A levél írta: Endra

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Drága, Draco

Emlékszel, mikor azt kérted, hogy meséljek neked? Nos, most megteszem. Átvertelek, így megérdemled, hogy legalább megmagyarázzam, elbúcsúzzak Tőled. Arra voltál kíváncsi, hogy mikor kezdődött. Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy nem vagyok vele tisztában.

A Végső Csata – ahogy mindenki hívja – számomra is a halált jelentette. Ott, akkor belőlem is kiveszett valami, nem volt már miért élnem. Körülöttem mindenki boldog volt. Már-már undorodtam tőlük, amiért képesek voltak örülni. Ujjongtak, hogy Voldemortnak vége, de bennem nem volt más csak a gyász.

Gyűlöltem magam, amiért mindenki, akit valaha szerettem, meghalt, én pedig életben maradtam. A csatát követő temetések, újjáépítések... egyszerűen mind-mind arra volt jó, hogy éreztessék velem, mennyi mindent elvesztettem. Hetekre bezárkóztam, és senkivel sem akartam találkozni.

Két hónappal a csata után Kingsley megkeresett, hogy álljak be az aurorok közé. Igent mondtam, hiszen ez volt az álmom. Próbáltam összeszedni magam, hogy ne gondolják azt, hogy gyenge vagyok. Nem volt szükségem szánalomra. Épp elég volt az, amit a riporterek műveltek. Gyűlöltem őket, mert minden egyes újság címlapján az én nevem volt olvasható. Undorodtam még a gondolatától is, hogy hősnek lettem kikiáltva. Nem volt egy olyan ember sem körülöttem, aki azért akart volna beszélni velem, mert érdekelte, hogy hogy vagyok. Ez alól talán Hermione volt az egyetlen kivétel, de ő visszament a Roxfortba, így teljesen magamra maradtam.

Mikor elkezdtem dolgozni semmi más nem érdekelt csak az, hogy elkapjam az összes szökött halálfalót. Közben elkezdődtek a tárgyalások is. Gondolom, emlékszel még rá, mikor összefutottunk a Minisztériumban. Láttam rajtad, hogy félsz, mert nem tudtad, hogy mire számíthatsz tőlem, de én már akkor eldöntöttem, hogy szabad leszel. Az volt az első alkalom, hogy kihasználtam a hírnevem adta előnyöket. Magam sem értem miért, de nem akartam, hogy az Azkabanban végezd. Nem érdemelted volna meg. Így visszagondolva, talán Piton miatt tettem. Ő szerette volna, ha te megmenekülsz, ha nem szenveded el mindazt, amit neki kellett. Tartoztam annyival neki, hogy megvédem azt, akit szeretett. Melléd álltam, téged pedig felmentettek.

Kingsley egyetlen kikötése az volt, hogy el kellett végezned az iskolát és be kellett állnod aurornak. Te pedig megtetted. Nem örültem neki, de mellém helyezett. Az első hónapok borzasztóak voltak. Gyűlöltelek, amiért te olyan könnyen vetted az akadályokat, én meg szépen lassan belülről sorvadtam el.

Ginny elhagyott, és nem volt senki, aki mellettem állt volna. Nem volt senki, aki segített volna, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. Szánalmas, nem?

Emlékszem három hónapja dolgoztunk már együtt, mikor riasztottak minket egy támadáshoz. Te megsérültél – miattam –, én pedig elmentem leinni magam. Dühös voltam, amiért megmentetted az életem. Nekem szánták az átkot, de te valamiért elém ugrottál. Akkor még nem értettem.

Aznap este találkoztam először Blaise-zel. Abban a bárban dolgozott, ahová betértem. Nem mondta, de láthatta rajtam, hogy magam alatt vagyok, mert kérés nélkül is hozta egymás után az italokat. Zárás után nem dobott ki, csak leült mellém és várt, én pedig elkezdtem beszélni. Vártam, hogy majd nevetni kezd, kigúnyol, amiért ilyen gyengének lát, de nem tette. Helyette megragadta a karom, és hazavitt. Másnap reggel a lakásán ébredtem, de meg sem vártam, hogy felébredjen, eljöttem tőle.

