V00D00.CBF írta: Xwoman

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---



Kharex kérései a következők voltak:

1. Egy olyan történetet szeretnék olvasni, ahol Magyarország utolsó vudu mágusa komoly dilemma elé kerül. Ő maga nagy Fradi (FTC) drukker és mindent meg is tesz, hogy hatalmával segítse kedvenc csapatát, azonban az FTC-UTE kupadöntő előtt szörnyű felfedezést tesz: gyermekkori jóbarátja mindenét feltette az UTE győzelmére, és ha a csapat veszít, a fickó nincstelen hajléktalanná válik.
3. Egy olyan történetet szeretnék olvasni, amiben teljesen átlagos főszereplőnk rájön, hogy az internetes olvasott összeesküvés-elméletek közül bizony van, ami igaz. Fokozottan örülnék, ha ez az összeesküvés-elmélet nem egy mainstream elmélet lenne. (Pl. ne olyasmi, hogy 9/11 az amrikai kormány műve volt stb.)


Megjegyzések:
1. A konspirációs elmélethez ez a bizzariumos cikk vezetett, magát az elméletet megtalálhatod magyarul itt, angolul pedig itt.
2. A történetben szereplő fradis énekek és rigmusok nem tőlem származnak, csak kölcsönvettem őket pár rajongói oldalról. :)
3. Nem vagyok a történetben szereplő egyik focicsapatnak sem drukkere, sem ellendrukkere.
4. Köszönöm az alapos bétázást Tirának, és a szakértés, valamint a hasznos tanácsokat Reszisznek!



V00D00.CBF




Andor leragadó szemmel, majdhogynem félálomban harapott az imént vásárolt túrós batyuba, amikor megkocogtatták a vállát. A fiú kis híján félrenyelt az ijedségtől, és amikor megfordulva meglátta a háta mögött álló rendőrt, még jobban meglepődött.

– Szia! Te vagy Koronkai Andor? – kérdezte a fiatal tiszt. Andor harmincévesnek sem saccolta. Hangja nem tűnt fenyegetőnek, de pengevékonyra szorított ajka, valamint megfeszülő állkapcsa azonban nem sok jót ígért.

– Én vagyok – biccentett. Bár el sem tudta képzelni, miért kereshetik, a gyomra mégis maroknyira szorult, álmossága pedig azonnal elillant.

– Velem jönnél az igazgatóiba?

A fiú engedelmesen bólintott, a táskájába süllyesztette a reggelijét, majd követte a rendőrt. Szeretett volna érdeklődni a történtekről, ám valami azt súgta, jobban jár, ha nem a folyosón teszi. Így is az a benyomása támadt, mintha mindenki őt lesné – pláne a húga osztályából. Az 1. C.-be járók verébként ültek a folyosói padon, és sápadtan, riadtan néztek utána.

Andor megrázta a fejét. Biztosan nem arról van szó, teljességgel kizárt! Csak egy ostoba tréfa, amiben Kámea annyira hitt… Ekkor esett le a fiúnak, hogy a húgát nem látta sehol, viszont az első emeleti lánymosdó előtt sárga rendőrségi szalag húzódott.

Egy szó nélkül jutottak el az igazgató irodájáig – és a hallgatás még a kiabálásnál is ijesztőbbnek tűnt a fiú számára. A tiszt ajtót nyitott, majd előreengedte őt, bár Andorban felmerült egy kellemetlen érzés, hogy pusztán a menekülőutat akarja előle elzárni. Az igazgató helyét az asztalnál egy szőke, testes hölgy foglalta el – egy rendőr –, vele szemben a széken pedig a húga ült. Még így, neki háttal is feltűnt a válla reszketése, ahogy félősen összehúzta magát.

– Jó napot kívánok! – köszönt riadtan a fiú, de ódzkodott közelebb menni az asztalhoz.

– Szia! Te vagy Andor, igaz? Kátai Petra nyomozó – nyújtotta felé húsos, rózsaszín műkörmös kezét a nő. – Kérlek, ülj le.

Andor elfogadta a gesztust, aztán kelletlenül engedelmeskedett, mialatt vetett egy oldalpillantást a húgára. A lány arcán végigfolyt smink még a haja takarásából is látszódott.

– Mi történt? – Andor rekedt hangja saját magának is idegenül hangzott.

– Borik Csengét ismered, ugye? – A kérdésre Andor hátán végigfutott a hideg. Ismerte, persze, hogy ismerte a húgához hasonlóan csinos és népszerű – mármint a szó rossz értelmében népszerű – lányt.

– Igen.

– Ma reggel holtan találták a mosdóban.

– Tessék? – A fiú most kifejezetten örült, hogy hellyel kínálták. Emellett annak is, hogy csupán pár falatot tudott megenni a reggelijéből, máskülönben a túrós batyu maradványai az asztalon kötöttek volna ki. – Hogyan?

– Hipót ivott. Egyelőre úgy tűnik, öngyilkosság történt.

– Úristen… – Andor képtelen volt bármi mást kinyögni, viszont Kámea mellette felzokogott:

– Andor nem tehet róla, én vettem rá! Az én hibám… egyedül az enyém…

– Tibi, kísérd el a lányt a tanáriba, légy szíves! – pillantott a nyomozó a tisztre. Ő erre a lány mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Gyere velem! – szólt rá szelíden a férfi, mire Kámea felkelt, de távoztában még bátorítón megsimította bátyja karját.

Amikor ketten maradtak, Kátai nyomozó két ujjával összecsippentette orrnyergét, aztán vett két mély levegőt.

Feldúlt és tehetetlen – ez jutott a fiú eszébe hirtelen.

– Kami arról a bohócos képről beszélt? De… az csak egy kép… – kezdett mentegetőzni Andor, mire a nő felemelte a kezét.

– Igen, beszélt róla. Az osztálytársakat kérdeztük először, és a húgod azonnal jelentkezett.

– Úristen…

– A bűnösségét bizonygatta, mert szerinte ő kergette öngyilkosságba azt a lányt. Megmutatta az e-mailt is.

– De… – kezdte ismét Andor, ám a nő ismét leintette.

– Tisztában vagyunk vele, hogy részedről – és a húgod részéről – az a kép csak egy diákcsíny akart lenni. Viszont Kámea nagyon is komolyan veszi.

– Mondtam neki, hogy marhaság, csak egy hülye creepypasta. Azért csináltam a képet, hogy lássa, tényleg nincs semmi hatása!

– Micsoda az a kép? Nem vagyok otthon a netes szlengben.

– Creepypasta, de nem a kép, hanem ami alapján készült. Ilyen interneten terjesztett ijesztő sztorik, amiknek semmi valóságalapjuk nincs, és csak az olvasók ijesztgetésére jók. A húgom ezt az egyik facebookos haverjától kapta, és valamiért teljesen komolyan vette.

– Túlságosan is.

Andor helyeslőn bólintott. A húga tényleg igazi drámakirálynő volt, de ismerte annyira, hogy meg tudja különböztetni a műhisztijét az igazitól. Az előző kiborulása pedig nagyon is valódinak tűnt, hacsak nem lépett azóta minimum kétszáz szintet színjátszásban.

– Kámea az előbb határozottan bűnösnek vallotta magát öngyilkosságban való közreműködésben. Egy ilyet csak úgy nem vállal senki magára – közölte a nő.

– Ugye nem hiszi, hogy…?

– Fiam, én nem hiszek semmit. Nekünk nem hinni kell, hanem mérlegelni a tényeket. És a tény az, hogy ok nélkül nem vall senki maga ellen. – A nő sóhajtott egyet. – Andor. Ismersz bárkit, akit a húgod menteni próbálna?

– Nem – rázta a fejét a fiú. Ebben elég határozott volt, hiszen nem sok húgától önzőbb ember szaladgált a világban. Nem bűnhődne ő senki miatt ártatlanul!

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Hmm… Hát jó. Ebben az esetben meséld el, mi történt tegnap este. Csak hogy tudjam, miről szól ez a creepypasta.


~ *** ~



Andor épp a bejáratot őrző rohadékot készült lepuffantani, amikor puha kéz siklott a vállára. A fiú persze mellélőtt, az ellen meg egyből felfigyelt rá – így pár pillanat alatt a földön találta magát szarrá lőve.

– Kami, nem megmondtam, hogy legalább addig hagyj békén, amíg játszok? – tépte le Andor magáról a fülest, majd egy mozdulattal hátrapördült.

– Ne haragudj, bátyus… – vette elő Kámea a legcsábosabb mosolyát, aztán letelepedett az ágy szélére. – Nem tennél meg egy apró pici szívességet a húgocskádnak?

– Nem! – vágta rá azonnal a fiú. Mivel a húga általában hülye kockának, lúzernek, esetleg gyökérnek becézte őt, ilyen bevezető után semmi jóra nem számított.

– Legalább hallgass meg! – húzta fel fitos orrát a lány, és látványosan elhelyezkedett az ágyon, magabiztos pillantással, mint aki úgyis eléri azt, amit akar.

