Apróságok írta: Endra

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Draco a dolgozószobájának az ablakában állt. Megint. Igen, ez az elmúlt három hétben már amolyan napi szokásává vált. Eleinte küzdött ellene, minden porcikája tiltakozott, hiszen egy Malfoy soha nem leskelődik. Kivéve persze az ilyen rendkívüli esetekben. Az ablak alatt ugyanis nem más helyezkedett el, mint az óriási medence.

Persze őt az cseppet sem hatotta meg. Valami más kötötte le a figyelmét. A hófehér napozóágyon egy fiatal férfi feküdt. Napbarnított testén még néhol megcsillant egy-egy kósza vízcsepp, és elképzelte, ahogy némelyik végigfolyik az izmos mellkason, le a kidolgozott hasfalra, majd eltűnik ahogy a csípőjéhez érve a finom anyag magába szívja.

Akaratlanul is nyelt egyet, mikor a tekintete lejjebb vándorolt, és elviselhetetlen forróság öntötte el az ágyékát. Jól tudta, hogy ez így nem mehet tovább, és magában áthozta a napot, mikor megengedte Scorpiusnak, hogy egy egész nyárra meghívja a Kúriába a barátját.

Most azonban már tehetetlen volt. Mégis, milyen indokkal magyarázná meg,,hogy a kölyöknek mennie kell? Az határozottan nem lett volna jó ötlet, ha bevallja az igazat. A probléma pedig itt volt, mert akárhányszor csak meglátta ezt a fekete hajú veszedelmet, legszívesebben az ágyába rángatta volna, ahol addig... Nem ez így nem lesz jó.

Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét arról a kívánatos testről. Neki most dolgoznia kellett, nem holmi Potterekkel foglalkozni. A medence mellett napozó ugyanis nem más volt, mint Harry Potter egy szem másodszülöttje. Egy Malfoy nem alacsonyodik le az ő szintjükre. Kivéve a fiát, aki már tizenegy éves kora óta tudhatta maga mellett ezt a szexis példányt.
Mázlista...

De nem! Lehunyta a szemét, és száműzött az agyából minden gondolatot, ami akadályozta a munkában. Nagy önfegyelemről tett tanúbizonyságot, mikor sikerült végre hátat fordítania az ablaknak, és helyet foglalt az asztalánál.

Az iratok rendezett kupacokban tornyosultak előtte. Megtehette volna, hogy egy egyszerű bűbájjal rendszerezi őket, de az nem terelte volna el a figyelmét róla.

Túlzottan sok szabadideje maradt volna, és olyankor a nemkívánatos képek ellepték az elméjét. Nem. Ilyenkor jobban járt, ha kikapcsolt, és csak azzal foglalkozott, ami valójában fontos volt. A munkával. Kezébe vette hát a legfelső iratot, és beletemetkezett az olvasásba. Időnként lejegyzetelt néhány dolgot, vagy a szekrényben kotorászott újabb pergamenek után.

Pár órával – és sok-sok levél megírásával – később végre befejezte, amit erre a napra tervezett. Fáradtan megdörzsölte a halántékát, rendet rakva az asztalán, elhagyta az irodát.

Utólag rájött, hogy ez volt az elmúlt éveinek a legrosszabb döntése. A folyosón nem más közeledett felé, mint a fiatalabbik Potter, aki jelen helyzetben, nem sokkal jelentett kisebb fenyegetést rá, mintha Harryvel találta volna szemben magát.

– Mr. Malfoy – állt meg előtte Albus. – Nem tudja, hogy merre lehet Scorp?

Az udvarias hangsúly teljesen az őrületbe kergette Dracót. Nem beszélve arról, hogy továbbra sem viselt mást, csak azt az apró fürdőnadrágot, amit órákkal ezelőtt is látott rajta.
– Nem – felelte kimérten, mikor rájött, hogy a fiú választ várt tőle.

Figyelmét azonban semmi nem tudta elterelni, tekintete akaratlanul is lejjebb vándorolt, alaposan megnézve a széles vállakat, a mellkasát... tökéletes alakja volt, és csak akkor kapott észbe, mikor újra a szemébe nézett. Albus fölvont szemöldökkel állt előtte, és Draco biztos volt benne, hogy magában nem éppen a legszebb jelzőkkel illeti.

– Akarsz még valamit? – szólalt meg újra, és figyelmen kívül akarta hagyni azt a félreérthetetlen mosolyt, ami a fiatal ajkán jelent meg.

– Most még nem.