Két napig gondolkodtam, hogy mi történhetett akkor éjjel, de nem emlékeztem rá. Te még mindig a Mungóban voltál, így a következő napok délutánjait melletted töltöttem. Attól a naptól fogva esténként ugyanabba a bárba mentem, és Blaise-zel töltöttem az éjszakákat. Egyre többet és többet ittunk, majd előkerült az első tabletta.

Nem tiltakoztam, bíztam Zambiniben. Tudtam, hogy az ital már kevés, hogy elfeledtesse velem, hogy milyen szánalmas életem van. Blaise megértő társnak bizonyult, és hálás voltam neki, amiért – még ha csak pár órára is –, de elfeledtetett velem mindent. Napról napra egyre jobban a tabletták bűvkörébe kerültem.

A nappalaim azzal teltek, hogy az estét vártam. Az estét, amelyek a megváltást jelentették. Olyan gyorsan váltam függővé, hogy magam sem tudnám megmondani, hogy mikor is történt. Sóvárogva vártam, hogy a bárba mehessek, vagy épp Blaise jöjjön hozzám.

Téged két héttel később kiengedtek, másnap pedig visszajöttél dolgozni. Olyan voltál, mint mindig: hűvös, távolságtartó és hallgatag. Nem sokat beszélgettünk, és ha mégis, az többnyire a munkáról szólt. Egyikünk sem avatkozott bele a másik magánéletébe. Egyik nap azonban felvetetted, hogy igyunk meg valamit munka után, én pedig belementem.

A szokásos helyemre vittelek, mert szükségem volt a Blaise által kínált élvezetekre. Kellemes este volt, beszélgettünk és ittunk; egyre többet. Láttam rajtad, hogy neheztelsz Zambinire, de nem érdekelt. Blaise is dühös volt, amiért nem vele foglalkoztam, de megígértem neki, hogy másnap kárpótolni fogom, így békén hagyott minket. Akkor este az én lakásomon kötöttünk ki, ahol úgy estünk egymásnak, mintha az teljesen természetes lett volna. Annyira kívántalak, mint előtte még soha senkit, te pedig mindent megadtál, amire szükségem volt.

Reggel azonban nélküled ébredtem. Úgy tűntél el, mintha az éjszaka csak egy álom lett volna. Én pedig ahelyett, hogy magyarázatot követeltem volna, elhittem, hogy valóban minden csak az volt. Így nem éreztem a hiányt, a fájdalmat. Könnyebb volt elnyomni az érzéseimet, mintsem behódolni nekik. Te látszólag nem akartál beszélni róla, én pedig nem erőltettem. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Továbbra is együtt dolgoztunk. Az egész napot veled töltöttem, este pedig Blaise-hez mentem, aki minden egyes alkalom után, egyre erősebb drogokkal állt elő.

Eleinte ódzkodtam tőle, de nem volt nehéz rábeszélnie. A bárnak volt egy külön helyisége, amelyet csak a kiválasztottak használhattak, és Blaise örömmel vezetett bele az éjszakai élet eme rejtelmeibe. Nem voltunk sokan, csak néhány hasonló korú fiatal. Gondolom, Blaise barátai lehettek. Alíg bírtam kivárni, hogy megkapjam a saját adagom.

Blaise nem spórolt a mennyiséggel, biztosítottam róla, hogy a pénz nem akadály. Mindig megszerezte azt, amire éppen szükségem volt. Mivel ő már tapasztaltabb volt nálam, így mindig vigyázott, hogy ne essünk túlzásba.

Csak annyit adott, amennyitől eljuthattam a saját kis világomba. Vágytam arra az ürességre, arra az önfeledt érzésre, amit az az apró pirula adhatott. Hogy fokozzuk a hatást; rendszeresen ittunk mellé. Élveztem, hogy megfeledkezhetek mindenről, hogy nem voltak elvárások, csak Blaise és én. Ne érts félre; nem szerettem, ahogy ő sem engem. Pusztán kölcsönösen használtuk egymást. Nekem nem volt senkim, és nem is vágytam rá, hogy szerelmes legyek. Blaise csupán arra kellett, hogy kielégíthessem a testi szükségleteimet, amire ő örömmel vállalkozott.

