Bérmenyasszony, kellékfeleség írta: mrsppiton

[Kritikák - 35]

+++ betűméret ---
<<


-15-
Vihar előtti csend


Annak ellenére, hogy elvárta volna, Draco legnagyobb döbbenetére Astoria szinte semmit nem vett észre abból – vagy legalábbis szándékosan nem említette –, hogy a férfi az utóbbi időben egyre kevesebbet tartózkodik otthon. Még csak számon se kérte rajta a ki tudja, hol eltöltött időt, és néha Draco azt érezte, ez tudatos; így volt a legkönnyebb mindkettőjüknek, hiszen Astoria egyébként is rengeteget dolgozott. Ettől függetlenül Malfoy ismét afelé hajlott, hogy sikeresen felfüggessze kapcsolatát Hermionéval, a régi hatások, a neveltetése túlságosan nagy bűntudatot keltett benne. Ennek érdekében pedig egy keddi napon úgy döntött, váratlan látogatást tesz az egykori griffendélesnél.

– Nahát! – Amikor kinyitotta az ajtót, Hermione csak ennyit tudott mondani, miközben ösztönösen félreállt, utat engedve a hívatlan vendégnek. – Minek köszönhetem a látogatásodat?

– Astoria egy üzleti megbeszélésen van, és megbeszéltük, hogy utána beülünk valahova egy italra. Ránk fér a kikapcsolódás.

– Oh…! Értem – summázta, egy árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában, mire Draco valamiért erős késztetést érzett, hogy elmondja az igazságot.

– Illetve nem beszéltük meg… Valójában Astoria nem tud erről. Meglepetésnek szánom.

A „meglepetés” szó Malfoy szájából nagyjából úgy hangzott, mint Voldemortéból a „szeretetreméltó muglik” kifejezés, és ezt utólag láthatóan a férfi is érzékelte, mert zavartan félrenézett, és a padlót kezdte fixírozni a tekintetével.

Hermionét azonban sokkal inkább érdekelte az, hogy vajon mit csinál valójában Astoria… Vajon tényleg üzleti megbeszélésen van, vagy épp egy egészen más típusú „vacsorát” költ el Brian Aubart társaságában, esetleg egy hozzá hasonló pojácával, Merlin tudja, hol… Eszébe jutott a kölnivel keveredett savanyú alkoholszag, ami Brian testéből áradt, miközben hozzásimult, és eszébe jutott Astoria arrogáns fölényeskedése is, amikor az eset után felháborodottan számonkérte. Egy pillanat erejéig úgy érezte, fel kell világosítania Malfoyt, hiszen tudnia kell, mi folyik a háta mögött. Abban ugyanis majdnem biztos volt, hogy Astoria nem az első, de nem is az utolsó alkalommal csalta meg a férfit.
Vegyes érzelmekkel fogadta a jelenlétét, és nem tudta, mit is gondoljon pontosan; sértettséget érezzen, hogy Malfoy igazából csak ki akarta tölteni a felesleges időt, míg végre a feleségével lehet, vagy örüljön, amiért ha csak kis időre is, de látni akarta őt. Nagy nehezen végül az utóbbi mellett döntött, bár az otthona nem tartozott a kedvenc találkahelyeik közé. A legutóbbi alkalommal sem sültek el a dolgok olyan nagyszerűen, azt pedig végképp nem bírta volna elviselni, ha Malfoy újra udvariatlan megjegyzéseket kezd tenni a muglik lakta környékre és a lakásra, amiben éppenséggel semmi kivetnivaló nem volt azon kívül, hogy nem volt palotaméretű. De úgy tűnt, az egykori mardekárosnak most egészen mások a szándékai, udvariasan, már-már zavarba ejtően szerény módon, hátul összekulcsolt kézzel álldogált a nappali közepén. Hermione áldotta az eszét, amiért még nem ment el fürdeni; arcpirítóan kellemetlen lett volna, ha egy szál törölközőben vagy esetleg a kedvenc puha pizsamájában nyit ajtót a váratlan látogatónak.

– Dolgoztál? – kérdezte a férfi, mikor pillantása a pergamenekkel elárasztott íróasztalra esett. Hermione lassan bólintott, majd türelmesen várta, mikor jön a folytatás, a gúnyos felhang, amiben Draco ecsetelni kezdi, mennyire szánalmas és unalmas élet az olyan, ahol csütörtök este az ember lánya a félhomályban tesped az asztala mellett. De nem szólt, és Hermione alig tudta elhinni, hogy a férfi részéről ez tényleg csak egy ártatlan, inkább csak udvarias kérdés volt.

– Kérsz egy teát… öhm… italt? Valamit? – Hirtelen elveszettnek érezte magát a saját otthonában, nem is tudta, mit mondjon vagy csináljon.

– A tea megfelel – biccentett.

Mielőtt eltűnt volna a konyhában, Hermione motyogott valamit arról, hogy mindjárt visszajön, addig pedig Draco helyezze magát kényelembe. A férfinek azonban esze ágában sem volt ilyesmit csinálnia, nem ezért jött, hanem azért, hogy meggyőzze magát, ezért ő is a konyha felé vette az irányt.

– Valami gond van? – kérdezte meglepetten Hermione.

– Miért lenne? Csak látni akarom, hogy csinálod. Az meg mi?

– Vízforraló. Gondolom, a nevéből rájöttél a funkciójára is. Ne aggódj, eszem ágában sincs mérget keverni az italodba.