Albus mindössze ennyit felelt, ő pedig már csak azt figyelte, ahogy hátat fordít neki, és elindult arra, amerről jött. Percekig képtelen volt elmozdulni, és ahogy magához tért, Potter összes felmenőjét szidta, amiért rászabadították a világra ezt a gyereket.

Néhányszor mélyen magába szívta a levegőt, és mikor úgy gondolta, hogy már nincs hatással rá az előbbi látvány, folytatta az útját a szalonba. Ki kellett találnia valamit, hogy hogyan száműzhetné végleg a fejéből Albust.

Egy pohár drága whisky társaságában letelepedett a kanapéra, és igyekezett felsorakoztatni azokat az érveket, amelyek az ellen szóltak, hogy most azonnal megkeresse a Potter utódot, és berángassa a szobájába.

Kezdetnek ott volt a nagyon is érthető indok: Harry Potter fia. Na nem mintha tartott volna az egykori griffendélestől, de azt még ő is elismerte, hogy nem szívesen találkozna szembe egy felbőszült Potterrel. Márpedig, ha kiderülne, hogy akár egy újjal is hozzáért a fiához, számíthatott volna egy ilyesmire.

Arról sem feledkezhetett meg, hogy Albus a fia barátja volt, és akár az apja is lehetne. A gondolatra megborzongott. Merlin mentse tőle, hogy ő akár csak a közelébe menjen Weasleynek.

Ráadásul abban sem lehetett biztos, hogy a kölyök meleg. Lányokkal látta már mutatkozni, vagy éppen a Próféta címlapján közöltek egy-egy képet az aktuális partnerről, de arról szó sem esett, hogy találkozgatott volna férfiakkal is. Scorpiusról jól tudta, hogy mindkét nemhez vonzódik, de ez nem jelentette azt, hogy a barátjának is lennének ilyen hajlamai.

De mi van, ha mégis? Mi van, ha azok ketten nem csak barátok? Ez a variáció valahogy nem tetszett neki. Nem csak az bosszantotta volna, hogy a fia megtehette azt, amit igazából ő akart. Ha kiderül, hogy a Potter kölyök megrontotta a fiát, ő egészen biztos a sárga földig átkozza.

Aztán ott volt még...

Itt elakadt. Nem tudott több okot felsorolni, amiért távol kellene tartania magát a fiútól.

Fiú.

Megcsóválta a fejét, ahogy újra maga előtt látta azt a félmeztelen testet. Pottert a legcsekélyebb mértékkel sem nevezhette már fiúnak.

Egy felnőtt férfi volt, és nem is akármilyen. El kellett ismernie, hogy ritkán találkozott olyan emberrel, aki ennyire megmozgatta volna a fantáziáját, és aki a puszta jelenlétével felhívta magára a figyelmét.

Ennek azonban sürgősen véget kellett vetnie. Nem ábrándozhatott róla, mint holmi szerelmes csitri.

A nyárból még hátra volt két hét. Ha eddig kibírta, akkor ez a kis idő már nem okozhatott gondot. Megfordult a fejében, hogy akár el is utazhatna, de a temérdek teendője miatt ezt gyorsan el is vetette. Letette a kiürült whiskys poharat az asztalra, és lehunyt szemmel kényelmesen hátradőlt.

Marad tehát az önmegtartóztatás. Malfoy, és mint olyan, ez nem jelenthetett kihívást. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Erre még aznap este rájött...

A fekete hajú, két lábon járó kísértés minden bizonnyal a fejébe vette, hogy az ő idegszálain fog táncot lejteni.

A gyerekek egy bulit csaptak az ő nappalijában. Néhány lányt hívtak meg, és pár fiú is megjelent, akiket még Draco is jól ismert. Nagy múltú aranyvérű családok csemetéi voltak.

Nos, ezek a fiatalok úgy gondolták, hogy jó ötlet olyan játékot játszani, amelynek az a lényege, hogy minél több ruhadarabtól megszabaduljanak rövid időn belül, és még több alkoholt fogyasszanak el közben.

Nem háborgott miatta, emlékezett még arra az időkre, mikor még ő volt ilyen fiatal, de a látvány, ami akkor fogadta, mikor kiment a kertbe, hogy kiszellőztesse a fejét, beleégette magát az elméjébe.

Vágyainak tárgya ugyanis ott állt a medence szélén egy szál semmiben. Nem figyelt fel az érkezőre, így Draco végignézhette, ahogy kecses mozdulattal beleugrott a vízbe. Karcsú testével könnyedén szelte át a medencét, az ő lábai pedig akaratlanul is megindultak felé.

