Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---
<< >>


-14-
Kviddics és vacsora



Kedves Hermione!

Ginnynek már jeleztem, de azt hiszem, úgy korrekt, ha neked is idejében szólok; a hétvégi meccsre sajnos nem tudok elmenni, mert az öreg McGalagony egész napos testületi értekezletet hívott össze a jövő évi tantervváltoztatások ügyében. Csak én lehetek ilyen mázlista, ugye? Akárhogy is próbálkoztam, nincs kibúvó, pedig nagyon szerettelek volna látni benneteket. Azért, ha van időtök, valamelyik hétvégén nézzetek be az öreg alma materbe, jó?

Ölel:
Neville

Hermione!

Neville most írt, hogy valami iskolai ügy miatt nem tud eljönni a kviddicsmeccsre, szóval nehogy feleslegesen odamenj a jegyekkel a Roxfortba! Így viszont fogalmam sincs, mi legyen azzal a plusz belépővel… Mit szólnál, ha elhívnám Matthew Garnetet, tudod, azt a pasit, akivel egyszer négyesben vacsoráztunk? Azt hiszem, Londonban lakik, majd megkeresem a címét.
Nagyon várlak szombaton!

G.


Amikor egy hosszú, de egyáltalán nem eseménytelen munkanap után kézhez kapta a két borítékot, Hermione még inkább feldobva érezte magát, az elolvasásuk után azonban végigfutott a hátán a hideg. Az, hogy Neville lemondta, még csak a kisebbik rossz volt, Ginny ötlete viszont kisebb pánikot okozott számára. Csak Garnetet ne! A férfi előkelő helyet foglalt el Hermione képzeletbeli, „A legvisszataszítóbb személyek” nevezetű listáján. Annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztak, az a szörnyű alkalom elég volt ahhoz, hogy töredelmesen megkérje Ginnyt, soha ne szervezzen neki vakrandevúkat. Pedig egészen jól indult a dolog, Matthew még Charlie évfolyamtársa volt, így mindenki azt gondolta, hogy a komoly, tapasztalt, mégis fiatal férfi megfelelő választás lesz Hermione számára. Több érdekeltsége is volt az Abszol úton, azonban hamar kiderült, hogy emiatt előrehaladott állapotban levő istenkomplexusa van, a két órán át tartó, vacsorával egybekötött beszélgetést pedig Hermione csak a legnagyobb kínok árán viselte el.
Mindenről megfeledkezve sietett íróasztalához, és gyors választ firkantott, amelyben nyomatékosan megkérte Ginnyt, hogy semmiképpen ne hívja el a férfit, van más, akivel elmenne az eseményre. Csak remélni merte, hogy válasza épp időben érkezik meg ahhoz, hogy megakadályozzon egy többórásnak ígérkező szenvedést.

Az utóbbi időben egyre kevésbé érzett bármit is megoldhatatlan problémának, erre azonban tényleg nem volt szüksége még úgy sem, hogy napok óta gyakorlatilag semmi nem tudta elrontani a kedvét. A Malfoyjal való beszélgetés óta egészen más szemmel tekintett az életére. Boldoggá tette a tudat, hogy úgy tűnt, kapcsolatuk végre túllépett a folytonos piszkálódáson és sértegetésen, emellett pedig álmában sem gondolta volna, hogy az általa egykor annyira gyűlölt Draco és ő egészen emberi módon képesek egymáshoz viszonyulni. Kíváncsian várta, mikor látják újra egymást, a férfi ugyanis azóta nem jelentkezett, de érezte, hogy idővel el fog jönni ez a pillanat is.

Legnagyobb örömére késő este megérkezett a kurta, de annál megnyugtatóbb üzenet:

Ne aggódj, nem hívtam még meg, és nem is fogom, ha nem akarod. Szerintem egészen elviselhető, nem értem, mi a bajod vele. Malfoynál és a feleségénél biztos nem beképzeltebb, és ha őket elviselted… Na, mindegy, inkább azt meséld el, hogy ki az a titokzatos valaki, akivel jönni szeretnél. Ismerem??? Csak szólok, hogy ha esetleg Lunára gondoltál, akkor ő nem jó választás. Épp egy expedíción van, valami fura nevű lény párzási szokásait figyeli meg. Várom a válaszod, de én csak holnap írok, mert leragad a szemem, egész nap a pályán voltam.

G.


Mivel csak néhány háztömbnyire laktak egymástól, Hermione tudta, hogy légvonalban fél órán belül célt érne a válasza, de ekkor felvetődött benne egy sürgetőbb és nehezebb kérdés. Az egy dolog, hogy Garnetet sikerült kiiktatnia, de mi legyen az elhamarkodott ígéretével? Mégis kivel mehetne a meccsre? Valójában Lunára egyáltalán nem gondolt, megszokta, hogy a lány csak a legritkább esetekben érhető el, és akkor sem lehet vele tágabb témakört érinteni a különös lényein kívül, így az, hogy elmenjen vele egy olyan meccsre, ahol nincs sem Futkorászó Fúróbogár, sem pedig Bumfordi Bonakád, a lehetetlennel volt egyenlő. Elsőként Alexander jutott eszébe, a fiatal férfivel egészen jól megértették egymást, ha munkáról volt szó, abban viszont nem volt biztos, hogy a vézna, aktakukac fiatalember érdeklődve nézne végig egy többórás mérkőzést. A második ötlete akaratlanul is Malfoy volt, de tudta, hogy egy ilyen nagy nézőszámú eseményre kész őrület lenne elcipelni az egykori mardekárost. Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan nem is fogadná el a meghívást. Kelepcébe került; ugyan több ötlet is felvetődött benne, de néhány nappal a meccs előtt egyik alkalmatlanabbnak tűnt, mint a másik. Hirtelen nagyon örült volna annak, ha Weasleyék eggyel többen lettek volna, és így a probléma nem nyugodott volna az ő vállán, az egyébként is sok munkája mellett.

