Lángoló jövő írta: Leia Krux

[Kritikák - 12]

+++ betűméret ---


Lángokban állt az erdő. A Tiltott Rengeteg fáit a tűz nyaldosta, melyet az erdőben cikázó, eltévedt átkok fakasztottak. Bokroknak, fáknak, köveknek csapódtak a pusztító erővel bíró varázslatok. Akárcsak az erdőt, a Roxfortot is megviselte a fáradhatatlan ostromlás. Az iskola egyes falai leomlottak, felsőbb emeletei beszakadtak, az ezeréves épület mégis tartotta magát.
Tanárok és diákok harcoltak vállvetve a halálfaló tömeg ellen. Senkit nem kezeltek gyerekként. Mindenki tette a dolgát. Most még a híres Harry Pottert sem védelmezték annyira, mint régen. Hiszen lehet, hogy eljött a pillanat, mikor legyőzi a Sötét Nagyurat.
Egyre többen és többen jöttek ki a kastélyból, hogy segítsenek társaiknak. Voltak, akik a halálfalókhoz álltak. Nem csak a mardekárból, hanem a másik három ház tanulói közül is volt, aki Voldemort seregét erősítette. De Hermione Granger aki mezítláb és egy vékony hálóingben rohant végig a fél Roxforton – csak egyetlen személyt keresett.
Egy magas, szőke mardekárost, akit nem talált maga mellett az ágyban, mikor felébredt az első robbanásoktól. Kereste, kutatta a szemével mindenhol, de csak Harryt és Ront pillantotta meg a sokaságban, akik egyenlőre még biztonságban voltak, noha tudta, hogy ha csupán Capitulatus- t és néhány hasonló erősségű ártást használnak, akkor nem tudják sokáig védeni sem magukat, sem az iskolát. Hermione esze azt súgta, hogy neki is ott kellene lennie velük, és a hét év alatt megszerzett tudását az ő védelmükre kéne használnia, mégis képtelen volt odamenni hozzájuk. Rohant, ahogy csak bírt, pálcával a kezében, keresztül a tömegen. Hallotta, hogy valamelyik professzor a nevét kiabálja, de meg sem fordult. Csak futott tovább, kikerülve mindent és mindenkit, kétségbeesetten kutatott Draco után. Fájdalmasat dobbant a szíve, amikor meglátott egy halálfalót, kinek jellegzetes csuklyája alól szalmaszőke tincsek villantak ki. Könnyek öntötték el a szemét, mikor látta, hogy a halálfaló, felemeli a pálcáját, és egy fiatal diákra szegezi, aki annyira megijedt, hogy mozdulni sem bírt a látványtól, majd egy villanás… És a halálfaló, egy kámzsás alak átkától a földre hanyatlott. Hermione felsikkantott, már rohant is volna az összecsuklott alakhoz, ha ekkor nem ölelik át derekát erős karok.
Nem erőszakosan… dehogy, inkább kedvesen, marasztalóan. Hermione megfordult, majd szemben találta magát Draco Malfoy-jal.
- Draco – mondta ki sóhajtva a fiú nevét – Én… - majd mikor megérezte, hogy a fiú szorosan öleli, nem kezdett magyarázkodni, inkább elsírta magát.
Arcát a fiú mellkasába fúrta, s csak lassan csillapodtak érzelmei. Nem tudta máshogy kifejezni, menyire aggódott szerelméért. És nem csak azért, mert baja eshetett volna. Félt, hogy mégis enged apja leveleinek, s beáll halálfalónak. Retteget ettől a naptól, mert tudta, hogy képtelen lesz másképp viselkedni, ha nem együtt mennek harcba. Draco nyugtatóan simogatta a lány hátát. Tudta, szerelme miatta aggódott. Megértette őt. Épp meg akart szólalni, mikor észrevette a denevéreket, melyek a fejük fölött haladtak el vinnyogva, megijedve valamitől. Néhány, egyszerűen keresztül repült a lángoló tornyon, némelyik annyira alacsonyan szállt, hogy már-már agyon lehetett volna őket taposni. Az egyik kis, szürke példány megdermedt a levegőben és leesett. Draco hirtelen oldalra fordította a fejét. Valami megfoghatatlan hideg járta át a testét és ezzel egy időben, megmagyarázhatatlan borzongás futott végig a hátán, mikor a távolba nézve meglátta a több száznyi dementort, melyek az égboltot még sötétebbé színezték, mint amilyen valójában volt.