A veled való kapcsolatom továbbra sem változott semmit. Talán nem is akartam, hogy változzon. Érdekeltél, vonzódtam hozzád, de tudatosan zártam ki minden érzelmet, ami kicsit is komolyabb volt. Nem akartam, hogy beléd szeressek. Sokszor lelketlen voltam veled, tudom. Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amelyeket még én sem hittem el, de azt akartam, hogy te is olyan érdektelen legyél irántam, mint mindenki más.

Szükségem volt arra, hogy ne szeress, mert az állandó önmarcangolás volt az egyetlen, ami miatt még életben voltam. Annyira hozzászoktam már az önsajnálathoz, hogy nélküle üres voltam. Az esti tivornyákat is csak ezzel tudtam magyarázni. Nem akartam leszokni sem az italról, sem a drogokról.

Napközben persze úgy viselkedtem, mint mindenki más. Én voltam a makulátlan Hős, a gyerekek példaképe. Még Kingsley is azt hangoztatta, hogy legyek tökéletes, hiszen a Megmentőnek jó példát kell mutatnia. Én pedig megtettem. Minden ellenkezés nélkül játszottam el, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet élek. Egy év alatt a legjobb auror lettem, te pedig továbbra is a társam. Nem engedtelek közel magamhoz, pedig tudtam, hogy akarsz engem. Én is vágytam rád, de képtelen voltam elhinni, hogy te nem a Hőst látod bennem, a Megmentőt, aki elintézte, hogy ne az Azkabanba éld le az életed.

Annyit csalódtam az emberekben, hogy biztos voltam benne; engem senki nem akarhat azért, aki vagyok. Csupán egy álomkép volt, ami néha fel-fel villant, hogy te más lennél. Egy ilyen miatt pedig nem akartam feladni a Blaise által nyújtott mámort. Szükségem volt rá minden éjszaka, hogy a nappalra magamra aggatott álarcomat levehessem. Őt nem érdekelte, hogy én ki vagyok. Neki egyszerűen Harry voltam, akivel megoszthatta az ágyát, még ha csak titokban is.

Aztán egy nap valami megváltozott. Blaise azt akarta, hogy költözzek hozzá, de nekem eszemben sem volt. Megfenyegetett, hogy ha nem teszem, akkor kitálal mindenkinek. Elmondja, hogy az imádott kis Hősük, milyen erkölcstelen életet él.

Felbosszantott, akkor már pár tablettát is beszedtünk, ami meg is tette a hatását. Megütöttem, de ő nem védekezett. Nem is értettem először, hogy miért, aztán rájöttem. Blaise annyira kiütötte magát, hogy egyszerűen elájult, én meg nem tudtam mást tenni, mint nevetni rajta. Tudom mit gondolsz, a helyzet korántsem volt ilyen vicces, de akkor így éreztem. Egyszerűen lefektettem az ágyába, majd otthagytam. Eltelt egy újabb hónap, és minden ment a megszokott mederben. Továbbra is minden este Blaise-nél voltam, és ő többet nem vetette fel az ötletét, de láttam rajta, hogy valami megváltozott.

Egyre kevesebbszer nyúlt a drogokhoz, és engem is próbált lebeszélni róla, de nem hallgattam rá. Csak nevettem rajta, nem is tudom, hogy mit gondoltam akkor. Sokat beszélgettük, igaz a legtöbb esetben másnapra el is felejtettem, hogy miről volt szó. A témánk szinte mindig ugyanaz volt: Te. Magam sem értettem miért, de bármiről is kezdtünk beszélni mindig nálad lyukadtunk ki.

Gyakran ő terelte feléd a szót, ami nagyon bosszantott. Blaise állandóan azzal cukkolt, hogy beléd szerettem, én pedig tagadtam. Tagadtam, mert nem akartam, hogy igaz legyen. Jobb szerettem volna, ha inkább Blaise az, akihez ilyen érzelmek kötnek. Most biztos azt kérdezed, hogy miért?

Egyszerű rá a magyarázat: féltem. Féltem attól, hogy ha rájössz milyen életem van, akkor megundorodsz tőlem. Egy elcseszett, szánalmas életem volt, amelyben az egyetlen biztos pontot Blaise jelentette, egy drogos, egy díler. A munkánk során számtalan ilyet lekapcsoltunk. Láttam, hogy mennyire gyűlölöd az ilyen embereket. Én pedig képmutató voltam. Osztottam a véleményed, holott én is megtettem ugyanazokat a dolgokat. Aztán az egyik komolyabb esetünk után te újra felvetetted, hogy igyunk meg valamit.