A napok múlásával már majdnem úgy döntött, hogy a másik jegyet inkább tényleg visszaküldi Ginnynek, amikor az utolsó előtti pillanatban megtalálta a legkézenfekvőbb jelöltet; egy régi, ám mégis új ismerősre.

~*~


– Örülök, hogy eljöttél, Brandon – mosolyodott el megilletődve Hermione, amikor belépőik felmutatásával bebocsátást kaptak az ülőhelyeik felé lassan hömpölygő tömegbe. Épp annyira csodálatos és ritkaszámba menően napfényes szombat volt, mint amilyen jól Hermione érezte magát. Végül is, minden akadályt leküzdött, nem kellett barátai segítségét kérnie, magától sikerült gazdát találnia az elárvult jegynek. Ez pedig ahhoz képest, hogy az utóbbi években munkájának köszönhetően milyen szánalomra méltó szociális életet élt, egész jó teljesítménynek számított.

A Brandonnak nevezett magas, sötét hajú férfi kurtán bólintott, és úgy tűnt, egyáltalán nem hatotta meg a lány kedvessége. Türelmetlenül toporgott, miközben az orra alatt alig hallható megjegyzéseket tett a faragatlan, kurjongató nézőkre.

– Azt hiszik, előbbre jutnak, ha lökdösnek? – csattant fel méltatlankodva, mire néhány körülöttük tolongó szúrós pillantásokat vetett rájuk.

– Nyugi, csak a büfé felé mennek. Ha azon az elágazáson túljutunk – mutatott bizonytalanul maga elé Hermione –, akkor már könnyen feljuthatunk a helyünkre.

Rutinos meccslátogatóként hamar megtanulta, mi hogyan működik, és valóban úgy is lett; körülbelül tíz perces, egyhelyben álldogálásnak tűnő araszolás után kikerültek a forgatagból, és már lényegesen könnyebben lépdeltek fel a helyeikig.

– Nem is értem, minek jöttem el ide – törte meg a kínos csendet a férfi, mikor helyet foglaltak az egyik tágas lelátón.

– Azért, mert te is tudod, milyen jó móka lesz – biztatta kicsit önmagát is Hermione. – Nem fogsz megéhezni, Brandon? Meccs közben nem nagyon szereti a közönség, ha kijárkálnak, mert zavarja a kilátást. Én kibírom, de, ha te esetleg nem…

– Fejezd már be az állandó brandonozást, Granger, mert elegem van belőle – csattant fel sziszegve. – Nincs is senki körülöttünk, ez a lelátó gyakorlatilag üres. Nem is csodálom, mégis kit érdekel a női kviddics? – fintorgott.

– Engem! – válaszolta Hermione, majd szintén halkan folytatta, nehogy a lelátón lézengő néhány ember meghallja őket. – Ide figyelj, Malfoy! Volt választásod, és te igent mondtál. Lehetnél egy kicsit vidámabb is…

Hermione tudta, hogy a világon senki nem fog rájönni arra, hogy a sötéthajú, magas férfi nem más, mint Draco Malfoy. Eleinte ugyan ódzkodott az ötlettől, amikor azonban eszébe jutott, hogy mit beszéltek meg a bál estéjén, a férfi lakásán, akkor rá kellett döbbennie arra, hogy ez a lehetőség pont kapóra jön. A lehető legnagyobb ívben el akarta kerülni az olyan találkozásokat, ahol esetleg csak kettesben lennének, ez a helyzet ugyanis valamilyen oknál fogva még túlságosan kínos volt számára. Az pedig, hogy Malfoynak megváltoztathatta a külsejét, csak hab volt a tortán; úgy érezte, ez a minimum azok után, amit ő végigélt Astoriaként a férfi mellett. Igaz, egyáltalán nem volt egyszerű rávennie őt erre a nyilvánvaló őrültségre, de meglepő módon valahogy mégis sikerült. Ezen sikert Hermione annak a lehetséges ténynek tulajdonította, miszerint Malfoy – érthetetlen oknál fogva – valóban szeretne vele több időt tölteni még akkor is, ha ehhez Draco Malfoyból Barry Wolften lett, a teljes egészében mugli fogorvos, akinek eredeti „változata” Richard és Jane Granger port stephens-i magánrendelőjében praktizált. Százfűlé-főzet hiányában az átváltoztatás közel sem volt tökéletes, Hermione gyakorlatilag csak a homályos emlékeire hagyatkozhatott, az eredmény azonban éppen elég tökéletes volt ahhoz, hogy ha bekövetkezik az elkerülhetetlen találkozás Harryékkel, akkor legyen kire hivatkozniuk, amikor bemutatja „új” ismerősét.

– Lelkesebb lennék, ha nem alakítottál volna át valami szerencsétlen pojácává – morogta Draco, mintegy kitalálva az előbbi gondolatait.

– Nem vagy az! Annyira… – tette hozzá egy fokkal halkabban és lényegesen derültebben.

– Inkább add oda a műsorfüzetet! – ripakodott rá Malfoy. – Egyáltalán kik játszanak ma? Katie Bell… Sosem értettem, hogy kerülhetett be egy ilyen csapatba. Mindig is sótlan és inkorrekt volt a játéka.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Katie a Roxfort egyik legjobbja volt!

– Az iskolában lehet, hogy jó volt, de nemzetközi szinten… Biztos vagyok benne, hogy ma is hagy majd kivetnivalót maga után.