– Azt rögtön gondoltam. Ez mire való?

– Ételek melegítésére. Mikrohullámú sütőnek hívják – magyarázta Hermione annak ellenére, hogy még mindig nem értette, honnan eredeztethető Malfoy újkeletű érdeklődése a berendezési tárgyak iránt.

– És minek neked egy ilyen? Egy pálcamozdulat elvégez mindent, ezek meg csak feleslegesen foglalják a helyet. Ráadásul ízléstelenül rondák – húzta el a száját, miközben a turmixgépet vette szemügyre, persze szigorúan tisztes távolságból, mintha attól tartana, hogy ha hozzáér valamelyikhez, akkor visszafordíthatatlanul muglivá változik.

– Ezeket anyáék vették közvetlenül akkor, amikor a lakást is. Azt mondták, tudják, mire képes a mágia, de megnyugtatná őket a tudat, ha minden fontos berendezés a rendelkezésemre állna. Én pedig nem bánom, egyébként sem szeretek mindent pálcával csinálni. Kész a tea – emelte fel a gondosan összekészített tálcát, majd Dracót megkerülve, óvatosan egyensúlyozva visszament a nappaliba. Malfoy vetett még egy utolsó, rendkívül bizalmatlan oldalpillantást a halkan berregő hűtőszekrényre, végül a lány után ment, és elfogadta a felé nyújtott bögrét, ami természetesen szintén roppant mód ízléstelen volt, fehér alapon színes pöttyös. Hermione az egyik karosszékben foglalt helyet, ő a kanapét választotta.

– Mi volt a meccs után? Weasleyék rád szálltak?

– Átjöttek másnap, de Ginny nagyon rendes volt, és nem említett senkinek semmit. Én viszont… Azt hittem, ha elég fesztelen a légkör, akkor Harryék majd megértik, de tévednem kellett.

– Ki gondolta volna… – forgatta a szemét Draco. – Őszintén nem értem, mit vársz ezektől a félőrültektől, Granger. Naivan állsz hozzájuk, nem tűnt fel, hogy csak hátráltatnak?

– Azért ez nem teljesen igaz. Csak féltenek, mert azt hiszik… Azt hiszik, hogy rosszat akarsz nekem.

– Erről beszélek. Még mindig ott tartanak, hogy én csak árthatok mindenkinek. Abba érdekes módon még te sem gondolsz bele, hogy ez teljességgel alaptalan. Felnőtt emberként vannak fajsúlyosabb dolgok is az életemben, mint az, hogy a társaságodat keressem csak azért, hogy utána borsot törhessek az orrod alá.

– Akkor miért…? – szaladt ki a száján akaratlanul is a kérdés.

– Ezt már megbeszéltük – közölte tömören Malfoy.

– Nem, én most arra vagyok kíváncsi, hogy most minek köszönhetem a látogatásodat. Csinálhattál volna ezer más dolgot is, míg Astoriára vársz. Feltételezem, ő nem tud rólunk. – Amint kimondta, Hermione rögtön el is szégyellte magát. A túlzottan bizalmas emlegetése kettőjüknek talán nem volt helyénvaló, hiszen alig néhányszor töltötték együtt az idejüket, és a meccsen kívül egyik sem volt igazán említésre méltó. Hermione legalábbis szerette volna, ha nem válik azzá, de tudta, önmaga előtt hiába titkolná, hogy neki már rég sokkal többet jelentenek a pár perces összefutások.

Vele ellentétben Draco a legkevésbé sem akart a feleségéről tárgyalni.

– Hagyjuk most Astoriát. Min dolgoztál?

– Ne is mondd! – legyintett fáradtan Hermione, és tökéletesen megértve a célzást, belement a témaváltásba. – Még tavaly nyáron két olasz fiatal nyaralt errefelé. Felöntöttek a garatra és amputoportáltak, annak ellenére, hogy tizenhat évesen még nemhogy vizsgájuk, de tapasztalatuk sem volt. Az egyiküknek a mutatóujja és a jobb füle bánta, a másik rosszabbul járt, neki a bal lábfeje maradt ott. Még szerencse, hogy a Mungóban eléggé felkészültek a gyógyítók, így majdnem tökéletesen helyrehozták mindkettőt. Már akkor átküldtem az ügyet a Hoppanálási Vizsgaközponthoz, hiszen ehhez mégiscsak ők értenek jobban, ráadásul be kellett vonni az olaszországi minisztériumot is, ami még több papírmunkát okozott, a tolmácsról nem is beszélve…

– Miért nem hagyod ott?

– Mert rám bízták a papírmunkát. Ez nem kívánságműsor – mondta Hermione, és már épp belekezdett volna egy hosszú és unalmas magyarázatba az elhivatottságról, de Malfoy tovább folytatta.

– Nem ezt a munkát. Hanem az egész főosztályt. Mi értelme van olyasmit csinálnod, amit egyértelműen ki nem állhatsz?

– Azért, kedves Draco Malfoy, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy rendelkezik kellő pénzzel és befolyással ahhoz, hogy azt csináljon, amit csak akarjon – magyarázta újfent, olyan hangon, mintha egy ötéveshez beszélne. – Azért, hogy egyszer elérhessem az álmaimat, előbb itt kell jól teljesítenem.

