Önnön csodád rajzolója vagy írta: SlytHay

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


ÖNNÖN CSODÁD RAJZOLÓJA VAGY



A tél lassan hulló, bolyhos hópelyhek táncával köszöntött New York városára. A sosem alvó utcák puha, fehér lepellel takaróztak be. A Stark torony, ami egyben a Bosszúállók rezidenciája és taktikai központja, magas és elegáns alakja távolról úgy tűnt a hangyányi, földi gyalogosok éjszakai égre emelt tekintetében, mintha a hófelhők hasáig nyújtózkodott volna. Azt azonban nem láthatták, amikor az ország, s talán az egész bolygó, közkedvelt hőse, Amerika Kapitány kisétált a megosztott lakóemelethez kapcsolódó tetőteraszra – egyszerű bézs nadrágban és egy fehér pólóban, Steve Rogersként. Helyesebben, a szuperkatona szérum utáni Steve Rogersként, akit nem zavart a hideg,néhány perc erejéig még csak egy kis didergést sem tudott kicsalni belőle. Kezével a dizájnos korlátot markolta, miközben a fejét kissé lehajtva figyelte a város vibráló fénysávjaiban hullámzó hópelyheket.

Sosem szerethette igazán a telet, hiszen gyerekként állandóan betegeskedett, édesanyja pedig szigorúan nem engedte ki a lakás négy falának óvó melegéből a többi szomszédgyerekkel hógolyócsatát vívni vagy szánkózni. Aztán jött Erskin doktor és a szérum, és többé nem kellett aggódnia, hogy akár egy hűvösebb szellőtől krónikus tüdőgyulladást kap. Majd rövidesen jött a végzetes küldetés, amikor legjobb barátja belezuhant a fehér mélységbe, s nem sokkal később ő is követte a dermesztő hidegbe... Most pedig újra megérkezett a tél, ő pedig reszketeg félelemmel gondolt arra, hogy vajon milyen keserűség és szörnyűség következhet be az elkövetkezendő hónapokban, ami egy újabb kedvetlenítő élményt ültet szívébe a hűs évszakra gondolván. Lehunyta a szemét és lassan szívta be a hideg levegőt. Hagyta, hogy átjárja testét a jégkristályos, zsibbasztó nyugalom. Aztán a semmiből egy tenyér lenyomatát érezte a vállán, mire hirtelen kitolult tüdejéből az addig fogva tartott levegő, szeme pedig kipattant, és az érintés irányába fordult.

– Tony.

A név fagypárás suttogásként szánkázott le nyelvéről, amikor megpillantotta a férfit, aki még annak ellenére is látványosan didergett, hogy vastag kabátba és szorosan a nyaka köré tekert sálba burkolózott.

Kezével még mindig nem engedte el a korlátot, így félig kicsavart testhelyzetben nézett a borostyánbarna szempárba, ami már egy ideje nem szúrós és vádló fénytől csillogott, mikor tekintetük összeakadt, hanem volt benne valami baráti rokonszenvbe kevert, visszafogott lágyság. Steve nem igazán tudta volna megfogalmazni, hogy mi is az pontosan, vagy hogy miért és mitől változott a tekintet, aminek súlya alatt kezdetben mindig kisebbnek és valamiért bűnösnek érezte magát. Az együtt töltött idő fényében azonban ki merte jelenteni, hogy közelebb kerültek egymáshoz, barátokká váltak. Tony hébe-hóba rá vetett pillantásai már nem reflexszerűen eldobott tőrökként fúródtak a mellkasába, hanem hol játékosan, hol cinkosan villantak felé, hol pedig mosolygósan, vagy épp elnéző szórakozottsággal irányultak rá. A kettejük békés kapcsolata persze a csapatnak is jót tett; miután eltűnt a két vezető között szikrázó feszültség, a S.H.I.E.L.D. által kiszabott küldetéseket könnyebben és egyszerűbben vitték sikerre.

Amikor egy havas fuvallatra Tony remegve fonta össze karjait a mellkasán, Steve csak akkor eszmélt rá, hogy egy hosszú percig csak néztek egymásra, fürkészőn, egyetlen szó nélkül – ami Tony esetében kész csoda. Steve zavarában érezte, hogy arcát a hideg ellenére is melegség önti el, miközben a vállán, ahol eddig Tony tenyere pihent, csalódott hirtelenséggel fagyott meg a felforrósodott szövetanyag.