– Egyébként felhívnám a figyelmed, hogy Leona Vaisey is a csapat tagja. Pár évvel alattunk járt, és állítólag ő a Mardekár történetének legjobb terelője. Nem mellesleg tökéletesen kijön Ginnyvel és a többi csapattaggal. Példát vehetnél róla, már ami a házak közti barátkozást illeti.

– Szeretnéd, hogy ennél jobban barátkozzak veled, Granger? Már csak azt nem értem, hogy akkor miért egy zsúfolt és zajos lelátóba hoztál engem – villant meg sokatmondóan a szeme, mire Hermione elfordította az arcát, és a pálya másik végén levő fényreklámokat kezdte alaposan fixírozni.

– Astoria rettentően elhanyagolhat, ha már arra fanyalodsz, hogy irányomba tegyél kétértelmű megjegyzéseket – jegyezte meg visszavágásképpen.

– Te pedig nagyon zavarban lehetsz, ha csak ilyen gyenge visszavágásra vagy képes.

Malfoy halkan felnevetett, látván, hogy Hermionénak már nem kell sok ahhoz, hogy igazán felpaprikázottá váljon. Annak ellenére, hogy valóban nem rajongott a női kviddicsért, ez alkalommal érezte először azt, hogy nagyon is szórakoztató óráknak néznek elébe.

~*~


Draco még akkor sem értette, hogyan egyezhetett bele abba, hogy elmegy Grangerrel a meccsre, ráadásul eltorzított külsővel, amikor Rowena Gilbert, a Hárpiák fogója elkapta az aranycikeszt, a stadion pedig felállva ünnepelt. Pedig az elmúlt órákban bőven lett volna ideje megfejteni a kérdést, kiváltképp, hogy a meccs egyáltalán nem volt izgalmas számára, valami azonban mindig elvonta a figyelmét a gondolataitól. Ez a valami pedig leginkább valaki volt… Granger úgy táncolt az idegein, mint még soha senki, volt azonban egy ennél sokkalta rosszabb tulajdonsága: Draco csaknem boldognak érezte magát, ha a társaságában lehetett. Számára egészen gusztustalannak ható, nyálas gondolatok ötlöttek ilyenkor a fejébe, mint például az, hogy mennyire biztató Hermione mosolya, milyen kedves a nevetése, még akkor is, ha mindez nem is neki szólt, hanem az éppen pontot szerző seprűn ülő boszorkánynak… Az pedig külön öröm volt számára, hogy a lány nem ragaszkodott a szemtől-szembeni bemutatáshoz, hanem elég volt neki, hogy míg odamegy Ginnyhez, ő a háttérből, elég távol, de azért jól látható helyen várja őt. Így a kecske is jól lakott, és a káposzta is megmaradt, hiszen Granger barátai láthatták, hogy a lány tényleg nem egyedül érkezett, Draco pedig örült, hogy nem kell ostoba szerepeket játszania a kiállhatatlan Weasleyék előtt.

Ezt Hermione is pontosan így gondolta, és roppant mód elégedett volt leleményességével, hogy így hivatkozhat valakire, mégsem derül fény a titkára.

– Ginny, annyira ügyesek voltatok! – veregette meg barátnője vállát. – Remek összejátszás volt, főleg, amikor Rachel Scott ki akart cselezni téged, de te…

– Hol van a titokzatos lovagod? – szegezte neki a kérdést a szavába vágva Ginny, és megragadta a karját. – Ne csigázz, csak úgy furdal a kíváncsiság. Tényleg mugli, és te elhívtad ide? Akkor biztosan nagyon komoly a dolog!

– Ott van a kék pózna mellett – intett a fejével oldalra, a meglehetősen morcosan álldogáló férfi felé. – A krémszínű kabátos. De semmi komoly…

– Ezzel mást etess! – legyintett szemét forgatva a vörös hajú. – Mutass be neki, mire vársz?!

– Mindjárt, Gin, csak… csak… az a baj, hogy… – Hermione próbált kitalálni valamit, ami elég jó kifogásnak ígérkezett ahhoz, hogy megússza barátnője kérését, amikor hirtelen a semmiből megjelent a felmentő sereg; a teljes Weasley família, élükön Harryvel épp feléjük tartott. – Nézd csak, ott jön a családod! Biztos gratulálni szeretnének, szóval inkább valamikor máskor, jó? Barry nem igazán szereti a… khm… tömeget.

Tudta, hogy ezzel nemhogy kivágta volna magát, de még inkább le is bukott. Ginny mindig is átlátott rajta, mint az üvegen, a szánalmas füllentése pedig csak olaj volt a tűzre, ezt jól látta barátnője pillantásából is. Mire azonban a vörös hajú nő bármit is mondhatott volna, Weasleyék köréjük sereglettek, és ellepték Ginnyt a gratulációikkal.

– Tartunk egy kis összejövetelt a csapattal és a barátokkal az Abszol úton. Ugye jössz? – kérdezte, miután minden családtagja elmondta, melyik pillanat nyerte el legjobban a tetszésüket. Láthatóan tudomást sem vett a nem messze álldogáló férfiről, és hangja sem volt már olyan felszabadult és barátságos, mint előzőleg.

– Ginny, az a helyzet, hogy… Van még néhány elintéznivalóm, és mivel holnap úgyis találkozunk, gondoltam…

– Szóval lelépsz – summázta összehúzott szemmel Ginny, leplezetlen bosszússággal a hangjában.