– Jól van, mondd. Viszont a házidat nem fogom megírni helyetted!

– Nem, sokkal-sokkal komolyabbra akarlak kérni! – halkította le a hangját Kámea, majd színpadiasan közölte: – Csenge lecsapta a kezemről Szecsőt.

– Mi…? – Andor értetlenül felvonta a szemöldökét. Húga már a zavaros pasiügyeit is rá akarja zúdítani? – Mi közöm van ehhez?

– A bátyám vagy, te gyökér! – fújta fel magát Kámea. – Nem kellene segítened a húgodnak? Képzeld, Szecső megígérte, hogy velem jön a sulidiszkóba, de tegnap együtt smárolt azzal a ribivel!

– Micsoda tragédia… a diszkóig még van három teljes nap, addig öt pasit is szerezhetsz…

– Bekaphatod! – Kámea a testvére vállába ütött, aki erre csak a szemét forgatta, jelezve, mennyire nem hatotta meg a támadás. – Segíts nekem bosszút állni Csengén! A húgod vagyok, értem megtehetnéd!

– Kezdem elveszíteni a fonalat. Valami idióta kavarásba akarsz beszervezni? Ezt neked már tényleg – intett be Andor.

– Nem idióta kavarás! Andor, a lotyónak most tényleg bűnhődnie kell!

– Ha azt fogod javasolni, hogy járjak vele Szecső helyett én, jobban jársz, ha eltűzöl…

– Pff! Ezt te mondtad, nem én! Arra kérlek… te úgyis olyan okos vagy – hajolt közelebb a lány szempillarebegtetve –, egy CBF nem okozhat neked túl nagy gondot!

– Mi? – nézett rá a fiú. Hiába törte a fejét, nem emlékezett erre a kiterjesztésre. – Küldjek vírust a gépére?

– Neeem! Csinálj egy CBF-et, és utána elküldöm neki én e-mailben.

– Honnan a faszból tudnék olyat? A php programozás se megy normálisan, de írjak neked egy vírust…?

– Nem, az nem vírus! Úgyis tudod, miről van szó! Tuti tanultátok!

– Nem, nem tanultam, tök hülye vagyok, sötét meg gyökér, csak nyögd már ki világosan, mit akarsz!

– Hát Jani küldött nekem egy linket, amiben írnak a CBF-ekről, vagyis a Cursed Binary File-okról. Egy híres hackercsoport készítette őket. Olyan képek és videók, amik képesek az embert őrületbe, sőt, gyilkosságba vagy öngyilkosságba kergetni. A Columbine iskolai mészárlás is hozzájuk köthető… az elkövetőket is egy CBF őrjítette meg.

A következő két percben Andor tenyerébe temetett arccal adott tiszteletet egyetlen húga rengetegsok eszének.

– Kami… ha Janitól kapnál egy „ha nem küldöd tovább tízezer példányban, akkor örök életedre szerencsétlen leszel a szerelemben, megpimpósodik az összes sminkcuccod és a fogad is kihullik” üzenetet, elhinnéd?

– Köszi, hogy hülyének nézel, de ez száz százalékig igaz!

– Igen, annyira, mint a Mikulás meg a húsvéti nyuszi. Vagy ezzel is újat mondtam?

– Olyan rohadék vagy! – fonta karját keresztbe maga előtt Kámea. – Akkor szerinted a Columbine iskolai mészárlásnak mi lehetett a hátterében?

– Gondolom, a szerencsétlenekre rászállt pár Szecső-féle izomagy meg a hozzád és Csengéhez hasonló nagyarcú csaj, szóval idővel megkattantak.

– Inkább vagyok ilyen, mint egy hozzád hasonló gyökér! Segítesz vagy nem? – ütött volna még egyet a fiú vállába Kámea, ám Andor feltartott keze megakadályozta ebben.

– Segítenék, de nem tudok. Mert ilyen képek egyszerűen nem léteznek.

– Nem? Akkor szerinted ez mi? – tartotta Kámea testvére elé a telefonját, rajta egy vigyorgó kutya képével:



Andor egy pillanatra hátrahőkölt, majd visszanézett a telefonra.

– Ettől most öngyilkosnak kéne lennem? – kérdezte tettetett felsőbbrendűséggel, bár ő is hátborzongatónak találta a képet.

– Ennek az eredetijét küldték el a Columbine iskolai mészárosoknak… Ez már csak reprodukció, de állítólag ez az egyik legerősebb nyilvánosan elérhető CBF.

– Aha… – forgatta a szemét Andor. – Akkor küldd ezt Csengének, engem meg hagyj békén a marhaságaiddal!

– Ne akarj lerázni! Egy apró szívességet kérek tőled, és erre sem vagy képes! Tudod mit: kevés vagy hozzá, azért nem akarod megcsinálni! Lúúúzer! – mutatott ujjaival L-formát a homlokára a lány.

– Ez a kép nincs megátkozva, csak szimplán ijesztő. Nem gondolod, hogy ha valaki átkozott képet csinál, akkor nem egy eleve para képet buherálna meg, hanem mondjuk egy halom szivárványos-bolyhos csillámpóniét?

– Elmosogatok helyetted – váltott taktikát Kámea. – Ha összeraksz egy ilyet, holnap és holnapután… na jó, egész héten helyetted fogok mosogatni. Ez így jó?

– Majdnem – gondolkodott el a fiú. Végül is belátta, ez nem rossz üzlet. Rásóz néhány nemszeretem feladatot a húgira egy ijesztő képért cserébe… Ám legyen!

– Meg a héten én viszem sétálni Gizit – vetette be Kámea az aduászt. Erre már nem lehetett nemet mondani – mindig is égőnek találta a sétát a hófehér, vattacukorszőrű csivavával, akit különben is a húga sírt ki a szüleitől.

– Oké, áll az alku. Megcsinálom a legijesztőbb képet, amit valaha láttál! – nyújtotta a tenyerét Andor, mire Kámea belecsapott.

Hosszú órák elteltével Andor elégedetten dőlt hátra a monitor előtt. Megállapította, hogy ettől a bohóctól Csenge maga alá fog csinálni, és pár éjszakát tuti nem alszik. Átlőtte a képet húga címére, majd végigheveredett az ágyon, egy pillanatig sem gondolva a következményekre… Hiszen milyen hülye hiszi el az ehhez hasonló összeesküvés-elméleteket?


~ *** ~



– Na mi van, tanár bá? – Ernő a váratlanul érkező hátbavágástól majdnem lefejelte az asztalt.

– Már csak te kellettél, Gerzson – morogta a férfi, majd belekortyolt a sörébe. Biztosra vette, hogy a világmindenség összeesküdött ellene: kezdetnek aznap reggel, mihelyst kilépett az ajtón, szembesítették a szombat este részegen kötött fogadásával. A két szekrényalkatú kopasz fazon már a lépcsőház előtt várta, és miután szelíden betessékelték a sötétített üveges terepjáróba – ennek a nyomát még mindig a felkarján érezte, bár még nem tudta megnézni a roppant ujjak helyét –, az orra alá dugták a szerződést, amit ő maga írt alá.

Holott Ernőt sosem vonzották a sportfogadások – még a legálisak sem –, meg különben is igyekezett elkerülni bármiféle törvénysértést… Viszont épp részeg volt, Gerzson meg annyira telebeszélte a fejét a Fradival, hogy már zöld-fehéret okádott, tehát csak azért is, bosszúból fogadást tett az Újpestre.

Mindezt bármelyik csapat ismerete nélkül – életében egy focimeccset, ha végignézett. És ez a nap a borzalmas kezdés után még rosszabb lett…

– Na, mi van? Hajrá Fradi! – ordította el magát Gerzson, ám az italozó törzsközönsége már szóra se méltatta a zajongást. – Most komolyan, mi történt? – komorodott el a hűvös fogadtatás láttán.

– Nem hallottad a híreket?

– Nem. Ennyire komoly?

– Az egyik diákom öngyilkos lett.

– Aztakurva… Részvétem, haver!

– Bent az iskolában. Az osztálytársa talált rá…

Ernő gyomra felkavarodott, ahogy felidézte az eseményeket. Tanítás alatt Csenge sápadtan felkelt, és kikéredzkedett. Ernő általában nem szokta megengedni az óra közben kimászkálást, de a lány láthatóan tényleg rosszul érezte magát. Utólag azt kívánta, bárcsak visszaparancsolta volna a helyére… vagy vele küldte volna valamelyik diákot.

Már majdnem kicsengettek, amikor az egyik lány utánanézett Csengének. És ami ezután következett, azt Ernő csak villanásokban tudta felidézni, akár egy rémálmot: Laura horrorfilmbe illő sikolyát követően még meghagyta a diákoknak, hogy maradjanak a helyükön, és kirohant, nem is sejtve, mit fog a mosdóban találni. A levegőt megtöltötte a jellegzetes klórszag, Laura pedig a földön zokogott, a szemét eltakarva, míg Csenge… Üres szemgödre a plafon felé nézett, egyik keze saját vérétől vöröslött, ahogy kivájta a szemét, másik kezében a már ernyedt ujjai között maradt a hipósflakon kupakja, és szája szélén véres hab csorgott.