Még csak fantáziálnia sem kellett róla ahhoz, hogy az összes vér, ami az ereiben keringett, mind egy helyes összpontosuljon. A gerincén jeges borzongás futott végig, és egyre szűkebbnek érezte a nadrágját.

Megbabonázva nézte Albust, aki egyszer csak kiemelkedett a vízből, és elindult felé. Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy teljesen meztelen volt. Dracónak szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy a tekintete a fiatal arcát fürkéssze, és ne kalandozzon el más – veszélyesebb – irányba.

– Örülnék, ha eltakarnád valamivel magad, Potter! – jegyezte meg, mikor a kölyök megállt előtte.

Büszke volt magára, amiért a hangja ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Egy cseppnyi jelét sem adta annak, hogy lett volna bármilyen hatása is ennek a jelenetnek.

Albus azonban csak megvonta a vállát, és felkapta a napozóágyon heverő, falatnyi alsóját.

Nos, ez korán sem javított Draco állapotán. Sőt! Ha lehet, még több vér tódult az ágyékába.

– Nem tud aludni, Mr. Malfoy? – szólalt meg a fiú csevegő hangon, és újra felé fordult.

Olyan természetesnek, könnyednek hatott, hogy újabb borzongás száguldott végig a gerincén.

– Minden rendben? – biccentette oldalra a fejét Albus, és benne csak akkor tudatosult, hogy nem ártana valamit mondania.

– Miért ne lenne? – vonta föl az egyik szemöldökét, és akaratlanul is tett egy lépést hátra.

– Nekem nem úgy tűnik – vonta meg lazán a vállait Al, és Draco magán érezte a pillantását.

Szinte felperzselte a ruha alatt a bőrét, és ordítani tudott volna, annyira szorította a nadrág.

Albus közelebb lépett hozzá. Mindössze egy leheletnyi érintés volt csupán, ahogy végigsimított az ágyékán, mégis úgy érezte, mintha villám csapott volna belé.

– Erre gondoltam – suttogta vészesen közel Draco ajkaihoz, és neki reagálni sem volt ideje, a fiú máris ott térdelt előtte.

Érezte, ahogy a nadrág lecsúszott róla, amit hamarosan követett az alsója is. Képtelen volt megállítani, vagy akár csak egy hangot is kiadni magából, hogy leállítsa.

Az eddigi tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy senki nem tud újat mutatni neki, de amit az a száj és az a nyelv művelt a férfiasságával, minden képzeletét felülmúlta.

Ujjait önkéntelenül is a fekete tincsekbe mélyesztette, és félig lehunyt szemmel nézte, ahogy a fiú szinte percek alatt őrület határára sodorta őt. Kénytelen volt megkapaszkodni a vállában, mert félő volt, hogy a lábai nem fogják megtartani.

Azonban, mielőtt átléphette volna a gyönyör kapuját, Albus elhúzódott tőle. Ráadásul az eső is szemerkélni kezdett. Noha ez egy cseppet sem zavarta egyikőjüket sem.

Albus lassan végigsimított a combján, másik keze bekíváncsiskodott a felsője alá, a következő pillanatban pedig már a földön találta magát. Maga is meglepődött rajta, de a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, hogy hol is vannak.

A fiatal férfi fölé hajolt, és ő utólag meg nem tudta volna mondani, hogy mikor tűnt el róluk a maradék ruha is. Felnézett a smaragdszínű szempárba, amelyben fékezhetetlen vágy tükröződött. Arcán már patakokban folyt az esővíz, vizes haja ziláltan hullott a homlokába.

Dracónak egy ragadozó állat jutott róla eszébe, amely épp a zsákmányát készül elkapni. Kissé bizarr volt, de most az egyszer nem bánta, hogy neki kellett eljátszania a prédát. Más esetben már átvette volna az irányítást, de a teste több pontját ért támadástól eszébe sem jutott tiltakozni.

Azok az ügyes ujjak... pontosan tudta, hogy hol kell megérintenie ahhoz, hogy az egekig korbácsolja a vágyát, a forró ajkának érintése pedig kimondottan perzselő érzés volt még a megállíthatatlanul zuhogó esőben is...

– Mr. Malfoy... – csattant élesen egy hang a levegőben, és hirtelen azt sem tudta hol van. Nagyokat pislogva nézett körbe. Még mindig a nappaliban volt, de már besötétedett.