Tony sosem érintette meg, vagy ha igen, akkor is csak futó pillanatokra, ha a figyelmét akarta felhívni valamire, vagy csak egy baráti hátba veregetés gyanánt. Clint azonban mindig arra panaszkodott, hogy Stark folyamatosan zaklatja és fogdossa, míg Bruce egyszerűen csak megszokott nyugalommal megbékélt a ténnyel, miszerint alkalmi labortársának lételeme, hogy belemásszon mások magánszférájába. Thorral ezzel szemben sosem sikerült egészen összebarátkoznia, mivel ha nagyítóval kerestek volna hasonlóságot kettejük között, akkor is legfeljebb egy apró molekulányi egyezést találtak volna. Ráadásul az sem könnyített a helyzeten, hogy Asgard trónörököse csak ritkán tett földi látogatást – most is épp bolygón kívül tartózkodott –, miután testvérét visszaszállította otthonába sikertelen hódító missziója után. Natashával pedig nem mert igazán érintőleges kapcsolatba kerülni, mert hangoztatása szerint nem szeretett volna testőre szégyenteljes sorsára jutni – jelentsen ez bármit is. Steve tehát minden röpke pillanatot kiélvezett, amikor Tony átlépte a találkozásuk első óráiban kettejük közé húzott – és rögtön megerősített – határt, aminek a halvány lenyomata még mindig ékként szorult közéjük. Tudta, hogy csak titkon vágyhat a másik férfi figyelmére és érintésére, hiszen oltári őrültség lenne tőle, ha egy percig is abban reménykedne, hogy esélyes lehetne a milliárdos zseni szívét elnyerni. Annak a férfinek, aki eddigi életében csak egyszer tárta fel lényének mozgatóizmát, méghozzá Peppernek, aki fél életében mellette volt, akire bármikor számíthatott, akit igazán szeretett. És mégsem működött a kapcsolatuk. Már lassan egy éve annak, hogy közös megegyezéssel elváltak útjaik, de Tony azóta megváltozott. Távolságtartóbb, kevesebbet partizik és iszik – pedig mindannyian az ellenkezője miatt aggódtak –, és bár Pepper után azért ismét szép számmal fordultak meg nők az ágyában, az utóbbi időben egyre ritkábban lehetett látni, ahogy egyéjszakás kalandjaival a karján eltűnik a szobája ajtaja mögött… Ha jobban belegondolt, már jó ideje annak, hogy utoljára valaki mással látta volna a férfit. Beharapta az alsó ajkát, ahogy egy gondolat fúrta magát tudatába. Mi van, ha… ha elmondaná Tonynak, ha beszélne vele, hogy… Nem, butaság, semmi esélye – korholta magát. Magára dühösen megrázta a fejét, hogy elűzze a képtelen gondolatot, amiben az is segített, hogy Tony épp akkor tüsszentett egy hatalmasat. Steve oldalra kapta a fejét, és elnéző mosollyal szemlélte, ahogy a másik az orrát ráncolva húzza szája fölé a sálját.

– Menj be, Tony, még mielőtt megfagysz – mondta Steve játszi derűvel a hangjában, mire az egyik lábáról a másikra toporgó Tony felkapta a fejét és elvigyorodott.

– Áhh, egyedül nem móka jégkockát játszani, nem hagylak magadra a küldetésedben. Elvégre bajtársak vagyunk, vagy mifene.

Steve csak a fejét csóválta fakón mosolyogva. Tony rendkívülien értett az emberek szórakoztatásához, a legfeszültebb momentumokat is gond nélkül feloldotta egy jól elszórt – az esethez többnyire egyáltalán nem kötődő – mondattal. Még a legrosszabb napjain is sikerült kicsalnia belőle egy apró félmosolyt, amikor a régi életének boldog és keserű emlékképei peregtek a szeme előtt, megállíthatatlanul berántva őt múltjának némafilmes változatába, ahol bármilyen hangosan kiabált és küzdött azért, hogy kiszakítsa magát a vászonról, nem hallotta meg senki. Senki, kivéve Tonyt, aki különös érzékkel találta meg azokat a pillanatokat, amikor Steve-nek segítségre volt szüksége, még ha hangosan sosem mondta ki. Ilyenkor Tony egyszerűen csak ott termett, mint hideg éj nyomán a fűszálra dermedt zúzmara, állandó jelenségként, s a vállára tette a kezét és beszélt. Megállíthatatlanul. A szavak csak úgy ömlöttek belőle. Értelmetlen viccek, a kutatási eredményei, a legújabb találmányainak Steve számára felfoghatatlan részletei, de előszeretettel panaszkodott a segédbotjaira is – Dum-E-ra, U-ra és Butterfingersre –, amikor újabb galibát okoztak. Steve pedig csak hallgatta a pergő szavakat, igyekezve felfedezni egy-egy téma között a választóvonalat – ami persze nem mindig sikerült, de ekkor sem szólt közbe, nem kérdezett vissza, csak fülelt és hagyta, hogy a férfi lágy hangjának dallama az ereiben folyó vérben rezonálva lazítsa fel testének sziklamerevségét, mialatt titkon tanulmányozhatta Tony vad gesztikulálását, arcának mimikáját. Ilyenkor büntetlenül ihatta magába a másik lényét, aki a külvilágra vakon merült bele a mondandójába, s így észrevétlen maradt számára a kék szempár szomorún sóvárgó, cirógató tekintete. Az első katasztrofálisra sikeredett találkozásuk után nem gondolta volna, hogy valaha is tisztelni fogja Tony Starkot, hogy képesek lesznek úgy egy csapatban dolgozni, hogy nem ugranak minden percben egymás torkának, hogy barátok lesznek, hogy… egyszer majd, titokban, az a barátság valami erősebbé, valami… fájdalmasabbá alakul át benne. A folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult, ő pedig önmagával szembeni, örökös harcra kárhoztatott azért, hogy megőrizze, védje azt, amije volt, amennyit a magáénak tudhatott ebben az új és ismeretlen világban. Tony akaratlanul is befúrta magát a bőre alá, a tudatába, s végül a szívébe is. Fontossá vált számára a néha őrült álarcát magára öltő férfi, így csendben maradt, nem öntötte szavakba vágyait. Nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse azt a relatíve friss barátságot is, amit sikerült felépíteniük az elmúlt néhány nehéz hónap alatt, ha szavai visszás érzelmeket váltanának ki a célszemélyből. Nem, annál a tudatlan bizonytalanság is elviselhetőbb volt.

– Tony, menj be, mielőtt még tényleg jégkocka lesz belőled – noszogatta Steve a makacs férfit, aki már úgy vacogott, hogy a fogai is össze-összekoccantak.