Ernő teste valahol itt kapcsolt át robotpilótára – felnyalábolta a földről Laurát, és mialatt őt cipelte, meghagyta a kiáltásra előjött Nagy tanárnőnek, hogy ne engedjen be senkit a mosdóba. Az első útja az orvosi szobába vezetett, ahol a kanapéra letette a még mindig görcsösen remegő lányt, aztán hívta a mentőket. Kívülről hallotta a hangját, amikor bediktálta a címet és a történteket, majd értesítette az igazgatót. A következő tiszta emléke az volt, hogy a mentősök hideg vízzel itatják, és próbálják rávenni a normális légzésre.

Persze őt is kihallgatták a rendőrök, akiket pillanatnyilag inkább kerülni akart. Nem mintha gyanúsították volna valamivel, de akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon…

Mihelyst elszabadult az iskolából, első útja a pubba vezetett – abba a szűk és sötét, ám viszonylag igényesnek nevezhető italozóba, ahová mindig is járt. Vett egy korsó sört meg egy nagy csomag ropit, de mindkettő nagyon lassan fogyott. A szeme előtt újra és újra megjelent Csenge képe, hiába próbálta kiverni a fejéből.

– És most mi lesz? – vett a ropiból Gerzson kínálást sem várva, mire Ernő elétolta az egész csomagot.

– Nem tudom. Még folyik a nyomozás. Egyszerűen… felfoghatatlan, hogy ilyen megtörténhet.

Gerzson erre vállon veregette, aztán kikért egy-egy fél szilvapálinkát maguknak, majd hosszú ideig nem szóltak semmit. Ernő – noha hétvége után az elkövetkezendő tíz évben nem akart töményet inni – lecsapta az italt. Az marta az üres gyomrát, és az orra megtelt a jellegzetes pálinkaszaggal, viszont legalább a hipót nem érezte többé.

– Szombaton nagyon eltűntél – jegyezte meg Gerzson egy idő után. Ernő kezéből majdnem kicsúszott a söröspohár: Csenge öngyilkossága eddig egészen elnyomta benne a fogadás miatti félelmét.

– Elegem lett és hazamentem – közölte, aztán gondolatban hozzátette: – Miután mindenemet feltettem az Újpestre…

Gerzson ijesztően grafitszürke szemét résnyire húzta, szeplős homloka ráncokba gyűrődött.

Nem hisz nekem – állapította meg Ernő. Nem csodálta, hiszen ismerték egymást, mint a rossz pénzt. Már kölyökként is együtt lógtak, holott teljesen különböztek egymástól. Óvodában Ernő vigasztalta a kislányokat, akiknek Gerzson megcibálta a haját, általánosban pedig hagyta, hogy lessen róla. Gimiben Gerzson falta az életet – senki sem tudta megfejteni, mit esznek a lányok a cingár, ismeretlen eredetű tetoválásokkal teli, vörös hajú kamaszon –, míg Ernő a szoba magányában tanult. Végül mindketten más pályán indultak el: Ernő beteljesítette célját, és tanár lett, míg Gerzson letette a CNC esztergályos szakmát, aztán elhelyezkedett az egyik külvárosi gyárban, de a barátságuk mégis megmaradt.

– Mi történt? – kérdezte Gerzson, saját magához képest szokatlanul komolyan.

Ernő fejében egy pillanatra megfordult, hogy elmondja neki a fogadást is, ám végül csak a fejét rázta. Nyakig elmerült a szarban, és nem akarta a haverját is belerántani. A maffia ellen ő sem tehet semmit, a meccs eredménye pedig nem rajta múlik. Különben meg, ha az Újpest nyer, akkor feleslegesen terhelte őt, ha meg veszít…

Ernő ebbe nem akart belegondolni. Nemcsak a lakását – az évek kemény munkájával kispórolt, tágas, erkélyes, második emeleti lakását – veszítené el, hanem emellett minden bizonnyal az állását és a becsületét is. Akkor jobban járna, ha kinyírná magát!

Erre ismét eszébe villant Csenge… Végül nem hagyta az emléket tovább kígyózni, helyette inkább kért magának még egy felest.


~ *** ~



Mihelyst Andor beért a szobájába, felkapcsolta a lámpát, majd idegesen felrángatta a redőnyt. A máskor megnyugtató félhomály most fullasztóan telepedett rá, mintha nedves rongyot szorítottak volna az arcára.

Nem tudta, mit gondoljon. A józan esze azt súgta, hogy ezért nem lehetnek ők a felelősek, de valami megmagyarázhatatlan rossz érzés nem hagyta nyugodni. A szeme fájt az alváshiánytól – mert hajnalig a képet szerkesztette –, a halántéka pedig egyre jobban lüktetett. De ő viszonylag jól viselte a helyzetet – legalábbis a húgánál jobban. Amióta kikísérték az igazgatói irodából, Kámea alig szólt, csak összekuporodva meredt maga elé. A nyomozónő elmondása szerint, amikor a lány vallomást tett, hisztérikus állapotban volt, hosszú percek kellettek, amíg elő tudta adni a mondandóját.

Amit persze erős kétkedéssel fogadtak. Látszólag senki nem gondolta Kámeát bűnösnek – és természetesen őt sem –, de ahogy Kátai nyomozó mondta, nem söpörhették félre a vallomását. Miután megérkezett az édesapjuk, vele is egyeztettek az eljárást illetően, aztán hazamehettek az újabb kihallgatás előtt.

Az az idióta lány, miért veszi ennyire komolyan ezt a marhaságot? Holott ez csak egy rettentő szerencsétlen egybeesés lehet… Talán Kámeának csak aludnia kell rá egyet, és ő is belátja. Igaza lehet a nyomozónak, valószínűleg a lelkiismerete bántja, méghozzá jogosan. Hiszen ez az email egy burkolt „dögölj meg!” üzenet volt… amit senki nem hisz, hogy be fog teljesülni.

Pedig ha egy manipulált fotó tényleg képes lenne ilyenre, akkor a horrorfilmek előtt nem light kólát, hanem hipót árulnának a mozibüfében! Andor tett pár tehetetlen kört a szobában, majd levágódott a gép elé, és megnyitotta a bohócos fájlt.

Be kellett ismernie, hogy tényleg ritka ocsmány lett. Hegyes sárga fogak villantak ki a fültől-fülig vigyor mögül, rikító sárga, delejes fényű szemét behálózták az erek. A fehér festéket csíkokban feloldotta az izzadság, ami felfedte a bőr valódi, halottszürke színét.

Andor pixelről pixelre átvizsgálta tüzetesen, már a szeme is könnybe lábadt, ám a kép makacsul olyan maradt, mint aznap hajnalban, amikor otthagyta. De bármennyire is igyekezett magát meggyőzni a kép hatástalanságáról, mégis ijedten megugrott, amikor kinyílt az ajtó, és benézett az édesanyja:

– Andorkám, bemegyünk a rendőrségre Kamival. Nem tudom, meddig fog tartani… Addig leviszed sétálni Gizit és rendelsz vacsira pizzát?

– Okés – biccentett a fiú, majd felkelt a székről. Nem is emlékezett, volt-e valaha ilyen csendes búcsúzkodásuk az ajtónál. Kami még mindig sápadtan nézett maga elé, karját összefonta maga előtt, mintha fázna, és ijedt kismadárként húzódott apja oldalához, holott eddig a jóéjtpuszit is kikérte magának, mert cikinek meg gyerekesnek találta.

A szüleik jól fogadták a megpróbáltatást, igyekeztek támogatni a gyerekeiket, és nem éreztették velük, hogy bármiben is hibáztatnák őket. Apjuk még a munkahelyi feszültséget is levetkőzte– az pedig akadt így néhány nappal a Fradi-Újpest kupadöntő előtt a stadionban, ahol karbantartóként dolgozott.

Miután távoztak, Andor magára zárta az ajtót – még a láncot is feltette, pedig nem szokta –, ezután visszament a szobájába. Eredetileg játszani akart, de ismét megakadt a tekintete a bohócképen. Ez az egész nem történhetett attól!

Megnyitotta a szerkeszthető fájlt is, és a legmaszatolósabb ecsettel fekete, kunkori bajuszt és hosszú szempillákat festett az arcra. Ekkor érezte meg a finom bökdösést a bokájánál – Gizi mindig így jelezte, hogy eljött a sétáltatás ideje. Andor odafordult, hogy türelemre intse, ám ekkor meglátta a bájos vattacukorpamacs arcon a bohóc rémisztő, vicsorgós mosolyát. Andor ösztönösen lekapta az asztaláról a levélnehezékként szolgáló méretes szurokkő darabot, és rémületében a kutya arca felé sújtott. Gizi ijedten felsikítva az ágy alá menekült – de szerencsésen elkerülte az ütést.