– Én nem ezt a szót alkalmaznám…

– Mindegy, hogy mondjuk, a lényegen nem változtat. Maradjunk annyiban, hogy ez elég görény dolog, nem igaz, Hermione? – szegezte neki a csak látszólag költői kérdést. Az egykori griffendéles ez alkalommal egyáltalán nem tudott megszólalni, de arckifejezése mindent elmondott helyette. – Világos. Nos, akkor jó mulatást. Örültem – ölelte meg futólag Hermionét, amit bár nem volt túl baráti, de a lány úgy értelmezte, hogy ez alapján talán nem lesz tartós Ginny haragja.

– Te jó ég, mindenre rájött! – nyöszörögte fejét fogva Hermione, miután szinte rohamléptekben iszkolt oda Malfoyhoz, és a karjánál fogva igyekezett minél hamarabb eltüntetni onnan mindkettőjüket. Akkor szólalt meg ismét, amikor végre elhagyták a megbűvölt stadiont, és biztosan hallótávolságon kívül kerültek mindenkitől. – Azt akarta, hogy mutassalak be nekik, de valami hülye indokkal elutasítottam, és láttam rajta, hogy mindent tud!

– Lett is volna hozzá néhány keresetlen szavam. Engem egy Weasley ne sértegessen…

– Nem ez a lényeg! – torkollta le kétségbeesetten.

– Hanem micsoda? Az, hogy életedben először valaki okosabb volt nálad? Egyébként is, mi a bajod? Csak találkoztunk és eljöttünk ide együtt. Megjegyzem, elég gyenge meccs volt, nem hiába nem tartottam soha valami sokra a női kviddicset – vetette oda gőgösen Malfoy. Ginny Weasley véleménye a legkevésbé sem érdekelte, az viszont meglehetősen zavarta, hogy úgy tűnt, Hermione szégyelli őt, és talán mintha megbánta volna, hogy elhívta magával…

– Azt észrevettem. Úgy ültél ott, mint valami árva fadarab. Ha egy kicsit lelkesebb lennél, akkor Ginny sem jött volna rá, hogy ki vagy. Úgy álltál ott, és olyan szúrós tekintettel méregettél minket, hogy azt még ilyen távolról is észre lehetett venni! Csak reménykedni merek, hogy holnap nem arról fog csámcsogni a fél baráti köröm, hogy te meg én…

– Fél baráti kör? Lássuk csak… Potter, Weasley és Vízlipatkány. Ebből a te hatalmas körödből maximum Ginnynek van annyi esze, hogy felfogja, mi történt, így a „fél baráti kör” teória meg is dőlt – nevetett fel hangosan a férfi. Hermionénak be kellett harapnia az alsó ajkát, hogy minden szemrehányása ellenére ne szaladjon ki a száján semmiféle nevetésnek tűnő hang. – Nyugi, eltúlzod a dolgokat. És egyébként is, mi ez a te meg én? Merlinre, nyugodj már meg, és ha egy mód van rá, kerüld az ilyen kifejezéseket! Nem randevúztunk vagy ilyesmi. Esetleg te másként hitted? – pillantott rá gyanakodva, mire Hermione akaratlanul is elvörösödött.

– Természetesen nem! Dehogy! Ez még viccnek is rossz lenne, hogy te meg én…

– Remek, akkor ezt a komolytalan témát ismételten kiveséztük.

– Te kezdted! Nem is értem, hogy gondolhatsz ilyeneket – replikázott semlegesnek szánt hangon Hermione.

– Én pedig azt nem értem, miért ragozod még mindig ezt. Egészében véve úgy viselkedsz és úgy is nézel ki, mint akit sikerült mélységesen zavarba ejtenem. Így volna? – Draco megragadta a lány karját, megállt, és ezzel szinte kényszerítette, hogy szemtől-szembe kerüljenek egymással.

– Te jó ég, dehogyis! – rántotta ki a karját a férfi kezéből, szavai nyomatékosításaként pedig hátrált egy lépést. – Előbb randevúznék az ördöggel, mint veled, Draco Malfoy. Bár a kettő nem áll túlságosan távol egymástól. Sőt, ha elfelejtetted volna, közlöm, hogy házas vagy. Na, nem mintha ez lenne az egyetlen visszatartó erő – tette hozzá gyorsan.

Kevésbé volt biztos abban, hogy túlságosan meggyőzően viselkedett volna, de végül úgy tűnt, hogy sikerrel járt, mert Malfoy arcáról eltűnt a pimasz gyanakvás, a helyét pedig átvette a jól ismert fensőbbséges hangnem.

– Megnyugtattak a szavaid – köszörülte meg a torkát szertartásosan, mintha még az is borzalmas sértés volna a személyére nézve, ha egy Hermione kaliberű lány vonzalmat érezne iránta. Abban a pillanatban viszont még ez sem érdekelte az egykori griffendélest, csak azt akarta, hogy a lehető leggyorsabban kikerülhessék ezt a témát. – Meglehetősen kétértelműen viselkedtél, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy félreértesz. Nyilvánvaló, hogy Weasley óta nem volt senkid, az ilyen mellőzött nők pedig hajlamosak mindenbe romantikus közeledést látni.

– Nahát, Draco Malfoy a nők lelkének szakértője! Ez mind szép és jó, de sajnos most bakot lőttél. Ami késik, nem múlik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy jelen állás szerint egyáltalán nem késik, sőt!

– Ne akard beadni nekem, hogy van valakid, mert úgysem sikerül.

– Nem is akarok beadni semmit. Én nem úgy élem az életemet, mint te és Astoria. A magánéletem rám tartozik, így ezt nem is akarom részletezni – mosolygott sejtelmesen Hermione. – De talán induljunk, mielőtt valaki utolér bennünket. Iszunk egy kávét a belvárosban?