– Nem... is... fázom. Nincs hideg… annyira – dadogta, és remegő ajkai pimasz mosolyra húzódtak. Aztán hirtelen felé nyúlt kezével, hogy egy hótól nedves hajtincset elsöpörjön a homlokából. – Ha még sokáig ácsorogsz itt kint, megfagy a víz a hajadon és jégcsapként lehet letördelni a szőke fürtjeidet. A kopasz valahogy nem a te stílusod, kapitányi cím ide vagy oda, szóval siess vissza, oké?

– Oké – bólintott Steve, miután röviden felnevetett. Tony nem indult rögtön vissza a lakásba, érezte az arcán a kutató pillantás hevét, de nem adta meg magát a késztetésnek, hogy odaforduljon, csak egyenesen nézett előre, és megpróbálta ellazítani a vállát, hogy nyugalmat sugározzon kifelé, hogy azt üzenje, minden rendben van. Néhány másodperc múlva látta a szeme sarkából, hogy Tony beletörődően bólintott magának, majd eltűnt a periférikus teréből.

Hatalmas sóhaj szakadt ki Steve-ből, szürke párafelhőbe burkolva az arca előtt szállingózó hópelyheket. Tudta, hogy nem lesz könnyű megbirkóznia a Tony iránti vonzalmával, főleg azután, hogy a csapat beköltözött a toronyba, aminek köszönhetően nem telhetett el úgy nap, hogy ne látta volna a másik férfit – még ha csak annyira is, hogy a reggeli kávéjáért szlalomozott be a konyhába, miután egész éjjel a műhelyében dolgozott, majd sietett is vissza, miközben óvón ölelte magához a fekete nedűt rejtő bögréjét. Steve azonban megfogadta, hogy erős lesz, hogy Amerika Kapitányként fogja védelmezni a még mindig kissé ingatag lábakon táncoló barátságukat. Ez fontosabb volt számára bármilyen szívbéli szeszélynél.

A hófelhőtől szürke égen vibráló karácsony-utcai fények újra magukra vonták a figyelmét, és csodálattól nagyra nyílt szemekkel merült el a látványban, elméjét kiürítve, a repkedő mínuszokra fittyet hányva. Maga sem tudta, mennyi ideig ácsoroghatott a teraszon távolba révedő tekintettel, de amikor a hidegtől kissé elnehezült lábakon besétált a nappaliba, a többieket a középen lesüllyesztett pihenőben találta, miközben a padlóból kiemelt televíziókészüléken valami fantáziavilágban játszódó mozgóképet néztek, amiben most épp egy hatalmas elefántszerű lény oldalába lőtt nyílvesszőkön ugrált fel egy különösen akrobatikus íjász. A jelenetet elnézve hitetlenül szusszantott, és bár ő is alig hallotta magát a hangszórókból szűrődő csatazajok közepette, Tony, aki félig fekvő, félig ülő pozícióban terült el a kanapén, lábát Bruce ölében pihentetve, mégis felé kapta a fejét, és amikor szólásra nyitotta a száját, Steve rögtön nemet intett a ki nem mondott kérdésre. Pontosan tudta, hogy marasztalni próbálná, hívni, hogy csatlakozzon hozzájuk, de most nem tudott volna gyötrő gondolatainak tárgya közelében ülni, miközben úgy tesz, mintha nem az lenne leghőbb vágya, hogy azok a folyton mozgó lábak az ő ölében pihenjenek, hogy ne akarná szorosan az oldalához húzni a másikat, hogy… Megrázta a fejét, aztán a rá szegeződő, kérdő tekintetre egy gyors, meglehetősen mesterkélt mosollyal válaszolt, aminek hamisságát csak még jobban bizonyította összevont szemöldöke. Ezután sietős léptekkel a saját lakóemeletére menekült, nem tudván, hogy távolodó alakját egy csalódott szempár követte mindaddig, míg össze nem zárult háta mögött a liftajtó.



~¤~


A karácsony a legünnepélyesebb és a szürkés, téli színárnyalatok ellenére az egyik legszínesebb időszaka az évnek. Ehhez a képhez hűen a Stark torony felső szintjei, ahol a lakrészül szolgáló emeletek egymás fölött sorakoztak, karácsonyi színpompába, sőt már-már túlzott cicomába voltak öltöztetve mindenki, de legfőképp Tony örömére. Többször próbálták kideríteni a férfin eluralkodó vibráló, ünnepi hangulat okát, de mindig csak egy vállrándítást kaptak válaszul azzal a mondattal kiegészítve, hogy most kedve akadt az egész cécóhoz, amit valamiért a társadalom jelentős százaléka az élete szükséges részének tart. Amikor az ünnepi előkészületek pörgő fergetegében észrevették, hogy a sötét karikák eltűntek a máskor mindig fáradt szemek alól, és az utóbbi hónapokban gyakran elrévedő, tompa tekintetbe új fény költözött, nem firtatták tovább a dolgot, egyszerűen csak örömmel fogadta az egész csapat a pozitív változást, és inkább igyekeztek felvenni a tempót a most nagyon is a tipikus őrült zseni képét nyújtó férfi töretlen és nyüzsgő lelkesedésével.

A karácsony természetesen elképzelhetetlen fa nélkül. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy kinek is a nappalijáról van szó, akkor nem is olyan túlzás az a három és fél méter magas örökzöld, amiért Tony képes volt magára ölteni a Vasember páncélt, hogy személyesen repíthesse fel a torony leszálló-platformjára. Onnan persze már átadta a súlyos feladatot másnak, név szerint Steve-nek, hogy legyen oly’ szíves, hozza be a fenyőjüket a melegre, mielőtt még teljesen megfagyna a szörnyű, de csodálatos hózivatarban, ami odakint fáradhatatlanul színezte fehérre a szürke, üveges betonrengeteget.