Hermione mindebből azonban semmit sem érzékelt. Ő másra figyelt fel, hallotta, vagy inkább érezte? Mindenesetre valaki felkelt mögüle a fűről. Félve fordult meg szerelme karjaiban, aki még mindig az eget pásztázta. Belenézett azokba a szürkéskék szemekbe, melyek teljesen olyan színűek voltak, mint Dracoé. A hófehér arc, a szőke haj, a gúnyos, undort tükröző mosoly, tipikus Malfoy vonás volt. Ám, míg Draco ezt igyekezett mindjobban eltűntetni arcáról, addig Luciusnak a védjegyévé vált. Most még hátborzongatóbb volt látni, mikor a férfi pálcát fog rá és saját fiára, felkészülve arra, hogy kimondja a halálos átkot, vagy valami annál is rosszabbat.
Karjait még szorosabban fonta Draco köré, Szemét behunyta egy pillanatra csak, hogy erőt gyűjtsön. Mikor kinyitotta, barna íriszei már nem tükröztek sem félelmet, sem gyűlöletet. Csupán bánatosan csillogtak.
Lucius Malfoy felemelte a pálcáját, pont akkor, amikor Draco észrevette őt. A férfi szorosan becsukta hideg szemeit, majd meglendítette pálcát, és kimondta a halálos átkot. A zöld fénycsóva a fiatalok felé repült, ám mielőtt elérte volna őket Hermione felsikított:
- Ne!

Hermione Granger nyögve ébredt fel rémálmából. Teste verítékben úszott, és hevesen lélegzett. Nem tudott szabadulni a rémképektől. Már napok óta ugyanez a rémálom gyötörte egyfolytában, ha nem álmaiban jelentek meg a képek előtte, akkor gondolataiban elevenedtek fel újra és újra.
Óvatosan kibújt ágyából, majd lábujjhegyen osont a fürdőbe. A csempének támaszkodott, s karjait összefonta mellkasán. Egy pillanatra behunyta szemeit, miközben fejét hátradöntötte. Megpróbált lehiggadni, hogy legalább tiszta fejjel gondolkodhasson.
Amikor először álmodta az összecsapást, még nem foglalkozott vele. Másodszorra viszont pont a Rend főhadiszállásán történt meg az eset ismét, és akkor hangosan kiáltozott valamit, így szerzett tudomást a dologról Dumbledore. Ezért volt kénytelen a hetedik évben visszavenni a Jóslástant, ami azt jelentette, hogy le kellett adnia a Számmisztikát. Megegyeztek Dumbledore-ral: Ő nem mondja el Harrynek és a többieknek a rémálmát, cserébe bejár Trelawney óráira, és megpróbálja nem úgy kioktatni, mint harmadikban.
Bár már több mint fél éve egyfolytában elviseli, sőt tanul is az óráira, még mindig ugyanúgy előjönnek az álmai. Trelawney meg inkább csak ront a dolgon azzal, hogy egyfolytában ?Hermione és rejtélyes szerelme? halálát jövendöli. Ennek köszönhetően csak kérdések érik Hermionét, megvilágosulás nem.
Lassan lecsúsztatta hátát a falon, s leült a kőre. Karjaival most felhúzott lábait ölelte át, s eltűnődött, hogy mikor legutóbb ült így, akkor még semmi baja sem volt. Illetve ez nem teljesen igaz, akkor az volt a legnagyobb problémája, hogy Draco igazán szereti-e őt? Azóta persze a fiú már sokszor bizonyította érzelmeit, így nem volt szükség több álmatlan éjszakára a fürdőben, de most mégis itt kötött ki, és lényegében megint Draco miatt. Nem akarta, hogy az álma beteljesüljön, hogy Lucius megölje mindkettőjüket. Már ezerszer végiggondolta az események folyamatát, és mindig arra jutott, hogy az álma figyelmeztetés.
- Lehet, hogy rosszul emlékszem, de nem azt beszéltük meg, hogyha megint rémálmod van, akkor felébresztesz? – kérdezte Draco Malfoy az ajtófélfának dőlve, kissé haragosan. – Vagy ennyire rossz a memóriám Miss Granger?