– Ha így állsz hozzá, akkor ne csodálkozz, ha tíz év múlva is csak egy álmot fogsz kergetni magad előtt… Szánalmasan felesleges elfoglaltságnak tartom, hogy manók jogaival akarsz foglalkozni, de ha erre vágysz, akkor legalább csinálnád jól. Hagyd ott a poshadt unalmat, legyél merész! – Draco maga is meglepődött a saját szavain; eredetileg vérig akarta sérteni Grangert, lekicsinyelni a munkáját, az álmait, mindent. Ehelyett viszont az egész úgy hangzott, mintha biztatta volna a lányt, ami pedig a legfurcsább, hogy úgy is érezte magát közben… Pont ezért a megmagyarázhatatlan kettősségért akart egyszer és mindenkorra megbontani mindenfajta kapcsolatot vele. A dolgai a legkevésbé sem az apja által tanítottak szerint alakultak, ez a hatás pedig még mindig túl erős volt ahhoz, hogy beismerje, amit már rég óta, Crakék támadása után is sejtett.

Hermione elhűlve hallgatta Malfoy buzdító beszédét, és komolyan elgondolkozott azon, hogy biztos ugyanaz az ember ül vele szemben, aki éveken át még azt sem ismerte el, hogy helye van a varázsvilágban. Most pedig a férfi kimondta, amire titkon ő maga is régóta gondolt már.

– Persze, hogy legszívesebben ezt csinálnám, de mint mondtam, nincs rá lehetőségem. Nem tudom, mennyire vagy képben, de a háború óta, Kingsley vezetésének hála, szinte minden arányosan fejlődött a minisztériumban, kivéve a Varázslény-Felügyeleti Főosztály manókkal foglalkozó részlege. Az egész főosztályra nehéz bejutni, mert ott van leginkább megkötve az alkalmazottak száma, de arra a szekcióra ez hatványozottan igaz. Tudtommal mindössze tizenhatan vannak ott, ami egész Nagy-Britanniára nézve elég keserves arány, mindenféle okokra hivatkozva azonban mégsem változtatnak. Pedig annyi ötletem lenne!

– Akkor miért nem valósítod meg őket?

– Most mondtam. Bejutni lehetetlen…

– Merlinre, ne legyél már ilyen szűk látókörű! Nem is arra gondoltam. Szervezz meg mindent kintről, csinálj akkora hírverést neki, hogy a főosztályon felfigyeljenek rá. Adj be tervezetet a miniszterhez, úgyis puszipajtások vagytok. – Akárhogy is igyekezett, Dracónak nem sikerült visszahoznia azt a gúnyos felhangot, amit éveken át mesterien képes volt alkalmazni Grangerrel szemben. Sőt, ahogy belekortyolt a teába, hogy valamivel befogja a száját, szinte már úgy érezte, egészen kellemesen érzi magát… Egy muglik lakta háztömbben

– Nem vagyunk pu…

– Persze, tudom, és semmiképpen nem akarsz kiváltságok útján előrelépni, bla-bla-bla – legyintett türelmetlenül. – Szerezz magad köré támogatókat, győzd meg, lásd meg a lehetőséget! Az udvarias jó kislányok sosem jutnak egyről a kettőre.

Akárhogy is próbált kitalálni valami hatásos indokot, amivel ellenkezhet, Hermionénak be kellett látnia, hogy Malfoy ötlete nem is olyan nagy butaság.

– Végül is, talán meg lehetne csinálni úgy, hogy ne tűnjön szándékos uszításnak a minisztérium felé… Nem tudom. Kingsley segítőkész, de épp abban rejlik a nagysága, hogy nem avatkozik a kelleténél jobban bele a főosztályok ügyeibe csak azért, mert a pozíciója megengedi.

– Felejtsd el Shackleboltot! Ő az egész tervnek a legvége. Először támogatókat kell találnod, megjegyzem, ez lesz a legnehezebb, mert még maguknak a manóknak sincs szüksége arra, hogy istápold őket. Jobb lenne, ha inkább konstruktív ötletekkel állnál elő, mondjuk a lakhatásukat és az a földrajzi elhelyezkedésüket véve górcső alá. Apám régen mesélt valamit arról, hogy Dél-Anglia egyes részein alig lehet házimanót találni, az ott élő aranyvérű családoknak pedig nagy gondot okoz, ha elpusztulnak a manóik. Van ugyanis valami ostoba szabály, ami felosztja a manók mozgásterét régiók szerint. Így hiába van Londonban viszonylag sok belőlük, nem telepíthetők át más régiókba.

– Ez tényleg így van? Nem is hallottam még soha – lepődött meg őszintén Hermione, az este folyamán már sokadjára. Sosem hitte volna, hogy pont Draco Malfoy lesz az, aki élete egyik legjobbnak tűnő ötletét adja neki, ráadásul nem csak üresen a levegőbe beszélve, hanem észérvekkel alátámasztva azt. Annak ellenére, hogy rengeteget tanulmányozta a manók jogait, ez az információ valahogy pont kimaradt, amin nem is csodálkozott, végtére is ő mindig inkább szociális és morális szempontból közelítette meg a témát.

Ahogy szinte magától folytatódott a beszélgetés és ürült Draco teásbögréje, úgy érezte magától egyre távolabb apja intelmeit, a negatív érzéseket okozó neveltetés szellemét, és úgy simult be fokozatosan Hermione kanapéjába annyira, hogy a végén már szinte elmenni sem akart onnan.