Andornak ekkor esett le, hogy mit tett – vagyis mit tehetett volna, ha a kutya nem ilyen fürge –, és elernyedő ujjai közül kicsúszott a kő. Térdre ereszkedett, úgy pillantott az ágy alá, ahol Gizi reszketett. Az állat amúgy is nagy szeme hatalmasra tágult, pamacsos arcára kiült a rettegés, amin nyoma sem volt a bohócmosolynak.

– Gizi! Gyere ide, kiskutyám! – szólongatta őt Andor, mire a csivava behúzott farokkal, testét lesunyva előóvakodott, és engesztelőn nyalogatni kezdte a fiú ujjait. Andorba pedig ismét belehasított a bűntudat.

És ekkor olyat tett, amit eddig soha: magához ölelte a még mindig remegő állatot, és dédelgette, ahogy a húga szokta. Ölében tartva Gizit felkelt, és kikattintott a képszerkesztőből, majd kikapcsolta a laptopot. Elhatározta, hogy aznap vissza se megy a szobájába – helyette vesz Gizinek egy gombóc fagyit, és addig maradnak a ház előtt, amíg mindenki haza nem ér.


~ *** ~



Gerzson elnyűtt táskáját a cipőtartó mellé hajította, majd leguggolt kikötni a munkásbakancsát. A megmagyarázhatatlan rossz érzés a levegőben kavargott, megült a vállán, végigzubogott az ereiben.

Nyugtalanította az Ernő által említett átkozott fotó. Mert haverja csak addig bizonyult szűkszavúnak az öngyilkossággal kapcsolatban, amíg le nem csúszott a negyedik feles – ami a ritkán italozó férfinak eleve megártott volna, ám éhgyomorra pláne ütősnek bizonyult. Gerzson alig értette, mit mond félig az asztalra borulva, de az így összerakott részletek alapján is megállapította, hogy Ernő nem reagálja túl az esetet.

Hogy az egyik tanítványa borzalmas módon öngyilkos lett, míg a másik hisztérikusan bizonygatja a bűnösségét – olyan történettel, amit senki nem hinne el.

Kivéve Gerzsont. Ő nem pusztán hitt az átkokban és a varázslatokban, hanem biztosan tudott a létezésükről. Az ország utolsó vudupapjaként sok ilyennel találkozott, és most az átok lenyomata bemocskolta, körüllengte Ernőt. Legszívesebben elkérte volna a lány címét, csakhogy nem akarta leleplezni magát. Nyilvánvalóan mégis kénytelen lesz megtenni, ha nem tudja kideríteni a lány elérhetőségét belátható időn belül, de ezzel várni akart, amíg akad más ötlete is.

Mialatt ezen gondolkodott, levette a munkásruháját, majd elvonult zuhanyozni. A tisztálkodással töltött percek jelentették számára az átmenetet az egyik énjéből a másikba. Szerette ezt a jelképes átalakulást, mintha a gyár porával együtt azt az énjét is lemosná magáról. Ennyi idő alatt elhalt a fejében a marógép hangja, a kopácsolás, a zúgás, a kiabálás, és egyedül a saját gondolatai maradtak.

Ezúttal határozottan nyugtalanító gondolatok. Gerzson kilépett a zuhany alól, megtörölközött, aztán felvette a másik munkaruháját – a papi öltözékét. Csak ezután léphetett be a szertartás-szobába. Ebbe a helyiségbe nagyon ritkán tette be a lábát más ember – csupán azok, akik eleget fizettek neki érte. A szög nélkül összeillesztett oltáron már ott díszelgett egy sor vörös gyertya, készen az újabb szertartásra a nemes cél érdekében: győzelemre kell vinni a Fradit!

Kivett a terráriumból egy aranyhörcsögöt, és a hasát felvágva belefolyatta a vérét az áldozati edénybe, miközben a Fradi indulót énekelte. Eddig mindegyik varázslatával kapcsolatban biztosra vette a sikert, de ebben most még határozottabb volt. Már a szájában érezte a győzelem édes ízét.

Hajnali egy is elmúlt már, amikor a jól végzett munka elégedettségével kilépett az előszobába, aminek végén két zöldes fénypont várta.

– Mi van, Áldi, megéheztél? – szólt oda Gerzson, majd felkapcsolta a lámpát. Áldi – egy jól megtermett fekete macska – lustán nyújtózott egyet, majd lassú léptekkel a gazdájához ment, és követelőző nyávogással leült elé. – Jól van, te dög, mindjárt adok, csak átöltözöm.

A macska persze nem tágított, Gerzsonnal tartott a fürdőbe, amíg a férfi pizsamát öltött, és a mosógép tetejéről nézett rá szemrehányón.

– Ahelyett, hogy megbecsülnéd magad – morogta Gerzson, aztán a konyhába vette az irányt. Levette a konyhaszekrényből a macskatápot, amiből két marékkal kiszórt Áldi táljába.

Áldi – teljes nevén Áldozat – eredetileg az egyik szertartáshoz kellett volna… áldozatként. De Gerzson, bármennyire is elhivatott vudupapnak vallotta magát, mégis megesett a szíve az állaton. A hörcsögöket – a rohadék egerek rokonait – nem tudta sajnálni, ahogy egyetlen rágcsálófélét sem, ám amikor Áldi ránézett a hatalmasra tágult, élénkzöld szemével, és az életéért könyörgött…

Még szerencse hogy senki sem látta… mert ezt Gerzson még így is élete szégyenének érezte. Egy áldozati állatot kiskedvencnek tartani, ekkora puhányságot! Tehát Áldi nemcsak életben maradt, de örökös lakhatási jogot is kivívott magának Gerzsonnál.

Mialatt a macska jóízűen ropogtatott, Gerzson elkészítette a saját vacsoráját – négy szelet zsíros kenyeret csípős csalamádéval – majd ledobta magát a tévé elé. Kedvetlenül rágott a focimeccset nézve – egyik csapatnak sem szurkolt különösebben –, miközben folyton Ernő ügyén gondolkodott. Valami nagyon nem volt kerek a történetben, ezért elhatározta, hogy kinyomozza a magát bűnösnek valló lány címét, és utánanéz annak az átoknak, mielőtt újabb ember esne áldozatul. Pedig megígérte az utolsó előtti vudumágusnak – a nagyapjának –, hogy csak pénzért fog segíteni bárkinek is… de Gerzson a szabályokat sosem tisztelte annyira, hogy ne legyen képes bármelyiket megszegni egy igazi haverért.


~ *** ~



Andor már egy órája behozta a szelet pizzáját a szobájába – ám az érintetlenül hevert a tányéron azóta is. Fogalma sem volt, mi történhetett a rendőrségen, de Kámea teljesen magába zuhant, a szülei pedig az addiginál is gondterheltebbnek tűntek. Megkérdezte őket a történtekről, de csak annyit feleltek, hogy kihallgatták őket, és az ügy vizsgálata folytatódik majd.

– Nem az én hibám – morogta maga elé a fiú megerősítésként, de nem sok sikerrel. A francba is, Csenge rohadtul nem az a típus, aki csak úgy kinyírja magát! Különben is, mi oka lett volna rá? A legjobb tudomása szerint nem piszkálták a suliban, és a tanulmányi eredményei sem lehettek vészesen rosszak – legalábbis Kámea biztos azért is fikázta volna őt. Talán a rossz otthoni körülmények miatt…?

Ez utóbbiról a fiú nem tudott semmit, viszont – ezt magának is rosszulesett beismernie – megnyugtatta a lehetőség. Ha emiatt történt, akkor ő nem… Andor sóhajtott egyet. Persze, hogy nem ő a hibás!

Az este ebben a néma agóniában telt, a fiú be sem ágyazott, pizsamát sem húzott, csak feküdt a helyén a plafont bámulva. Irtózott a gondolattól, hogy kimenjen az előszobába. Pedig sosem félt a sötéttől – még kisgyerekként sem kért kislámpát éjszakára –, aznap viszont már az ötlettől is megugrott a pulzusa, hogy villanygyújtás nélkül kellene eljutnia a fürdőbe. Persze, pusztán egy mozdulatba kerülne, és a probléma megoldódik, de nem akarta felébreszteni sem a szüleit, sem Kámeát.

Sem Gizit – tette hozzá gondolatban. Még mindig kísértette a bohócvigyorú kiskutya képe, holott józan eszével tudta, hogy csak képzelte. Mégis, amikor felidéződött benne a kép, csak egyvalamit érzett: milyen jó lett volna szétlapítani a koponyáját. Gizinek olyan csöpp a feje, meg a csivavák koponyája amúgy is gyenge, a fajtájára jellemzően nem forr össze rendesen… Nem lett volna nagy erőfeszítés!