Hermione ránézett szerelmére és halványan elmosolyodott. Draco ellökte magát az ajtótól, s leült a lánnyal szembe törökülésben. A griffendéles félredöntött fejjel tanulmányozta kedvesét, majd megcirógatta annak fehér arcát.
- Nem akarlak elveszíteni – suttogta Hermione.
A fürdőszoba halvány hangulatvilágítása arcának ezernyi színt kölcsönzött, melyen így még jobban látszottak a kétségbeesett vonások.
– Nem akarom, hogy Harryék megtudják, hogy együtt vagyunk, mert még képesek valami butaságot csinálni, nem akarom, hogy Voldemort megtudja, hogy nem az Ő oldalán állsz, és végezetül nem akarom, hogy az apád idejöjjön és megöljön téged, és elveszítselek! Én csak, én csak annyit szeretnék, hogy együtt legyünk valahol távol a háborútól, messze az ellenségektől és a bajoktól. El akarom mondani végre mindenkinek, következmények nélkül, hogy Téged szeretlek. Harryék még azt se tudják, hogy nem alszom idestova fél éve a toronyban, mert a legnagyobb ellenségükkel töltöm minden éjszakámat, egy olyan szobában, amit véletlen találtunk, amikor Friccs elől menekültünk! És amit, mellesleg egy kurtizán portréja őriz! – mondta egyre hangosabban, és végül az utolsó mondatot már szinte üvöltötte.
Mély levegőt vett és összeszorította szemeit, mert nem akarta, hogy a dühödt, kétségbeesett zokogás kiszakadjon belőle. Hallotta, hogy Draco mély levegőt vesz, s egy pillanatra megijedt, hogy kedvese feláll, és otthagyja… De nem kellett aggódnia. A fiú csak annyira emelkedett meg, hogy Hermionét kényelmesen átölelhesse, s közben végigsimíthasson a haján.
- Szeretlek – suttogta. Ezt Draco nagyon ritkán mondta Hermionénak, de mikor mégis elhagyta ajkait ez a bűvös szó, akkor annak súlya volt. Méghozzá nem is kicsi. – Tudod jól, ahogy azt is, hogy sosem foglak elhagynia, úgyhogy te se gondolkodj ilyeneken kis boszorkányom, rendben? – fejezte be mosolyogva.
Hermione csak bólintott, és halványan elmosolyodott. Ezek szerint Draco tudta, hogy már az eszébe jutott, hogy ha szakítanak, akkor talán minden megoldódik. Örült, hogy nem kell megtennie azt, amitől a legjobban félt. Ha Draco szereti őt, akkor együtt mindent képesek lesznek legyőzni. Valahogy sikerülnie kell.
- Jesszus, nemsokára reggeli, és még gyakorolnom kell néhány RAVASZ átváltoztatást, mert különben McGalagony nagyon dühös lesz – jegyezte meg Hermione, s kibontakozott Draco öleléséből.
A fiú rosszallóan megcsóválta a fejét, majd ő is visszament a szobába, ahol Hermione már az ágyra dobálta az iskolai egyenruháját, melyet előző este a szekrénybe tett. Draco lemondóan sóhajtott egyet, majd szépen, komótosan levette a pizsamáját, és felvette az ingét, majd a nadrágját. Hermione rosszalló pillantását látva, felemelte az ágyról az imént odadobott pizsamát, összehajtogatta, és a szekrénybe tette, melyben néhány ruhájuk volt. Hermionén még csak a szoknyája volt, de egy pillanatig elmerült Draco tanulmányozásában, aki éppen a nyakkendője megkötésével bajlódott. Hermione elnevette magát.
- A tökéletes és félelmetes Draco Malfoynak ma valahogy nem megy a nyakkendőkötés?
- Nevetés helyett, akár segíthetnél is! – válaszolta Draco egy kicsit durcásan.
Hermione mosolyogva odament a fiúhoz, s a nyakkendő után nyúlt, hogy megkösse. Miután végzett a művelettel, gondosan igazgatni kezdte, hogy pedánsan álljon gazdáján, ám óhatatlanul is felnézett Dracora. A fiú égő tekintettel pásztázta a lány minden porcikáját, kiváltképp a kombinét, ami még mindig rajta volt. Óvatosan megfogta a lány kezét, így húzva magához még közelebb.