Nem akartam, de belementem. Tudtam, hogy nem bírod azt a helyet, mégis eljöttél velem abba a bárba, ahol Blaise dolgozott. Meglepődtem, mikor az volt az első dolgod, hogy félrevontad Zambinit. Kíváncsi voltam, hogy mit beszélgettek, de nem kérdeztem rá. Úgy gondoltam, hogy majd éjjel kiszedem Blaise-ből, de hiba csúszott a számításaimba, mikor Blaise odajött hozzám, és halkan a fülembe súgta, hogy ennyi volt. Dühös lettem. Tudtam, hogy te beszélted tele valamivel a fejét.

Gondolom, emlékszel még rá, hogy milyen patáliát rendeztem. Nem az bántott, hogy elveszíthetem Blaise-t, az cseppet sem érdekelt. Az bosszantott, hogy kiszakadok a megszokott nyomorult életemből. Nem akartam lemondani a drogok nyújtotta kábulatról. Végig higgadt voltál. Úgy hallgattál, mintha csak egy hisztis kis gyerek lettem volna, akit megfosztottak a játékától. Aztán megragadtad a karom, és hoppanáltál velem.

A lakásodra vittél, hogy aztán az ágyra lökve, nyugodtan előadhasd a mondanivalódat. Úgy beszéltél, mintha az egész csak egy szürreális álom lenne. Nem kiabáltál, nem volt rá szükséged. Az évek alatt beléd nevelt józan gondolkodásod elég volt, hogy a frászt hozd mindenkire. Nem értettelek, talán nem is akartalak megérteni.

Elmondtad, hogy már hetek óta tisztában vagy vele, hogy mit művelek. Minden este követtél, de nem tudtál lépni. Bevallottad, hogy már jóval azelőtt szerelmes lettél belém, mielőtt lefeküdtünk egymással.. Addig is tisztában voltam vele, de hallani tőled... annyira más volt. Megrendítő. Nem akartam tudomást venni róla, mert tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozhat neked az, hogy ilyennek látsz. Nem kellett mondanod, láttam a szemedben, hogy mit érzel.

Fel sem fogtam igazán, hogy mit beszéltél. Csak a hangodra figyeltem, amely akkor olyan megnyugtatóan hatott. Kérted, hogy változtassak, hogy vegyek erőt magamon és fordítsak hátat addigi életemnek. Volt olyan pillanat, mikor elhittem, hogy érted eldobnék mindent. Csupán ki kellett volna mondanom, hogy segítségre szorulok, de nem tettem meg. Soha nem tudtam segítséget kérni, holott nagyon is tisztában voltam vele, hogy bajban vagyok. Tudtam, hogy ha ezt folytatom, akkor mindent elveszítek, de akkor ezt nem éreztem.

Aznap éjszaka veled maradtam. Beszélgettünk úgy, mint azelőtt soha. Kérted, hogy meséljek neked, hogy mondjam el, miért tettem. Én pedig megtettem, de szándékosan kihagytam egy-két dolgot. Szépítettem, hogy ne okozzak neked fájdalmat. Csak annyit mondtam el, amennyit feltétlenül szükségesnek tartottam. Nem beszéltem a Blaise-zel való kapcsolatomról, ahogy arról sem, hogy mennyit jelentesz nekem.

A következő napokra szabadságot kértél mindkettőnknek, és nem engedted, hogy elhagyjam a házat. Őszinte leszek veled: borzalmas napok voltak. Ne érts félre, élveztem, hogy veled lehettem, de megőrjített, hogy nem tehettem azt, amit akartam. A sóvárgás az alkohol és drog után teljesen elvette az eszem. Rettenetesen éreztem magam, elviselhetetlenné vált az erős szorítás a mellkasomban, ami azzal fenyegetett, hogy megfulladok. Egy hét, ennyi volt, amit bírtam. Szörnyen dühös voltam magamra, amiért nem könnyítettem meg a dolgodat, sőt, ha lehet elviselhetetlenebb voltam, mint valaha.