~*~


– Levennéd a nyakláncomat, kérlek? – állt férje elé Astoria a közös hálószobájukban, miután nem sokkal éjfél után hazaért. Draco rezignáltan engedelmeskedett, közben pedig a félresikerült, ám mégis igencsak ígéretes estére gondolt.

Miután úgy elszaladt az idő Grangernél, hogy a végén kedve sem volt meglepni feleségét, inkább hazasietett, legnagyobb döbbenetére pedig Astoria még mindig nem volt otthon. Mindezt nem is bánta túlzottan, szüksége volt az egyedüllétre, azt viszont annál inkább, hogy egész este másra sem tudott gondolni, csak az egykori griffendéles lelkesedésére, amit az ő ötlete váltott ki a lányból. Az övé. Draco világéletében a legkisebb dolgoktól is szerette magát igazán fantasztikusnak érezni, ez a fajta öröm azonban, amit a lánynak okozott, valahogy még különlegesebbnek, még grandiózusabbnak tűnt. Szégyellte magát, el szerette volna vinni Astoriát abba az elegáns bárba, ahol egykor, a régi szép időkben törzsvendégek voltak, de annyira gyorsan elrepült az idő, ő pedig semmi késztetést nem érzett arra, hogy berekessze a társalgását a lánnyal. Képtelen lett volna odafigyelni Astoria semmitmondó pletykáira, amik általában egytől-egyik a nála kevésbé szerencsés sorsú munkatársairól szóltak. Röstellte, hogy ott a hálószobájukban is, miközben felesége beszélt, ő alig-alig csípett el belőle egy-egy mondatot, idióta barom módjára bólogatott, azt sem tudta, mire, közben pedig arra gondolt, bárcsak még mindig Granger szánalmasan otthonos ékszerdoboz méretű lakásában lehetne, hogy további ötleteket osszon meg a lánnyal.
Ötleteket? De mégis miért? Pont Grangernek, éppen ő… Megannyiszor próbálta elterelni a gondolatait, Astoriára figyelni, vagy elképzelni magában, mit is mondana minderre az apja, ha tudná, „hová alacsonyodott”. Biztos ezeket a szavakat használná, és félretéve minden nemesi vonását, artikulálatlanul tombolna, azzal vádolná, hogy kockára teszi a család maradék becsületét, amit hiába ő játszott el, Draco dolga helyrehozni és egyensúlyban tartani.

Gondolataiból Astoria türelmetlen hangja rángatta ki.

– Draco, légy szíves! Semmi kedvem egész éjjel itt állni, ennek a láncnak a biztonsági kapcsával pedig nem tudok egyedül elbánni. Elég fárasztó napom volt így is, mire vársz már? – toppantott egyet idegesen, mire a férfi feleszmélt. Ahogy megérintette Astoria hófehér bőrét, lanyhán elöntötte a vágy. Nem is kimondottan felesége iránt, sokkal inkább azért, hogy újra érezze azt a hatalmat, amit egy nő elcsábítása okoz. Hozzásimult, és félreérthetetlen célzásokat tett, mintha ez lenne az egyetlen kiút a Granger-kelepcéből.

– Drágám, most ne! – bújt ki az ölelésből Astoria. Meg sem indokolva az elutasítást, Draco kezébe nyomta a levetett nyakláncot, és besietett a fürdőszobába.

Malfoy legszívesebben földhöz vágta és összetiporta volna a tenyerébe ejtett ékszert. Pedig még csak nem is Astoriával volt gondja… Bárcsak mindössze vele lett volna…! Bombabiztosnak tűnő terve, miszerint meglátogatja Grangert az otthonában ahhoz, hogy ezáltal megerősítést nyerjen, hogy aranyvérűek és mugliszületésűek között egyszerűen nem lehet még csak beszélő viszony sem, teljes csődöt mondott. Igen, újfent bepillantást nyerhetett Hermione miniatűr otthonába, és még mindig nem tudta elképzelni, hogyan lehet ötven négyzetméteren boldogan élni, konyhában, a tűzhely mellett teát főzni, a fürdőszobában mosni azzal a fura géppel, magára takarítani, főzni, a háztartást ellátni, unalmas beosztásban dolgozni… Ő nem ezt szokta meg, a szülei nem erre tanították, egész élete egyetlen momentuma sem szólt ilyesmiről még akkor sem, amikor családjuk igazán nagy bajban volt. Az „alapértelmezett” fényűzés mindig jelen volt az életében, sőt, leginkább még annál is több. De hiába hallotta gyerekkora óta azt, hogy a nemesi életen kívül nincs élet, most ez mégis megdőlni látszott. Persze esze ágában sem volt valaha is ilyen „nomád” életmódra vetemedni, köszönte szépen, de ő ebből még egy napra sem kért. Viszont a gyömbértea illata, ami belengte az apró lakást, a melegség, Granger kedvessége, a puha vászon anyagú kanapé, amibe olyan jó érzés volt belesüppedni… Mindez pontosan az volt, amire Draco hosszú ideje vágyott már. A látogatásától azt remélte, hogy a körülmények majd felnyitják a szemét, Granger idegesítő viselkedése pedig majd elrettenti, de mindennek épp az ellenkezője történt. Az évek során valami tényleg megváltozhatott, vagy benne, vagy az egykori griffendélesben, mert már egyáltalán nem tudta utálni, nem tartotta bosszantónak, épp ellenkezőleg. Annak ellenére, hogy ez az este csak egy újabb bizonyíték volt erre a nem mindennapi pálfordulásra, Draco nem akart tovább viaskodni a két, teljesen ellentétes szemléletmódjával.