- Sokkal jobban szeretem, amikor kibontod – suttogta érzékien, majd ingerlően beleharapott a lány fülébe, s hagyta, hogy a frissen megkötött nyakkendő újra lekerüljön róla, és az ágy túloldalán kössön ki. Draco kezével végigsimította Hermione karját, és már nyúlt volna a szoknya zipzárjáért, amikor…
- Draco kérlek, ezt most ne – mondta Hermione. – Gyakorolnom kell a vizsgákra!
- De Hermione azt megteheted majd az órán is!
- Igen tudom, de megígértem McGalagonynak, hogy erre külön felkészülök – próbálkozott észérvekkel a lány, de nem volt túl nagy sikere Draconál. – Kérlek, érts meg! Majd este együtt leszünk, ígérem! – mondta pajkosan csillogó szemekkel, ami mintha egy kicsit a mardekárost is lehiggasztotta volna.
- Na jó. Legyen – egyezett bele unott képpel Draco. – De legközelebb nem szabadulsz ilyen könnyen – azzal bizonyítékképpen, olyan szenvedélyes csókot adott Hermionénak, hogy miután elszakadt a lánytól, Hermione még mindig csukott szemmel és résnyire nyitott ajkakkal állt.
Először az egyik, majd a másik szemét nyitotta ki, és látta, hogy Draco megpróbálja visszakötni a nyakkendőjét. Homlokráncolva tekergette ide-oda azt a szerencsétlen anyagot, míg végül megunva a dolgot, egyszerűen felkapta a talárját, és zsebre dugott kézzel elindult az ajtó felé, de Hermione elkapta a kezét, és megállásra késztette.
- Tévedtem. Mégsem olyan fontos – jelentette ki, majd lelökte a talárt a fiú válláról, és nyakát szorosan átölelve olyan szenvedélyesen csókolta Dracot, hogy amaz beleremegett, és csak egy kis késéssel jutott eszébe visszacsókolni.
Szenvedélyes párbajuknak csak Draco halk megszólalása vetett véget.
– Mondtam már, hogy imádom, amikor tévedsz?
Hermione pajkosan elmosolyodott, majd a szerelme nyakában lógó megkötetlen nyakkendő a földön végezte a talár mellett, amelyhez újabb és újabb ruhadarabok csatlakoztak.
Egy órával később, Hermione már a Roxfort földszinti részén volt.
- Hermione! Hermione várj már meg! – kiabált Ron a lány után, aki talárjával harcolva, táskájával bajlódva, könyvvel a kezében sietett az Átváltoztatástan terem felé – Hol voltál a reggelinél?
- Nem voltam éhes Ron, és még át kellett néznem ezt a könyvet, mert McGalagony megkért rá – válaszolt gyorsan Hermione, miközben még mindig a kifordult talárját próbálta meg megfordítani.
De a McGalagony terme előtti saroknál hirtelen megállt, így Ron majdnem belefutott.
– Áhh, nem hiszem el! – azzal Ronnak dobta a könyvet, aki úgy kapta csak el, hogy közben úgy nézett ki, mintha egy csúszós szappant szorongatott volna a kezében, majd ledobta a táskáját a földre, és lerángatta a talárját. – Nah végre – jegyezte meg elégedetten sóhajtva.
- Ööö Hermione, minden rendben van? – kérdezte Ron furcsálló szemekkel. – Nem mintha zavarna, de te sosem dobáltál semmit, és a blúzod is, olyan furcsa. Mintha nem gomboltad volna be a gombokat. – mondta tovább homlokráncolva.
- Ron, kész csoda, hogy észrevetted! – jegyezte meg pirulva Hermione – Amikor legutóbb valami ?furcsa? volt rajtam, akkor két hét után jöttél rá, hogy azért nem vagyok olyan, mint régen, mert egyenes a hajam. És egyébként is, ezt úgy mondod, mintha félmeztelenül állnék itt, pedig két gomb nem a világ! – azzal felkapta a talárt és a táskáját, majd ment tovább a terem felé, amely előtt már ott csoportosultak a griffendéles és mardekáros hetedikesek.
