Szívdobbanás Azkaban falai közt írta: Paisley

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Kevés annak esélye, hogy ezek a szavak hamar eljutnak hozzád, de az Azkabanban megtanul az ember várni. Mily különös – sőt, sokkal inkább bizarr! Alig pár fal választ el minket, mégis távolabb vagy, mint valaha is gondoltam volna. Fel tudod idézni az eskünket? Bizonyára, hiszen nekem minden egyes hang a memóriámba égett, s most, a nyomorúságunk idején, még inkább megelevenednek a személyedhez kötődő memoárok – jelen helyzetben ezt egyaránt tekintem áldásnak és átoknak, hiszen táplálkozom belőlük és emésztődöm tőlük. Az emléked hol esszenciális eszköz a túléléshez, melyeket a dementorok hidegsége sem küzd le és hajt el, hol pedig sebzőbb az összes borzalomnál, ami itt jutott nekünk osztályrészül, mert felidézi a hajdani boldogságot, mely már tovaillant, a nyári szellőhöz hasonlóan. De elkalandoztam, hiszen a fogadalmunkon méláztam még az előbb – azt ígérted, örökké egyek leszünk. Tán régebben úgy véltem, csakis fizikai oldala van az együttlétnek, azonban már felfogtam, a lelki összhang mennyivel fontosabb. S a renoméim mellett – melyekből kiéhezett kutya módjára merítek erőt -, ott virágzik a letörhetetlen, megsemmisíthetetlen remény: te ezeket a tudatomban megformált jeleket, a sajátos kommunikációmat meghallod, megérted, megemészted. Varázslatosabb lenne a mágiánál is, ugye?

- Menj oda hozzá! – súgta anyám a fülembe, én meg rápillantottam a kiszemeltre. Ostoba, fanyarnak is beillő vigyor azon a bozontos tojásfejen, az aránytalan testfelépítése pedig még a taláron keresztül is szemet szúrt. A pohár is rosszul állt a kezében, nemhogy a pálca. Óriási nyelvét látva el sem tudtam képzelni, mégis hogyan képes az ilyesfajta képződmény egy varázsige kimondására – alkalmasint annyi nyálat termel, hogy az ellenség átok helyett azt kapná a képébe.
- Minek? – vontam meg a vállam. – Nem nézem ki belőle az emberi beszédet.
- Pimasz vagy, Bella – csóválta a fejét Walburga néném, aki árnyékként követte anyámat, mintha csak egy olyan mulatságnak igyekezné megérezni az ízét, amiből ő elrendeltetett határozat alapján kimarad. Hiszen igen valószerűtlen, valaha is partit keres a lányának, lévén, nem rendelkezett ilyennel, mindennapjait a tízéves fia, a vakarcs Sirius, és annak két esztendővel fiatalabb öccse, Regulus tette eseménydússá. Így a nagynéném magától értetődőnek tekintette, hogy belekontárkodik a privát ügyeimbe, noha az ebbe való beletaposást még anyámtól is zokon vettem.
- És? – kérdeztem. Még mielőtt Walburga néni válaszolhatott volna, anyám türelmetlenül közbelépett.
- Lódulj már, ne trécselj! – utasított, azzal az attraktív jelzőt a legkevésbé sem magáénak tulajdonítható Thomas Shafiq bűvkörébe taszított. Csordultig tölt a hála, elvégre a megfogantatásomon és a megszülésemen kívül kétségtelenül ez a harmadik leghasznosabb cselekedet, amit véghez vitt.
A Shafiq névre hallgató selejt, akin még aranyvérű származása se sokat javított, igyekezett társalogni, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak – számlálatlan baklövés után egy tánccal kísérelte menteni a menthetőt, ám az még az elképzelhetetlent is felülmúlta. Tán a kényszeres izgalom sejtette így, de mintha a fél társaság minket figyelt volna, mihelyst csatlakoztunk a szórakozók eme csoportjához. Azt a szánalmas szerencsétlenkedést, aminek részesévé váltam, nem felejtettem el egykönnyen, ámbátor ezen sok csodálkoznivaló nincs, ha figyelembe vesszük, alkalmi partnerem szintúgy szánalmas szerencsétlennek könyvelhető el. A szégyen pírja áruló jelként terült el az arcomon, s úgy éreztem, ebből a szituációból nincs menekvés. Shafiq keringőzni kívánt s invitált, noha képességeihez mérten ez egy lehetetlen feladatnak bizonyult. Az emberek felkuncogtak, amint észrevették esetlen mozgását a tánctéren, s engem is roppant kínosan érintett a rángatásom ténye, a sajgó nagylábujjam, a társamat körüllengő, kellemetlen testszag. Ennél rosszabbul semmi sem sülhetett el.