Kopogtatás nélkül lépett be a fürdőszobába, ahol a házimanó által elkészített habfürdő már csak arra várt, hogy Astoria elmerüljön benne. Draco pedig a valódi életében akart végre elmerülni, a hozzá méltó létben, ezért bevetette az utolsó ütőkártyát, amitől az elmúlt napok vívódásai után változást remélt.

– Ideje bepótolnunk az elmaradt nászutat – jelentette ki határozottan, miközben átölelte a feleségét.

– Édesem, ez, amit itt bent csinálnánk, nem lenne igazi nászút – vonta fel a szemöldökét Astoria, és kibújt a férfi karjaiból, hogy a fürdéshez készülődve feltűzhesse a haját. – De igazad van, ránk férne már. Másra sem vágyom jobban, az amerikai kikapcsolódásom olyan, mintha már ezer éve lett volna… Menjünk Mallorcára, mondjuk júliustól nyár végéig. Úgyis akkor lesz ott mindenki, aki számít. Nekem meg semmi kedvem ebben a jégveremben vakációzni – borzongott meg színpadiasan, majd egy gyors ellenőrző pillantást vetett az egyébként is kifogástalan manikűrjére.

Miközben Astoria a fülbevalóival bíbelődött, Draco újfent felesége mögé lépett. Az illat, Astoria illata, a közelsége és törékenysége egykor képes volt minden épeszű gondolatot kisöpörni a fejéből, a várt érzés azonban most elmaradt, pedig felesége testét csak a vékony szatén köntös takarta. Elmaradt, és Draco pontosan azt érezte, amit hosszú ideje már: sajgó ürességet. Mintha azzal, hogy Grangerrel, Grangernél jól érezte magát, Astoriával viszont kevésbé, megtagadott volna mindent, amit egykor ő és a családja képviselt. Tudta jól, hogy ez nem az elmaradt nászút, nem a sok munka, de mindent összevetve még csak nem is Hermione hatása. Ugyanilyen lakatlan kopárság volt az életük már az esküvő előtt is, épp csak Draco sosem akarta ezt igazán észrevenni. Még most sem akart ezen morfondírozni, a beismerés olyan illúzióromboló, nem illett volna ehhez a ritka közös estéhez, a hírekhez, amiket kivételesen szokatlan gyengédséggel akart közölni Astoriával. Hátha van még remény. Hátha…

– Beszéltem ma Lamonttal – suttogta a nő fülébe, a várt meglepődés pedig nem maradt el. Astoria leengedte a kezét, és csodálkozva fordult Draco felé.

– De hát ő az én főnököm – emlékeztette számonkérőn. – Mi közöd hozzá? Azt ne mondd, hogy te is ott akarsz dolgozni a Varázsjogi hiv…

– Ilyesmiről szó sincs – rázta a fejét a férfi, bár némi csalódottságot érzett. Astoria szeszélyei közé tartozott az is, hogy valami oknál fogva a világért sem akarta soha, hogy Draco is a minisztériumban dolgozzon. Így volt ez már akkor is, mikor még minden jól ment köztük, és az egykori mardekáros nem is ellenkezett soha. A minisztérium, tele köztiszteletben álló varázslókkal nem az ő világa volt, a háta közepére sem kívánt egy esetleges konfliktust a régi ügyek miatt. Ennek ellenére azonban kifejezetten rosszul esett neki felesége határozott ellenkezése. Tőle mást várt, nem a nyilvánvalóan érzékelhető szégyenkezést. Legszívesebben ellökte volna magától Astoriát, hogy aztán dühöngve adjon hangon nemtetszésének. Akkor miért jöttél hozzám?! Miért viseltél el, miért szerettél belém? Miért mondod most az ellenkezőjét annak, amit régen állítottál? Hogy nem számít senki és semmi… A miértek szinte üvöltöttek az elméjében azért, hogy ki is mondja őket, de nem tette. Astoria tanította meg arra, hogy ne törődjön mások véleményével, és most ő, pont ő vett el ebből a keservesen összegyűjtögetett önbecsülésből egy jókora darabot.

Végül a nő értetlenkedése rángatta vissza a jelenbe.

– Hát akkor? Ne csigázz már!

– Tudom, mennyire hiányzik neked Amerika. Beszéltem a főnököddel, és elkértelek. Természetesen igent mondott. Mához egy hétre indulunk, onnan pedig már egyenesen Mallorcára mehetünk. Hosszú vakáció vár ránk, ahogy mindig is akartad. – Draco hangjában már nyoma sem volt az előbbi lelkesedés szikrájának sem, színtelen hangon, maga elé meredve közölte a tényeket.

Astoria arckifejezése és viselkedése teljes változáson ment keresztül: kacagva csimpaszkodott a nyakába, közben pedig csilingelő hangon ecsetelte körútjuk szerinte legfontosabb állomásait. Észre sem vette, hogy a vacsora elejéhez képest férje végig olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák.