Nem akartam küzdeni, elegem volt abból, hogy állandóan harcoljak valami ellen. El akartam felejteni mindent; Téged, az állítólagos barátaimat, az életemet, Blaise-t, de még az egész világot is. Mégis küzdöttem; veled. Emlékszem, a hetedik napon sikerült kijátszanom téged, és Blaise-hez menekültem. Meglepődött ugyan, hogy beállítottam hozzá, de nem kérdezett.

Megfenyegettem, hogy ha nem ad valamit, akkor nagyon rosszul jár. Bele se merek gondolni, hogy mit tettem volna vele, ha megtagadja. Nem tette, helyette megkaptam mindent, amire akkor vágytam. Bevallom, nem emlékszem tisztán az azt követő órákra. Csak homályos emlékeim vannak, hogy megjelentél a lakásban. Dühös voltál, soha nem hallottalak ordítani, de akkor teljesen kikeltél magadból. Veszekedtél Blaise-zel és velem is. Annyira felidegesítettél, hogy elővettem a pálcámat. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ott feküdtél a nappali padlóján. Minden tiszta vér volt körülötted. Blaise rettenetesen megrémült, de nem mert veled hoppanálni. Engem pedig a hányinger kerülgetett. A fejem lüktetett, ahogy a vér az ereimben dübörgött. Nem bírtam ott maradni, még hallottam, ahogy Blaise segítséget kér valakitől, majd eltűntem onnan. Másnap az újságokból értesültem arról, hogy mi történt veled. Szerencsére nem volt komoly a sérülésed, de így is elég rossz állapotban voltál.

Nem mentem se haza, se dolgozni. Blaise nem adott fel, kitalált valami elvetemült sztorit egy betörésről, amit másnap te is megerősítettél. Én pedig rosszabbul éreztem magam, mint valaha. Egyik lebujból a másikba mentem. Önző voltam, egy egoista idióta, mert akkor is csak magamat sajnáltattam. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ártottam valakinek. Valakinek, akit állítólag szerettem. Ez végleg megpecsételte a sorsomat, amit már képtelen voltam irányítani. A tudat, hogy majdnem megöltelek olyan mélységbe taszított, amiből már nem is akartam kimászni.

És hogy most mit érzek? Csak az ürességet. Kihunyt bennem az az apró szikra is, ami éveken át életben tartott, mikor még Voldemort ellen kellett küzdenem. Akkor harcoltam, hogy élhessek. De most? Feladtam. Nincs már meg bennem az a túlélő ösztön, amit Piton mindig is erőszeretettel dörgölt az orrom alá.

Egy bukott hős lettem, aki arra sem képes, hogy helyretegye az életét. Megvetettem a gyilkosokat, a rossz embereket, de én sem különbözök tőlük. Ugyanolyan kíméletlen voltam mindenkivel, mint azok az azkabani rabok, akiket én juttattam oda.

Tudod, Draco, te nem ilyen embert érdemelsz. Nem kényszeríthetlek arra, hogy feladd miattam az életed, neked egy olyan emberre van szükséged, aki értékelni tudja mindazt, amit te nyújtani tudsz. Most mégis itt szorongatom a kezemben a kis kártyát, amelyet te küldtél. Csupán egy sor áll rajta: hogy megbocsájtasz nekem, hogy segítesz rajtam, csak keresselek fel.

Mégsem tudom megtenni. Nem tudom elfogadni, hogy képes vagy esélyt adni nekem. Én képtelen vagyok megbocsájtani magamnak, nem tehetem, félek, hogy újra bántanálak, hogy a következő alkalommal már nem élnéd túl.

Most sem tudok igazán tisztán gondolkodni, de van még bennem annyi, hogy tudjam: jobb lesz mindenkinek, ha én már nem leszek. Csak veszélyeztetném mindenki életét, de legfőképp a tiédet. Ezt a kockázatot pedig még egyszer nem vállalom. Mint már említettem, te nálam jobbat érdemelsz.

Sajnálom, hogy bennem nem volt meg mindaz, ami téged boldoggá tehetett volna. Bocsáss meg nekem...

Szeretlek, és míg élek szeretni foglak!
Harry



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)