Ron magában fintorokat vágott. Egy fél éve még, ha nem állt tökéletesen a nyakkendője, akkor leállt igazgatni, most meg, most meg nincs is rajta?
– Tudod, hogy nem túl jó a megfigyelőképességem! – mondta karba tett kézzel.
Vagyis tette volna, ha Hermione mázsás könyve nem lett volna a kezében. Inkább a lány után indult, aki már vissza is vette a talárját és a táskáját
– Amúgy is, mi bajod van ma? Vagy úgy általában. Olyan furcsa vagy mostanság – jegyezte meg a vörös hajú Griffendéles.
- Jajj Ron, semmi bajom sincs. Csak tudod, ma vesszük az emberi transzformációt, és megígértem…
- McGalagonynak, hogy felkészülsz az órára abból a könyvből, amit neked adott, igen tudom, és is ott voltam a tegnapi órán – motyogta kicsit sértetten Ron – De én úgy általában kérdezem. Például a nyakkendőd sincs rajtad – folytatta a lány elemzését, s közben azt sem vette észre, hogy Draco és fogdmegjei az ajtóval szembeni falnak támaszkodva figyelik őket. - És a múltkor egy hétig volt rajtad sál, pedig már meleg volt akkor – mondta pislogva, és homlokráncolva.
Látszott, hogy tényleg nagyon gondolkozik.
- Mondtam, hogy meg voltam fázva egy kicsit. A nyakkendőm pedig, azért nincs rajtam, mert tudod, a manók… tudod, amikor kitettem a manó sapkákat… nos most a nyakkendőmet is odatettem, és biztosan elvitték! Igen, igen elvitték a manók… - zavartan a füle mögé tűrte barna haját.
Idegesen körbepillantott, s látta, hogy a három mardekáros gonosz tekintettel őket nézegeti. Szőke szerelme arcán egy kis vidámságot is felfedezett, bár látszott, hogy küzd ellene.
– Áhh, Harry de jó, hogy megjöttél! Ron már nem hagyott békén. Remélem, hogy a mágia történet házi dolgozatodat is ilyen érdeklődéssel írtad – fordult vissza vörös barátjához számon kérő hangon.
- Öhm, hát igazából eljutottam valameddig, de aztán elkezdődött a kviddics edzés, és hát nem teljesen tudtam befejezni… És arra gondoltam, hogy hátha segítenél nekem egy kicsit – nézett rá kitáguló szemekkel – Kérlek Mio! Legközelebb megírom, ígérem! – esdekelt tovább.
- Jó, jó… De ha legközelebb nem lesz kész Ron, akkor azt csinálsz majd, amit akarsz, mert nem fogom odaadni az enyémet!
- Mondd csak Hermione, minden rendben van? – kérdezte Harry smaragd szemeit végigfutatva rajta - Olyan furcsa vagy most, az inged…
- Áhhh, kész! – fogta meg Hermione a homlokát, majd cuccát felkapva, dühösen becsörtetett a terembe, amit McGalagony az imént nyitott ki.
A fiúk egymásra néztek, vállat vontak, és követték a lányt.
- Mi van Weasley? Feltűnt, hogy Granger már nem olyan, hmm… Grangeres? – kérdezte egy unott, vontatott hang a fiúk háta mögött. Ron és Harry egyszerre álltak meg a két legutolsó pad között. Hallatták, hogy Crak és Monstro is Malfoyjal nevet, így feléjük fordultak – Olyan vakok vagytok, hogy csak na – röhögtek tovább.
- Fogd be Malfoy! – szólt rá Ron – Úgy beszélsz, mintha érdekelne Hermione. Az, hogy Parkinson szívja a nyakadat már nem elég? – vágott vissza gúnyosan.
Draco szemei kitágultak, mikor Weasley háta mögött egy puffanást hallott. - Csak nem irigykedsz Weasley? – közben elnézett Harry válla fölött, és pontosan azt látta, amitől a legjobban tartott: Hermione lábai előtt terült el a vaskos átváltoztatástan könyv, amit tegnap óta cipelt magával, karjait, pedig keresztbe fonva mellei előtt dühös tekintettel méregette őt.