Az azt követő napokban Draco egy fikarcnyival sem érezte jobban magát, pedig azóta számos dolog megváltozott a Malfoy kúriában, aminek egyébként őszintén örült volna. Soha nem is sejtette, hogy Astoria viselkedésében ekkora pálfordulást tud okozni egy meglepetés utazás. A probléma csak az volt, hogy túl sok volt a „volna”. A bejelentést követő éjszaka hosszú idő óta a legmámorítóbb együttlét lett volna a férfi számára, de valahogy mégsem volt az igazi, maga sem tudta, miért. Úgy tűnt, Astoria igazán megpróbál kitenni magáért, az bejelentést követő napokban legalábbis biztosan, és Draco szerette volna azt hinni, hogy ez tudatos és hosszú távú igyekvés felesége részéről, mert nyilván ő is érzi, éreznie kell, hogy van mit helyrehozni. Olyan volt az egész, mint egy mérleghinta, amit sosem lehet egyensúlyban tartani; eleinte ő akarta a változást, visszakapni a régi életüket, de a vacsora óta valami eltört benne, és most, épp akkor, amikor már minden mindegy volt neki, Astoria ismét kezdett hasonlítani régi önmagára, akibe egykor őszintén szerelmes volt. De most még csak fel sem keltette az érdeklődését ez a szokatlan változás. Emlékeztetőként mindig lejátszotta elméjében a család, apja és Astoria reakcióját, a gúnyt, a dühöt, mindent, amikre egyáltalán nem volt szüksége. Kordában tartotta magát, és meghozta a döntést: elhívja Grangert egy találkozásra. Az utolsóra…

~*~


Találkozzunk szombaton annál a kávézónál, ahova Weasley meccse után mentünk. Két órakor ott foglak várni.
D.M.


Két nappal Malfoy látogatása után kapta a félmondatos, cirádás aláírással díszített levelet Hermione, és akkor még nem is sejtette, hogy nem ez lesz a szombati nap egyetlen izgalmas mozzanata. Az üzenet azonban bőven elég volt ahhoz, hogy Hermione egész nap rendkívül feldobva gyártsa egyik jelentést a másik után. Draco javaslata, miszerint vegye kézbe a saját életét és munkáját, teljesen új löketet adott a mindennapjainak. Míg munkahelyén a szokásos módon dolgozott, addig esténként minden részletet alaposan megtervezett új hivatásával kapcsolatosan. Maximalista énje nem hagyta cserben, és évek óta először végre valami olyat csinált, amit valóban, tiszta szívből élvezett. Örült, hogy Malfoy ilyen nyíltan kereste a társaságát, úgy érezte, a férfiben olyan emberre lelt, akit bizonyos idő elteltével akár barátjának is nevezhet. Barátnak… Hermione megrázta a fejét és az íróasztalára ejtette a levelet. Legalább önmaga előtt nem kellett titkolnia, mennyire messze is állnak az érzései a barátságtól. Leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor hatodévben Ront meglátta Lavenderrel, pedig ő sokkal többet akart a fiútól, és egy percig el is hitte, hogy ez bekövetkezhet. Aztán persze megtörtént, és mindez már a múlt volt, de ez a deja vu olyan elemi erővel robbant be az életébe, amire tényleg nem számított. Végig azt hitte, hogy kézben tudja tartani a dolgokat, főleg azért, mert az ausztráliai őrült álma óta nem is nagyon gondolt hasonló helyzetben Malfoyra. Az elnyomás mindig újabb problémákat szül – jutott eszébe apja intelme, amit még gyerekkorában hallott, és be kellett látnia, hogy az ő helyzetére ez hatványozottan igaz.

Ennek ellenére tudta, életébe beköszöntött valami új, izgalmasnak ígérkező időszak, ami már jó ideje kijárt volna neki.

Nem tudta, hogy a késő tavaszi vidám időjárás, vagy új céljai miatt, de pénteken olyan jó hangulatban hagyta el a minisztériumot, hogy úgy döntött, ideje meglepni magát néhány aprósággal. A London belvárosában levő butikban azóta nem járt, amióta anyja tavaly nyáron berángatta oda vásárolni. Akkor tehernek érezte, most viszont ráérősen sétált a sorok között, keresve a legmegfelelőbb öltözéket, ami tükrözhette jókedvét. Végül egy felül sötétkék, alul virágmintás ruha mellett döntött, és eltökélt szándéka volt, hogy kivételesen a magas sarkúját sem hagyja a szekrény mélyén porosodni.

Este szokatlanul korán lefeküdt, délelőtt pedig előkotorta a fürdőszobaszekrényből azt az üveg Debodor főzetet, amit még Ginny esküvőjére vásárolt. Amikor néhány órával később, kitámolygott a tömény bájital szagú fürdőszobából, már pontosan emlékezett rá, miért is hanyagolta el ezt a kiállhatatlanul időigényes procedúrát már jó ideje. A kedvét viszont ez sem rontotta el, a nap hétágra sütött, ő pedig kivételesen annyit foglalkozott a kinézetével, mint a hét minden napján együttvéve. Az eredmény – úgy vette észre – magáért beszélt, mert útban a mindössze néhány háztömbnyire levő kávézó felé, több elismerő pillantást is sikerült bezsebelnie. Azonban minél közelebb került úti céljához, annál nagyobb gombócot érzett a gyomrában, ráadásul valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még a lábai is remegtek. Nem akarta, hogy Malfoy így lássa, botladozva, bizonytalanul, ezért úgy döntött, néhány perc késést megengedhet magának, nekitámaszkodott egy fehér épületnek, és nagy levegőt véve próbált visszazökkenni. Amikor úgy érezte, minden sikerült, folytatta az útját, hamarosan pedig megpillantotta a kávéház előtt álló Malfoyt, aki komoran szemlélte az előtte hömpölygő kisebb tömeget.