A leendő karácsonyfa végül a padlótól a plafonig érő ablakpanel előtt találta meg tökéletes helyét, s így a bal oldalán a háttérben a Chrysler Building magasodott elegánsan, meg-megcsillanva, ahogy az alacsony, téli napsugarak rávetültek a pikkelymintás toronysüvegre. Noha a végleges felállításra csak akkor került sor, miután Steve legalább ötször körbevonszolta a méretes fenyőt a nappaliban, és megannyi apró szúrással gazdagodott karja és arca a kimondottan éles tűlevelek által. Mindezt persze Tony vezénylésében, aki a színes égősorral kivilágított bárpult márványlapjára támaszkodva szemlélte az örökzöld és a szuperkatona izzasztó csatáját, miközben két utasítás között kortyolt egyet a még gőzölgő forrócsokijából, amit a drága Natasha készített neki – miután három órán át követte a kémnőt, kérlelő szemekkel pislogva rá –, és aki egy láthatatlan árnyékból elgondolkodva figyelte a jelenetet és a bögre pereme fölé görbülő, huncut mosolyt.

A fát természetesen vörös-arany színkombináció alapján öltöztették fel üveggömbökkel és különféle formába öntött díszekkel. A díszítésben a csapat minden tagja részt vett, noha a munka izomdolgoztató részét elsősorban Steve és Tony végezte. Natasha és Bruce a kanapén ülve szemlélte a folyamatot, Clint pedig csak hátráltatta őket a szüntelen próbálkozásával, hogy a lehető legrondább, elfogadható beszerzési hellyel nem rendelkező, még dísznek sem nevezhető valamiket a fára aggassa, elrondítva a műalkotást – mert igenis, az volt, ha Tonyt kérdezte valaki, ha pedig nem kérdezték, akkor is bőszen a tudomásukra hozta… minden negyedik percben… amikor még el sem készültek. Natasha csupán a szemét forgatta, miközben Bruce esetenként szórakozottan felhorkantott mellette. Habár máskor bosszantónak találta volna Tony folyamatos szövegelését és izgágaságát, most azonban ő is érezte, hogy testét kellemes nyugalom lazítja el, miközben elnézte őt a kapitánnyal, ahogy mérhetetlen precizitással helyezték el a díszeket a zöld ágakon és egy-egy kérdéses üveggömb sorsát szigorú koncentrációval tárgyalták meg egymáshoz közel hajolva. Egy szuperkém szeme előtt persze nem maradhattak rejtve a kék íriszek lopott pillantásai sem a keskeny sávnyi, napbarnított bőrfelületre, ami a felsőbb ágakig való nyújtózkodás közben villant ki a Black Sabbath póló alól. Natasha Bruce felé fordult, aki szintén egy tudós éles szemével figyelte az előttük zajló jelenetet. Felvont szemöldökére a férfi egy halvány, mindentudó mosollyal válaszolt. Perceken át tartó, csendes szemlélődésüket végül Tony hirtelen kiáltása törte meg, miután már minimum öt perce túrt eszeveszetten a fa körül szétszórt dobozokban.

– Megtaláltam! Jól elbújt, a kis rohadék – tette még hozzá a végét halkabban, de Steve így is meghallotta. Félig komoly, rosszalló tekintetére pedig csak megjátszott ártatlanságot hirdető szájcsücsörítést kapott, ami azonban véget vetett a szája sarkában bujkáló mosoly rejtekhelyének, így az teljes palettájával rajzolta a vidámság vonalait az arcára.

– Gyerünk, Steve, tarts bakot! – adta ki aztán a parancsot Tony, kezében a kéttenyérnyi, aranycsillogású csillaggal a szőkére mutatva, miközben izgatottan ugrált egy helyben, várva az emberi létrájára. – Én akarom megkoronázni a műalkotásunkat.

– Igen, Steve, segíts a kis törpének – nevette Clint, immáron Natasha és Bruce között kuporogva a kanapé háttámláján.

– Elhallgass, Legolas – fordult Tony a hármas irányába, most már Clint felé bökve a csillaggal –, különben téged húzlak fel a fa csúcsára. Hm, nem is olyan rossz ötlet. Ott nyugodtan gubbaszthatsz anélkül, hogy láb alatt lennél, és a kilátás is jobb, sőt, olyan magasan talán még a levegő is tisztább. Mit szólsz?

– Kösz, de inkább kihagyom – felelte morcosan Clint, de gyorsan visszatért tekintetébe a csintalanság. – Foglalkozz inkább a lovagoddal, majd ő segít neked fel--

A mondat befejezését a szájára tapasztott kéz megakadályozta. Natasha összeszűkült tekintete láttán nem is próbálkozott a gondolat további szavakba való öntésével. Jobb nem kísérteni a sorsot, de főleg nem egy dühös Natashát. Ezt még Clint is tudta. Ahogy azt is, hogy esélyes, ha befejezte volna azt a mondatot, minden titkos mesterségüket a kukába hajította volna, mert Steve ijedt zavarában, Tony pedig értetlensége okozta ingerültségében zárkózott volna a szobájába egész karácsonyra – utóbbi esetében persze a szoba fogalma egyenlő a műhellyel.

