már vagy az ötödik pólót hajítom az ágyamra, mert nem tetszik. Éppen nyúlnék a következőért, mikor mozdulat közben megdermedek. Mi a francot művelek? Nem randira megyek! Végignézek magamon, szerintem az is tökéletesen jó, ami rajtam van, és még mielőtt meggondolnám magam, gyorsan útnak indulok az emeletre.

Kettesével véve a lépcsőfokokat, kissé lihegve állok meg Nimród lakásának az ajtaja előtt. Néhány mély sóhajjal normalizálom a légzésem, és becsöngetek. Egy örökkévalóságnak tűnik mire nyílik az ajtó. Nimród rám bámul, majd engem a nyitott ajtóban hagyva sarkon fordul, és bemegy.
- Nem jössz be? - szól ki valahonnan a lakás mélyéről.
Némi kis toporgás után beljebb mozdulok. Óvatosan csukom be az ajtót magam után, mintha attól félnék, hogy a zár kattanását meghallhatja valaki.
Nimródot a konyhában találom mosogatás közben. Furcsa őt így látnom. Valahogy nem illik a róla kialakult képbe.

- Nimród! - szólítom meg.
Megfordul, és kezét törölgetve a konyhapultnak támaszkodik. Tekintetétől zavarba jövök, igyekszem minél hamarabb túlesni a procedúrán.
- Én csak azért jöttem... Szóval, hogy... Szeretném megköszönni a tegnapit! - nyögöm ki végre.
Nimród kíváncsian néz rám.
- Megköszönni, hogy kisegítettelek benneteket, vagy megköszönni, hogy hazahoztalak? - löki el magát a pulttól, és lép közelebb.
Mozdulata nálam enyhe pánikot eredményez, ezért gyorsan hadarni kezdek.
- Tudod, azt hittem vámpír vagy. Ne kérdezd, honnan vettem, de biztosan a hosszú szemfogad, a szemed, meg az egész kinézeted miatt lehetett. Aztán, hogy Erdélyből jöttél, és hogy megharaptad a nyakam. Azt mondtad, a vérem illata hat rád. Attól féltem... Attól féltem...
Nimród váratlanul felhangzó nevetése megakasztja a szóáradatom.

- A fogaim anyámtól örököltem, a szemeim apámtól. A termetem és a fekete hajam állítólag az anyai nagyapám öröksége, a szüleimnek barna haja van. Erdélyből jöttem, de előtte éltem Németországban és Afrikában is, ott ahol éppen dolgoztak a szüleim. Beszélek néhány nyelvet, némelyiket anyanyelvi szinten. A nyakadra elég érzékenyen reagálsz. Kiszívtam, ez igaz, de neked is tetszett - ölel át, ami ellen nem tiltakozom. - A bőröd illata az, ami izgat. Akarsz még valamit tudni? - húzza végig a kezét az arcom élén, majd ujjait a nyakamra csúsztatja, hüvelykujjával a torkom simogatja. Szóra nyitnám a szám, de nincs lehetőségem megszólalni, mert Nimród a számra tapasztja a száját, és nekem valahogy nincs kedvem félbeszakítani a csókot, de néhány pillanat múlva leválik rólam. Csalódottan pislogok rá, mire elmosolyodik, megfogja a kezem, és húzni kezd valamerre.

Nimród szobájának a színei egyáltalán nem vámpírosak, mint ahogy azt vártam volna. A szoba fala narancssárga, néhány képpel kitapétázva. Többnyire motorok, de akad köztük egy, elsőre vámpírnak tűnő figura is, de később rájövök, egy énekes pózol rajta. Az ablakon a függöny sötétkék.
Leülök a fekete-fehér kockás takaróval leterített ágyra, és onnan pislogok fel az ajtófélfának támaszkodó fiúra. Néhány pillanatig csak néz, majd mikor a tekintetünk találkozik, megindul felém. Nimród szeme lépésről lépésre változik meg. Pupillája kitágul, mélyén apró máglya gyúl, és tüzének lángja írisze szélén táncol. A gyomrom hirtelen összeugrik, és kiszárad a torkom. Nimród mellém ül, és én megbabonázva, zsibbadt testtel hagyom, hogy kezét a vállamra téve hanyatt döntsön. Kalapáló szívvel fekszem alatta, és nézek kutatva az arcába. Ő nem mozdul, csak az alsó ajkát harapja be.

- Én... Ne haragudj rám! - szakad ki belőlem, és a karjába kapaszkodom.
- És, miért is kérsz bocsánatot? - kérdezi vidáman csillogó tekintettel.
- Hogy azt hittem, vámpír vagy - suttogom lesütött szemekkel.
- Vámpírok pedig nem léteznek! - jelenti ki kategorikusan, miközben a nyakamra hajol, és belém mélyeszti a fogait.
- Hát persze! - sóhajtom minden meggyőződés nélkül, és adom át magam az élvezetnek.
Vámpírok valóban nincsenek, de én mégis találtam egyet, és ő az enyém. Csak az enyém.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)