– Szia! – lépett oda hozzá idegesen mosolyogva Hermione.

Draco úgy nézett végig rajta, mintha maga Merlin szállt volna le az égből, amikor azonban erre rájött, gyorsan rendezte arcvonásait, és próbálta gúnyos arckifejezéssel végigmérni.

– Beleestél egy virágoskertbe? – Szaladt ki a száján a leggyengébb sértés, ami hirtelen eszébe jutott. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért ilyen idétlen és ostoba mondattal „köszöntötte” Hermionét. Sokszor volt már, hogy elhitte, van igazság abban, amit odaszúr a lánynak, ez alkalommal azonban ez volt a legkevésbé odaillőbb mondat. Nem tudta nem észrevenni, hogy Granger szinte kivirult. Amikor a lányt várva a tömeget pásztázta, végig valami pasztellszínű kardigánba bújtatott, fantáziálatlan öltözetű alakot keresett, ehelyett az, aki odalépett hozzá, egyetlen pillanat alatt minden épeszű gondolatot kisöpört a fejéből. Ennyire még sosem látta ragyogónak őt, és meg kellett állapítania magában, hogy ez a könnyed stílus sokkal jobban állt neki, mint a szigorú, unalmas, kosztümös-semmilyen minisztériumi dolgozó.

Eközben Hermione egyre inkább úgy érezte, kár volt kitennie magáért, mert hiába tagadta volna, az egész nagyrészt Malfoynak szólt, talán azért, hogy lássa, ő nem csak egy szürke aktakukac. A férfi reakciója viszont az első meglepődés után nem épp a leghízelgőbbre sikerült.

– Malfoy, te egy igazi úriember vagy – húzta el a száját, és remélte, hogy nem tűnik igazán csalódottnak. – De inkább lépjünk tovább és menjünk be – mutatott a kávéház ajtajára.

– Ne menjünk be. Inkább sétáljunk – javasolta Draco, szándékosan nem nézve a lány szemébe.

– Ha akarod… Végül is, nagyon szép az idő – vonta meg a vállát. Miután elindultak, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, végül Hermione törte meg a csendet. – Képzeld, nagyon jól haladok azzal, amit javasoltál. Teljesen feldobódtam, már a minisztérium könyvtárában is jártam! Annyi az új információ, ebből a szemszögből még sosem tekintettem a házimanók életére, és úgy tűnik, hogy mások sem. Ez egy teljesen kiaknázatlan ötlet, épp ezért igyekszem mindent logikusan felvázolni, hogy ne hibázzak, mert tökéletesnek kell lennie, mire bemut…

Draco nem bírta tovább. Mindig tudta, hogy ő sosem lesz a világ legbátrabb embere, ha lehetett, akkor a könnyebb utat választotta, ahogy most is; nem akart megszólalni, kimondani, mert tudta, hogy ezzel nem csak saját magától vesz el valamit, hanem talán maguktól is. Véget vet annak, ami csak az övé volt és Grangeré, és ami talán a lánynak is jelentett annyit, mint neki. De nem bírta tovább hallgatni saját maga gyáva némaságát, a másik mit sem sejtő csicsergését. Megragadta Hermione csuklóját, hogy megállítsa, és ott, az utca közepén pontot tegyen körülírhatatlan kapcsolatuk végére.

Hermione meglepődve harapta el a mondatot, lenézett a kezükre, majd kérdőn a férfire, mire Malfoy gyorsan elengedte.

– Jövő héten elutazom. – Nem akarta körülírni, bevezetni, túlragozni, csak túlesni rajta végre.

– Tényleg? Hova? – érdeklődött.

– Nászútra. Astoriával – tette hozzá, mintha nem lenne egyértelmű, mintha a mézeshetekre egyedül is lehetne menni. – Több hónapra tervezünk, csak szeptember elején jövünk haza. Ránk fér már – tette hozzá, kicsit önmagát is győzködve.

Hermione jókedve egy pillanat alatt elszállt. Elmegy… Nem fogja látni. Pont akkor, amikor végre elkezdték jobban megismerni egymást. Egy pillanatig dühöt érzett Malfoy iránt, aki elérte, hogy megkedvelje, jól érezze magát vele, most pedig egyik pillanatról a másik elmegy, itt hagyja. És haragot Astoria iránt, amiért képes volt csúfot űzni Dracóból, megcsalni, elhanyagolni, aztán most mégis nászútra menni…

– Akkor jó ideig nem látjuk egymást – konstatálta, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Kár. Mert… mert azt hittem, segítesz majd a projektben néhány tanáccsal.

Segíteni… Ő is pont azt hitte. Akarta. Nem a nyomorult manók miatt, mit érdekelték azok őt, dehogy! Az együtt töltött este után legszívesebben minden napot Grangerrel zárt volna, de túl messzire ment, és hiába tette volna az ellenkezőjét, most már be kellett fejeznie, amit eltervezett.

– Nem segítek. És valóban jó ideig nem fogjuk látni egymást, de nem csak addig, míg külföldön leszek.

– Hanem? – Hermione már végképp nem értett semmit.