S a következő pillanatban betoppant a jövőm: te.
Nem sok ideje figyelted a tánclépéseknek álcázott megaláztatásomat Shafiq oldalán, a segítségemre siettél, az illemet száműzve a porondról.
- Elnézést, elkérhetem a hölgyet? – nyújtottad a kezed, s választ sem várva kiragadtál a Shafiq botladozó lábai miatt fennálló veszélyből izmos karjaiddal.
- Köszönöm – leheltem, miközben lassan forogtunk a zenére.
- Semmiség, Miss Black – ajándékoztál meg azzal a rád jellemző mosolyoddal.
- Tudja a nevem? – vontam fel a szemöldököm. – Netalántán találkozunk már?
- Ó, nem – ráztad meg a fejed. – Ámde Önt mindenki ismeri, drága Miss Black.
- Én viszont korántsem nyilatkozhatok így. Legalább a kilétét árulná el.
- Rodolphus Lestrange – mutatkoztál be.
- Mégsem teljesen idegen – jelentettem ki. – Roxfortban esetleg…
- Elképzelhető – simítottad meg a karom ösztönösen.
- Elevenítsük föl a hajdani kapcsolatokat – csevegtem, miközben már suhantam a parketten, veled egyetemben. Vállig érő, mézbarna hajad keresztezte a fiatal, feltűnően jóképű arcod – az arcot, amelyen egyesült a férfiasság, az erő, a gyengédség. Mennyi mindent fejeznek ki a vonásaid! A homlokodban s a szemöldököd egyenes vonalában ott van a tartásod, a büszkeséged, a szájad szegletében rejtezik a kajlaságod, a bohémságod és a könnyed humorod – oldaladnak az a része, melyet jóformán csak én ismerek, talán egypáran rajtam kívül. Az orrod, talán ostobán hangzik, de a méltóságod és keménységed jelképe, és a meleg, barna szemed – ekkor ugyan még nem láthattam, de később a tekinteted, a benne megcsillanó fény, mindezen dolgok reprezentálták az irántam érzett szerelmedet. Persze, ez a jövő zenéje volt abban a momentumban, akkortájt csak siklottam tova a szoros ölelésedben.
- Nem hinném, hogy mi valaha is összefutottunk, Miss Black – szóltál. – Bizonyára emlékeznék erre a feltűnő szépségre.
- Valóban? – kábítottak el a bókjaid.
- Abszolúte.
- Csodásan udvarol, Mr. Lestrange – feleltem. - Honnan tanulta?
- Elég kegyedre néznem, noha lélegzetelállító a látvány, így sokszor elakad a szavam.
Sokáig ringatóztunk, a kezünk egybefonva, s elveszett számomra a külvilág – egyé vált a foltokká mosódó alakokkal: anyámmal, nénémmel, a húgaimmal s a pletykás népséggel -, nem érdekelt már semmi. Téged kivéve.

Különösen viharos éjszakát éltünk meg aznap: a szél cibálta az óriási fákat, melyek a londoni szállásod ablaka előtt meredeztek az ég felé. Az eső kopogott, próbáltam kivenni az üvegtáblához csapódó vízcseppek ritmusát, de nem találtam semmiféle ütemet, az időjárás mintha megtestesítette volna a bennem uralkodó zűrzavart. A mellkasodon feküdve, a baldachin redőit kémlelve ismertem be magamnak, ezúttal félek.
- Férjhez kell mennem – suttogtam a sötétben, miközben te ujjaiddal beleszántottál a hajamba. - Anyám nem ad több időt. Azt mondja, eleget várt.
- Ki a szerencsés? – kérdezted halkan. Simogató kezeid átvándoroltak a nyakamra, s érezem a csiklandozó leheletedet.
- Nem tájékoztattak az apró részletekről, csak odavetették, kifogtak egy partiképes varázslót – csuklott el a hangom. – Gáláns.