- Eszembe sincs, Malfoy – jött a felelet, bár Ron arca olyan színűvé változott, mint a haja. – Tudod, félnék, hogy elkapom Parkinsontól a veszettséget.
- Meg tudlak érteni – dünnyögte az orra alatt Draco, de mikor látta, hogy Potter szeme megvillan, újra visszavette hideg arcát, miközben egyszer-kétszer akaratlanul is Hermionéra nézett.
Visszavágni már nem volt ideje, mert McGalagony hangja csapott szét köztük.
- Mr. Malfoy, Mr. Potter, Mr. Weasley, ha kérhetném, üljenek a helyükre – szólt szigorúan a katedráról pálcával a kezében. – Elkezdeném az órát – mindhárom fiú kelletlenül bár, de a helyükre vonultak. – Most, hogy már mindannyiuk figyelmét élvezem – itt szúrósan a három diákra pillantott –, ideje, hogy elkezdjünk foglalkozni az emberi transzformációval. Biztosan emlékeznek Viktor Krumra, aki a három évvel ezelőtt megrendezett Trimágus Tusán a Durmstrang bajnoka volt. Mint láthatták, Mr. Krum, a második próbán azzal próbálkozott, hogy saját magát transzformálja át, egy cápává. Nos, bár a varázslat teljességgel tökéletlen volt, Miss. Grangert így is sikerült megmentenie. Ugyanakkor Mr. Krum járhatott volna rosszul is. A transzformálás nagyon nehéz varázslat, és sokan vannak, akik nem képesek rá. Állatokat, és tárgyakat már tudnak átváltoztatni – hallatszott, ahogy Crak és Monstro bamba fejjel röhög a hátsó sorban. – Legalábbis valamennyien – nézett szúrósan a két mardekárosra – Miss. Granger, kérem, legyen segítségemre a következő bemutatónál – nézett az első sorban ülő lányra.
Hermione felállt a padból, majd McGalagony elé lépett, és várt. Szemét lehunyta egy pillanatra, de tudta, semmi félnivalója sincs a professzortól, hisz kiváló boszorkány.
McGalagony meglendítette a pálcáját, egy fekvő nyolcast írt le vele Hermione arca előtt, majd kettőt pöccintve felé kimondta a varázslatot – Prometo Homo Canis! – és Hermione először zsugorodni kezdett, majd szép lassan átalakult kutyává. Egy méltóságteljes, fekete újfullandi kutya állt ott, ahol pár másodperccel azelőtt még Hermione volt.
Gyönyörű fekete szemeit végigfuttatta a diák döbbent arcán, de egy pillanatra elidőzött Dracoén.
Szemeit mélyen belefúrta a mardekáros szürke íriszébe, és a fiú tudta, hogy villámokat szór rá. Amint Hermione elfordította a tekintetét, McGalagony professzor visszaváltoztatta újra emberré.
- Köszönöm Miss Granger. A helyére mehet. Holnapra nézzék át a könyv, e varázslatra vonatkozó 13 oldalát, és hétfőre kérek egy másfél tekercses házi dolgozatot az emberi transzformáció veszélyeiről, hatásairól. Most pedig változtassák át az asztalukon lévő patkányt kutyává. Ha lehet, akkor tacskóvá – azzal elkezdett járkálni a padsoroknál, és nézte, kinek milyen tacskót sikerül varázsolnia. Vagy legalább egy kutyát, de, nem túl sok embernek sikerült:
Ronnak a patkánya csak még nagyobb lett, amit Harry egy buldoggá varázsolt át, Neville-nek egy egere lett, Craknak és Monstrónak pedig színjátszó lett a patkánya. Egyedül Draco és Hermione patkánya lett tacskó. A Mardekárosé fekete, míg a lányé szép, sötétbarna. McGalagony 10-10 ponttal jutalmazta a házaikat.
- Legalább ma már nem találkozunk a mardekárosokkal – sóhajtott egyet Ron, miután kiléptek az átváltoztatástan teremből.
- Hogy hogy? – kapta fel zavartan a fejét Hermione.
Még mindig Ron bugyuta megjegyzése járt a fejében, Draco kiszívott nyakáról. Vajon tényleg…? De nem tudta befejezni gondolatait, mert valami mindig megakadályozta benne.