~*~


Draco idegesen kelt ki az ágyából, majd elhagyta a hálószobát, ügyelve arra, hogy Astoria még véletlenül se ébredjen fel a zajra, ugyanis semmi kedve nem volt feleségének magyarázkodni arról, mit csinál az éjszaka közepén ahelyett, hogy a normális emberekhez hasonlóan aludna. Szinte megkönnyebbülés volt, amikor kilépett a sötét folyosóra, az elmúlt órákban úgy érezte, hogy a paplan szinte megfojtja, és a legkisebb zajtól is annyira ingerült lett, mint még soha. A dolgozószobába ment, reménykedett benne, hogy egy korty whisky és némi munka majd elhozza a hőn áhított fáradtságot. Jó ideje ébren forgolódott már, és ennek megvolt a maga oka.
Nyilvánvaló volt számára, hogy Granger hazudott, amikor arra célzott, hogy van valakije, elég jól ismerte az embereket ahhoz, hogy kiszűrje, mikor mond valaki igazat, és mikor próbálja menteni a menthetőt. Akkor délután a meccs után pedig minden bizonnyal az utóbbi történt. Vagy mégsem? Granger kemény dió, nem lehetett benne száz százalékig biztos, hogy mikor, mit gondol. Önmagát is meglepte azzal, mennyire próbálja elhessegetni még a gondolatát is annak, hogy Granger esetleg már nem az a magányos nő lesz, aki kapható az ő, sokszor rosszindulatú viselkedésére, nem éppen kedves modorára. Magányos nő… Ez még gondolatban is borzalmasan hangzott. Granger nem nő, csak egy ember. Egy olyan ember, akivel jobb híján az idejét tölti, mert még mindig jobb végigvitatkozni vele egy kviddicsmeccset, mint a félhomályos dolgozószobában elmélkedni sötétebbnél sötétebb emlékekről. Egy olyan ember, akivel talán nem is olyan vontatottan telnek az órák, méghozzá azért, mert egy időre eltereli a figyelmét saját, romos életétől. Vajon Granger tudatában van annak, mire képes a puszta jelenlétével? Ez lehet a titka? Ezért szeretik a lányt annyian, őt meg olyan kevesen? Esetleg csak rá gyakorol ekkora hatást?
A kérdésekre nem talált választ, épp ellenkezőleg, még inkább belebonyolódott ambivalens érzéseinek hálójába. Hiszen volt, hogy egy kanál vízben képes lett volna megfojtani Grangert, máskor pedig olyannyira hatalmába kerítette, hogy még aludni sem volt képes. Szégyen és gyalázat. Ha az apja látná, biztosan ezt mondaná. Megvetné őket mindenki, aki meglátná, hogy ők ketten együtt járkálnak, ki tudja, hová, meddig, mi okból. Astoria kitérne a hitéből, Greengrassék mindent megtennének azért, hogy feltűnés nélkül megbűnhődjön, az a féleszű Daphne pedig minden bizonnyal rögtön a médiához rohannak annak ellenére, hogy ezzel a húgának is nagyon rosszat tenne. És akkor még szó sem esett az ő szüleiről, Granger barátairól… Mint valami klisés lányregény, olyanná válna az életük, még jó, hogy viszonylag titokban zajlik az egész. De miért? Meddig? Mi lesz ennek a vége? Hogyan lesz vége, ha egyáltalán lesz ilyen?

A legoptimálisabb az volna – vonta le a konzekvenciát, miután tucatszor körbejárta a helyiséget –, ha minden rendesen folytatódna tovább. Mindezt persze nem lehet egyik napról a másikra kivitelezni, de még mindig jobbnak tűnt, mint folytatni Grangerrel azt, amit maga sem ért, viszont épp ezért beláthatatlan következményekkel járna, minden értelemben. A megoldás csak az lehet, ha sikerül visszaállítania a régi állapotot, jobban mondva azt a vágyott helyzetet, amiben példás és kielégítő házasságban élhetné le élete további részét, Astoriával az oldalán.
A megoldás. Azt hitte, meg fog könnyebbülni, miután gondolatban végigvezette az egyetlen eredményre vezethető ötletét, de csak még jobban összezavarodott. Apjára gondolt; az ő hajthatatlanságát és gátlástalanságát kellene magára öltenie… ismét. Mégis jobban, mint valaha.

~*~


Dracóval ellentétben Hermione nem is gondolt még csak hasonlóra sem. Illetve arra igen, hogy Malfoyjal fojtott hangon vitatkozni a lelátón még mindig ezerszer jobb, mint egyedül dobolni a karfán, esetleg egy lényegesen unalmasabb társsal ülni egymás mellett, mint két kuka. Igaz, hogy semmi nem ment zökkenőmentesen, a meccs utáni kávézás is rövidebbre sikerült, mint gondolta volna, de minőségben annyival jobb volt, mint addig bármi más…! Úgy érezte, hogy ha csak valami véletlen folytán rossz irányba nem tolódnak az események, akkor ez a barátságnak nem nevezhető kapcsolatkezdemény majdnem annyi pozitívumot fog neki adni, mintha a Varázslény-felügyeleti Főosztályon dolgozhatna.
Minderre rátett még egy lapáttal a Harryékkel töltendő közös este, ennek még a gondolata is boldoggá tette, és igazán kitett magáért, figyelembe véve a tényt, hogy ilyen alkalom bizony már nem adódik minden nap. Szeretett visszaemlékezni a klubhelyiségben töltött estékre, majd a háborút követő visszafogott, mégis meghitt összejövetelekre, amik túlságosan elmaradtak a régi időkhöz képest. A fél délutánt a konyhában töltötte, és bár főzőtudását nem kamatoztatta túl gyakran, úgy döntött, kivételt tesz, amikor pedig ajtót nyitott barátainak, pont tálalásra kész volt a kagylós spagetti, Ginny és az ő kedvence, a vendégváró szendvicsek, valamint a nagy gonddal elkészített mézes-diós sütemény, amiért Ron azóta odáig volt, mióta először megkóstolta Hermione szüleinél.