- Nem fogsz összeházasodni vele, bárki legyen – jelentetted ki határozottan.
- Tessék? – ráncoltam a homlokom.
- Nem cselekedhetsz anyád terveinek megfelelően – folytattad. – Esélyed sincs tisztességes házasságra.
- Micsoda? – ültem fel, te azonban rögtön visszahúztál.
- Gondolkodj, Bell – morrantál fel. – Hónapok óta viszonyt folytatunk. Nekem ajándékoztad az ártatlanságodat, gyanítom, a jövendőbelidet és a családodat ez nem feltétlenül tölti el büszkeséggel, ámbár én határozottan értékelem.
- Anyám eddig nem fogott gyanút – válaszoltam, cseppnyit védekezően. – Jól titkoltam mindent.
- A nászéjszakádon nem megy majd ez olyan könnyen. A férjed rájön, nem ő szakította le a virágot.
- Komolyan arról beszélsz, milyen lesz lefeküdnöm egy másik emberrel? Rod…
- Szeretsz? – kérdezted meg habozás nélkül, belém fojtva a szót.
- Igen – válaszoltam őszintén, kicsit megdöbbenve a hirtelen kitörés miatt.
- Mindennél fontosabb vagy nekem, Bellatrix, érted? Nem lehetsz másé. Nem leszel másé.
- Rod, vésd az eszedbe: tiéd a szívem, a testem… a mindenem. Nem azé az emberé, aki gyűrűt húz az ujjamra. Ő egy báb szerepét tölti be, egy idegesítő féreg, csótány képében tetszeleg. Csak mert összeköt minket egy ostoba frigy, nem azt jelenti, még birtokol engem, ahogyan te. Ez a tisztség téged illet, akkor is, ha már elvetem lánykori nevem és más otthonba költözök.
- Furcsamód nem érzem benned a lázongási hajlamot a kilátástalan jövőd miatt, ami máskor olyannyira buzog benned.
- Ez a sorsom, akárcsak a többi magamfajta lányé – dünnyögtem. – Ismersz, úgyis tudod, az én fejemet holmi gyenge ember nem fogja igába hajtani. Nem kell féltened. Ha pedig kiderül, mit tettünk mi ketten a múltban, a sarkamra állok, ígérem.
- És amennyiben nem kéne spekulálnod, milyen félkegyelműt szánnak melléd? Amennyiben egyenlő társnak tekintene a szintén egyenlő társad?
- Ez valamiféle átvitt értelmű…
- Dehogy – nevettél fel, gyengéd csókot nyomva a számra.
- Akkor?
- Légy a feleségem – közölted a helyzethez méltatlan egyszerűséggel. – Minden megoldódna.
- Mi… Miről…? – kapkodtam levegő után.
- Gyere hozzám – ismételted. – Ugyan nem töltöttem be a nyolcvanat és nincs állásom a minisztériumban, ám talán megfelelek a kritériumoknak.
Azt hiszem, a „megfelelni” nem éppen a legtalálóbb kifejezés a te jellemzésedre, hiszen jóval több vagy, mint szimpla kielégítő választás – a jövőm boldogsága öltött testet benned.

Mire ládába pakoltam a holmiim nagy részét, jóformán besötétedett. Narcissa a karosszékben üldögélt, kezében néhány aprósággal, amit nekiajándékoztam. A menyasszonyi ruhám az ágyon feküdt kiterítve, mellette pedig egy régi, koboldok készítette diadém, megannyi drágakővel. Egykori szobám úgy festett, akár egy csatatér.
- Nem hiszem el – hajtogatta fáradhatatlanul Narcissa. – Nem hiszem el, hogy meg merted tenni.
- Vannak cselekedetek, amiket tanácsos minél hamarabb meglépni – pillantottam a bal kezem gyűrűsujjára, amelyen egy hatalmas gyémánttal felékesített eljegyzési gyűrű, valamint egy vékonyabb aranykarika fénylett, nászunk jelképe. Pontosan öt órája voltam férjezett asszony, immáron Bellatrix Lestrange.
- Anya megöl – találgatott a húgom. – Előtte esetleg megkínoz. Nem, először Roddal teszi ugyanezt, csak aztán veled. Kár, kedvelem Rodot. Vajon jól bírja a Cruciatust?
- És te? – sandítottam rá. – Mindjárt kipróbáljuk, mennyire nagy a fájdalomtűrő képességed, kezd elegem lenni a fecsegésedből.