- Kitekerem a nyakát, abban biztos lehet – motyogta maga elé, amint a blúzát gombolta be.
- Kiét? – kérdezte Ron érdeklődve.
- Mit kiét?? – értetlenkedett Hermione
- Hát kinek a nyakát akarod kitekerni? Az előbb azt mondtad – válaszolta Ron
- Ja, senkiét, azt csak úgy mondtam!
- De Hermione…
- Jajj Ron, ne fárassz már te is! – mondta dühösen Hermione, s előre vágtatott a többi Griffendéleshez.
- Most meg mit mondtam? – kérdezte megállva Ron Harrytől.
- Tőlem ne kérdezd – vonta meg a vállát. – Mindig más miatt olyan amilyen. Ha meg olyan amilyen, akkor is másmilyen – mondta nagy bölcsen, és ő is követte társukat a mágiatörténet terembe.
- Mi van? – ráncolta a homlokát Ron. – Áhh, sosem fogom megérteni a nőket. A lányokat, pedig végképp nem – rázta lemondóan a fejét. – Hé, Harry várj már meg!

***

Már este, fél kilenc múlt, és Hermione még mindig a földön ülve tanult. Pontosabban csak akkor költözött le oda, mikor Draco lekergette az ágyról.
A Mardekáros fiú nem nézte jó szemmel, hogy kedvese az ágyon fekve bújja a bájitaltankönyvét, ezért csak nézte, az ágy másik végéből, majd mikor már csikizte is Hermione talpát, akkor a lány megelégelte a dolgot, s leült a szék mellé tanulni. Mikor Draco látta, hogy most nem nagyon fog sikerülni becserkésznie Hermionét, sértődötten kivonult a szobájukból, jelezve, hogy ez nagyon nem tetszik neki.
- Most már bejöhetek? – kérdezte Draco becsukva maga utána a kurtizán, ember nagyságú portréját.
- Eddig is bejöhettél volna – felelte Hermione. – Nem mondtam, hogy menj el – vont vállat, de a világért sem pillantott volna fel a könyvéből. – Te mentél ki.
- Óhh! Persze. De most már befejezted? – kérdezte Draco fintorogva és közben az ágy oszlopának támaszkodott.
Szőke tincsei a szemébe lógtak, iskolai talárja már nem volt rajta, csak az ing és a nadrág. A nyakkendője meglazítva lógott a nyakában. Átható tekintettel nézte Hermionét, aki törökülésben olvasott.
A barna szobában az a pár gyertya, ami égett, csak hangulatvilágítást adott.
- Nem.
- Értem – reagált durcásan Draco, aki karba tett kézzel dühösen mustrálta a Hermione előtti könyvet. – Lassan több időt töltesz a könyvvel, mint velem! – tört ki végül. – Mindig is te voltál a legjobb, te is leszel, úgyhogy velem is lehetnél végre legalább fele annyit, mint azzal a könyvvel. Lassan már Potterék is hiányolni fognak.
- Csak nem érdekel, hogy Harryék mit fognak érezni? – még mindig nem nézett Dracora, bár nagyon szeretett volna, de ahhoz, hogy végre befejezze a tanulást, szüksége van Dracora, és hogy ezt elérje, elviseli ezt a kis szenvedést.
- Neem, dehogy! – borzongott meg, mintha már a gondolattól is a hideg rázná. – Csupán arra akartam rámutatni, hogy már velük is kevesebbet vagy. Bár biztosan többet, mint velem.
- Jajj Draco! Ne haragudj! Azt szeretnéd, hogy végre befejezzem igaz? – kérdezte nagyon is átlátszóan, de Dracot most cserbenhagyta Mardekáros észjárása.
- Hát persze! - lökte el magát az ágytámlától – Ideje lenne.
- Akkor segítesz nekem egy kicsit? – nézett rá végre a lány.
Barna szemei csak úgy szikráztak a félhomályban
- Igen – vágta rá Draco.
- Rendben - sóhajtott Hermione. Feltérdelt, és merően nézte még egy ideig a könyvet. Motyogott valamit, majd Dracora nézett. – Állj elém – utasította, és megvárta, míg a fiú várakozóan megállt előtte.
- Mit is fogsz csinálni? – kérdezte Draco, miközben próbált fejjel lefelé belelesni a könyvbe.
