Függőség írta: Jarith

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


Sosem értette, mi vezeti el az embert abba az állapotba, hogy függő legyen. Sosem értette, miért jó az embereknek, hogy belesüllyednek a delíriumba, amiből az esetek többségében nem vezet kiút – legfőképpen segítség nélkül nem. Miért könnyebb mindent eldobni maguktól, mint két kézzel, görcsösen kapaszkodni mindabba, ami egyébként megadatott.

A háború idején rengeteg alkoholistát látott. Azokat, akik nem mehettek el a háborúba, mert nem feleltek meg a követelményeknek eléggé

(mint ő)

és azokat, akik jártak a tengeren túl. Akik az európaiak és saját honfitársaik vérében térdig gázolva látták a kibelezett emberek szőnyegét maguk előtt, akik ott hagyták a karjukat, lábukat, józan eszüket a fronton egy nemesebb cél érdekében. Akik nappal sírokat ástak, éjjel pedig őrködtek, hogy másnap ne a saját gödrükhöz keljen odébb lapátolni a rögös földet.

Ezek az emberek látástól vakulásig ittak, mert felejteni akartak, vagy legalább elérni, hogy az emlékek morgó, fenyegető rémálmoknak tűnjenek csak, ne a valóság egy rideg szeletének. Az otthon maradottak pedig ittak, mert minden olyan nehéznek tűnt. A sötétség függönye mögött a napfény elvesztette erejét. Folyton csak várni, folyton csak találgatni, folyton csak a szóbeszédekkel takarózni…

Egyik oldal sem találta a helyét.

Ő pedig ellenállt ennek az egésznek. Törvényt szegett, hazudott és tőle telhető legkreatívabb csalásokkal próbálta elérni, hogy elengedjék oda. Nem azért, hogy lássa mindazt, amit a veteránok kétségbeesetten próbáltak tagadni. Nem azért, hogy hősködjön. Ő csak szeretett volna részese lenni valami nagynak. Valaminek, amit nem akart úgy élvezni később, hogy semmit sem tett le érte az asztalra. Nem tudott volna tükörbe nézni.

Közben pedig nem értette, mások miért nem éreznek ugyan így. Miért választják a józan ész helyett a függőség széles, ám bűnös útját.

Hetvenöt évvel később végre ráébredt. Hetvenöt évvel később végre tapasztalt olyan dolgokat, amikre sem a tankönyvek, sem az újságok, sem a lelkesítő, propaganda rádióműsorok nem készítenek fel. A győztes háború súlyos, ésszel felfoghatatlan áldozatai, a szerettei elvesztése, a tehetetlenség fojtogató érzése – a tény, hogy nem halt meg.

Nem halt meg.

Megszakadt a szíve abban a pillanatban, amikor a jeges, zord sötétség magába szippantotta, ám azt hitte, legalább vége. Ennyi volt, az út ezen a ponton túl nem folytatódik tovább.

Hetvenöt évvel később pedig ugyanarra a sajgásra ébredt fel, mint amivel lehunyta a szemét.

Már nem voltak meg azok a dolgok, amikkel kitömhette volna a lyukakat. A világ teljesen megváltozott. Fekete lett az elnök, a németek segítettek felvirágoztatni Európát, felhőkarcolók nőttek ki a semmiből, az emberek készételeket hajítottak a szemetesbe. Nem találta a helyét. Mintha ő megfagyott volna az idővel együtt, a világ azonban tovább mozdult volna nélküle, így már csak a hátát látta mindannak, ami előtt kellett volna haladnia.

Viszont nem halt meg.

Steve nem akart függő lenni, mert a függőség olyan volt, amit hetvenöt éve, de még most sem értett. Azonban próbálkozott, hogy azzá váljon, eredménytelenül. Hiába ivott, nem használt. A keserű folyadékok marták a torkát, átperzselték a bensőjét, égették a szemét, de nem jött az a kellemes ködfelhő, amiről mindenki beszélt. Nem enyhült a szorítás a mellkasában. A többi szer sem használt. Az a nyavalyás test, amit azért kapott, hogy megvédhesse a hazáját, hogy segítse őt, a legnagyobb ellenségévé vált.

Steve nem akart függő lenni.