Steve a homlokát ráncolva nézett a kissé furán viselkedő hármasra, de figyelmét néhány pillanat múlva már magára is vonta Tony, aki alig két lépésnyire állt meg előtte, várakozóan pislogva fel rá. Beletörődve az elkerülhetetlenbe, lehajolt, kezét pedig összekulcsolva tartotta térdmagasságban. Tony nem teketóriázott, gyorsan rá is lépett az alkalmi mozgólétrafokra, és amikor Steve lassan emelni kezdte, bal kézzel gyorsan meg is kapaszkodott a szőke vállában, amikor egy kicsit kibillent az egyensúlyából.

– Jól van, most vigyél egy kicsit közelebb. Még. Még egy kicsit. Ok, most állj… Nem, így sem jó. – Tony bárhogy próbálta elérni a fa csúcsát, egyszerűen nem tudott addig nyújtózkodni, még a megfelelő magasságban sem. Ha pedig az addiginál is jobban előre dőlne, akkor szépen beleesne a már feldíszített fába, tönkretéve a közel két órás munkájukat, amibe az elhelyezési projektet még csak bele sem számolta. Bosszankodva morgott valamit az orra alatt, ami Steve füle szerint gyanúsan úgy hangzott, mintha a fenyőfák idióta alakját illette volna kritikus szavakkal.

– Nem lenne jobb ötlet, ha egyszerűen hoznánk egy létrát? – próbálkozott Steve, de Tony azonnal elvetette az ötletet, majd összevont szemöldökkel szugerálta tovább a fát, mintha az személyesen sértette volna meg a puszta létezésével is. Ami valószínűleg így is volt, de Steve tanácsosabbnak látta, ha csendben kivárja a következő fentről érkező utasítást.

– Megvan! – kiáltott fel hirtelen Tony, és ficeregni kezdett Steve fogásában, méghozzá úgy, hogy a korábbi oldalazó állás helyett most inkább szembe kerüljenek egymással. – Oké, és most állj háttal a fának… igen, így tökéletes, most pedig lépj hátra egyet… még egy felet… még egy félnek a felét… Állj! Tökéletes.

Az utolsó szót olyan elégedettséggel ejtette ki, hogy Steve le merte volna fogadni, ha egyik kezében Tony nem a csillagot fogja, a másikkal meg nem az ő vállát szorongatja, akkor arcfájdító vigyorral csapta volna össze két tenyerét. Így azonban csak helyeslőn hümmögve fészkelte magát a küldetés teljesítéséhez szükséges legmegfelelőbb pozícióba – ami annyit tett, hogy a térdét érezhetően Steve hasába fúrta támasztékként, onnan felfelé pedig testének bal felével Steve jobbjához simult. Amikor még így is hiányzott néhány centi a csillag felhelyezéséhez, Tony elengedte az izmos vállat, amibe eddig kapaszkodott, és helyette a szőke fej tetején támaszkodott meg, majd leszólt, hogy emelje még fentebb. Steve egy vérszegény morranással teljesítette a kérést, ám ezzel a mozdulattal az arcával egy magasságba került a férfi csípővonala, aki mindezt tökéletes profizmussal ignorálta. Még a fejét is el kellett fordítania, ha nem akart közeli, nagyon közeli ismertségbe kerülni Tony legbecsesebb testrészével a nappali közepén egy ártatlan időtöltésnek indult karácsonyfa díszítés közepette. Noha így sem volt sokkal szerencsésebb a helyzet, csupán nem szemből, hanem oldalról érte a konfrontáció. Érezte, hogy a forróság a másodperc egy töredéke alatt önti el az arcát és… bizsergető érzést kelt a gyomrában, ami lassan halad lefelé az egyre gyorsuló, erekbe zárt véráramban. Csak reménykedni tudott, hogy Tony egyhamar sikerrel jár odafent, mert ha nem… De még csak bele sem mert gondolni, hogy akár fény derülhetne kéretlen vonzalmára, főleg nem ilyen formában… Nem akarta látni a végre barátságos és kedves barna szemekben felvillanó elutasítást, vagy még rosszabbat… a gúnyos és lekicsinylő humort.

Szerencsére az új pozitúra, még ha kényelmetlenséget is okozott, meghozta az eredményét, és alig pár pillanat múlva Tony győzelemittas rikkantását követően két kézzel bokszolt a levegőbe, teljesen Steve karjaira bízva magát. Ami igencsak örömmel töltötte volna el a szorongó szőkét, ha épp nem sokkal nagyobb problémák miatt kellett volna aggodalmaskodnia. Nem is várt tovább, miután elegendő időt hagyott a másiknak a diadalma világgá kürtöléséhez – két másodpercet –, gyorsan, de azért óvatosan leengedte Tonyt a magasból, aki végig az ő mellkasa mentén csúszott le, és láthatólag egyáltalán nem foglalkozott a szoros közelséggel, ami Steve testét kínzón perzselte. Nem, Tony csak széles mosollyal hátrébb lépett, hogy egészében csodálhassa meg a karácsonyfát. Ajkai kifeszülve húzódtak széles mosolyra, szemében a karácsonyi fények szikrázó táncot jártak, tiszta boldogságot sugárzott minden porcikája. Steve pedig megbabonázva bámulta a jelenséget, teljesen megfeledkezve korábbi tervéről, miszerint azonnal elhagyja a veszélyes frontot, amint megszabadult a vállát – és fejét – nyomó súlytól. Mégis képtelen volt mozdulni. Látnia kellett, az emlékeibe vésni a képet. A képet, amikor a gyermeki öröm gyógyító ölelésbe zárja a felnőtt gyötrelmet.



~¤~


– Umm, JARVIS, szerinted huszár a H5-re vagy futó az F4-re?