Feltételezte, hogy elaludhatott gondolkozás közben... vagy csak ébren álmodott, de minden olyan valósnak tűnt, hogy nehezen akarta elhinni, hogy tényleg csak egy álom lett volna.

– Visszajövök máskor – csendült fel újra az a hang, amitől szép lassan az őrület határára sodródott.

– Várj! – szólalt meg hirtelen, ami megállásra késztette Albust. – Mondd csak... – intett előzékenyen, hogy üljön csak le, bár maga sem igazán volt tudatában annak, hogy mit is csinál.

A tekintetével végig követte a fiút, ahogy az ruganyos léptekkel a fotelhez sétált, majd leült rá. Önkéntelenül is végignézett rajta, és meg kellett állapítania, hogy nem csak ruha nélkül volt mutatós. A méregzöld ingben és a hozzá illő fekete nadrágban kifejezetten elegáns volt.

– Scorpius megkért, hogy tájékoztassam róla, miszerint pár napra elutazott.

– Nem tartozik bejelentési kötelezettséggel – felelte némileg értetlenül. A fia eddig soha nem szólt, ha egy-két napot távol töltött, nem igazán talált rá magyarázatot, hogy most miért tette, de gyorsan meg is kapta rá a választ.

– Tudom, de tekintve, hogy én is itt vagyok, ez kissé más megvilágításba helyezi a dolgokat...

– Miért? – szakította félbe türelmetlenül a fiút, ami jórészt amiatt volt, hogy képtelen volt kiverni a fejéből az álombeli jelenetet.

– Scorphoz jöttem. Véleményem szerint, nem illendő maradnom, ha nincs itt – válaszolta egyszerűen Albus.

– Nem zavarsz – vágta r azonnal, talán túl hevesen is. Bele sem gondolt igazán a körülményekbe csak azután, hogy kiejtette a száját. Pár napot kettesben eltölteni a fiúval... nem tűnt túl kecsegtetőnek. Híres volt az önuralmáról, de be kellett ismernie, hogy az véges. Pláne, ha nincs senki körülötte, aki miatt vissza kellett volna fognia magát. Eddig ott volt Scorpius.

Most ellenben senki nem lesz.

Csak ő és az az átkozott Potter-gyerek, aki most is olyan önelégülten vigyorgott rá, mintha csak erre a válaszra számított volna. Ekkor megszólalt a fejében egy csengő. Mi van, ha tényleg erre számított?

Nem akart többet bele látni a dologba, mint ami, de ahogy a fiú szemébe nézett... az a pillantás félreértelmezhetetlen volt.

A kérdés már csak az, hogy neki, Dracónak, megéri-e, hogy kockáztasson.

De mégis, mit veszíthet?

Maximum Potter megátkozza... vagy az egyik, vagy a másik. A személy mindegy volt, igaz az átkozós részhez neki is lenne pár szava, de most nem is ez volt a lényeg.

Tekintete összekapcsolódott a smaragdokkal, és szinte egy másodperc alatt döntötte el, hogy mit fog tenni.

Lassan felállt a kanapéról, és ráérősen sétált a fiú elé, aki rezzenéstelen arccal figyelte. Mikor megállt előtte, Albus is felemelkedett, és csak kérdőn félrehajtotta a fejét.

– Csókolj meg! – mondta ki nyíltan és határozottan.

– Miért csókolnám meg? – tudakolta a fiú, de a szemében egyértelműen megcsillant valami. Valami, amiből ő már tudta, hogy nyert ügye van.

Egy Malfoy mindig megkapja, amit akar, és ez ebbe az esetben sem lehetett másképp.

Egyik kezét Al nyakára csúsztatta, aki egy pillanatig sem tiltakozott az érintés ellen. Helyette a a tenyerét a mellkasára helyezte. Pár pillanatig csak lenyűgözve bámulta a telt ajkát, majd magához húzta és megcsókolta.

Nem csalódott.

Albus készségesen viszonozta a csókot, amely követelőző, birtokló volt. A nyelvük heves becézgetésben fonódott össze. Ez az egyetlen csók elegendő volt, hogy lángra lobbantson bennük valamit, ami már egyébként is ott szunnyadt bennük, akár egy kitörni készülő vulkán.

Egy csók. Lehet kezdet, de lehet befejezése is valaminek, ami még el sem kezdődött igazán.

Jelen esetben Draco szívből remélte, hogy lehet több is egyetlen csóknál, és ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez a csók csak a kiindulópontja legyen annak az eszményi szenvedélynek, ami közöttük fellángolt.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)