Csakhogy túlságosan későn eszmélt rá, hogy már réges-régen az volt. Szilárd meggyőződése volt azok alapján, amiket régen látott a mocskos, újságpapírokkal és szeméttel borított utcákon, hogy függővé csak az alkohol, a dohány, a testi gyönyörök tehetnek. Nem gondolta volna, hogy érzéseknek is rabja lehet az ember annyira, hogy az elvonási tünetek szépen lassan belülről falják fel. Élve temesse maga alá annak a szüksége, hogy megkapja, amit akar.

Aztán találkozott Lokival.

Lokival, akinek a tombolása több száz emberéletet követelt. Lokival, akivel annyi volt bennük a közös, hogy ugyanazt a levegőt szívták. Lokival, aki olyan volt, mint a hold sötét oldala: rejtelmes, ismeretlen, rideg.

Steve nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan kezdődött. Mikor volt az első alkalom, és miért történt meg. Annyit tudott, hogy pontosan annyira volt undorító és mámorító, hogy még többet akarjon belőle. Édes volt, akár a méz, aztán pedig keserű, mint az epe. Mikor ott volt, szabadon lélegzett, és a fájdalom végre valahára tovatűnt. Mikor nem ott volt, elszorult a torka és üvölteni tudott volna, miközben gyűlölte magát. Nem szabadott volna. Nem volt helyes.

De szüksége volt rá.

Megérezte a saját függősége bódultságát, és hiába tudta, hogy minden egyes újabb alkalomtól csak rosszabb lesz, szüksége volt rá.

A többiek is tudták ezt. Nehezükre esett elfogadni, és mindent megtettek azért, hogy távol tartsák attól, amiről Steve is tudta, hogy végeredményében tönkreteszi. Kiabált Tonyval, könyörgött Bartonnak, győzködte Bannert. Gyűlölte önmagát. A szenvedése azonban olyan méreteket öltött, hogy a barátai inkább elengedték. Nem tudták, hogyan kezeljék a helyzetet. Azt sem tudták, lehet-e. Egyikük sem volt olyan helyzetben, mint Steve. Elfordították a fejüket, mert túlságosan nagy lett volna a bűntudatuk, amiért Steve függőségének kezére játszottak, és reménykedtek, hogy a szőke szemébe egyszer visszatér a pajkosság, a tiszta hit, az ártatlan remény és határozott eltökéltség. Hogy egyszer újra úgy fog mosolyogni és nevetni, ahogyan régen tehette.

Reménykedtek.

Steve mellkasán megfeszült a barna bőrdzseki, mikor kilépett az utcára. A hajába belekapott az őszi szél, ami pirosra csípte az arcát pillanatok alatt, de ez is csak arra emlékeztette őt, hogy még mindig itt van. Nem halt meg. Az ég halvány rózsaszín és mély narancs ruhába öltözött a naplementének köszönhetően, színes pamacsokká változtatva a felhőket.

A folyóhoz sétált. Minden egyes lépéssel egyre erősebb lett a sajgás, ami fertőként emésztette fel a szívét. Minden egyes lépéssel, amivel csökkentette a távolságot maga és vágyai tárgya között.

Már hallotta a zúgó, kavargó hullámokat, amik a betonfalat ostromolták a folyó sodrása közben, mikor megpillantotta a magas, sötét sziluettet. A levegő vörösen égett körülötte a lebukó Nap előterében. Steve rohanni akart. Minél előbb ott akart lenni. A kábaság máris kezdte elönteni a fejét.

Loki a korlátnak dőlt. A tekintete olyan hideg volt, mint a fém, amin támaszkodott, az arckifejezése várakozó, nyugodt. Kiveszett a vonásaiból az az őrület, amivel nemrégiben New York-nak szembesülnie kellett. Már nem áradt belőle az a végtelen frusztráció. Steve élt a gyanúperrel: azzal, hogy Loki segített rajta, önmagán is segített. Amiért Steve igazából nem hibáztathatta. Ő is kihasználta a másikat. Ez az egész erről szólt.

- Biztos vagy benne, hogy ez a legmegfelelőbb hely a találkozásra? – kérdezte Loki, mikor úgy ítélte meg, Steve elég közel ért ahhoz, hogy hallja, amit mond. Körbepillantott, és ugyan egy teremtett lelket sem lehetett látni a környéken, sosem lehetett tudni, mikor siklik el egy hajó mellettük vagy bukkan fel egy kocogó az úton.

