Haj írta: Tigi

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
>>


Haj

Zihálva álltam a tágas, neonfényben úszó fodrászat közepén, karjaim remegtek az erőlködéstől, és olyan erővel szorítottam a fegyverként használt ollót, hogy az ujjaim szinte fájtak. A fodrász, valami Ivonne, mozdulatlanul feküdt előttem a kövön, fekete, festett haja keveredett korábban levágott, világos tincseimmel, pólója és festőköténye úszott a vérben, ami lassan tócsába gyűlt a fehér járólapon. Zöld, egyébként is üres tekintete üvegesen meredt a plafonra, jobb keze, amit nemrég még nyaki sebére szorított, a vállára hanyatlott, másik karja keresztbe feküdt a hasán, mintha nem tudta volna eldöntetni, hová tegye. A felborított festékes állványról ledőlt a keverőtál, a világos folyadék pedig Ivonne lábára csepegett, megfogta olcsó, kínai farmerját, aminek a szára eltűnt fekete, agyontaposott csizmájában.

Felpillantottam a holttestről, és még egyszer szemrevételeztem a hajamat – sárga volt, esetleg mézszínű, de semmi esetre sem ezüstös, ráadásul rózsaszín blúzom is tönkrement, a fodrász vére visszavonhatatlanul beleivódott. Átléptem a nő lábán, megkerültem a vértócsát, aztán becsusszantam a fejmosótálak mögé, hogy lesikáljam a vért az ollóról. A szalon utcára nyíló üvegfalát eltakarta a szalagfüggöny, a kozmetikus távozás előtt besötétített, nehogy valaki betévedjen.

Táskám belső zsebébe csúsztattam a megtisztított ollót, aztán az ajtóhoz léptem, és elfordítottam a kulcsot a zárban: csúfos fiaskó lett volna lemészárolni valakit, csak mert benyitott a szalonba. Nem gondoltam, hogy elsőre épp egy tehetségtelen, idegesítő fodrászt fogok hidegre tenni, azzal meg pláne nem számoltam, hogy ma jön el a pillanat – mint a szerelem első látásra: ha megtörtént, már nincs mit tenni.

Ahhoz képest, hogy az olló milyen könnyen szaladt bele Ivonne nyakába, a hullája legalább kétszer olyan nehéz volt, mint amilyennek látszott – megragadtam a bokáját, és bevonszoltam a pult mögé, hogy ne éktelenkedjen a szalon közepén, de az útvonalat jelző, széles sávban szétkenődött vért már nem töröltem fel, nem ért annyit az egész.

Megálltam egy pillanatra, hogy végiggondoljam, mit kell még tennem, hogy ne rám terelődjön a gyanú. Hátat fordítottam a tükörnek, hogy addig se kelljen borzasztóan elszúrt frizurámban gyönyörködnöm, de hiába, a flancos helyiségben nem akadt egy falfelület, amit ne borított volna valamiféle üveg. Végül leitattam a blúzomról a fodrász száradásnak indult vérét, aztán kezet mostam, felvettem a dzsekimet és a kesztyűmet, majd hozzáláttam a takarításhoz.

A gyilkos fegyver a táskámban lapult, és eszemben sem volt kihúzni magam a vendégkönyvből, hiszen a hajam mindent elborított, ráadásul a fél város tudta, hogy Ivonne-nál jártam, a csapról viszont tőlem telhető alapossággal letörölgettem az ujjlenyomataimat, aztán gondoltam egyet, és kivettem az összes pénzt a kasszából – nem jött rosszul, ráadásul reménykedtem, hogy rablógyilkost fognak keresni. A kőkorszaki biztonsági kamera videóra vette a gyilkosságot, de nem foglalkoztam a visszanézésével, egyszerűen kivettem a kazettát, és begyömöszöltem a táskámba.

Mielőtt kiléptem volna az utcára, még egyszer, utoljára végignéztem a tetthelyen – a vértócsa eléggé feltűnő volt a fehér kövön, ahogy a pénztárgép kihúzott fiókja is rosszat sejtetett, de az ajtóból semmi konkrét nem látszott. Megakadt a tekintetem a fejmosótálak mögötti sarokba támasztott tisztítószereken, kis híján visszamentem, hogy felmossak, és eltüntessem a lábnyomaimat, de meggondoltam magam, a vérbe nem léptem bele, a rablók pedig nem szoktak felmosni maguk után.