- Undok banya – grimaszolt Cissy. – Ha történetesen nem ma tartottál volna inkognitóban esküvőt, azt mondanám, soha senki nem fog feleségül venni.
- Elkéstél – vigyorodtam el, miközben suhintottam egyet a pálcámmal, és a könyveim egy része hangos puffanással landolt a ládák egyikében.
- Egyáltalán miért pont most? – tekergette egy hajtincsét Cissy. – Jobb időpontot nem találtatok? Teszem azt, a jövő hetet? Hiszen nemsokára érkezik vacsorára az anya szerezte vőlegényed, te buta boszorkány.
- Nincs vőlegényem – közöltem hidegen. – Férjem van, az az ember pedig, akit anyánk választott, arra se méltó, hogy a pálcámat belé töröljem.
- Családtag, anya oldaláról. Egy igazi Rosier. Épp ezért legalább unokatestvéri tiszteletet mutathatnál az irányába, Bella, ha már olyan jól rászedted. Gondolj bele, háztűznézőbe jön, erre meg kiderül, a kiszemelt lánynak a délelőtt folyamán kötötték be a fejét.
- Hagyjál már! – legyintettem. – Más húga bezzeg támogatná a frissen asszonnyá avanzsálódott nővérét, csak te keseregsz gratuláció helyett.
Még soha nem vetett szét ennyire a büszkeség, amiért tilosban jártam.

- Nézd, anyám küldte – mutattam fel neked a levelet, míg te elvetted a házimanó kínálta töklevet.
- A helyedben nem nyitnám ki, Merlin tudja, mit rejt – vontad meg a vállad.
- Olvasd előbb te! – nyújtottam oda a pergament somolyogva.
- Miért? – köpted a tányérra az italt.
- Védelmező férjként kötelességed megtenni. Gyerünk! Akármit is rejtett anyám a sorok közé, előbb te vessz, csak aztán én.
- Álnok nőszemély – nevettél fel, s felbontottad a borítékot, szemrevételezve a tartalmát. – Mivel írt anyád, rúnával? Mi az a jel?
- Egy G betű – hajoltam át a vállad fölött. – Szemüveget kéne csináltatnod.
- Persze – morogtad, átfutva a sorokat.
- Nagyon okos varázsló benyomását keltenéd, szerintem ne utasítsd el az ötletet. Na, mivel zaklat ezúttal a drága mama?
- Mélységesen fel van háborodva, amiért botrányt csaptál és lejárattad őt, valamint borzalommal tölti el a tény, hogy minden velem kapcsolatos stiklidről a másod unokatestvér, azaz a kiszemelt kérő előtt kellett informálnod őt. Állítása szerint az egész varázsvilág arról beszél, micsoda egy céda lett a legidősebb Black-lány.
- Förtelmes egy némber a feleséged, igaz-e? – kacsintottam rád.
- Elismerem, borzalmas, de legalább feltűnően csinos és szép, ha már teát sem képes készíteni. Meg aztán, nem kedvemre való az unalmas, hagyományos nőideál. Képzeld csak el, micsoda klisészerűen hatott volna a normálisan összeismerkedésünk, ami után megkérem anyádtól a kezed, aki természetesen beleegyezik, ezt követően ország-világ előtt összeházasodunk, majd nekikezdünk a rendeltetésszerű életnek.
- Ehhez képest már az első találkánkkor az ágyadban kötöttem ki – kaptam be egy kenyérfalatot. – Roppant immorálisan szeretők lettünk, felhatalmazás nélkül elszöktünk, megejtettünk egy gyors esküvőt, végül közöltük ezt anyámmal, pont abban a pillanatban, mikor ő bejelentette, távoli rokona képében megtalálta nekem az ideális vejét.
- Lenne mit javítani a kommunikációnkon – húztál az öledbe.
- Ugyan, dehogy – horkantottam. – Fantasztikusak vagyunk mind a ketten.
- Ezért is passzolunk össze ennyire – bólintottál. Ajkaink összeértek, ám gyorsan visszahúzódtam.
- Mi a gond? – kérdezted.
- Rod, ne sűrűn egyél foghagymát – nyomtam egy puszit az arcodra, azzal felpattantam és elsiettem a szalon felé, választ fogalmazni anyámnak.