– Nem maradtál a meccs utáni bulin – jegyezte meg Ginny szemrehányóan, szinte még be sem lépve a lakásba.

– Tudom, és nagyon sajnálom, de… Nincs mentségem – rázta meg bűnbánóan a fejét Hermione, miután rájött, hogy felesleges volna mondvacsinált indokokkal mentegetnie magát.

– De mi történt? – faggatózott Harry, miután bementek és helyet foglaltak a nappaliban.

Hermione úgy saccolta, hogy talán van annyi ideje a válasz átgondolására, míg mindenkinek kitölti a bort, de barátnője keresztbehúzta számításait.

– Maradjunk annyiban, hogy görény dolog volt. Nem igaz, Hermione? – nézett rá vesébe hatoló pillantással, csaknem szó szerint megismételve az egy nappal azelőtti utalást a lány titkára. A lány rögtön értette a burkolt kérdést, olyannyira, hogy a keze megcsúszott, a benne levő borosüveg pedig vastag sugárban folyt szét a megterített asztalon.

– Jaj, nekem! – nyögött fel kétségbeesetten, ez pedig láthatóan kielégítő válasz volt Ginny számára, mert miközben a két férfi azzal volt elfoglalva, hogy tisztítóbűbájjal és egy újabb üveg kibontásával meg nem történtté tegyék az esetet, a vörös hajú nő sztoikus nyugalommal, karba font kézzel ült, és le sem vette a szemét barátnőjéről.

– Nézd a jó oldalát: még szerencse, hogy hoztunk egy-egy üveggel – nyugtatta Ron.

Az este további része egészen nyugalmasan telt, az incidens miatt elterelődött a szó Hermionéról, a koccintás után még fesztelenebb lett a hangulat. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy Ginny miért hallgat, mindenesetre roppant hálás volt barátnőjének, amiért annyiban hagyta a faggatózást, azért pedig főleg, hogy nem leplezte le a többiek előtt. Minden ugyanolyan volt, mint régen, és ez boldoggá tette. A desszertet már a kanapén és a fotelekben fogyasztották el a második üveg bor társaságában.

– Annyira örülök, hogy itt vagytok! Már nagy szükségem volt erre – nyújtózott nagyot Hermione, majd magához vette a poharát. Minden készen állt ahhoz, hogy végre őszintén beszéljen az érzéseiről és gondolatairól, hiszen barátai ez alkalommal nem erőltették a számára kínos témát, és tudta, a közeljövőben aligha adódik kellően hosszú és megfelelő idő mindarra, ami már jó ideje a levegőben lógott. Megköszörülte a torkát, de mivel erre gyakorlatilag senki nem kapta fel a fejét, felesleges lett volna tovább odáznia a pillanatot, belekezdett hát. – Van valami, amit szeretnék veletek átbeszélni. Tudom, hogy az utóbbi időben nem viselkedtem veletek úgy, ahogy azt megérdemeltétek volna, de… Mindig van egy „de”, viszont ez most megalapozott.

A bor ellazította, mindent könnyebbnek látott, az őszinteség iránti vágya pedig nem kötelesség volt már, hanem logikus lépés. Barátai nem szóltak közbe, feszült figyelemmel várták a folytatást, egyedül Ron értetlenkedett.

– Miről van szó? Semmit nem értek – tette hozzá teljesen feleslegesen.

– Oh… – Hermione el is felejtette, hogy a férfi jottányit sem tud az elmúlt időszak eseményeiről.

Ez egy kissé ismét elkedvetlenítette, hiszen az elejétől el kellett mondania mindent, ráadásul kénytelen volt számolni Ron esetlegesen nem éppen pozitív reakciójával, de végül úgy döntött, hogy ha már belekezdett, nem fog visszakozni. Mindent elmesélt egészen a kviddicsmeccsig, ami Harrynek is újdonság volt. Azt hitte, Ron, szokásához híven többször félbe fogja szakítani, de a férfi kikerekedett szemmel ugyan, de meglepő módon csendben végighallgatta, sőt, mikor mondandója végéhez ért, még mindig nem szólalt meg. Kimondatlanul mindenki az ő reakciójára várt, a szemük sarkából a vörös hajú férfit figyelték.

– Lepaktáltál az ellenséggel – szólalt meg végül. Hermione pontosan erre számított. Kísérteties deja vu-je lett a kijelentéstől, Ron egykor ugyanezt mondta Viktor Krumra is, mégis, az akkori gyerekes indulat sokkal kevésbé fájt a lánynak, mint ez a halk, és többé-kevésbé igaz állítás.

– Ő igazából nem ellenség – próbálta menteni a menthetőt. – El is magyarázom, de előtte töltök még bort.

– Nem kérek. Eléggé fejbe kólintottál a mondandóddal, nem kell már ide ital – utasította el rezignáltan, majd a többiekhez fordult. – Ti tudtátok ezt? Tudtátok, és meg sem próbáltátok megakadályozni? Arról nem is beszélve, hogy nekem egy szót sem szóltatok minderről.

– De, próbáltuk. Többször is. Sőt, a bál estéjén majdnem egymásnak estünk Malfoyjal – mondta Harry.