Andor megrázta a fejét. Nem, ezt nem…! Már attól is borzalmasan érezte magát, hogy ilyen az eszébe jut, de akárhányszor Gizire nézett, elfogta a késztetés… hogy ártson neki. Hogy elpusztítsa. Amikor a padon ülve a kutya elé tette a fagylaltot, az pedig hálás pillantással, lelkesen habzsolta az édességet, Andornak az zakatolt a fejében, hogy ha egy kicsit jobban a hóna alá szorítaná a dögöt, összeroppanna a teste. Elpattannának a bordái, átszúrnák a tüdejét…

Ez volt az a pillanat, amikor inkább letette Gizit a földre, és rá sem pillantott addig, amíg abba nem maradt a csámcsogás. Mindeközben Andor végtelenül irtózott magától. Mindig is mélyen elítélte az állatkínzókat. Giziért ugyan nem rajongott – csak púp volt a hátán, akit a húga sózott rá –, addig mégsem jutott eszébe bántani.

Nem értette, most miért… ezért inkább próbálta elterelni a figyelmét, még szerencse, hogy akadt min agyalnia.

„Szerencse” – húzta el a száját a fiú, és az órára pillantott. Pókemberes órája fél kettőt mutatott, és a hólyagja is jelezte, hogy lassan muszáj lesz meglátogatnia a fürdőt. Összeszedte magát, majd elindult, viszont amikor kinyitotta az ajtót, visszahőkölt. Az előszoba úgy nézett ki, mint mindig, de Andor minden sötét sarokban, minden árnyékban fenyegetőt látott. Beletelt pár percbe, amíg vette a bátorságot és elindult, ám a húga szobájából érkező csattanás megállította. A hideg végigfutott a hátán, a karján égnek meredtek a szőrszálak. Valami eldőlt…

Andor nem gondolkodott, két lépéssel az ajtónál termett, ám hiába nyomta le a kilincset, nem tudott bejutni.

– Kami, mi volt ez a zaj? Jól vagy?

Válasz nem érkezett.

– Kami, nyisd ki az ajtót, légyszi!

A válasz megint elmaradt, Andor pedig kezdett kétségbeesni. Már nem kérdezett, helyette vállával nekifeszült az ajtónak. Az olcsó műanyag ajtó recsegett-ropogott, de nem engedett ennyitől, így a fiú egészen a falig hátrált – remélve, hogy a pár lépés távolság alatt elég lendületet tud venni –, majd előrevetette magát. Bár a fiút nem lehetett sem nagydarabnak, sem különösebben erősnek nevezni, a félelme megnövelte erejét, így a műanyag ajtófélfa megadta magát, ő pedig bezuhant a szobába.

Kámea fájdalmas-fuldokló hörgése fogadta, ezért felnézett – és a lány ott himbálózott a galériaágy támlájára rögzített flitteres, rózsaszín övvel a nyaka körül. Andor felpattant, és a húgához rohant, hogy a térdénél átkarolva megemelje őt.

– Apa, anya, gyertek már! – kiabálta a fiú, és csak az zakatolt a fejében, hogy mi van, ha nem hallják meg? Hiszen így meg tudta tartani a lányt, de kiszabadítani már nem…

Soha nem érzett akkora megkönnyebbülést, amikor hallotta a lépteket az előszobából. A szülők majdnem egyszerre léptek be, ám édesanyja egyetlen pillantás után sápadtan, kezét száját elé kapva kihátrált a szobából, míg az apjuk egy másodperc alatt felmérte a helyzetet.

– Tudod tartani? – kérdezte.

– Igen, de siess! – nyöszörögte a fiú.

– Mindjárt itt vagyok, addig ne engedd el! – adta ki az utasítást az apja, és távozott. Andor hallotta, hogy szól az anyjuknak, hogy hívja a mentőket, majd kisvártatva visszatért egy hatalmas húsvágó késsel, aztán testalkatát meghazudtolva mászott fel a galériára. Andor nem látta, mit csinál, csak hallotta a nyisszantást, és érezte az ennek nyomán lepergő flittereket, majd a húga ernyedten csuklott a vállára.

A fiú óvatosan leengedte, majd végigfektette a lányt a földön. Kámea nehezen, hörögve vette a levegőt, a nyakán körben vastag, piros sáv húzódott. Viaszfehér arcával, szétsírt sminkjével inkább bábunak tűnt… egy kelléknek valami bizarr horrorelőadásban.

Kintről beszűrődött anyjuk zaklatott telefonbeszélgetése, apja pedig mostanra ért le az ágy tetejéről, és leült a földre a lány mellé.

Nem szóltak egy szót sem, de Andor látta a férfi arcán a kérdést, ami most őt magát is gyötörte: miért?

– Nemsokára ideérnek. Ugye jól van Kami? – lépett be az asszony a szobába. Hangja remegett, de mégsem sírt, mintha még fel sem fogta volna igazán a történteket.

– Szerinted? – kérdezett vissza a férfi ingerülten, majd megenyhült. – Minden rendben lesz – mondta biztatón.

Andor keserűen elhúzta a száját. Komolyan nem hitte, hogy bármi is rendbe jöhetne ezek után. Legszívesebben elbújt volna valahová a világ elől, ahonnan elő sem jönne, amíg véget nem ér ez a rémálom… Ám sejtette, hogy még ott is a lehunyt szemhéja mögött látná Gizi képzelt bohócvigyorát vagy a felakasztott húgát.

Idáig ért a gondolkodásban, amikor meghallotta a szimatolást maga előtt – Gizi merészkedett be, és megbökdöste Kámea kezét az orrával. Andor ereiben meghűlt a vér, és hirtelen rémületében ösztönösen nyúlt a földön hagyott konyhakés felé – amit szerencsére nem ért el.

Ebben a pillanatban összeomlott, és arcát tenyerébe temetett arccal, összegömbölyödve reszketett a földön. Még akkor sem volt hajlandó megmozdulni, amikor az anyja magához ölelte.


~ *** ~



Ernő már a harmadik kávét itta a tanáriban, de még mindig nem érezte magát embernek. A rosszarcúak aznap reggel szerencsére nem várták a lakása előtt, nem mintha ettől megnyugodott volna.

A gyomra kavargott, a feje lüktetett a másnaposságtól, és már előre gyűlölte a gondolatot, hogy így kell órát tartania. Persze, képes lesz leadni az anyagot – mivel sosem halogatta a dolgait, az egy délutános kiesés még nem számított tragédiának –, de nem akarta látni Csenge megüresedett székét.

Ráadásul ebben az állapotában kapta meg az újabb hírt: hogy az éjszaka folyamán egy másik tanítványa, Kámea is hajszál híján öngyilkos lett. Képetlen volt elhinni, hogy ez megtörténhet, pláne az ő osztályában. Ennyire félreismerte a két lányt? Holott egyikük sem tűnt önpusztításra hajlamosnak – a túl korai pasizást és a hétvégi piálást leszámítva –, sem depressziósnak…

A gondolatmenetet a becsengetés szakította félbe, így Ernő kelletlenül összekapta magát, majd elindult. Már a folyosón is feltűnt neki a néma csend, de amikor benyitott a terembe, megtorpant. Mindenki a helyén ült, a függönyöket behúzták, Csenge padján pedig egy gyertya égett. Csak úgy csupaszon, ahogy a pad tetejére folyatott viaszba nyomták. Ernőt elfutotta a méreg, és odacsörtetett:

– Eszeteknél vagytok?! Miért nem tettetek a gyertya alá valamit? Ki fog égni az asztal! És ha feldől? Mondjuk erre? – ragadta meg a Csenge padja előtt ülő lány kabátját, amit a tulajdonosa a szék támlájára terített.

Szavaira nem érkezett felelet – Ernő meg elszégyellte magát. Sosem fakadt ki még így a diákjaira, még akkor sem, ha tényleg elviselhetetlenül viselkedtek. Most pedig pusztán annyi a bűnük, hogy próbálják feldolgozni azt, amire ő sem képes.

– Anett, menj le a konyhára és hozz egy tányért, kérlek – szólt a lánynak aztán visszaigazgatta a kabátot a támlára, majd elfújta a lángot.

A lány felpattant és kisietett, míg Ernő elfoglalta a helyét a tanári asztalnál. Végignézett a diákjain, akik úgy figyeltek rá, mint eddig soha. Egy csapat majdnem gyerek kiskamasz, akik tőle, a felnőttől, a tanártól várták a… Magyarázatot? Vigaszt? Megnyugtatást? Talán ők sem tudták, mit is pontosan.

Ernő csendben pakolászott az asztalon – nem mintha a jegyzetein, a naplón meg a tolltartóján lett volna mit rendezgetni. Most először érezte, hogy a diákjai tényleg számítanak és felnéznek rá, nemcsak a tananyag miatt, hanem amúgy is, de ezt nem ilyen körülmények között akarta megtapasztalni. Pláne nem most, amikor az idióta sportfogadás miatt mindezt elveszítheti.