- Ne már, Bell! – kiáltottad utánam. – Legalább ne köntösben gyere le reggelizni, mert nem könnyű türtőztetni önmagam!
Még a szalonbeli íróasztalnál ülve is hallottam, ahogyan a fűszereket átkozod.

A gomolygó köd belepte a kertet, a méretes páfrányokat és egyéb növényeket, miközben átvágtunk a vizes pázsiton.
- Biztosan itthon találjuk őket? – aggodalmaskodott Rabastan, szokásához híven.
- Hol máshol lennének, te ütődött? – horkantottam. – Vasárnap reggel van.
- Tényleg! – kapott a fejéhez. – Akkor már csak egy a kérdés.
- Mi lenne az? – sóhajtottam.
- Miért is akciózunk mi vasárnap reggel? Az pihenőnap!
- Pontosan azért, mert biztosan odahaza alusszák az igazak álmát, te Merlin átka! – suttogtam dühösen.
- A fenébe, nem látni semmit ettől a leereszkedett felhőtől – szitkozódott. – Dolohov, merre vagy?
- Mit üvöltözöl? – morrantam rá. – Felvered McKinnonékat.
- Ne legyél már ilyen zsörtölődő, Bella! – szidott meg Rabastan. – Úgyis csak fél órájuk van hátra, legalább egy kicsivel hosszabbítsuk meg az idejüket.
- Fél óra? – csatlakoztál hozzánk. – Ugyan, kevesebb, mint tizenöt perc.
- Igen? – húzta fel a szemöldökét az öcséd.
- Bell elintézi őket, még mielőtt annyit mondhatnának, Progeto – karoltál belém, noha éppen felderítés céljából osontunk a ház falánál, a körülmények egyáltalán nem voltak alkalmasak holmi családi bájcsevejre és kényelmes sétára.
- Dolohov az akció vezetője – jelentette ki Rabastan. – Nem Bella.
- Kit érdekel? – sziszegtem dühödten. – Amíg ő a nehézségek elsimításával szöszmötöl, én sec perc alatt a másvilágra üldözöm az egész véráruló bagázst. A Nagyúr engem tüntet ki, nem pedig Dolohovot!
- Meglátjuk – dörmögte a drága sógorom, majd előhúzta a pálcáját, és elindult a másik irányba, az előzetesen egyeztetett terv alapján.
- Egyszer kinyírom – fogadkoztam. – Sok esetben hidegen hagynak a rokoni szálak.
- Inkább McKinnonékkal tégy hasonlóan, ha kérhetném – mosolyogtál rám. – Bizonyítsd be, érted a dolgod. Legyen tied a dicsőség és a Nagyúr elismerése, Bell.
- Nem akarsz benne osztozni? – húztam a fejemre a kámzsámat.
- Eszemben sincs elvenni tőled – simogattad meg az arcom.
- És te?
- Büszkén figyelem a diadalod.
- Szeretlek – rebegtem el, s hallottam, ahogyan Dolohov és Malfoy, jövendőbeli sógorom, fojtott hangon hatástalanítják a védőbűbájokat.
- Tudom. Ügyes légy!
- Ne aggódj, nem fogsz bennem csalódni – vettem kézbe a legfőbb fegyverem, a pálcám.
Aznap valóban én arattam le a babérokat, s elnyertem urunk kegyét. De mindennél fényesebben ragyogott a bíztató támogatásod.

Szaporán vettem a levegőt, miközben a hatalmas ágyunkban hevertünk – te a melleimen pihentetted a fejed, én a hajadat cirógattam. A halálfaló lét zaklatott életvitele mellett nem sok alkalmat találtunk a meghittségre, ám éjjeleink, annyi együtt töltött esztendő után is – melyek alatt semmi nem rondított bele kettőnk összhangjába – vitathatatlanul felülmúlták a Nagyúr érdembeli kitüntetéseit is, melyekkel a szolgálatomat jutalmazta – tizenegy éve csatlakoztunk seregéhez és képviseltük nemcsak a világ leghatalmasabb mágusát s az elveit, de a tiszta vérvonal fontosságát is, amely mentes a mocskos elemektől.
- Jól jönne egy pohár brandy – csókoltad meg a köldököm. – Megyek, hozok.
- Muszáj mindig valamit művelned? Miért nem pihensz egy kicsit velem? – házsártoskodtam.