Hermione a fiúra nézett, majd lassan egy szép, fekvő nyolcast kezdett rajzolni a pálcájával.
– Tudod, hétfőre kell McGalagonynak a házi dolgozat, de holnap után már biztosan gyakorolni is fogjuk a transzformálást – a fiún látszott, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot –, úgyhogy, muszáj most megtanulnom, hogy holnap legyen időm rád, és Harryékre is.
- De Hermione… - kiszáradt szájjal próbált tiltakozni, de az iskola legokosabb Griffendélese kimondta a varázslatot.
- Prometo Homo Caneo musculus! – mondta ki a pöccintések után.
Draco teste megrázkódott, majd zsugorodni és halványodni kezdett. Hermione csillogó tekintettel és érdeklődve figyelte szerelme miként alakul át… fehér egérré.
- Igen! – kiáltotta boldogan – Sikerült! Jaj Draco annyira örülök! Köszönöm! – azzal továbblapozott a könyvben, és keresni kezdte az ellen-varázslatot.
Azért egy oldalpillantást vetett a mardekárosra, és jobban megvizsgálta.
– Érdekes, a szemed szürke maradt – jegyezte meg mosolyogva, s hagyta az egér a talárján rohangáljon fel, s alá, míg meg nem unja. Aztán mikor feladta, csendesen várta, hogy Hermione megtalálja a megfelelő igézetet.
– Megvan! – kettőt pöccintett a pálcával, majd egy álló nyolcast rajzolt. – Finite Transzfer! – és egy kis rázkódás után újra a szőke hajú Mardekáros állt előtte, igaz, talán egy kissé ziláltabban. – Draco sikerült! – nem hagyta, hogy leszidja, inkább a nyakába vetette magát – Féltem, hogy nem fog menni.
- És miért engem kellett használnod kísérleti alanynak? – kérdezte homlokráncolva, lenyelve mérgét.
Igazából azért a pár percért kárpótolta kedvese boldogsága. No de ezt azért nem vallhatta be neki…!
- Háát, nem is tudom – pirult el a lány. – Csak, csak úgy – nem merte volna bevallani neki, hogy csak kíváncsi volt rá.
Hiszen görényként már látta…
- Na jó. Inkább nem is akarom tudni – rázta meg szőke tincseit. – Zsong a fejem. Feküdjünk le - javasolta, és már gombolta is ki az ingét. – Vagy esetleg a mai estét is tanulással szeretnéd tölteni, mint tegnap előtt? – reménykedett, hogy nem igen lesz a válasz. Nagyon nem örült volna most az igennek.
- Nem – mosolyodott el Hermione – Eszemben sincs! – azzal kigombolta a blúzát, és már dobta is le magáról a bordó bársonyszékre.
- Még jó! Legalább annyit megérdemlek ennyi próba után, hogy ma velem aludj el, és ne a könyvtárban tanulj, míg én már ülve elalszom itt benn – kezdte, miközben vetkőzött.
Érezte, ahogy Hermione hátulról hozzá simul, és megcsókolja a nyakát. Jóleső borzongás futott végig a gerincén.
Szerelme felé fordult, s karjaiba zárta. Egymást ringatták.
Hermione remélte, hogy ma könnyebb éjszakája lesz, és nem lesz megint ugyanaz a rémálma. De lehet, hogy ez csak egy hiú ábránd. Lehet, hogy ennek így kell történnie. Nem tudta. Csak annyiban volt biztos, hogy ezt a pillanatot semmiért a világon nem cserélné el. Ezt a meghittséget, amit most Draco Malfoy karjaiban érzett.
A éjszaka csak még sötétebb lett, mire a két fiatal befészkelte magát a hatalmas ágyba. Draco védelmezően ölelte magához Hermionét. Egy olyan öleléssel, melyről még az átkok is lecsapódnának. Mielőtt a lány még elszenderedett volna, utolsó gondolata az volt, hogy talán ma nem lesz rémálma, vagy hogy a jövő mégsem lesz olyan lángokkal teli, mint amilyennek ő azt álmodja.
A hold besütött a szobába, megvilágítva ezzel Hermione arcát, melyen az izzadságcseppek úgy folytak végig, mintha egy égő torony mellet állt volna.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)