– Nem, Tony, nem kérhetsz segítséget JARVIS-tól, az csalás.

– Csak arról volt szó, hogy külső segítség nélkül kell játszanom. JARVIS tulajdonképpen az én agyam szüleménye, tehát eszerint saját magamtól kérek tanácsot – vágott vissza Tony vigyorogva, mint aki tudja, hogy megfogta Bruce-t a válaszával. Egy cseppet sem lenyűgözött, felvont szemöldököt kapott válaszul, egyértelműen azt üzenve, hogy hülyeséget beszél, és ezt ő is pontosan tudja.

– Uram – hallatszott a mesterséges intelligencia kissé gúnyos hangja –, ha hozzászólhatnék a vitához, akkor rá kell világítanom egy perdöntő adatra, mely szerint az én programozásom--

– Köszönöm, ennyi elég is volt, JARVIS – szólt közbe Tony, csúnya pillantást lőve a legközelebbi rejtett kamera irányába, mintha egyenesen az áruló szemébe fejezte volna ki nemtetszését a fontoskodó közbefecsegés okán. – Sokat segítettél, kösz.

– Nem értem, hogy miért nem vagy hajlandó egy kicsit is használni azt a zseni agyadat, amire annyira büszke vagy – dobta be a saját gondolatát Clint is, aki Natashával felügyelte a két lángelme sakk-párbaját.

– Talán mert unalmas? – kérdezett vissza Tony szenvtelenül, majd egy lusta mozdulattal a H5 négyzetére tolta a huszárját… amit Bruce rögtön ki is ütött a királynőjével.

– Szép. Milyen barát vagy te, Brucie? Tartsd készenlétben a Nagyfiút, ha meg akarod őrizni a karácsonyi ajándékod, mert jelen pillanatban nagyon csábító a gondolat, hogy visszakobozzam. – Szándékának komolyságát egy szúrós nézéssel is hangsúlyozta, majd homlokát ráncolva, új elhatározásra jutva visszahajolt a tábla fölé. Megnyeri ezt a játszmát, ha törik, ha szakad.

A hatalmas ablakok mögötti, időnként fénysávoktól vibráló sötétség festői hátteret adott a meleg megvilágításban úszó beltérnek, melynek pompás ékköveként magasodott a díszes fa, ami kellemes fenyőillattal bódította az árnyékában ülő Steve gondolatait. Arcán olykor halvány mosoly jelent meg egy-egy humorral csípő szó hallatán. Az arany üveggömbökről visszaverődő fény túlvilági csillagok tündöklését költöztette a kék íriszekbe, miközben a kellemesen szórakozó és évődő társaságot szemlélte óvó figyelemmel. A bosszúállók számára békésebb hangulatban nem is telhetne a karácsony első estéje. Kezében a lassan életképekkel megtelő rajzfüzetét tartotta, a vadonatúj grafitkészletet rejtő antik, cseresznyefaszín doboz pedig felnyitva feküdt foteljének karfáján.

Mialatt a társulat két rezidens zsenije a kockás tábla fölött becsületbeli csatát vívott, a sakkbábuk harcba indító tologatásának és vesztüket jelző koppanásának halk neszezése mellé betársult kíséretként a papíron sikló grafit sercegő súrlódása.



~¤~


– Rendben, JARVIS szerint Steve most végzett az edzéssel, tehát van minimum tíz percünk, amíg zuhanyozik, Bruce pedig sikeresen lefoglalja Tonyt a laborjában, amíg a megfelelő alkalomkor fel nem hívjuk egy sürgős csapatkonzultáció ürügyén. Clint, a te feladatod a fagyöngy taktikai pontra történő felrögzítése, én pedig megszerzem Steve rajztömbjét – jelentette ki Natasha ellentmondást nem tűrő hangon.

Eljött az a pont, amikor már képtelen volt tovább nézni Steve csendes nyomorúságát, miközben Tony még saját maga előtt sem volt tisztában azzal, amit néhány megmozdulásával kiváltott a másik férfiből. Már-már hihetetlenül abszurddá nőtte ki magát a helyzet, ami ellen tenniük kellett, méghozzá sürgősen. Igen, tenniük, többes számban. A csapat érdekét szolgálja, ha a lehető leghamarabb kiiktatják a frusztrációt és figyelemhiányosságot okozó tényezőket. Márpedig mindennek eléréséhez ki kellett ugrasztaniuk azt a bizonyos nyulat a bokorból.



~¤~


– Siess, Natasha, mindjárt ideérnek – sürgette Clint suttogva cinkostársát, miközben sólyomszemét a liftajtó fölötti négyzetben növekvő számra szegezte.

A nő vörös hajfürtjei nyaka körül hullámoztak, ahogy sietősen a padlóra helyezte a kinyitott rajztömböt, pontosan a fagyöngy alá, amit Clint a nehezebb észrevétel érdekében a plafon egyik spot lámpájának peremére rögzített. Ha felfelé is nézett az áldozatok bármelyike, az erős fény miatt nem lehetett kivenni az apró, zöld növényt.

Amikor a liftajtó kinyílt, a két S.H.I.E.L.D. ügynök már felvette pozícióját a megfigyelőállásokon – Clint az ablaknak dőlve bámészkodott kifelé hamis dallamot fütyörészve, Natasha a bárpult mögött töltött magának vodkát.