- Mert szomjas vagyok – cirógattál.
- Folyton…
- Sss – fojtottad belém a szót, egészen váratlanul. Vadászkopó módjára felemelted a fejed. – Valami nem stimmel.
- Ne bolondozz!
- Te nem hallasz semmiféle neszt?
- Nem – ráztam a fejem. – Egyáltalán miről hallucinálsz?
- Padlónyikorgás, Bell, erőltesd meg egy kicsit a füleidet.
- Csakugyan – tapogatóztam a pálcám után a faragott szekrényen. – Elképzelhető, csak azok a balga házimanók mászkálnak… Ki fogom tekerni a nyakukat, amiért felvernek minket.
- Amennyiben nem vetted volna észre, ébren vagyunk, így elég nehéz bármelyikünknek is megzavarni a pihenését – gördültél le rólam. - Különben sem tudsz főzni. Ha elteszed láb alól a manókat, mit eszünk?
- Majd te gondoskodsz rólam – duruzsoltam, a következő pillanatban azonban kivágódott a hálószobánk ajtaja. Villámgyorsan megragadtam a pálcát.
- Stupor! – rikkantottam, azonban a látogató félreugrott, három métert csúszva a fényesre sikált parkettán. Pár másodperc múlva a helyiség megtelt fénnyel, és láthattuk a faragott komódnál nyöszörgő, drága sárkánybőr köpönyeget viselő alakot.
- Nyugalom! – szóltál. – Hagyd, csak Lucius az.
- Csak Lucius? – meredtem rád, belebújva a köntösömbe. – Ez nem ő, az igazi nem jutott volna be ilyen könnyen, hatástalanítva minden varázslatot.
- Hízelgő a modorod, Bella – szólt a Luciusnak titulált ismeretlen, akiről később kiderült, tökéletesen rendben van a személyazonossága. – Dobbyval jöttem, a manóbűbáj, mint már legutóbb említettem, jóval túlszárnyalja az emberi mágia határait.
- És mi bizonyult olyan halaszthatatlanul sürgősnek, hogy éjnek évadján ránk törj? – dőltél a falnak, Lucius pedig igyekezett kissé méltóságteljesebb testtartást felvenni, és nem úgy vergődni a földön, akár egy meghunyászkodott sárvérű.
- Idősebb Mrs Malfoy nem tanított meg az alapvető udvariassági szabályokra, kedves sógor? – kérdeztem epésen.
- Szörnyen elmés – rázta meg a fejét Lucius. – Legalább egyszer éreznétek át a helyzet súlyát!
- Annyira azért nem komoly az az esés – jegyezted meg. – Beütötted a fejed?
- Dehogy, kit izgat a sérülés, amikor… Várjunk, nektek nem mondta még senki?
- Micsodát? – szólaltunk meg egyszerre.
- Szóval nem informáltak titeket semmiről. Sejthettem volna – tápászkodott fel a hívatlan vendég, végül feléd fordult. – Rod, kijönnél egy percre?
Lassan bólintottál, s intettél nekem, maradjak a párnák közt, az ágyban. Fenntartások nélkül engedelmeskedtem, noha ez soha nem jellemzett engem – most már persze más idők járnak, ezt gondolom nem szükséges magyaráznom. Közel tizenöt percetekbe – esetleg többe is – tellett megvitatni a negatív híreket, én pedig nem értettem, mégis mi az a tárgy, ami ennyi időt vesz igénybe, ráadásul még tanúja se lehetek a párbeszédeteknek.
Láttam valamit Lucius arcán, valamit, amit nem tudtam hova tenni, valamit, amivel azelőtt nem találkoztam: tanácstalanságot, félelmet, kétségbeesést vagy talán mindezek groteszk egyvelegét. Mikor visszajöttél, ugyanez a kifejezés uralta a te vonásaidat is, rám pillantottál, és rögtön éreztem, súlyos tragédia ért minket.
- Mi történt? – kérdeztem elfojtott hangon. – Mondd meg, mi történt?!
- Bell – léptél oda hozzám, megigazítottad a vállamon a selymet. – Figyelj, Bell…
- Rod…
- Figyelj – öleltél magadhoz. Lucius halkan kisomfordált, ám tisztán kivettem a zaklatott lépteinek zaját a folyosón, bizonyára fel s alá sétált. – Ne veszítsd el a józan eszed, kérlek, nem kellemes, amit közölni fogok.