Hamarosan megérkezett Anett a tányérral, amit átadott a tanárnak. Ernő felkelt, és Csenge padjához sétált. Óvatosan, hogy el ne törjön, leszedte a gyertyát a padról, aztán levakargatta onnan a szétfolyt viaszt, majd elhelyezte a tányért. A láng hamarosan ismét lobogott, nehéz parafinszaggal töltve a levegőt. Ernő nem tudott másra gondolni, minthogy két nappal ezelőtt Csenge babarózsaszín sminkcuccai terítették be ezt a padot, a lány pedig összeborulva csacsogott Anettel és Laurával, még akkor is, amikor ő belépett a terembe.

Úgy érezte, ennél nagyobb igazságtalanság nem is történhetett volna. Hiszen ő pont azért lett tanár, hogy lássa a következő generációt belépni az életbe, figyelni, miként fejlődnek, mivé válnak az évek alatt… Ebbe nem fért bele a gondolat, hogy valamelyik diákjának itt érjen véget az út, és pláne így.

– Lauráról tudtok valamit? – kérdezte végül. Nem is látta a lányt, miután bevitte az orvosiba.

– Hívtam, de nem vette fel – válaszolta Annamari, az osztály leginkább minden lében kanál tagja.

– Kami sem – tette hozzá Anett.

Ernő kifújta a levegőt – ezek szerint a gyerekekhez egyelőre nem jutott el Kámea öngyilkossági kísérletének a híre. Ennek örült, mert nem akarta még jobban kétségbe ejteni őket, amikor még fel sem ocsúdtak az előző sokkból.

– Tényleg ő tette, tanár úr? – kérdezte halkan Dominik.

– Nem tudok sokat az ügyről, a rendőrök engem sem avattak be – tért ki Ernő válasz elől. – Még folyik a nyomozás, de őszintén… én nem hiszem. Nem nézem ki belőle.

– Csengéből sem néztük ki ezt – közölte Annamari, és szavait súlyos csend követte.

Ernő erre nem tudott mit mondani, amikor neki sem volt kevésbé felfoghatatlan.

– Tegnapelőtt még tök jó kedve volt – kezdte Anett, Kinga pedig hozzátette:

– Végre összejött Szecsővel.

– A harmadikos Szecsővel? – kérdezte Elek, a csendes visszahúzódó fiú.

– Igen… már régóta kerülgették egymást – magyarázta a lány. – A sulidiszkóba is együtt akartak menni. Még a ruhát is megvettük aznapra…

– Ti általánosban is egy osztályba jártatok, nem? – kapcsolódott a beszélgetésbe Tomi, az osztály menő sráca.

Ernő csendben, hátradőlve figyelte a beszélgetést. Most megszűnni látszottak a klikkek, mindenki együtt emlékezett Csengére. Tanárként mindig is ilyen egységet szeretett volna látni az osztályában, ám erre eddig nem akadt példa. Viszont, ha belegondolt, hogy ez is milyen áron történt… nem tudott örülni neki.

Úgy döntött, nem szól bele, csak hagyja, hadd nosztalgiázzanak Csengéről – és mialatt hallgatta a szép emlékeket vele kapcsolatban, mintha halványult volna a kép, amit a mosdóba lépve látott.


~ *** ~



Gerzson nyújtózott egyet, amikor kilépett a gyárkapun – a kevés alvástól egész nap húzta a feje –, és elindult a buszmegálló irányába, amikor észrevette Ernő kék Suzukiját. Lendületes léptekkel odament, és amikor látta, hogy haverja belemerült egy sportújságba, megkocogtatta az autó tetejét.

Ernő felkapta a fejét, majd kioldotta a központi zárat, mire Gerzson benyitott, a táskáját áthajította a hátsó ülésre, aztán ledobta magát a haverja mellé. Ekkor jutott eszébe, hogy illett volna lehajtani az ülésvédő huzatot, mert Ernő nem díjazza a fémporos munkásruha és a tiszta autókárpit találkozását, így bocsánatkérő vigyort vetett a haverjára. Őt azonban kivételesen nem érdekelte a kocsija állapota, szemmel láthatóan lélekben valahol máshol járt.

– Mi újság, tanár bá? – kérdezte Gerzson, hangjából kihallatszott az aggodalom.

– Az éjjel egy másik tanítványom is öngyilkos akart lenni.

– Baszki. – A férfi csak ennyit tudott mondani. Eddig is sejtette, hogy sietnie kell a rontáslevétellel, de ilyen gyorsan kiteljesedő átokkal még nem találkozott. Ismét a nyelve hegyén volt, hogy leleplezi magát, ám mielőtt megszólalhatott volna, Ernő folytatta:

– Esküszöm, meg vagyok átkozva… Amikor azt hiszem, már nem lehet rosszabb, mindig az lesz! Mikor lesz megállás?

Gerzson csak a fejét csóválta. Sejtette, mennyire bekavarhatott ez az eset Ernő szabályok által irányított, realista, de attól kissé idealizált világába. Hányszor hallotta tőle, hogy nincs természetfeletti, nincs sors, sem az életnek olyan szelete, amit nem mi magunk irányítunk.

– Merre megyünk? – kérdezte végül.

– Amíg be nem kötöd a biztonsági övet, addig sehová – szögezte le Ernő, mire Gerzson kelletlenül, szemét forgatva teljesítette a kérést, és ekkor a haverja indított. – Beugrunk hozzád, hogy átöltözz, utána nézhetnénk meccset nálam.

– Meccset…? Haver, te nem is szereted a sportot. Mi történt?

Ernő pár másodpercig hallgatott, mielőtt felelt:

– Ez nem elég? – kérdezett vissza.

Gerzson összevonta a szemöldökét, és ismét megállapította, hogy valami nagyon nem kerek a történetben, viszont nem akart faggatózni. Ernő előbb-utóbb úgyis kiböki, mi a hasfájása… Mármint az eddig ismerteken kívül.

Egy óra múlva érkeztek meg Ernőhöz– ahol Gerzson egyből megcélozta a legkényelmesebb fotelt, és lábát a dohányzóasztalra pakolva elterpeszkedett.

– Oda a kaját szoktam tenni… – jegyezte meg Ernő sötéten.

– Csak nyugodtan – vont vállat Gerzson, majd nyújtózott egyet.

– Levennéd onnan a patádat? – kérte Ernő most már nyomatékosan.

– Igenis, tanár bá! – csóválta a fejét a férfi, de azért megtette, amit a haverja kért tőle, mire Ernő jóváhagyólag biccentett, aztán elindult a konyhába.

– Van egy kis pörköltem tésztával, kérsz? – kérdezte még az ajtóból.

– Még szép! Sört is hozzál! – vigyorodott el Gerzson, majd amikor Ernő távozott, felkelt a fotelból, majd az irodarésszé alakított szobarészhez ment. A polcon katonás rendben sorakoztak az osztályokhoz tartozó dossziék, mind gondosan felcímkézve. A férfi emlékezett rá, hogy melyik Ernő osztálya, így gyorsan megtalálta, amit keresett.

A konyhából edénycsörgés – mosogatás zaja – hallatszott, ezért Gerzson levette a piros jelölésű dossziét az asztalra, és belelapozott. Dolgozatokat talált benne egymás mellé rendezve, elöl a még javítatlanok, hátul a már értékeltek. A férfi tovább lapozott, ahol megtalálta, amit keresett: a tanulók névjegyzékét, mellettük egy-egy telefonszámmal. Gerzson előhalászta elnyűtt farmerja zsebéből a mobilját, és gyorsan készített a lapról egy fotót, majd visszatette a dossziét a polcra, ő maga pedig újra elfoglalta a fotelt, aztán magához ragadta a távirányítót, ha már Ernő amúgy is meccsnézést tervezett.

Persze, amilyen szerencséje volt, ismét érdektelen meccset adtak. Kit kötne le az Arsenal-Chelsea BL meccs a hétvégi Fradi-Újpest kupadöntőhöz képest?

Ernő is hamarosan megjelent a pörköltös tésztával – na meg a sörrel, természetesen – ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.

– Te nem eszel? – kérdezte Gerzson, miután a szájába lapátolt vagy négy villával az ételből.

– Nem – rázta a fejét Ernő, és úgy tett, mintha elmerülne a meccsnézésbe.

Gerzson ismét felvonta a szemöldökét. A haverja egyvalamiben nem tudott magán uralkodni, és az a kajálás volt, ami meg is látszott rajta.

Egy darabig csendben nézték a tévét, és egyedül a villa csörgése, valamint a meccs zaja hallatszott. Gerzson akármennyire nem akart belemerülni, csak elkapta a meccs hangulata – még ha ez közel sem jöhetett a Fradiéhoz –, és ahogy mindig, most is felháborodottan állapította meg, hogy a hülye bíró ezen a meccsen sem lát, ellenben a játékosok nagy része sikerrel pályázhatna az Oscar-díjra a kamueséseivel.

– Mért nem ad neki lapot? Pirosat a faszkalapnak! – hördült rá a tévére, amikor már nem bírta szó nélkül.