– Micsoda?! Komolyan úgy érzem, mintha két külön idősíkban léteznénk. Az egy dolog, hogy messze élek, de eddig határozottan abban a tudatban éltem, hogy az ilyen fontosságú ügyekből nem hagytok ki, pláne nem akkor, amikor én is itt vagyok. Nem csak majdnem kellett volna nekiesned, Harry. A világ bármely más pontján tudod, mi járnak ezeknek, Hermione? – folytatta hevesen Ron, tömény undorral az arcán. – Dementor csók. Nem fényes kis élet feleséggel, kúriával és bálokkal. Malfoyék köztörvényes bűnözők, és emlékeztetnélek, hogy nekik köszönhetjük megannyi szerettünk halálát. Vagy a nagy jópofizásban el is feledkeztél Fredről, Siriusról és Dobbyról?

– Őket Bellatrix ölte meg, és…

– Bingo! – csapta le a poharát feltámadó haraggal Ron. – Malfoy nagynénje! Mikor jössz már rá, hogy ezek mind egy követ fújnak? Szerinted mi lett volna, ha Harry mégis meghal ott az erdőben? Malfoyék akkor kapituláltak, amikor szinte már biztos volt, hogy mi győzünk! Ha nem így lett volna, akkor táncoltak volna a sírjainkon, és ők lettek volna az elsők, akik holtig tartó hűséget fogadnak a sötét oldalnak! – Ron most már kiabált, és Hermione képtelen volt megállni, hogy ne szálljon szembe a férfi kemény szavaival.

– Biztos lehetsz benne, hogy mindenképpen elmenekültek volna. Figyelj, a szülei lehet, hogy nem szentek, és ezáltal Malfoy sem, de attól a képtől is távol áll, amit most lefestettél róla – ellenkezett, majd Harryhez fordult megerősítésért. – Te is tudod, hogy már régóta nem értettek egyet Voldemorttal. Elmondták a vizsgálatok során, addigra teljesen kiábrándultak, és ezt te is elhitted, mert közbenjártál az érdekükben.

– Talán kiábrándultak, igen. Narcissa és Draco mindenképpen. Azt pedig már nektek is elmondtam akkoriban, mi a véleményem Lucius Malfoyról. Biztos vagyok benne, hogy ha nem rontotta volna el a jóslattal kapcsolatos feladatot, ami által csaknem kegyvesztett lett, végig ott trónolt volna Voldemort mellett. Tény, hogy nem volt annyira elvakult, mint Bellatrix, és talán nem örült igazán, amikor visszatért, de te is tudod, hogy lett volna más választása. Dumbledore felajánlotta Dracónak, hogy megvédi őket, ő mégis…

Harrynek ökölbe szorult a keze, ahogy visszaemlékezett arra a borzalmas, toronybéli éjszakára a csillagvizsgálóban.

– Tiszta sor – bólogatott hevesen Ron. – Ez nem lefestett kép, hanem a csúf igazság. Merlinre, csak nem szerelmes vagy abba a patkányba? Úgy ömlengesz róla, mintha legalábbis már a nászt is elháltátok volna – szúrta oda rosszindulatúan.

– Gusztustalan vagy! – vágta rá kiszáradt torokkal Hermione, és hogy zavarát leplezze, az asztalt kezdte rendezgetni. Remegő keze azonban mindent elárult, és hiába pillantott Ginny jelentőségteljesen a bátyjára, Ron megállíthatatlannak bizonyult.

– Neked teljesen átmosták az agyadat. Pont neked! Mondtam, Harry, hogy ne járj el az érdekükben. Egyetlen szavadba került volna, és akkor most egy azkabani cellában rohadnának ahelyett, hogy tönkreteszik az életünket.

– Azért ne túlozzunk – próbálta őket békíteni Ginny, habár szíve mélyén jócskán egyetértett testvérével. Kettős érzések dúltak benne; még mindig féltette Hermionét, azonban azt is tudta, hogy barátnője mindjüknél jobban képes helyén kezelni a dolgokat, ezáltal pedig valószínűleg a Malfoy ügyet is. Abban pedig száz százalékig biztos volt, hogy egy ilyen beszélgetésnek nem egy ritka közös estén van a helye. – Csak próbáljuk jól érezni magunkat, jó? Nem ezért jöttünk.

De Hermione már képtelen volt megálljt parancsolni, házigazda létére bájosan mosolyogni és fátylat borítani az elmúlt percekre. Mérhetetlenül csalódott volt, azt hitte, ha őszinte, akkor barátai is megértik, azonban úgy tűnt, Ron már csak azért sem hajlandó más szemszögből látni a helyzetet, ezáltal pedig ő sem akart lakatot tenni a szájára.

– Hát az én életemet nem teszi tönkre, hanem felvillanyozza! – Hermionénak fogalma sem volt róla, hogyan szakadt fel belőle ez a hirtelen vallomás, a Ron iránt érzett dac vagy a valódi érzései miatt, és egy őrült pillanatig szerette volna, ha az egykori mardekáros is hallja a sokat mondó kijelentést. Elszántan nézett farkasszemet Ronnal, akinek a szája tátva maradt a képtelenségnek hallatszó kijelentéstől.

– Ez nevetséges!