– Hanem, ha rajtam múlik, akkor soha többé – sziszegte dühös elkeseredettséggel. Hát megtette. Végre kimondta.

– De hát… Mit… Miért? – dadogta. Teljesen leforrázva érezte magát, fogalma sem volt, mi az oka a hirtelen pálfordulásnak. – Az utóbbi időben annyira megváltoztál. Kedvesebb lettél velem, és jól éreztem magam a társaságodban.

– Ezzel mire célzol? – vonta össze a szemöldökét Draco, minden idegszálával a lányra összpontosítva. Vajon mit fog kimondani? Talán valami olyat, ami majd ellehetetleníti, hogy a jövőben bármi késztetést érezzen arra, hogy Granger társaságában legyen.

– Hiányozni fog az együtt töltött idő – mondta egyszerűen Hermione. Az újabb csalódás ténye már stabilan tudatosult benne, úrrá lett rajta a szégyennel vegyes szomorúság, és pont ezt nem akarta Malfoy tudomására hozni. Nagy levegőt vett, fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára és a férfi szemébe nézett. – De ez végül is, nem olyan fontos.

Dracót szétfeszítette az indulat, úgy érezte, ezt már igazán nem lehet elviselni. Miért nem mondott valamit? Miért nem mondta ki?!

Mit? – szólalt meg egy gonosz kis hang a fejében. Mit kellett volna kimondania? Csak nem valami olyasmit, aminek hallatán nemhogy a nászutat visszamondaná, de még talán az egész eddigi életét is átértékelné?

De Granger semmit nem mondott, ő pedig nem bírta tovább a keserves tépelődést, felsőbbrendűen förmedt rá a lányra:

– Mit hittél, mi lesz? Nekem Astoria mellett a helyem, a közös életünkben.

– A közös életetekben – visszhangozta rezignáltan Hermione. Malfoy hangja és szavai olyanok voltak, mint két nagy pofon után egy kanna jeges víz. Tényleg, mit képzelt? Kérhetett volna magyarázatot, toporzékolhatott volna a nyílt utcán, számon kérhette volna a férfit, de egyikhez sem volt ereje. Egyet akart, eltűnni, köddé válni, amilyen hamar csak lehet. – Értem. Hát, ez esetben érezd jól magad, Draco!

Szinte beleborzongott abba, hogy kimondta a férfi nevét, és közben fogalma sem volt róla, hogy ez az egyébként semmitmondó apróság a másikból is ugyanezt váltotta ki. A lehető leghamarabb látótávolságon kívül akart kerülni. Még egy utolsó pillantást vetett az egykori mardekárosra, maga sem tudta, miért. Ekkor már egyáltalán nem tudta színlelni a jókedvét. Végül sarkon fordult, és elsietett az ellenkező irányba. Átkozta magát, amiért szánalmas módon nem átallott még cicomázni is magát csak azért, hogy… Tényleg, mit is akart valójában elérni a ruhával, a frizurával, az egésszel? Csak nem azt, hogy Draco öt perc után a lábai előtt heverjen, megígérjen mindent, ami csak lehetséges, erre ő alélva a karjaiba omolhasson, London lakosainak tapsáradata közepette, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak?! Boldogan egy olyan világban, ahol az aranyvérű arisztokrácia befolyásának negyed része Greengrassék és az ő ismerőseik kezében van? Ahol Lucius Malfoy előbb öltözne bohócnak, minthogy elfogadja őt akárcsak a fia cselédjének is? Ahol még abból is iszonyatos felzúdulás kerekedne az ismerősi körükben, ha megtudnák, hogy ők ketten szóba álltak egymással?

Szánalmas! Szánalmas, szánalmas! Nem csak magában ismételgette, ki is mondta. Olyan kínos, annyira fájdalmas szégyenérzet kerítette hatalmába, ami nem volt hasonlítható Ron és Lavender megalázó viselkedéséhez sem, pedig azt hitte, az ilyen szerencsétlenségek elmúlnak a kamaszkorral. Hát nem múltak. Gyalázat…

London utcáin sétálva, logikusan végiggondolva mindent, rá kellett jönnie, hogy fogalma sem volt, mit képzelt. Nem akkor, amikor órákat szenvedett a hajával. Nem akkor, amikor a nyomorult fizetéséből méregdrága új ruhát vásárolt. És nem is akkor, amikor képes volt magasabb sarkú cipőbe kényszeríteni a lábát annak ellenére, hogy tudta, húsz perc után már nem fogja bírni.
Hanem akkor, amikor a nem is olyan távoli múltban annyira erős vonzalmat kezdett érezni Draco Malfoy iránt, amit egészen addig a pillanatig még saját magának sem mert bevallani.

Ez már önmagában is igencsak rossz volt, pláne, hogy a felismerés könnyekkel társult, ráadásul nem is kevéssel, mintha az évek óta elmaradt sírás egyszerre akarna utat törni magának. De amikor valaki hátulról megérintette a vállát, ezzel megállásra kényszerítve őt, úgy érezte, ezt már nem lehet ép ésszel kibírni. Aztán mindez ismét tetéződött, amikor Malfoy hitetlenkedve, szinte számonkérőn megszólalt:

– Mi van, Granger? Te sírsz?!



Sziasztok! Megjött az új fejezet, én pedig megint izgatottan várom a véleményeket. Köszönöm, hogy elolvastátok, azt pedig pláne, ha írtok róla egy-két sort. :)


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)