– Pirosat? – kérdezett vissza Ernő.

– Nem láttad, hogy úgy felrúgta a balfácánt, mint a bolondgombát…?

– A piros a kéket?

– Mi…? Hová figyelsz te? – vonta fel a szemöldökét Gerzson.

Válasz nem érkezett, helyette Ernő csak hátradőlt a kanapén, és szusszant egyet, majd megszólalt:

– Mit tennél, ha többé nem dolgozhatnál CNC-sként?

– Ez most hogy jön ide? – értetlenkedett Gerzson. – Amúgy valószínűleg átképeztetném magam lakatosnak vagy hegesztőnek.

– Akkor másképp kérdezem: mit tennél, ha mással kéne dolgoznod, mint eddig? Ha nem fémmel, hanem… valami mással.

– Jól vagy, haver? – vonta fel a szemöldökét Gerzson.

– Kitűnően. Mikor is szoktak szögletrúgást ítélni?

– Ezt most komolyan kérdezed? – nézett rá megütközve a férfi.

– Teljesen, szóval válaszolj normálisan, kérlek.

– Amikor a labda átgurul a gólvonalon, a hálón kívülre. De miért is hívtál ide? Mert nem meccsezni, azt látom.

Ernő elgondolkodva nézett maga elé.

– Nem is tudom. Talán mert úgy döntöttem, hogy mégiscsak megyek veled a kupadöntőre.

– Komoly? – csillant fel Gerzson szeme. – Meglátod, ez lesz a legjobb gyógyír neked! Ha egyszer kipróbáltad, milyen egy Fradi meccs, soha életedben nem akarsz mást. Addig gyakorold a szöveget: Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi, hajrá, fiúk, mert fő a győzelem…

– Hagyd már abba! – förmedt rá Ernő dühösen, Gerzson pedig értetlenül elhallgatott. Igaz, a tanár sokszor már nem tudta elviselni a humorát, de ennyire türelmetlen azért nem szokott lenni.

– Oké – fordította Gerzson figyelmét újra a tévé felé. Ismét megállapította, hogy valami itt nagyon nem stimmel… vagyis még valami. Végül úgy döntött, egyszerre csak egy problémával foglalkozik. Talán a rontáslevétel után Ernő ezzel a másik dologgal kapcsolatban is közlékenyebb lesz.


~ *** ~



Andor az ágyán feküdt magzatpózba gömbölyödve, és próbált semmire sem gondolni, igyekezett az őt belülről egyre jobban rágó késztetést elnyomni: pusztítani. Mindegy, hogy kit vagy mit, de pusztítani. Már nemcsak Gizit, hanem akárkit… akárkit, aki megérdemli. A józan esze azt hajtogatta, hogy ezt senki sem érdemli, viszont ez a hang egyre távolabbról szólt.

A fiú nem tudta, mit tegyen. Talán el kellene mondania valakinek, de akkor őt is bolondnak néznék, mint Kamit. Kami… ő megérdemelné, ő tehet mindenről!

Andor megrázta a fejét – nem, a húgára nem gondolhat így! Senkire… Senkire! Még jobban összehúzta magát, és próbált elaludni. Hátha ki tudja aludni ezt is, ahogy a gyomorrontást szokta, vagy a fejfájást.

Félt… a képtől, az átoktól, de legfőképp saját magától.

Szerencsére a szülei sem erőltették, hogy aznap iskolába menjen – sőt, a maradék két napra is otthon maradhatott. Nem akart emberek közé menni. Ilyenkor mi a megoldás?

A zsigereiből jövő választ pedig azonnal hallotta a fejében: Ölj!


~ *** ~



Ernő gyomorgörccsel várt Gerzson háza előtt az autóban arra, hogy a férfi megjelenjen – persze, nem Gerzson késett, hanem ő jött jóval korábban. Hiába vette meg a múltkor a sportújságot, mégsem mert ellapozni a kupadöntő esélyeit latolgató cikkhez. Persze, nem táplált illúziókat – biztosra vette, hogy nem a semmire kötötték vele azt a fogadást a rosszarcúak. Mégis miért akart elmenni a meccsre? Ezt maga sem tudta. Nem hitte, hogy így könnyebb lesz, mint tévében vagy rádióban hallva az eredményt, de mégsem az otthonában akart szembesülni a sorsával.

Ekkor meghallotta a folyosóról kiszűrődő óbégatást – a Fradi indulót Gerzson előadásában –, és már nyitotta is a központi zárat. A férfi talpig zöld-fehérben, arcára indián módra zöld csíkokat festve, a hátára szuperhős köpenyként felkötött Fradi zászlóval közeledett, majd kinyitotta a kocsiajtót.

Ezúttal nem dobta le magát úgy az ülésre, hanem szépen lehúzta az ülésvédőt – vagyis ahogy Ernő megállapította, a mezvédőt – mielőtt elhelyezkedett.

– Mi újság, tanár úr? – kérdezte derűsen.

– Nem sok.

Azon kívül, hogy nemsokára hajléktalan, munkanélküli, nincstelen leszek – tette hozzá gondolatban.

– Mi a helyzet azzal a lánnyal? – érdeklődött Gerzson. – Mármint amelyik öngyilkos akart lenni, és bűnösnek vallotta magát.

– Most már hazaengedték, jobban van. Mindenki úgy véli, hogy csak bűntudata volt, mert előzőleg összekapott Csengével. Még vizsgálják az ügyet, meg őt magát is, de azt hiszem, helyre fog jönni.

– Áh – vigyorodott el elégedetten Gerzson, amit Ernő nem tudott mire vélni. – Naaa, és te miért vagy a hétköznapi ruhádban? Valami alkalomra illőt is vehettél volna! Kölcsönadjam ezt? – oldotta ki nyakán a zászló csomóját.

– Hagyd már azt a szart, elegem van belőle! – förmedt rá Ernő, mire Gerzson keze megállt a mozdulatban.

– Te most komolyan nem a Fradinak fogsz szurkolni? – kérdezte sápadtan. – Haver, a világ legjobb csapata! Ők fognak nyerni! Láttad a legutóbbi meccsüket? Úgy elkalapálták a Diósgyőrt is, hogy öröm volt nézni!

– Azt mondtam, hagyd abba! Elmegyek a meccsre, de cserébe, kérlek, ne hajtogasd ezt a faszságot! Nem fogok a drága Fradikádnak szurkolni!

– Szóval titokban UTE drukker lettél… Szégyen! Úgyis meglátod, hogy a rossz oldalon állsz, ha…

Ernő összeszorított foggal hallgatta a Fradi dicséretét és az Újpest gyalázását, közben próbálta megőrizni a türelmét, ám sikertelenül. Már közel jártak a parkolóhoz, amikor úgy érezte, felrobban a feje, ha tovább kell hallgatnia a haverja süketelését, és kifakadt:

– Igen, az Újpestnek drukkolok! Alapból nem tenném, mert teszek a focira, viszont a múlt szombaton fogadtam rájuk. Feltettem mindenemet, amim van.

– Mi…? Haver, ne szívass! Nem mondod komolyan, hogy fogadást kötöttél a csicskákra? – háborgott Gerzson, majd kis fáziskéséssel kapcsolt: – Mindenedet…?

– Igen, a lakásomat, az autómat, a bankszámlámat… És ha ez kiderül az iskolában, minden bizonnyal kitesznek onnan is.

– Baszd meg… – dörzsölte meg a halántékát Gerzson. – Ezt előbb is mondhattad volna!

– Minek? Ez ellen nem lehet mit tenni. De kérlek, legalább ne dörgöld az orrom alá, hogy faszságot csináltam, így is tudom, okés?

– Hogyne tudtam volna megoldani? Sajnos már késő…

– Ne marháskodj, tárgyalni akarsz a bűnözőkkel? Ki akarod nyíratni magad?

– Tárgyaljon velük a hóhér! Egész más módszerrel is meg lehet oldani…

A Gerzson arcára kiülő gonosz vigyortól Ernőt kirázta a hideg. Már kezdett sok lenni abból, hogy ő a nyakig merült a bajban, és ennek tetejébe mindenki megbolondul körülötte.

– Nem tudom, mit csinálnál, de inkább tartsd meg magadnak, jó? Ezen a héten egy életre elegem lett a vérből és a halálból, nem akarok még többről hallani, oké? Törődj bele, hogy nem tehetsz ellenük semmit, én is ezt csinálom!

– Ne becsülj már le ennyire! Vudupap vagyok az ég szerelmére, ez nekem semmiség!

Ernő kis híján félrerántotta a kormányt, de azért sikerült a kocsit egyenesben tartani, sőt biztonságban beparkolni, és csak ekkor kezdett fájdalmasan, kínosan röhögni. Gyilkos bohóckép, bizarr öngyilkosság, aztán Gerzson előjön ezzel a vudus baromsággal?

– Szerintem nem hiszel nekem… – jegyezte meg sértődötten Gerzson.