Steve bólintott, mikor lecövekelt Loki előtt. A farmere zsebébe csúsztatta mindkét remegő kezét.

- Igen, biztos.

Fontos volt ez a hely. Az összes többi emlékeiben élő, számára kedves helyhez képest talán ez változott a legkevesebbet. Azért kellett itt találkozniuk. Steve bízott benne, hogy amennyiben jóval többet kap, talán nem kell többet felkeresnie a másikat. Véget kellett ennek vetnie.

Loki finoman megvonta a vállát.

- Te tudod.

Mielőtt Steve bármit mondhatott volna, lassan elmosolyodott, és végigmérte a szőkét. A fehér edzőcipőt, egyszerű farmert és a még tökéletesen új dzsekit, ami árasztotta magából a ropogós bőr illatát. Nem volt gúny vagy sajnálat a szemében. Steve egyszer megkérdezte őt, miért segít neki, Loki pedig erre azt válaszolta, hogy ez nem segítség. Gyötrelmesen sok igazság volt ezekben a szavakban.

Steve a lemenő Nap hatalmas korongjára pillantott. Ugyanaz az égbolt, ugyanaz a Nap, ugyanaz a levegő. Mégis minden annyira megváltozott.

- Kérlek – szólalt meg halkan. Próbált figyelni rá, hogy a hangja ne remegjen meg. Lehet, hogy Loki előbb-utóbb összetöri őt, de nem akarja megadni neki azt az elégtételt mellé, hogy ezzel még tisztában is legyen. – Kérlek.

Loki mosolya tovább szélesedett, a tekintetébe pedig csillogás költözött, miközben írisze zöldje sokkal szürkébb árnyalatot kapott, a haja megrövidült és barnára színeződött, arca lágy vonásai pedig átrendeződtek.

Steve szíve olyan szaporán dobogott, hogy attól félt, ha kinyitja a száját, az egész világ hallani fogja.

Feltűnt előtte az ismerős, komótos mosoly. A borostás arc, a lusta fényben játszó szempár és állandóan kócos haj. Az épp kellemesen széles vállak, a keskeny csípő. Hetvenöt évvel, egy egész élettel és a szérum beadásával ezelőtt Steve még pipiskedve sem volt olyan magas, mint barátja. Azóta pont ő magasodott a férfi fölé, nagyjából fél fejjel.

Mégis rendkívül picinek érezte magát Bucky előtt állva.

Engedte, hogy az ajkai mosolyra görbüljenek.

- Hiányzol.

Bucky nevetősen elvigyorodott, aztán mellélépve átkarolta a vállát. Ketten sétáltak oda a kékre festett korláthoz, ami elválasztotta őket a folyótól, aminek a felszíne úgy festett, mintha lángolna. Pont, mint akkor, régen. Régen, mikor Steve legnagyobb problémája az volt, hogy elgyepálták a kedvenc étterme mögött, míg Buckyt lekötötte a kiképzés és a részidős munkája.

- Miért pont itt akartál találkozni? – nézett körül a férfi. A szemöldöke között összeráncolódott a bőr. Steve mosolyogva figyelte őt. A fájdalom csökkent, mint mikor egy hordó tartalmát lassan lecsapolják, ezzel arányosan viszont nőtt a bűntudata.

- A régi szép emlékek kedvéért – válaszolt végül.

- Mindig olyan szentimentális voltál – jegyezte meg Bucky. – Az ember azt hinné, ennyi idősen már kinősz ezekből.

Steve az alsó ajkára harapott.

Pont úgy nézett ki, mint ő. Pont úgy beszélt, mint ő. Pontosan olyan volt, mint ő. Annyira szerette volna, ha tényleg ő lett volna az. Ha visszakaphatta volna a legjobb barátját, aki az idők kezdete óta mellette volt, támogatta és elfogadta olyannak, amilyen. Aki sosem gúnyolódott rajta, aki bármire képes volt, bárkit megkaphatott, és mégis a barátja volt Brooklyn fekete bárányának. Aki nem azért követte őt a harcba, mert ő volt Amerika Kapitány. Aki meghalt érte, mert megbízott benne. A barátjában.