– Na, ki vele, milyen sürgős megbeszélnivalónk van? Támadás volt valahol? Remélem, hogy nem, mert most nincs kedvem mikulásnak öltözött fickók között keresni a napi főgonoszt. Vagy Fury megint unatkozik, és az én zaklatásommal tölti ki magányos perceit? – hadarta Tony, mikor még ki sem lépett teljesen a liftfülkéből. Választ azonban nem kapott. Hátrafordult Bruce-hoz, hogy megkérdezze, ő tud-e valamit, de még meg sem szólalt, máris egy felvont vállal reagált a másik. Összevonta a szemöldökét és lassan visszafordult. Elképzelése sem volt, mi üthetett a többiekbe, de úgy gondolta, ha valami idióta találgatós játékot akarnak vele játszani, akkor rossz emberrel kezdtek. Lyukat fog beszélni a hasukba, aztán a fülükbe, végül megsemmisítésként a fejükbe. Sőt, belevakulnak a fénysebességgel repkedő szavaiba. Összedörzsölte a tenyerét, felkészült az első hullámra, ám amikor épp szólásra nyitotta a száját, valami megfogta a figyelmét.

Odasétált az ismeretlen objektumhoz, majd gondolkodás nélkül felkapta a padlóról. Amikor szeme ráfókuszált a kezében tartott rajztömbre, elakadt a lélegzete. Magát látta. Amint Bruce és ő sakkoznak. Csak Bruce nélkül. Az ajkába harapott és lapozott. A rajz megint őt ábrázolta, ezúttal a műhelyében, miközben a páncéljának egy sérült hátelemén dolgozik. Lapozott. A terasz korlátjának támaszkodva áll, háttal az ablaknak, amire mozdulatlanul folyó grafitcseppek fagytak. Lapozott. A kanapén alszik kicsavart pózban. Lapozott. A keze – az övé, felismeri –, amint egy áramkör huzalait forrasztja, majd Vasemberként, precíz részletességgel megrajzolt repulsorral a tenyerén. De nem csak ez, minden egyes rajz művészi alapossággal készült. És mind róla, Tony Starkról, akiről eddig csak feszengő, kötelező jellegű, kényszeredetten boldog családi fotók készültek évente egyszer, még gyerekkorában, majd pedig felnőttként a hideg profizmussal beállított PR fotók, na és persze a titokban lencsevégre kapott paparazzi-szemét. Kézzel készített rajz… nem, azt még sosem tartott a kezében, senki nem szentelt neki annyi figyelmet, amennyit egy ilyen kép megrajzolása igényelt. Erre most ott állt a nappalija közepén, a döbbenettől elnyílt ajkakkal egyre csak lapozgatva a rajztömböt, amit mintha végtelen számú lapból fűztek volna, és közben észre sem veszi, hogy kezei lassú remegésbe kezdtek, tüdejét pedig egyre nehezebben tudta megtölteni levegővel. Agytekervényei mindeközben szüntelenül a körül az egy gondolat körül forogtak, hogy ezt mind Steve rajzolta… róla… titokban… az a Steve, aki… aki most riadtságtól hatalmasra nyílt szemmel közelített felé rohamos tempóban.

– Hogy került ez hozzád?! – követelte Steve rémült, dühös kiáltással már félúton, hiszen messziről is felismerte azt a rajztömböt, amit mindig jól elrejtve tartott, amit féltve oltalmazott a kíváncsi szemek és kezek elől. Tonynak ideje sem volt megszólalni, Steve már ki is tépte kezéből a tiltott gyűjteményt, amit aztán a mellkasához szorított, próbálva magába olvasztani a titkon őrzött érzelmeiről árulkodó tárgyat.

Egy hosszú pillanatig súlyos csend és mozdulatlanság ülepedett a helyiségre. A falakon túl zúgó hideg szél mintha utat fúrt volna magának az üveglapokon át, reszketeg légvételeket és remegő ujjakat palántálva a békésség melegítette légkörbe.

Végül Tonyról hullott le először a némaság bűbája.

– Steve… ez…

– Egy tanulmány – vágta közbe Steve gyorsan, hangosan… feltűnően. Tony összevont szemöldökkel figyelte Amerika Kapitány belső harcát, ami úgy tűnt, többet kivesz belőle és fájdalmasabb, mint bármilyen űrlénnyel szembeni küzdelem. – A többiekről is van.

– Ó, igazán? Láthatnám az enyémet, ha már Tony is megnézhette az övét? – kérdezte Natasha tudatlan ártatlanságot színlelve, azonban amikor Steve idegesen felé fordult és pillantásába pánik költözött, selymes hangon folytatta: – Nem szép dolog ám hazudni, ugye tudod, Steve?

A kapitány arca elvesztette a maradék színét is, a tekintete kétségbeesett tempóban ugrált egyikükről a másikra, valamiféle válasz után kutatva, amivel megmenthetné még a szituációt. Tony eközben egyre elveszettebbnek tűnt, néma szemtanúként követve az egyre zavarosabbá váló közjátékot. Az igazat megvallva, már Natasha is kezdett kételkedni kezdetben hibátlannak vélt tervük sikerességében; természetesen kétségeket ébresztő gondolatai semmilyen formában nem öltöttek kifejezést az arcán. Viszont valamit tenniük kellett, méghozzá gyorsan, mert nagyon úgy festett, hogy Steve bármelyik pillanatban hátraarcba vághatja magát és…

– Fagyöngy!

A megmentő, vagy épp pont a végzetes csapást sújtó kiáltás Clint torkából harsant fel, méghozzá egy iránymutató ujjal párosulva. Tony és Steve egyszerre kapták fel fejüket, majd szinte egy időben meredtek egymásra csészealj nagyságúra kerekedett szemekkel.