– Már nem azért, de ennél nagyobb ökörséget ki sem tudtál volna találni! Vudu, mi? És ha szabad kérdeznem, honnan szerezted ezt a tudományod? A CNC mellé elvégeztél egy Vudupap OKJ-t is?

– Hogy te milyen rohadék vagy! Természetesen erre születtem. Én vagyok az utolsó az országban, aki ezt a vallást gyakorolja.

– Áruld már el, Haitiről hogy a fenébe került át ide a vudu?

– Tudod, a magyarok nem voltak mindig keresztények…

– De vudu vallásúak sem – csóválta a fejét Ernő.

– Hivatalosan nem, mert titkolnunk kellett. Tudod, a táltosok sem szívesen láttak minket, de mi csak azért is fennmaradtunk. Mostanáig. Na, mindegy, nem lényeg… Tudod, hogy Kámea miért gyógyult meg? Mert levettem róla a rontást. Kérdezd csak meg az apját!

Ernő egy pillanatig felvont szemöldökkel meredt a haverjára, majd végül úgy döntött, belemegy a játékba. Nem mintha egy pillanatig is képes lett volna elhinni, amit Gerzson az előbb összezagyvált, mindenesetre értékelte a biztatást, még akkor is, ha a hőn szeretett Fradija ellen fogadott.

– Hát köszi, haver.

– Viszont a Fradi nyerni fog… Egész héten minden éjjel szertartásoztam a győzelmük érdekében. Nagyon erős mágia, és nem lehet ellene mit tenni. Szóval bocsi, haver, de bebuktad. Viszont ha gondolod, a meccs után elátkozom a lakásod, és térden csúszva könyörögnek majd, hogy visszavedd. Az igazgatót befolyásolhatom, hogy ne rúgjon ki – bár jogos lenne tőle: hogy lehet egy tanár annyira a hülye, hogy a Fradi ellen fogad?

– Jól van, inkább menjünk… Nálad vannak a jegyek, igaz?

– Pont ezt felejteném otthon? – cipzárazta ki Gerzson az övtáskáját, és kivette belőle a belépőket.

A nézőtéren Ernő megállapította, hogy mégiscsak jobban járt volna, ha otthonról figyeli a közvetítést. Belepréselődött a székbe próbálva láthatatlanná válni a körülötte ordibáló, zászlót lengető, trágár és rasszista rigmusokat kántáló tömegben.

– …leigázunk titeket, fiorentina csicskák, ott tudtok szopni, lilák! Jobbak vagyunk nálatok, basszátok az anyátok, lálálá… – óbégatta Gerzson, majd Ernő felé fordult: – Na, érzed már a meccs hangulatát?

– Abszolút – ironizált Ernő, és ha nem lett volna körülötte néhány kigyúrt, ránézésre a lábméretével egyező IQ-val rendelkező futballhuligán vadállat, inkább közli, hogy hányingert érez.

– Nagyon helyes! – Gerzson várt pár taktust, hogy becsatlakozhasson a következő rigmusba: – Ha megölnek egy lilát, sírnak a parasztok, siratják a buzik és a pedofilok…

Ernő erre nem szólt egy szót sem, csak megállapította magában, hogy a csordaszellem a lehető legrosszabbat hozza ki a haverjából.

A meccs kezdetétől még magasabbra hágott a hangulat. A Fradi egy-egy látványos megmozdulását követően petárdák durrantak és füstbombák ködösítették a nézőteret. Ám mindez sajnos így sem tudta Ernő elől leplezni a szomorú igazságot: aznap a Fradi klasszisokkal jobban játszott az ellenfelénél. A félidőt 3–0-ra zárták, és a pihenőre vonuló zöld sasok még fáradtnak sem látszottak.

Ernő a haverjához fordult, hogy beismerje, ezúttal tényleg a szeretett csapata a jobb, de Gerzson az örömmámor helyett összeszorított szájjal, homlokráncolva forgatta a fejét jobbra-balra.

– Mi történt?

– Ugyanazt az átkot érzem valakin, mint amit a tanítványodról szedtem le, de fogalmam sincs, honnan jöhet. Félek, hogy itt nagy baj lesz…

– Ne szívózz, ez nem vicces – szólt rá Ernő, viszont akármennyire nem akart hinni a haverjának, csak körbenézett a tömegen. A füstbombák köde több helyen is megült a szélcsendben, így a nézőtér nagy része átláthatatlanná vált.

– Szerinted foglalkoznék bármi mással ezen a meccsen a Fradin kívül, ha nem lenne komoly? Gyere! – kelt fel Gerzson, és intett Ernőnek, hogy tartson vele.

– Hová?

– Végig a szektorban… imádkozz, hogy itt legyen valahol, mert nem megyek a csicskák közé, az ziher! – morogta a férfi.

Ernő nem szívesen, de vele tartott, hiszen nem szeretett volna egyedül a vadállatok között maradni. Tartott tőle, hogy belekötnének, amiért nincs rajta semmi fradis holmi. Gerzson kínosan lassan haladt a széksorok között, fejét szagot fogott vadászkutyaként forgatta jobbra-balra, de minden sor végén csak egyre ingerültebben káromkodott. Ez az idegesség hamarosan Ernőre is ráragadt – a mostanra elméje mélyére száműzött Csenge képe ismét ott lebegett a szeme előtt. A reális énje még mindig azt mondta, hogy a lány akármiért is vetett véget az életének, annak meglesz a kézzel fogható, misztikumtól mentes magyarázata, ám legbelül mégis kezdte úgy érezni, hogy az átok igenis létezik.

Már egészen lent jártak a pályát elválasztó hálónál, amikor elkezdődött a második félidő – Gerzson pedig mindenről megfeledkezve, mintha hipnotizálnák, ismét a játékra koncentrált.

– Haver, nem kellene… – rángatta meg barátja pólójának ujját Ernő, de Gerzson csak egy ideges mozdulattal ellökte a kezét.

– Majd ha vége lesz a meccsnek – közölte, majd rázendített egy újabb buzdításra: – Zöld zászlók, zöld sasok, magasan szárnyaljatok! Hej-hej-hej!

Ernő legyintett, és idegesen hátrafordulva pásztázta az embereket. Megállapította, hogy Gerzson minden bizonnyal direkt a rosszarcúak közé vette a jegyet, mert onnan nézve elég sok kifejezetten kulturált emberkét is látott. Viszont a nézők kevésbé bizalomgerjesztő tagjai is embernek tűntek… nem látta a szemükben azt a zavarodottságot, amit Kámeáéban.

– Azt nézd! – fordította a pálya felé őt Gerzson, amikor az egyik fradi játékos a felezővonaltól iszonyatos sprintbe kezdett a labdával, az ellenfelei pedig hiába rohantak utána. A fradista megtorpant, és megküldte a labdát – ami rakétaként süvített a hálóba, mielőtt a kapus moccanhatott volna.

Ernő a fejét csóválta az életének újabb koporsószöge láttán, míg Gerzson magán kívül ordított. A gólöröm hangját még a pisztolylövés sem szakította azonnal félbe – még a játékosoknak is másodpercekbe telt felfogni, hogy a bíró holtan fekszik, lőtt sebbel a mellkasán. A támadó pedig – egy sovány, szemüveges kamasz fiú – nyugodt, majdhogynem derűs arccal hagyta magát a földre szorítani, majd megbilincselni. Egyetlen szerencséje volt: hogy azelőtt levezették a pályáról, mielőtt a nézősereg felocsúdott volna.

Ernő még a villamoson hazafelé zötykölődve – mivel a kitörni készülő balhé miatt a parkolót inkább elkerülték –, Gerzson dühödt káromkodásának alapzajában sem tudta elhinni a történteket. Megúszta. A fogadás az aznapi kupadöntőre szólt, azt pedig lefújták. Megtarthatta a lakását, az állását, az eddigi életvitelét… Csak azt nem tudta felfogni, hogy miért pont egy újabb tanítványa tette…?


~ *** ~



Andor elhelyezkedett a széken a kihallgatás után. A nyomozó már kifaggatta – ő pedig készségesen elmondott neki mindent. Hogy az egészet előre eltervezte, az apja pisztolyát már aznap reggel elrejtette a szertárban – és tőle lopta el a kulcsokat a helyiséghez. A jelenléte nem tűnt fel senkinek, hiszen többször ment segíteni az apjának, így ismerték őt a biztonságiak és a többi karbantartó is.

A kérdésre, hogy miért tette, egyszerűen tudott felelni: mert ölnie kellett. Valakit, akárkit, és a bíróért nem kár, őt nem szereti senki. Nem értette, miért akarják, hogy pszichiáter is beszéljen vele, de ő megteszi, ha kérik. Most úgyis boldog volt, lelkében a jóllakott szörnyeteggel. Andor nyújtózott egyet, majd a plafonra szerelt neoncsövet bámulta.

A rendőröket sem szeretik – állapította meg magában, aztán mosolyogva hátradőlt, várva a további sorsát.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)