Felkönyökölt a korlátra, ami elég széles volt ahhoz, hogy ne csússzon le róla a könyöke, és a kezébe temette az arcát. Hullámokban tört rá a kín, amit folyamatosan próbált eltemetni magában.

- Nem bírom ezt tovább – lehelte. – Nem bírom.

- Hé, hé!

Meleg mellkas préselődött a hátának, még a kabáton keresztül is érezte a forróságot, és az övéhez képest nem túl edzett karok erős, biztató ölelésbe fogták. Steve megremegett, mikor a tarkóján végigbukfencezett a perzselő lehelet. Egyszerre… minden a helyén volt. Bucky. Ő. Az érzései. A gyásza, amit sosem tudott kiadni magából. A veszteség fájdalma, amiből nem kaphatott feloldozást. A barátja hiánya, amit senki sem pótolhatott.

- Itt vagyok – mormolta Bucky hangja a fülébe. – Koncentrálj most erre. Lazíts. Lazulj el. Csak a hangomra figyelj és rám. Ez az.

A határozott, nyugtató simítás Steve vállaitól indult. Végighaladt a hátán, majd vissza, legközelebb pedig már az oldalán siklott le, amíg el nem ért a csípőjéig. Gyengéd erőszakkal fordította maga felé a szőkét, aki képtelen volt felpillantani.

Bucky a tarkójára csúsztatta egyik kezét, hogy közelebb hozza egymáshoz a fejüket, és összeérhessen a homlokuk.

- Engedj el végre, Steve! Te ugyanúgy meghaltál volna értem. Meghaltál Carterért. Meghaltál egy rakás amerikaiért, akiket még csak nem is ismertél. Azokért is kész voltál meghalni, akik éveken át szanaszét vertek, mert nem akartál elfutni – vigyorodott el Bucky. Bár nem volt olyan széles az a vigyor, mint korábban.

Steve keserű mosolya hamar lelohadt az arcáról.

- De te tényleg meghaltál.

- Ez a szerencséd. Különben szétrúgnám a segged, amiért ennyire hülyén viselkedsz.

Felnevetett. Nevetséges volt ez az egész.

Végre felemelte a tekintetét. Hihetetlenül bizonytalannak érezte magát.

- Nem akarlak újra elveszíteni – préselte ki magából nehézkesen. Bucky féloldalas mosollyal reagált.

- Nem fogsz. De élned kell az életed. Aztán előbb-utóbb úgyis találkozunk. Olyan dolgot akarsz, amit senki sem tud megadni, Steve. Szar az egész, de el kell fogadnod. Mindketten tudtuk, hogy a háború mivel jár. Szedd végre össze magad!

A levegő egyre hűvösebb lett, ahogy a Napból mindössze már csak egy vékony, izzó csík látszott a horizont mentén. Az árnyékok óriásira nyúltak, és körbevették őket. A szél is feltámadt kicsit. Steve már nem tudta, mi miatt borzong igazán.

Úgy érezte, kifut az időből, és a természet erre figyelmeztette.

- Steve.

Hogyan kellene élnie egy Bucky nélküli világban?

- Steve.

Hogyan kellene az ürességet valahogy megtöltenie? Hogyan kellene megszabadulnia a fájdalomtól?

- Steve, nézz rám!

A szürke szempár olyasfajta melegséggel telt meg, amit az ember nem kaphatott meg mindenkitől. Steve tudta, hogy soha többé nem találja már meg ezt a személyt. Még egyszer nem.

Bucky keze, ami továbbra is a tarkóján pihent, közelebb húzta őt magához, amíg össze nem értek az ajkaik. Csak futó, könnyed érintés volt.

Steve érezte, amint a könnyek végre végigperegnek az arcán, akár a gyöngyök. Minél inkább rázkódott a teste a zokogástól, Bucky annál keményebben préselte neki a száját az övének. A végén már fájt – mégis ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit Steve valaha érzett.

Még akkor is, ha az elméje hátsó zugában tudta, hogy ezt a csókot valaki mástól kapja.

Akkor éjjel látta utoljára Buckyt és Lokit is.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)