Az óra fél tízet mutatott, mikor bezártam magam mögött a fodrászat ajtaját, a kulcsot a kazetta és az olló mellé rejtettem, aztán határozott, hosszú léptekkel elindultam a metróhoz. Recsegett a talpam alatt a friss hó, az első pár méter után a fejemre tettem a kapucnimat, ez a kettő az egyben megoldás volt a nap fénypontja: nem látszott az undorító hajszínem, és a fülem se fázott.

A megállóban néhány határozottan gyanús alak mellett kellett elhaladnom, de így jár, aki bedől a reklámoknak, és a világ végén választ fodrászt. A telefonjukról zenét hallgató utcakölykök hangosan nyerítve, egymást barátilag lökdösve elfoglalták a peron teljes szélességét, nem zavartatták magukat, mikor elhaladtam köztük. Táskámat magamhoz szorítva szálltam fel a metróra, de nem volt mitől tartanom, annyira a külvárosban voltam, és olyan képtelen időpontban, hogy a kocsi teljesen üres volt. Találomra letelepedtem egy ülésre, aztán kibámultam az ablakon a sötét alagútra – a fekete háttéren nem különösebben jöttek át a színek, mégis tudtam, hogy egész egyszerűen ocsmány a frizurám.

Ivonne-nal közel sem voltunk egálban, ugyanakkor kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy más hajában már nem tehet kárt. Ahogy távolodtunk a szalontól, azon töprengtem, vajon mit kellene éreznem most, hogy csak úgy, mondhatni spontán leszúrtam egy fodrászt. Hónapok óta tartó feszültségem, ingerültségem abban a pillanatban elmúlt, hogy kiterítve láttam a nőt: rendíthetetlen nyugalom szállt meg, amit se a lebukástól való félelem, se a hajam felett érzett elkeseredés nem befolyásolt – mintha a késeléssel minden frusztráló tényező erejét vesztette volna, már nem nyomasztottak a vizsgák, a tropára ment kapcsolatok, megkönnyebbültem.

Hiába volt nálam rengeteg terhelő bizonyíték, úgy vigyorogtam, hogy majd körbeérte a szám a fejemet – átadtam magam a gyilkosság felszabadító örömének, felálltam, és nevetve átsasszéztam a metrókocsi másik végébe, aztán ledobtam magam egy narancssárga ülésre. Vállamra omló tincseim árnyalata alig különbözött az elöregedett műanyagétól.

Hazafelé tettem egy kis kitérőt, és a bizonyítékokat egy alkalmas pillanatban a folyóba hajítottam, a véres blúzt azonban csak másnap reggel égettem el, miközben elmélázva olvastam a hozzászólásokat a gyilkosságról szóló hír alatt – a belőlük sugárzó korlátoltság szinte fájt. A kabátomat és a csizmámat megtartottam, előbbit sajnáltam volna megsemmisíteni némi DNS-maradvány miatt, utóbbit stratégiai okokból őrizgettem, hogy mikor beindul a nyomozás, meg tudják különböztetni a nyomaimat a feltételezett gyilkosétól, de senki se kérte.

A nyomozók késő délután kerestek fel, és elcsépelt frázisokkal igyekezték leplezni nemtörődömségüket, miközben feltették rutinkérdéseiket. Gépiesen jegyzetelték megfontolt válaszaimat, néha beleszürcsöltek forró, papírpoharas kávéjukba, de nem figyeltek igazán – nem kérdezték, hogy elégedett vagyok-e a hajammal. Magától értetődő kérdésnek tűnt, hogy szerintük ki a tettes, de csak vonogatták a vállukat, aztán elmentek, és vissza se jöttek.

A fürdőszobatükör előtt álltam, a hajam a mosástól csak még sárgább és formátlanabb lett, vizesen is látszott, hogy valami nagyon nem stimmel vele. A hűvös víz vékony, fényes patakokban csorgott ki a hajamból, az átlátszó cseppek végigcsúsztak a hátamon, aztán eltűntek a derekamra tekert törölközőben, miközben felültem az íróasztalom tetejére, és tárcsáztam az interneten talált fodrász számát – reméltem, hogy ezúttal sokkal, de sokkal több szerencsém lesz… Az ő érdekében.





Kritikáknak nagyon örülnék. :-)
Twitter és Facebook


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)