– Képzeld, Ron, nem az! Ugyanis amióta te a világot járod, vajmi kevés fogalmad van arról, mi zajlott le bennem az elmúlt években. Úgy érzem, barátként kicsit elveszítettelek akkor, mikor fogtad a sátorfádat, és egyik napról a másikra felszívódtál. Ezzel nincs semmi baj, mert felnőttünk, mindenkinek ott a saját élete, neked az utazások, Harrynek Ginny, Ginnynek a kviddics, nekem pedig… Van bármi fogalmad például arról, hogy miért szajkózom évek óta, hogy rosszul érzem magam a munkahelyemen? A munkahelyen, ahol képtelen vagyok feljebb jutni a ranglétrán, nagyratörőbb vágyaim pedig nem is lehetnek. Pedig évekig keményen tanultam, az egész életem arról szólt, hogy legyek valaki, és mégis itt ülök lehetőségek nélkül. Ne, Harry, kérlek, ne vágj a szavamba. Tudod, hogy sosem akartam, hogy helyettem intézkedj, képtelen lennék tükörbe nézni, ha a Varázslény felügyeletnél mindenki arról suttogna, hogy itt ez a Granger, Potter egykori jobb keze, akinek a Kiválasztott elintézte a munkát egy olyan főosztályon, ahová majdhogynem a legnehezebb bejutni. Megmondtam, hogy ebből nem kérek. A saját balszerencsémről én tehetek, nem más, és nem is kértem tőletek soha egyebet, csak annyit, hogy hallgassatok meg, és ha nem is értetek egyet velem mindenben, akkor is próbáljatok meg legalább egy kicsit támogatni! Mert az többet jelentene nekem a világ összes állásánál. Örülök, hogy mind révbe értetek, mert szeretlek benneteket, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy ti is engem, különben nem aggódnátok ennyire. De mégis, ha megoldható lenne, hogy egyszer az életben végre kibeszélhessek magamból mindent, akkor talán ti is rájönnétek, mi is a helyzet pontosan. Ez az állandó veszekedés kikészít. Egyszer Ginny, aztán Harry, most te, Ron… Ki lesz a következő, Mr. Weasley?!

Az efféle kirohanás nem volt jellemző a találkozásaikra, a szobára csend telepedett. Hosszú percekig senkinek nem akaródzott megszólalnia, és a némaság kezdett egyre kínosabbá válni. Végül Ginny próbált pontot tenni az ügy végére.

– Igazad van – bökte ki végül. – Vagyis… Mindkét oldalnak megvan a maga igaza. A családunk rengeteg veszteséget szenvedett már. Úgy értem, tudod jól, hogy anya testvéreit is Bellatrix ölte meg…

– Tudom, Ginny. De az a nő Sirius unokatestvére is volt, mégsem gyűlöltétek emiatt Siriust.

– Talán azért, mert Sirius nem egy gyáva féreg volt – mordult fel Harry.

– Az emberek képesek a változásra.

– Malfoyék a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők embereknek – kötötte az ebet a karóhoz Ron is.

– Nézd, Hermione, az élet nem egy tündérmese, ahol mi majd tárt karokkal fogadjuk azt a görényt, és üdvözöljük a veled való kapcsolatát – rázta a fejét Harry. – Féltünk, és ez az, amit te ellenségeskedésnek nevezel. Ennek az egésznek nem lesz jó vége, mégpedig azért, mert aki eddig a közelükbe került, rosszul járt.

– Akkor majd megbirkózom a csalódással egyedül.

– Együtt birkózunk meg vele – pontosított Ginny. – Fiúk, elegem van ebből a szélmalomharcból. Hermione tudja, mit csinál, de ha mégsem, azt akkor sem így fogja beismerni.

– Így van, még biztasd is! – horkant fel gúnyosan Ron. – Sőt, mi lenne, ha most rögtön írnánk neki egy csillogóan vidám meghívót ma éjszakára? Sakkozhatnánk meg nosztalgiázhatnánk a csodálatos közös élményeinkről.

– Egyáltalán nem biztatom! Viszont ennek semmi értelme – csattant fel a vörös hajú lány. – Malfoy még nem is csinált semmit, mi mégis rajta vitatkozunk ezen a ritkaszámba menő közös estén. Nem nevetséges ez egy kicsit?!

A kijózanítónak szánt hangnem többé-kevésbé hatott, Harry hümmögött, Ron dacosan elfordította a fejét, Hermione pedig egy mérhetetlenül hálás pillantással köszönte meg barátnőjének, hogy félig-meddig ugyan, de legalább mellé állt.

A csendet kihasználva Hermione úgy döntött, fut még egy kört.

– Az egyetlen, amit szeretnék, hogy bízzatok bennem, hagyjátok, hogy végigéljem ezt, ami most történik.

– Van más választásunk? – tette fel a költői kérdést Harry.

– Jelenleg úgy érzem, nincs – válaszolta őszintén a lány. – Megtennétek ezt értem?

Harry és Ginny bólintottak, Ron morgott valamit arról, hogy erről ne is álmodjon senki, végül vonakodva bár, de elhallgatott.

Hermione nem volt maradéktalanul elégedett a helyzettel, de mivel már ez is messze meghaladta az elképzeléseit, úgy érezte, összességében nem lehet oka panaszra. A hangulat még percekig megkérdőjelezhetetlenül fagyos volt, de mikor akadozva ugyan, de ismét elindult valami beszélgetéshez hasonló tevékenység – amiben Ron tüntetőleg nem vett részt –, a lány biztos volt benne, hogy a helyzet ennél már csak egyre jobb lehet, és idővel talán Ronnal is tud majd négyszemközt beszélni. A lelke mélyén végig tudta, hogy barátai jogosan aggódnak, hiszen Malfoy neve nem volt garancia semmi jóra, de ez egyszer szeretett volna a szívére hallgatni a józan esze helyett. Valami pedig azt súgta, hogy minden vészjósló jel ellenére talán nem halad rossz úton…



Sziasztok!
Először is, itt is elnézést kérek a hatalmas késésért, közbejött mindenféle, és bár ekkora csúszásra én sem számítottam, sajnos nem ment másként. Viszont újult erővel folytatom a történetet, nyárig szeretném befejezni.
A véleményeket nagyon-nagyon várom, most duplán örülnék neki! :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)