- Igen? – néztem a szemedbe.
- A Nagyúr, minden jel arra mutat, hogy a Nagyúr… - nyeltél egy nagyot -, meghalt.
Aggódtál értem, a karodban csitítgattál, amíg én zokogtam és kerestem ennek a felfoghatatlan ténynek a miértjét. Kiáltoztam, rágalmaztam, vergődtem, de te vigasztaltál és nem engedted, hogy összeomoljak, noha benned is alapjaiban rengett meg a világod.

- Csókolj meg! – lihegtem. – Csókolj meg, utoljára! Többé már nem teheted.
- Bellatrix – ragadtad meg a karom. – Együtt leszünk, érted? Együtt! A Sötét Nagyúrra esküszöm, kiszabadulunk innen! Elhiszed?
- Igen – nyögtem végül, a durva láncok rángattak, a magasság és a keskeny lépcső pedig nem könnyítette meg a dolgom: émelygéssel vettem szemügyre új otthonomat, a rettenetes Azkabant.
Nem kis meglepődöttséggel konstatáltam, hogy a borzalom ellenére eltöltött a nyugalom, mihelyst megesküdtél, minket semmi nem választhat el.

Fogalmam sincs, vajon te mily módon vészeled át a puszta létezést, percről percre. Elképzelhető, ugyanígy, nem lepődnék meg, de a sanyarú évek elérték, semmiben se menjek biztosra, még benned sem. Nem is olyan rég még állhatatosan jelentettem volna ki, gyógyírként funkcionálok számodra, ahogyan te is orvosszerként szolgálsz az én kínomra, mára ez már máshogy van – a régi énedet jobban ismerem még a sajátoménál is, de az újat… Igen, lesz új, hiszen az Azkaban egy határvonal, ami a gyökeres változással egyenlő. Fogalmam sincs, milyen lehet a mostani személyed, melynek szerves részét képezi a bűnhődés, a gyötrődés, a téboly – vajon te tűnődsz-e azon, milyen az én módosult, kifordult önmagam, ami a szabadulás után óvatosan fedezi majd fel az átlényegült természeted? Bizakodóan viselkedem, hiszek a Nagyúrban, vallom, valamikor kijutunk innen, ebben te sem kételkedhetsz – a Nagyúrba vetett hit és a szerelmünk két olyan dolog, amitől a világ összes keserve sem foszthat meg minket, s ezek miatt lélegzem még. No meg az egykori örömöm és elvesztett, tovatűnt világom halvány lenyomata tartják bennem a lelket.
Érzem magamon a dementorok hatását, ezt nem tagadom, hiszen közel és tova két éve tengődöm a cellában – ám nem váltam őrültté, reményvesztetté, lelketlen rabbá, gépies teremtéssé. Még ebben az esetben is büszkeséggel tölt el természetem kemény mivolta – ezek a förtelmes lények, a dementorok sem űzték el az életkedvem, s egészen biztosan állítom, a Nagyúr újjászületik majd, feltámadt ereje hihetetlen magasságokba röpít minket, vele pedig te is visszatérsz hozzám. Ebben megingathatatlanul bízom. Hiszen a szavadat adtad, nem szakadunk el egymástól – te soha nem szegnéd meg a nekem tett ígéreted.
Most nem vagy mellettem, valahol máshol szenvedsz, s néha szétszakad a mellkasom ezen mélázva – de tudom, úgyis találkozunk a jövőben. Addig emlékszem rád – ím, a dementorok mesterkedése ez esetben nem ér semmit, túl erős a köztünk lévő kötelék, hogy a szerelmünk ilyen primitív, puritán módon elvesszen.
Nem múlik el nap, hogy ne idézzelek föl, ne képzeljem azt hosszasan, csókolózunk, szeretkezünk, nevetünk, ostoba bűbájokat szórunk egymásra. Nem múlik el óra, hogy el ne suttognám a sötétnek, hiányzol. Nem múlik el perc, hogy ne ismételgetném, kitartásunkat jutalmazza a Nagyúr, s ismét rálelhetünk egymásra és voltaképpen saját magunkra. Nem múlik el másodperc anélkül, hogy egyet verne a szívem – ez azt jelenti, szeretlek, hiszen érted dobban minden alkalommal.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)