– Jóóóó, akkor ezt most nem látta senki – találta meg Tony elsőnek a hangját, és próbált hátrálni, de Bruce köhintése megakasztotta a mozdulatban. Kérdőn fordult hozzá, ám a másik nem szólt egy szót sem, csak merőn nézte őt. Döbbenten szívta tele levegővel a tüdejét. – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy… hogy én… mi… – hebegte rá nem jellemző módon, és közben felváltva mutatott hol magára, hol a vele szemben dermedten álló Steve-re, aki egy pillanat erejéig Tony szemébe nézett, képtelenül palástolni a kék íriszekben a szívébe nyilalló szomorúság lenyomatát, majd a földre szegezte tekintetét. Tony először nem tudta, hová tegye azt a tekintetet, de végül egyszerűen a helyzet komikumán és abszurditásán való bosszankodásnak tudta be a Steve szemében felvillanó érzelmet és a csüggedt magatartást.

– Te lobbiztál annyira az igazi karácsonyért. Hát akkor tartsd tiszteletben ezt a hagyományt is – vette át a szót Natasha, mire Tony olyan hirtelen fordult felé, hogy hitetlen és kissé felháborodott pillantást vessen a nőre, hogy még a nyaka is beleroppant.

– Gyerünk, Tony, ne húzd már az időt – noszogatta Clint is.

Steve mindeközben továbbra is riadtan meredt maga elé, nem igazán fókuszálva egyetlen pontra, és úgy szorongatta az egész nevetséges helyzetet kiváltó rajztömböt, mintha az élete függne attól a néhány grafitszínezte laptól. Egyáltalán nem egy olyan ember képét festette, aki csókra várna vagy vágyna, Tony pedig nem volt hajlandó bármit is ráerőltetni a másikra, aki egyértelműen nem akarta ezt az egészet, sőt, mintha valahol egészen máshol járna fejben, és csak a teste maradt hátra hús-vér szoborként.

– Ő nem akarja.

Még Tonyt is meglepte hangjának csalódott színezete. Keserű szájrándítás törte meg egy pillanatra rezignáltságba rögzült arcának vonalait. A többiek azonban nem tágítottak, tovább győzködték – bár Bruce inkább a kémduó csendes támogatója volt Hulk békességének megőrzése érdekében–, Tony viszont egyre csak ismételgette a korábbi válaszát, akár egy szabályos ütemre időzített mantrát.

– Nem értem, mit problémázol. Ez csak egy egyszerű csók.

Clint második mondata volt az utolsó csepp a pohárban. Tonyban elpattant valami, amikor a másik ennyire érdektelenül kezelte azt, hogy neki csak meg kellene csókolnia Steve-et, a másik beleegyezése nélkül, hogy ráerőltesse magát, hogy erőszakkal vegye el azt, ami nem az övé… Bármennyire is önző embernek tartják, sosem vetemedne ilyen tettre. Soha. Épp ezért, és a már hónapok óta benne tobzódó feszült frusztráció és önmagára kényszerített elégedettség miatt kezdett bele fülsértő erősségű kiáltással a már százszor elismételt mondatba.

– DE Ő NEM A--

A fénysebességgel a tarkójára markoló kéz rántása és a szájára simuló ajkak belé fojtották a tiltakozást. A váratlan támadás Tony torkából meglepett nyikkanást csalt ki, akinek karja öntudatlanul is felemelkedett, tenyerével pedig előbb Steve vállán simított végig leheletkönnyen, majd ujjait a nyaka mögé csúsztatta, s nem engedte eltávolodni, mikor az édesen reszkető ajkak el akarták hagyni. Nyelvével végigsimított a kísértés puha párnáin, majd az akadozva kiszabaduló válaszsóhajt útlevélként elfogadva mélyítette el a csókot, aminek vágya képzeletben már hosszú hónapok óta gyötörte. Mialatt a fojtogatott szívek pezsgő vért pumpáltak egymásba, csak a három szemtanú követte nyomon, ahogy a rajztömb nehéz puffanással landolt a kőpadlón – ki derűs, ki elégedett, ki a szeme világának épségéért aggódó tekintettel.

S bár Tony nem akarta, végül szembe kellett néznie emberi mivoltának oxigénszükségletével. Kezét nem húzta vissza, csupán fejét döntötte hátra, hogy az őt mustráló, tiszta tengerszín szemekbe nézhessen. Durcás arcán az egyetlen alkalom hibaesélyének kétsége rajzolt ráncokat. Steve néhány végeláthatatlan másodpercig pislogás nélkül kutatta arcát, mire végre-valahára szájának sarka az aranybányászok első, hitetlen mosolyára görbült, amikor szemük már felfedezte a kincset, amit talált, ám realista tudatuk még nem ébredt fel az álomnak hitt valóságból.

Steve gyengéden két tenyere közé fogta a szeretett arcot, melyet már pusztán emlékezetből is képes lenne élethűen papírra alkotni, és még mindig a hitét kereső mosollyal hunyta le a szemét, miközben homlokát Tonyénak támasztotta.

– Akarom.

Egyetlen elsuttogott szó, ami a csóktól vöröslő ajkak közé suttogva léghídként ívelt át két sanyargó szívet elválasztó, félelem görgette érzelemblokádot. A megkönnyebbült sóhajok és a meglepett öröm hangfoszlányai kiűzték a tágas nappaliba betüremkedő, fagyhozó szelet, benntartva a lelket simogató meleget és a hideg távoztával újra felolvadó fenyőillatot.

A karácsonyi csoda, mint olyan, nem létező jelenség. Ám egy rajztömb, a megfelelő kezekben, csodává formálhatja a képtelennek vélt ábrándokat.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)